2015. augusztus 22., szombat

A szénégető álma-japán népmese


Réges-régen történt, Hida tartományban, ahol a hegyek úgy borulnak egymásra, mint a kabát két szárnya. A Szóre nevű völgyben élt egy derék szénégető, akit Csókicsinak hívtak.
Egyszer éjjel, álmában megjelent előtte egy remeteféle öregember, s így szólt:
- Ide hallgass, Csókicsi! Eredj el Takajama városába, s állj ki a Miszóárusok hídjára! Meglásd, jó hírt fogsz ott hallani!
Másnap, ahogy felébredt, Csókicsi váltig töprengett magában, hogy vajon mi lehet az álom értelme. S bár nem tartotta egyébnek káprázatnál, az álombéli öreg mégis bogarat tett a fülébe. Végül úgy döntött, csak elmegy Takajamába!
Még alig pitymallott, mikor hátára vette az eladásra szánt faszenet, s elindult vele Takajamába. A városban utcáról-utcára járt, árulta a portékáját, s közben itt is, ott is hiába kérdezősködött, hogy merre van a folyó. Mert Takajama városnak város volt ugyan, ám mivel magasan a hegyek között feküdt, folyónak a nyomát sem lehetett találni benne. Csak nagysokára lelte meg Csókicsi a hidat, ami afféle pallódeszkákból ácsolt, rozoga tákolmány volt, s két hegyet kötött össze. Az emberek ezen jártak át vásárolni a híd lábánál lakó miszóárusokhoz, akik a messze földön híres szójababpasztát készítették. Csókicsi szinte egész nap a hídon álldogált, de bizony nem hallott senkitől semmit, amit jónak tarthatott volna.
De mert jámbor ember volt, kiállt másnap, harmadnap, sőt még negyednap is, hátha mégiscsak hall valami jó hírt, ahogy az öreg ígérte neki álmában.
Aztán az ötödik napon a híd tövében lakó boltos, aki nap mint nap látta a hídon ácsorgót, furcsállani kezdte a dolgot. Odament hát a tétlen várakozó Csókicsihoz, s kíváncsian megkérdezte:
- Hallja-e, jóember! Nem tudom ugyan, hogy kelmed kiféle-miféle, de nem árulná el, hogy mivégre álldogál itt már vagy ötödnapja?
- Tudja, az úgy történt, hogy... - kezdte Csókicsi, s ezzel elmesélte különös álmát.
Erre a boltos fitymálóan nevetni kezdett.
- Bizony, balga ember lehet kelmed, ha egy csalóka látomásnak így fölül! A minap jómagam is álmodtam hasonlót. Megjelent előttem egy remeteféle vénség, és mindenféle zagyvaságokat beszélt: hogy él valahol Hida tartományban, egy Szóre nevű völgyben egy ember, akit Csókicsinak hívnak, és...
- Tyű, a mindenit! Hisz ez rólam beszél! - képedt el Csókicsi, de igyekezett nem mutatni megdöbbenését, hanem csak hümmögetett.
- No, annak a Csókicsinak a háza mögött - folytatta az álom meséjét a boltos -, van egy fenyőfa. Eredj, mondta nekem az álombéli öreg, s ásd fel a fenyőfa tövét, mert a fa alatt nagy kincs van elrejtve! Csakhogy nekem fogalmam sincs róla, hol lehet az a Szóre nevű völgy; de még ha tudnám is, nem vagyok én annyira ostoba, hogy komolyan vegyek egy ilyen badarságot. Látja, jóember, kelmed is jobban tenné, ha szépen hazamenne, ahelyett, hogy itt fecsérli el a drága idejét!
Csókicsi persze rögtön megértette, hogy ez az a jó hír, amelyre várt, s ennek úgy megörült, hogy még köszönni is elfelejtett nagy siettében.
Amint hazaért, tüstént kiásta a fenyőfa tövét, s valóban sok-sok kincset talált, pontosan úgy, ahogy az a boltos álmában megmondatott. Egy csapásra dúsgazdag ember vált belőle, s a környékbeliek attól kezdve csak Bőszerencse úrként emlegették. 

fordította: Hukaya Berta

 

Junicsi Vatanabe-Japán szeretők





Szerető... Szeret-ő.



Ami emögött a kis szó mögött van az egy egész világ. Szenvedély, remény, öröm, boldogság, titokzatosság, veszély. A szerető fogalma a mindennapi élet velejárója lett, legalábbis ezt sugallja a média, és a filmek lezser könnyedséggel vetik oda nekünk. Vatanabe ellenben belemászik a valóság legmélyébe. Bármi legyen a véleményed a szeretői viszonyról, ennek a könyvnek a hatására biztos megváltozik. Mert akármennyire is le akarják nyomni a torkunkon ennek a természetességét, az igaz ember lelke mélyén tudja, hogy ez az emberi gerinctelenség tökéletessége. De vajon melyik az a pont, amikor átlépünk a küszöbön? Mikor válik a szerelem bűnné?

