2017. október 27., péntek

Részlet Az angol beteg című könyvből

"Az utász vételezett egy Triumph motorkerékpárt, karjára szíjazott egy piros biztonsági lámpát, és visszamentek azon az úton, amelyen jöttek -vissza az immáron ártatlan városokon, Urbinón, Anghiarin át, végig az Olaszország gerincét alkotó kanyargós hegyláncon, az idős ember jól bebugyolálva hátul kapaszkodott belé, aztán a nyugati lejtőn le  Arezzo felé. A főtéren éjjel nem voltak csapatok, és az utász a templom előtt parkolt le. Lesegítette a történészt, összeszedte a felszerelését, és bement a templomba. Hidegebb sötétség. Nagyobb üresség, bakancsa zaja betöltötte a teret. Újfent érezte a régi kő és fa szagát. Meggyújtott három fáklyát. Átlódította  a csigasor kötelét az oszlopokon a főhajó fölött, aztán belelőtte a már kötélre fűzött szegecset egy tetőgerendába. A professzor zavartan figyelte, egyszer-egyszer belekémlelt a magas sötétségbe. A fiatal utász körbejárta az idős embert, vállára hevedert csomózott, mellére kis égő fáklyát erősített. 
Otthagyta az áldozókorlátnál, és zajosan felmászott a lépcsőkön a felső szintre, ahol a kötél másik vége lógott. Belekapaszkodott, lelépett az erkélyről a sötétségbe, és ezzel egyidejűleg az öregember fellódult, gyorsan emelkedett, míg az utászföldet nem ért, akkor tétlenül himbálódzott a levegőben, háromméternyire a freskós falaktól, és a fáklya dicsfényt sugárzott köréje. Az utász a kötelet még mindig fogva addig ment előre, míg amaz fenn jobbra nem lendült, és ott nem lebegett a Maxentius császár menekülése előtt.
Öt perccel később leengedte a tanárt. Meggyújtott egy fáklyát, és felhúzta magát a kupola mélykék műegébe. Visszaemlékezett az aranycsillagokra akkorról, amikor távcsővel nézegette őket. Lepillantott, és látta, hogy a történész kimerülve ül egy padon. Most ennek a templomnak a mélységét érezte, nem  a magasságát. Cseppfolyósságát. Egy kút ürességét és sötétségét. A fáklya varázspálcaként szórta a fényt a kezéből. A csigán odahúzta magát a női archoz, az ő szomorú királynőjéhez, és barna keze kinyúlt, apró kéz az óriási nyakon."

A filmben ez így jelenik meg:


Michael Ondaatje -Az angol beteg

Michael Ondaatje a Srí Lanka-i származású, kanadai író munkásságára egy ideje az irodalmi Nobel-díj esélyének sugara vetül. 2017 októberében Kazuo Ishiguro lett az aktuális díjazott, miközben nem is szerepelt a fogadási listákon. Ondaatje viszont, a most olvasott könyve által, a biztos várományosa  személyes Nobel-díjamnak. 

Idézettel szoktam kezdeni a bemutatóimat, de most képtelen vagyok egyetlen dolgot kiemelni ebből a csodából, mert legszívesebben  minden oldalról hoznék pár sort, ha nem épp az egész fejezetet. Rendkívüli emelkedettség volt bennem az olvasás során végig. Ez a szerző úgy tartotta pórázon a szívemet, mint egy fickándozó kutyát. 

Az angol beteg című könyv természetesen a többszörös Oscar-, Golden Globe, Bafta díjairól ismert, 1996-os filmes adaptáció révén vált közismertté. Nekem is rögtön a kedvencek sorába került, és sokáig nem is gondoltam, hogy egy ilyen remekművet, egy szintén remekmű alapból hoztak létre. 

A történet lényege, hogy az 1930-as években létrejött nemzetközi sivatagkutató csoport, melynek egyik tagja a magyar származású Almásy László (gróf), beleszeret a csoport másik tagja, Geoffrey Clifton feleségébe, Katharine-be, aki elkíséri férjét az expedícióra. Az évek során azonban kialakulófélben van, majd ki is tör a második világháború, melyben az afrikai sivatagoknak is nagy jelentősége lesz. Hát még azoknak, akik ismerik a sivatagot, van térképük róla. A végzetes szerelem a bűntudat árnyékában bontogatja szárnyait, és pont attól válik ilyen lidércnyomásossá, hogy nem adhatja meg a párnak a beteljesülés lehetőségét. Szakítanak, de ezzel önként léptek be a maguk poklába. Évekkel később egy összeégett embert találnak a sivatagban, akit először a bennszülött törzsek ápolnak, s hajtanak saját hasznukra, majd Olaszországba kerülve, egy ápolónő, Hana veszi fejébe, hogy kilépve a háborúból, ami már a végéhez közeleg, életét szenteli ennek a roncs embernek. A hajdan volt zárda épületben berendezi a kis magánkórházát, s hamarosan csatlakozik melléjük még két személy, a szhik származású utász, Kip, és Hana hajdani ismerősei, a kanadai tolvaj Caravaggio. A félholt ember nem tudja, hogy ki ő, ápolása során ráragad "Az angol beteg" név. Ha a beteg nem is mondja ki soha  a nevét, származását, de morfiumos állapotában feltárja a többiek előtt a múltját. Részlegesen, hézagosan, darabokból épül fel a történet, sok homályos folttal.