Kouki (53) és Rinko (38) mindketten egy kiégett házasságban élnek, amikor megismerkednek, és szerelmi viszonyba keverednek egymással. Ahogy múlik az idő kiderül, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy szimpla szeretői viszonyról. Mindketten megtalálják egymásban azt, amit mindig is kerestek. Szerelmük fantasztikus magaslatokba emelik egymást, kiteljesednek, feloldódnak egymásban. Mint minden kapcsolat, pláne a szerelemi kapcsolat, átalakítja az embert, hatással van rá. Vatanabe ennek a kapcsolatnak azt a hatását emeli ki, ami szerint Kouki megszeretteti Rinkoval tulajdon testét, testiségét, feltárja a nő mélyén lakozó erotikát. Valahol nagyon szép volt az a vonulat, ami megérteti az olvasóval, hogy a kultúra, a vallás vagy a családi neveltetés hatására hány emberben bűnként él a szexualitás. Ebből a rabságból szabadul fel Rinko, és kezdi másként látni önmagát. 

Az elszabadult érzékiség azonban fékezhetetlen vadállattá válik, és az eddig  önuralomról tanúskodó nő erkölcstelen, értékeket sárba tipró áldozattá alakul. Számomra mindenképp ez egy kemény határ. Rinko és férje között hosszú évek óta nincs testi kapcsolat, az intimitás semmi jelét nem találjuk köztük. Mégis Rinko szörnyen kezeli házastársát. Az író stílusa természetesen nem engedi, hogy olvasás közben ilyen fennkölt érzéseket engedjünk meg magunknak, hiszen a szeretők perzselő szenvedélye mindenképp maga mellé állítja az olvasót, aki maga is valamiféle hasonló beteljesülésre vágyik.  Koukit mélyebben bántja az, amit a családjával tesz, de őt is magával sodorja annak a szörnyetegnek a szenvedélye, akit saját maga teremt. Kártyavárként hagyja szétomlani 53 év felépített, jól strukturált életét. Mindent elural a mának élés szelleme. Épp csak barbárként tipornak minden eddig megteremtett értékükön. 

A történet abban a hedonizmusban akar kiteljesedni, hogy hogyan őrizhető meg a ma tökéletes boldogsága. Az a megoldás, amit főhőseink választanak makulátlan logikája mellett gyerekes és erkölcstelen. A szereplőket támogató olvasók nagy része ekkor fordul el végleg tőlük. A szentimentális elragadtatás szintjén ragad le a történet. Nem tudok mást mondani rá, mint hogy gyerekes megoldás mellett döntenek. 

Vatanabe szinte gondolkozni se hagyja olvasás közben az olvasót, hiszen az erotikával túlfűtött csodálatos szerelmi jelenetek, a pár boldogsága sodró erejű, mindamellett, hogy a szerző tökéletes hátteret varázsol a pár köré Japán eldugott, romantikus szállodái, fürdői, hegyei és természeti képei segítségével. Lelki szemeink előtt megjelenik a csodálatos cseresznyevirágzás, a szakura, a rejtélyes nó színház jelenetei, a halk vizű csobogó patakocskák, a hegyekkel tarkított környezet harmóniája, és benne egy szerelmes pár, akik végre boldogok. Ki ne szárnyalt volna velük? 



Az egzotikus keleti világ bemutatása szerves része a történetnek, de nem csak ez tetszett a könyvben, hanem az a stílus, ahogyan az időhöz viszonyul a szerző. Olykor elnagyoltan lép át fontos konfliktusokat, vagy még csak említést sem tesz róluk, miközben hosszan időz a vacsora szertartásának leírása mellett, vagy egy színpad bemutatásánál. Ez mindenképp azt hangsúlyozza, hogy mennyire teljesnek érzik magukat a szeretők új kapcsolatukban. Bárhol is vannak, bármit is tesznek az tökéletes. Ez az arisztokratikus gazdagság süt kapcsolatukból. 
Bár nincs nagy tapasztalatom az erotikus irodalomban, de mindennapi olvasmányaim kapcsán olykor belecsöppenek intim jelenetekbe, és sokszor döbbenek meg azon, hogy mennyire képtelenek a szerzők szépen, szép szavakkal leírni egy szerelmi együttlétet. Nem kétlem, hogy nehéz megtalálni a legmegfelelőbb szavakat ennek ábrázolására, de a jól megragadott kifejezésekben hatalmas erő rejtőzik. Vatanabe  képes colt ízlésesen megjeleníteni  ezeket. 

Igazából sajnálom a történet végkifejletét, és bár nem értek egyet Kouki és Rinko viselkedésével, azt hiszem mindenképp egy nagyon szép könyvet tudhatok magam mögött.

Hozott pontszám:  4/5