Nem könnyű olvasmány, ezt belátom, sokan fel is adták már, de engem minden kezdeti kuszasága ellenére beszippantott. Igazából ráhagyatkoztam a szövegre, amely annyira felemelő, hála M.Szász Anna és Szász Imre fordításának, hogy azt se bántam, ha néha egy kukkot sem értettem a cselekményből. (Nem először történik ilyen, ugye Taligás?) 
Ez a töredékes szöveg pedig a szereplők közeli és távoli múltjában való barangolásokból, valamint a jelen eseményeiből adódik össze. Vannak nagyon tömören álló, kompakt kis szigetek benne, mint például -a filmből kimaradt- indiai utász, Kip története. Itt a harcászati dolgokat kedvelő olvasók is elmélyedhetnek, hiszen például, a bombák hatástalanításának okos és izgalmas menetét ismerhetjük meg, vagy a  beceneveiket, vagy az emberi gondolkodás szerepét egy aknamező elleni küzdelemben. 
A sivatagkutatás, a feltevés, miszerint hajdan tenger hullámzott ezeken a helyeken, a múlt nyomainak feltárása, szintén olyan hátteret biztosít az olvasmánynak, ami más dimenzióba helyez mindenkit. Ondaatje pedig nem kímél bennünket, mert a történetírás atyja, Herodotosz is beszáll a játszmába,  akárcsak a még le nem mállott freskók túlvilági arcai a templomok falain, amit a fáklyák fénye tükröz vissza. 
És akkor még nem beszéltem arról a szerelemről, ami Almásy és Katharine között alakul ki. Szerintem ez a szerelmi kapcsolatábrázolás, az általam eddig olvasott legszebb, miközben rendkívül tapintatos, és úgy hozza be a szereplők közti vonzalmat, hogy egyetlen szóval sem említi a dolog mikéntjét. A szerző sikere talán ebben a helyzetben éppen az, hogy az olvasó egészíti ki a saját képi világából a hiányzó részleteket. 
Nagyon tetszett nekem a szereplők háborúhoz való viszonyának érzékeltetése. Az angol beteg, Hana, Kip és Caravaggio egy évet töltenek a házban összezárva. A legkülönbözőbb helyekről és szituációkból kerülnek és vegyülnek össze, érzéseik folyamatosan változnak, de ezek nem drámai, hangzatos pálfordulások, hanem nagyon érzékeny félre-lépések. Egyébként az egész könyvre jellemző ez az érzékenység. 
Összevetve a könyvet a filmmel egy lényeges különbség adódott, ami szerintem eléggé megváltoztatja a hangsúlyokat. Erről többet nem is szeretnék elmondani. Valamint olvasás közben azt éreztem, hogy ennek a történetnek Hana, az ápolónő  a központi alakja, még akkor is, ha a leghangzatosabb dolgok nem vele történnek. 

El kellene már búcsúznom a könyvtől, de legszívesebben még hosszan mesélnék róla. Időbe telik, míg feltöltöm az idézeteket, lehet, hogy közben fel is adom. Azt hiszem akkor szerettem bele ebbe a történetbe, amikor Almásy Katharine-be, amikor a nő elmeséli Kandaulész és Gügész történetét.
Azóta sáfrányos gyűszű  a könyv nyakláncomon, mely sárga foltot hagy a kulcscsontok tövében. 

 Michael Ondaatje



Hozott pontszám: 5* -kedvenc lett

"Napokon át alig bírom ki, hogy ne érjek hozzád.
Máskor meg úgy érzem, nem számít,
ha sose látlak többé. Nem az erkölcs diktál,
hanem az, te mennyit bírsz elviselni."

"Kalamint csorgat csíkokban a férfi mellére, ahol kevésbé égett meg, ahol hozzáérhet. Szereti a legalsó borda alatti árkot, annak bőrszirtjét. A válláról érve hűs levegőt fúj a férfi nyakára, mire az dünnyög."

"Ismer egy növényt El-Tadzs közelében, ha kivájja az ember a szívét, az űrt növényi serkentőket tartalmazó folyadék tölti ki. Minden reggel megihat az ember annyi folyadékot, amennyinek a kivájt szív teret ad. A növény még egy évig él, mielőtt ilyen, vagy olyan hiány miatt elpusztul."

"Amikor azokkal találkozunk, akikkel szerelembe esünk, lelkünknek egy darabja történész, némileg fontoskodó, aki elképzel egy találkozást, vagy emlékezik rá, holott a másik gyanútlanul ment el mellettünk, mint ahogy Clifton egy évvel korábban talán kinyitott neked egy kocsiajtót, nem véve tudomást élete végzetéről. De a test minden részének késznek kell lennie a másikra, minden atomnak egy irányba kell ugrania, hogy megjelenjen a vágy."

"Úgy halunk meg, hogy szeretők és törzsek gazdagságával telítődünk, ízekkel, amelyeket lenyeltünk, testekkel, amelyekbe belehullottunk és felúsztunk bennük, mint a bölcsesség folyóiban, személyiségekkel, amelyekre felindáztunk, mit a fára, félelmekkel, amelyekben elrejtőztünk, mint barlangokban. Szeretném, ha mindezt jelölnék a testemen halálom után. Hiszek az ilyen térképészetben- ha a jeleket a természet rajzolja, nem csak felírjuk magunkat egy térképre, mint gazdag férfiak és nők nevét épületekre. Közösségi történelem, közösségi könyv vagyunk. Nem birtokolnak és nem vagyunk monogámok ízlésünkben és tapasztalatainkban. Csak arra vágytam, hogy olyan földön járjak, melyről nincs térkép.
Kivittem Katharine Cliftont a sivatagba, a holdfény közösségi könyvébe. A kutak suttogásai között voltunk. A szelek palotájában."



2017. október 26., csütörtök

Győrffy Ákos - A ​hegyi füzet

"A nyomornak, a kitaszítottságnak és a szorongásnak csak üressége van. A szegénység csodálatos. Az ember valójában nem lehetne más, mint szegény. Csak a legszükségesebbekkel rendelkezzen. A lelki szegény az, aki birtokolja a legszükségesebbet, és tudja, hogy minden más felesleges és jelentéktelen. A szegénység az ember természetes állapota. Isten az embert szegénynek teremtette. Szegénynek lélekben és szegénynek anyagi javakban. A szegénység mint eredendő, természetes emberi létállapot rettenetesen hiányzik a világból. Ami a helyét átvette, ami a helyébe furakodott, leírhatatlan. A szegénység nem nélkülözés, hanem annak a belátása, hogy végső soron csak egyvalami kell. Mindig csak egyvalami. Ha ez az egyvalami nem a miénk többé, nem léphet más a helyébe, csak a semmi. A világnak alapvetően nem a szegénységgel kell szembenéznie, hanem a semmivel. A nyomor és kitaszítottság már ebből a semmiből következik, és nem a szegénységből."

Ez egy sétakönyv - ahogy én nevezem őket, egy meditatív írás, az íróban kerengő életérzések manifesztációja. Lehetne fikció is, de valószínűleg nem az, mert ahogy tudni lehet, Győrffy Ákos keretei itt vannak. Valószínűleg, nem tenné bele saját élethelyzetébe más ember gondolatait. Ráadásul ezek a gondolatok nagyon mélyek, őszinték, szépek. 
Az elbeszélő talál egy elhagyatott kis házat az erdőben, ahová, ha csak ideje engedi, feljárogat. Jön, lép, sétál. Szavait kilépi magából. 
Nekem nagyon ismerős ez az életérzés, sokban hasonlítok a szerzőre, könnyű volt vele éreznem. Ő hajléktalan ellátás, én a gyermekvédelem legsötétebb rétegeiben dolgozom. Én is rengeteget megyek, ahogy az író is. Akárcsak ő, séta közben én is gondolkodom, és sokszor nagyon hasonló dolgokról. Érdekes állapot ez, tényleg. Aki hagyja, hogy gyaloglás közben csak úgy áramoljanak magában a dolgok, nem hallgat zenét, csak lép és lélegzik, megéli a gondolatok szabad mozgását. Ha elég sokáig mész, lassan áttérsz egy meditatív állapotba is. (Ez ugyan már más téma, de biztos meg lehet élni bennük kicsiben az El Camino érzést. Direkt nem a "zarándoklat" szót használtam. )

Nem egy szokványos kötet A hegyi füzet, 80 oldal merengés. Lehet vele nem egyet érteni, gondolkodhatsz te másként is, de érdekes felvetés, hogy vajon a mai ember mikor, és hogy találkozhat a saját gondolataival, érzéseivel. Ha teret engedne mindenki magának, az ő hegyi füzetében mi szerepelne? 

Bár szépirodalom ez a kötet, egyértelmű, napló is, meg költői próza is, de mindenképp egy lépés is hátra az anyagi világtól. 


"Ma egész nap nem beszéltem, mégis mintha valaki folyton kérdezne, és mintha valaki folyton válaszolna is a kérdésekre. Nem bennem zajlik ez a párbeszéd, és mintha csak úgy vennék részt benne, mint az ajtót kitámasztó gömbölyű hordalékkavics. Önnön sötét centrumába roskadt figyelem. Ma egész nap nem beszéltem, az életem fele eltelt, kezemen növényi nedvek ragacsos, sárga foltjai. Részvéttel irtom a gazt."

 "Annyit viszont tudok, hogy a saját lelkemnek is vannak olyan alig feltérképezett területei, amelyekre önszántamból nem szívesen merészkednék. Elég nehéz az embernek beismernie, hogy a ragadozó vadállat és a fényességes angyali lélek kevercse alkotja lényének szubsztanciáját. Amint nekiállok megfejteni ezt az épp eszemmel nem felfogható kettősséget, az őrület meredélyeinek peremén találom magam. Viszont annyit mégis csak sikerült elérnem, hogy legalább nem áltatom magam. A borzadálytól remegve és az áhítattól eltelve igyekszem figyelni önmagam."

"Újra és újra megdöbbenek, amikor azt tapasztalom, hogy él bennem valaki, aki képes értelmezni helyettem az események rejtélyes láncolatát. Másként, mint egyfajta őrangyal, nem tudom elképzelni. Némán áll a hátam mögött születésem óta. Éjsötéten csillogó, gyönyörű szemeivel figyel."

Hozott pontszám: 5 

Győrffy Ákos
 

2017. október 23., hétfő

Grendel Lajos-Bukott angyalok

 "Nem vagyok egyedül, az biztos, gondolta. Egy szem állandóan, az örökkévalóságból figyel. Ez a szem nem egy konkrét szem, de mindent lát, még a gondolataidat is, a gondolkodásodat is ismeri, a legtitkosabb ösztöneidet is, egy szem, amely olyan távoli, mint az Isten. Lát, de nem avatkozik közbe. A lelkiismeret azonos az Istennel, amely, egyesek szerint nem létezik. Lát, és azt gondolja, elég,ha látok, előbb-utóbb úgy is összefut minden bennem."


Grendel Lajos Pozsonyban élő felvidéki író, aki körülbelül húsz évvel ezelőtt egy író-olvasó találkozón, az egyik résztvevőtől hallott arról, hogy 1945 nyarán, a háborút követő "békeidőben" több száz pozsonyi magyart végeztek ki. Az eltitkolt tragédiáról 1998-ig nem is lehetett hallani. A Bukott angyalokban a szerző ennek az eseménynek állít emléket.

A kerettörténet nagyon egyszerű, Lőrinc felesége, Vera meghal, s a gyászoló férj Párizsban lel menedéket, ahol véletlenül találkozik egy honfitársával, aki a Párizsi Magyar Intézetben tart előadást.  Ő az Elbeszélő. A két ember egy éjszakán át tartó hosszú, megemészthetetlen beszélgetésbe kezd, mely a régmúlt időkről szól. Lőrinc elmeséli, hogy Vera tíz évvel ezelőtti halála után az apósa, Tocsek felkereste, és egy számára is hihetetlen történetet adott elő arról, hogy amikor tizennyolc évesen, 1945 nyarán visszatért hazájába, az akkor épp Csehszlovákiához tartozó Ligetfalura, akkor egy ismeretlen, Janáknak nevezett szlovák megmenti az életét. Janák felfogadja a szlovákul is beszélő magyar fiút személyi titkárának, miközben a vele hazatérő, szintén magyar bajtársait mind lemészárolják. Miféle szándékok vezérelték a férfit, istent akart játszani, szeretőt keresett, atyáskodni akart?  Tocsek egész életében a miértek után kutat, ahogy azt mi is megtudhatjuk Lőrinc elbeszéléséből. Apósa életében a megrázó történelmi fordulópontok jelentenek nagy változást, úgy, mint 1956, 1968, 1989. Ez nem csupán egy elbeszélés, hanem egy végtelen kitárulkozás, mely életgyónásba megy át. De Grendel nem áll meg itt. Nem csinál történelmi relikviát az egyénből, hanem sokkal mélyebbre megy, és az erkölcsi dilemmák sűrűjébe vezeti az embert. Amikor már megnyugodna az olvasó, hogy képes volt kvázi véleményt alkotni a hallottakról, akkor egy újabb réteget bont szét. Nem lemeztelenedés ez, hanem szétcincálás. 
Igazából engem pontosan ez a kicsit filozofikus hozzáállás fogott meg, mely egyben tükröt is tart az olvasó elé, mielőtt még véleményt merne bármiről formálni. A változás hasonló stációit járja végig  az elbeszélő is. Érdekes lépés volt a szerző részéről, az a  látszólag hanyag és kidolgozatlan húzás, melyben a történet legvégén átkeretezi az értelmezéseket, s egyben a jelent is bevonja  a nagybetűs Történelembe. Mert valóban kétféle ember van, akit figyelnek, és aki figyel. 
Jól emlékszem arra, hogy az általános iskolában, amikor terítékre került irodalomórán egy költő, akkor szisztematikusan végigvettük a verseinek nagyobb témaköreit: szerelmi költészete, tájleíró versei, politikai versei, istenes versek stb. Az istenes versek  így, vagy úgy, de mindenkinél ott voltak. Nos, ennek a kötetnek szereplői is állandóan reflektálnak a létezésüket karbantartó erőkről. Isten, lelkiismeret, erkölcs, ki az, aki figyel? Nem kis változásokon mennek keresztül, kérdés, hogy ezt nevezhetjük hitnek vagy világnézetnek? 

"Lőrinc okosabb volt, már  kisfiú korától tudott arról, hogy az Isten, ha nincs is, bizonyos esetekben nagyon is jelen van, s ő ezt úgy nevezte, hogy az Isten, akit kitalál az ember, bizonyos esetekben valósággá lesz. Szóval egyszeriben élni kezd. Olyan, mint egy Pygmalion. És attól a naptól fogva ő irányítja a cselekedeteidet, és a te dolgod vakon követni őt."

Tehát, nem csupán azért jó kézbe venni ezt a könyvet, mert megismerhetünk egy eleddig sokunk számára ismeretlen történelmi eseményláncolatot, hanem azért is, mert ismét letörölgethetjük a szemüvegünket, melyen keresztül szemléljük a dolgokat, és oly könnyen ítélkezünk mások felett. 

 Grendel Lajos

Hozott pontszám: 4 





Elmentél. És elnyelt  a tömeg.
Semmi. Sem visszhang, sem fénysugárzás.
De -te vagy a hazám. Hát veled
oly természetellenes a válás.

Magam vagyok- és mégsem magam,
bár nem várok hosszú levelekre.
Lelkednek csak egy hazája van,
akárhol volnál is bejelentve.

Száz repeszre robbanhatsz - minek?
Minden szavad mély hangomra válasz.
Mert egymásba születtünk mi meg.
Hazád helyett mást úgy sem találhatsz. 

 (Rimma Kazakova- Elmentél)


Sortüzek döreje szédít,
szív szakad és vakolat,
gyász-szalagok közt az Édes
már megint sírvafakadt.
Fél a fű, a vézna füst is
ijedten legöndörül,
félelem dobog a házban,
a tájban körös-körül
Fekete bársony-koloncok
örvényét veti az ég,
varjú-koszorú fölöttem,
rajtam hideg veríték. 

(Nagy László -Varjú-koszorú)

 

2017. október 20., péntek

Sára Júlia-Coda


Sára Júlia elsősorban filmrendező (Egérút, Tangó, Remíz), bár immáron harmadik megjelenő kötete után, nem biztos, hogy így kellene őt aposztrofálnom.
Könyvének címe, a Coda, olasz kifejezés, melynek jelentése farok, de a zenében ciklikus zeneművek lezárásának befejezését jelöli. Ilyen értelemben életünk codája, maga a halál. 

Olvastatok már 160 oldalas verset? Mert nekem most teljesen ez volt az érzésem. Egy végeláthatatlan versfolyam, mely ömlik és bugyog, mint a láva. A rendkívül mélyről felszínre törő gondolatok tele vannak önváddal, a múlt meg nem emésztett tetteivel. A főszereplő egy padon ül, egy meg nem nevezett helyen, egy parkban. Eltelt közel hatvan éve minden terhét cipeli, az önmagába visszatérő dallamot játssza. Közben megy az idő. Valós és szimbolikus alakok haladnak el mellette. Egy szerető, egy Öregmadám, egy Éjimposztor, s egy Tornacipős, ki mindig rátekint kapucnija alól. Kajánul, s csábítón ránevet. S ő csak mondja, mondja mit tett, mit nem tett, milyen szutyok veszi körül, milyen igazságtalanságok fonják körül az életet, milyen kések merülnek el az emberben, mit metszenek ki belőlünk, mit rabolnak el, mire számíthatunk, mit nem kaptunk meg... Az ilyen  mennyiségű keserűség, ami ráadásul sokszor az obszcenitásba torkollik, óhatatlanul is lehúzza az olvasót. 
A mondatai nyersek, kopogósak: 
 
"Lenyeltem egy követ. Ezt éreztem. Fura egy érzés volt, úgy rohant meg, ahogy egy veszett állat harap bokán, hátulról, teljesen váratlanul. Le kellett ülnöm egy padra hirtelen. Nekem, aki még álmában is rohant, mindig sietett, valahonnan valahová, mennem, rohannom kellett, örökké, mindegy is volt hova..."

Talán a főszereplő hivatása miatt, aki zongorista volt, vagy a cím hatott rám, de azt éreztem, hogy egy zenedarabban vagyok. Egy kántáló, elölről hátra ringó siratóasszony kántálását hallgatom. 
Mindenképp igényes és szép írás ez, mely inkább felütéssel végződik, mint codával. 


Hozott pontszám: 4 

"Gyönyörű volt, bár nem láttam az arcát, nem mertem megkérni, hogy visszanézzen, megszólalni se mertem, nem mertem többé semmit se már, csak tudom.
Tudom, hogy az volt. Még a szokottnál is gyönyörűbb. Most kellene egymást tényleg átölelni, összefordítva, összefonva egymás illatát, ami még az étkezőkocsiig is kiérződik a test tüzéből, ha végiglépkedsz a szűk folyosón, szorosan tartani, sőt megtartani egymás lelkét abban a csodamód megkaparintott, meglelt és lehazudhatatlan hűségben, ami már a sírig kitart." (25.oldal)


"...Nem ég a lámpa, nincs neon.
Gyertyát már csak a szívemben gyújtok, de le-tagadom. Sunnyogok.
Nehogy megtudja valaki, nehogy magamnak hirtelen be kelljen vallanom, hogy még esetleg lehetne kiért. Lehetne megállni kicsit. Abba-hagyni a loholást. Csak úgy élni. Csak úgy.
Bele a semmibe..."
 
 

2017. október 16., hétfő

Havasréti József -Nem csak egy kaland

Tudom, hogy már számtalanszor mondtam egy könyv értékelése kapcsán, hogy nehéz helyzetben vagyok, de most tényleg úgy érzem, hogy bajban vagyok.
Annyira távol áll tőlem ennek a könyvnek  témája, hogy ettől a ponttól kezdve nagyon gyakorlott kritikusnak kell lennie az embernek, hogy józanul felismerje az értékeket. Amik persze vannak, de ettől még nekem nem lesz jó ez az egész.


Ha most meg kellene mondanom, hogy miről szól ez a könyv, akkor még intenzívebb homlokdörzsölésbe fognék...
Adva van egy kísérleti anyag, amit csoportokon tesztelnek. Három különböző csapat van, az egyikben maguk az orvosok, pszichiáterek, egyéb asszisztencia van. A történet erre a kis közösségre fókuszál. Mivel magáról a kísérletről vajmi keveset tudunk meg, a tudományosságnak még a látszatát is nélkülözi, így én azt sakkoztam ki, hogy a tagok viszonyáról, de még inkább arról szólhat a regény, hogyan vagyunk képesek a valóságot értelmezni. Az empirikus vizsgálódás alapja, az  önmagára reflektáló személy, aki érzékeny radarjaival a legapróbb változásokra is jelez. Nos, ez itt nem így volt. A szereplők egyáltalán nem vették komolyan a feladatukat, sőt szerintem eléggé leragadtak az ösztön szintjén. Az minden esetre kiderült, hogy bárminemű vizsgálat az egyéni értelmezésből indul ki, valamint az, hogy a külső tényezők erősen befolyásolják a válaszainkat. Tehát a magánéleti problémák, az elfojtásaink, a pszichés állapotunk, ugyanúgy részei az értékelésünknek, mint az érzékelésünknek. ( Mondjuk a szerző meg sem próbálta szeparálni a kutatóit. )
A csapat egyik tagja Aron Suler, egy volt szovjet pszichiáter, akinek már a jelenléte is gyanús ebben a közegben. Így mondanom sem kell, hogy a 70-es évek Budapestjén rögtön nyomába szegődik minimum egy csinos hölgy, akit azzal bíztak meg, hogy tudjon meg minél többet Suler-ről.  A csapat tagja még Szaszkó, amolyan mindenes, nem is tudni hogy került be ide, de az már biztos, hogy az ő karaktere a lekiforrottabb, a legérdekesebb, a legizgalmasabb. Amikor a róla szóló részeket olvastam, akkor élveztem a könyvet. Itt csillogtatta meg leginkább tehetségét Havasréti József. Bárcsak erről a Szaszkóról szólt volna az egész regény! 
A másik mindenképp kiemelendő vonása a könyvnek, maga a hangulat.  Ahogy mondtam, az 1970-es évek elején járunk Budapesten, amikor  minden kis csoportosulás valami titkot sejtetett. Az okkultizmus, a kabbala, a varázsgombákkal való kísérletezés, az alternatív zenék és miegymás világa ez, mely a kommunizmus agysorvasztó valóságában, sokak számára az egyetlen  kitörési lehetőség lehetett. De nem csak ezek az alternatív csoportosulások voltak korhűen bemutatva, hanem a nyolcadik kerület minden nyomorával együtt jól tükröződött vissza. A gyermekvédelem hiánya, a zugárusok mesterkedése, az érvényesülési lehetőségek sablonszerűsége, mind hozzátettek valamit a tökéletes megjelenítéshez.
Ez a két erős pillére a könyvnek, nem is értem, hogy veszhetett el így minden? Számomra szétesős, céltalan volt ez az alkotás. Még a műfaji behatárolásával is gondban vagyok. Kémregény, okkultizmus, korrajz, viselkedéstudomány, sci-fi? Vagy mind együtt, és ilyen értelemben ez egy remek kis ötvözet?


Havasréti József (Fotó: Velősy Gabriella)
 
Hozott pontszám: 3
 

2017. október 15., vasárnap

Otar Cselidze- Az ezeregyéjszaka leveleiből



"...Az idő gyógyulást ígér nekem:
őrá bízom a leveleket, látod.
Majd küszöbödön váratod szegényt,
aztán az ajtódat sarkig kitárod.
...Mért nem óvjuk vigyázva a reményt?

... Csak füst és szél, csak füst és szél van köztünk,
mint egy éve, mint kétszáz éve már,
s azóta is. Kint füstbe, szélbe veszve
a népes utcák. Élnek, zengenek.
Levelet írok. Villamos döng messze,
s nevetnek, azért is, az emberek.
Minden utat behord a fájdalom.
Másé lettél, te, akit én szerettem.
S én írok. Mulatságos, mondhatom.
Hány éve már, hogy nem váltasz meg engem!
Hol vagy? Hány éve nem felelsz nekem!
Majd egy csavargó szellő erre lebben,
elsodorja hozzád a levelem.
Száll a levél, mint az égi madárka,
a házak fölött, a városon át,
S mint öngyilkos, a rohanó Kurába
a Veri-hídról leveti magát.

Ősz van bennem, ősz.
Arcomon szeptemberi árnyak.
Nézz rám egy percre csak
valahára!
S akkor, mint egy boldog pojáca,
futok hozzád, szökdelve járok,
egy szál pilládon  beszállok a lángba.

Tűnődve, öregesen ballag el sok-sok évem,
szívem, mint gyertya, fogy, olvad.
Egyszer találkozunk még 
valahol egy járdszélen, 
akkor majd elkiabálom
minden jaját a fájdalomnak.

Változik minden;
a hangok, az érzések, az öltözetek.
Csak én írom a sok levelet,
mint azelőtt.
Akár a rabszolga, minden percnyi reményt összegyűjtögetek,
gúny és szidalom  közt kuporgatom az időt.
Nem pazarlok el egyetlen idő-szilánkot,
még álmaim sem teltek haszontalanul.
Elfelezem veled majd kincseimet,
a sok rólad szőtt álmod 
egyszer, valamikor.

Majd akkor elmondom sok nyugtalan éjem,
szememről a kötés leszakad,
a lelkem előtted kétfele tépem,
S két nap telik el huszonnégy óra alatt.
Megduplázódnak az órák, hónapok, évek,
a fájdalom és a harag,
a megszámlálták lépcsők meg a veszteségek,
S kettővel kell szorozni életkoromat már,
kezem alatt a néma billentyű egyre kevesebb lesz.






Állunk a hold alatt a szélben,
más-más úton.
Miért hallgatsz?
Miért nem köszöntesz
ezen a váratlan-keserű
jubileumon?

(Részlet)

2017. október 9., hétfő

Marstrand-Jørgensen, Anne Lise - Hildegard ​II.

 

 "Hildegardnak könny szökik a szemébe, mert az énekszónak időnként sikerül áttörnie a közte és a világ között emelkedő falat. Amikor a nővérek eltalálják a hangot, mintha egyetlen hatalmas száj énekelne. Lányai angyallá változnak, a zene mindent megszüntet, ami elválasztja az egyik embert a másiktól, és a levegő reszketni kezd a hangoktól, az arcok és a kezek egybefolynak a fénnyel meg az árnyékkal, a ruhák, a kőpadló, a gyertyatartók és a por előbb feloldódik, hogy aztán egyetlen dobogó szívvé egyesüljön, amely egy pillanatra eggyé válik a mennyel. A pompázatos dal odaadóan és alázatosan meghajol, körbeveszi és a mennyben röpíti a szavakat."

Hildegard von Bingen látomása, Isteni művek könyve (Liber Divinorum Operum) Az isteni művek könyve misztikus kozmológia. Hildegárd a Világmindenség középpontjába helyezi az embert, a mikrokozmoszt, aki a jó és a rossz tudójaként felelősséggel tartozik mindenért. Jó döntései megőrzik a makrokozmosz rendjét, rossz döntései a káoszt idézik elő









1985-ben hallottam először, az akkor még nem szentként emlegetett Benedek-rendi nővérről, Hildegard von Bingenről. Sajnos már nincs meg az az iromány, ami kézen-közön terjedt akkoriban. Otthon, írógépen bepötyögött vaskos kötet volt, ami egy alternatív gyógymódról, a reflexológiáról szólt. Abban az írásban találkoztam először a középkor gyógyító nővérével, akit 2012-ben Benedek pápa avatott a szentek sorába. Talán éppen ez a momentum ihlette a szerzőt, hogy regényes formában megelevenítse a középkor kiemelkedő személyiségét.
Az 1098-1179-ig élt német apátnőnek számos látomása volt, melyben az "Eleven Fény"-nek nevezett isteni jelenség több feladattal bízta meg. Ebben a kötetben Jørgensen abba az időszakba vezet el minket, amikor Hildegard-nak a kolostoralapítás víziójáról kell beszámolnia elöljáróinak, illetve az azt követő életéről. Valóban a nővér 1147-ben elhagyta az őt eddig befogadó disibodenbergi apátságot, és Rupertsbergen felépítette  kolostorát. Számos írást hagyott maga után, melyek egyrészről a látomásainak az iratai, a könyvben Scivias-nak nevezik, másrészről a gyógyítások könyvei, és harmadrészt liturgikus énekek és egy egyházi színjáték (Ordo virtutum). Ezen írások segítségével jól nyomon követhető Hildegard egész élete, ugyanakkor tevékenysége annyira zavarba ejtőnek minősült akkortájt, hogy több egyéb dokumentum is beszámol róla.

A dán írónő egy autentikus középkori bencés apátságba varázsol minket, ahol az első jelenéseket kapja az akkor már nem éppen fiatal szerzetesnő, Hildegard. Már maga az a tény is furcsa, hogy egy apátságon belül élnek szerzetesek és szerzetesnők együtt. Ezt a kényszermegoldást, és az azzal járó kellemetlenségeket nagyon jól érzékelteti a szerző, s logikus lépésnek tűnik az, hogy a nőknek el kell menni. Az már sokkal zavaróbb, hogy a többnyire nemesi származású hölgyek a rendbe való belépésükkor adományozott hozományukat is magukkal akarják vinni az új kolostorba. De Hildegard megállíthatatlan, az Eleven Fény mellette áll, ölében tartja és vezeti. 
Jørgensen könyvében rendkívül érzékenyen mutatja be azokat az érzéseket, amikkel Hildegardnak is számolnia kell. A szerző a szeretetnek egy nagyon ritka, és különleges formáját tárja az olvasó elé, amire a mi nyelvünkben nincs is szó. Hildegard két személy iránt érez erős elköteleződést, ami az imádságos szeretetnek, a szerelmi érzékenységnek és az Isten hitük közös gyökeréből fakadó szeretetnek az elegye. Az olvasó a maga világi formájában várja ezeknek a kapcsolatoknak a fejlődését, amit viszont nem kap meg. 
A másik erős motívum, amit a szerző kiemel a könyvében, az a nők szerepe a középkorban, illetve, hogy milyen csatákat kellett megharcolnia egy nőnek, ráadásul a katolikus egyház férfias környezetében. Jørgensen itt azt is bemutatja, hogy milyen szerepet vállalt  Hildegard I.Frigyes (Rőtszakállú Frigyes) császársága alatt, illetve azt a lelki terhet is ábrázolja, amit a szerzetesnő él meg a gnosztikus tanításokkal szemben. De nem csak a tévtanítók ellen lép fel, hanem a  katolikus egyházon belül megjelenő elpuhulásokkal szemben is. 
Nagyon érdekesek voltak a zenei életet bemutató részletek a kötetben. Hogyan születik meg  egy dallam, egy szöveg, hogyan ültetik be a nővérek ezeket a mindennapjaikba akkor, amikor szigorú regula szabályozta még ezek használatát is. Nem szeretnék elmenni a gyógyítással foglalkozó részletek mellett sem. Mindig megdöbbent a medicina születése, a látszólag eszköztelen orvoslás. 
Úgy érzem, hogy Anne Lise Jørgensennek sikerült jól elmesélnie ennek a kivételes nőnek az életét és szerepét a történelem látszólag csendesebb színpadán. 

Hozott pontszám: 5 
Kedvenc karakter: Volmar 

 


2017. október 4., szerda