Monsaingeon, Bruno- Richter, Írások és beszélgetések

Bruno Monsaingeon filmet akar készíteni Szvajtoszlav Teofilovics Richterről. A majd nyolcvan éves zongoristához úgy közelít, mint egy veszélyes vadhoz. Lassan, nagyon lassan képes csak aprókat haladni felé. Óvatosan készíti elő a terepet. Azt a terepet, melyet végül nem tudott uralma alá hajtani.
Richter miután beleegyezik a film elkészítésébe, váratlanul meghal.
Csupán néhány beszélgetés marad fenn a filmrendező és a zenész korábbi próbálkozásaiból. De Monsaingeon olyan értékesnek tartja ezeket a morzsákat is, hogy a zongorista zenei élményeivel kapcsolatos naplószerűen papírra vetett gondolatait összerakta ezekkel a korábban rögzített beszélgetésekkel, megtoldotta egy függelékkel, valamint számos fényképes emlékkel illusztrálva, egy vaskos kötetbe rendezte.
Így született meg az Írások, beszélgetések, mely egyáltalán nem törekszik történelmi tablót alkotni a XX.századi orosz művészélet viszontagságos mibenlétéről, richteri portéhoz is kevés lenne, mégis az anekdotákban sziporkázó zongorista elbeszél mindent, ami művészetének megértéséhez kell.
Kivételes látásmódja érdekessé teszi még a laikus ember számára is a zenét.
Néha tudományos megközelítést éreztem benne, precizitást, tudatosságot; de a bevezető és Richter vallomása is azt erősítették bennem, hogy emellett egy végtelenül érzékeny, művészi finomhangolással megáldott emberrel van dolgunk. Florian Illies 1913 című, nem rég olvasott kötete ugrott be, ahol bőven megtapasztalhatjuk ezt, a művészekre jellemző neuraszténiás érzékenységet.
De Richter sokkal inkább mesél, anekdotázik, és aki ezt kedveli, az nagyon jól fogja érezni magát a könyv olvasása közben.
Egyébként időközben (1998-ban) elkészült a film is, ami hűen követi a könyv tartalmát, sok régi felvétellel és zongoradarabbal kiegészítve eleveníti meg a zenész géniuszt. 

Rengeteg zenedarabot hallgattam meg olvasás közben, ami önmagában is elvarázsolt, és még közel sem értem a könyvvel a kaland végéhez, hiszen Richter jegyzetein is szeretném átrágni magam, legalábbis nagyjából, bár tudom, hogy egy hétköznapi embernek ez óriási falat, jó, ha a tizedével végzek hátralévő életem során.

Hozott pontszám: 5 

"Néhány hónapos moszkvai tartózkodás után Arhangelszkbe és Murmanszkba küldtek. Kalandos, világítatlan-fűtetlen vonatokkal jutottunk el a frontig és a lövészárkokig, ahol katonáknak és sebesülteknek játszottam. Az egyik megkérdezte, hogy hívnak, s amikor meghallotta a nevemet, felkiáltott: „Ugyanúgy hívják, mint a moszkvai Richtert?” Nagyon fiatalnak látszottam, a koromnál mindenesetre fiatalabbnak, és Richter az ő számára csak professzor lehetett, nem az a suhanc, aki előtte állt."

"A mi országunkban mindig mindent agyonhallgattak, nem nehéz kitalálni miért. Apámmal kapcsolatban soha senki nem merte elmondani, hogy valójában mi is történt. Senki egy szóval sem beszélt a kivégzéséről -1941-ben agyonlőtték a szovjetek, mielőtt a németek megérkeztek volna Odesszába. Én csak 20 évvel később tudtam meg az igazságot, mivel mindez a háború elején történt. Néhány héttel azelőtt jöttem el Odesszából; Moszkvában éltem, elvágva a szüleimtől. Ez életem legsötétebb fejezete."

Édesanyjával és édesapjával

 "Emlékszem, június 27-én röviddel azelőtt, hogy útnak indultunk volna a Krímbe, ez egyszer tényleg jól játszottam Csajkovszkij zongoraversenyét a Balti-parti Dzintariban, Riga mellett. Senkit nem engedtem be a művészszobába -soha nem engedek be senkit-, és egy oldalajtón át megszöktem. Egy jó kilométert futottam, a parton ledobtam a frakkomat és beugrottam a tengerbe. Már csaknem egészen besötétedett, igazi gyönyörűség volt belemerülni a hullámokba. Ez a koncert valóban jól sikerült!"

 Richter- Pekingi utca alkotása

 "Ezután a turné után, Moszkvába hazatérve, kezdtem pasztelleket készíteni. Megragadt bennem néhány vizuális benyomás, s egy nap amikor belefáradtam a gyakorlásba, Anna Ivanovna Trojanovszkaja, Szerov, Paszternák és Matisse régi tanítványa, akinél gyakoroltam, egy festékes dobozt adott a kezembe és azt mondta:
„ Ha elege van a gyakorlásból ezzel csináljon valamit!” Így történt , hogy aznap este elcsalt engem a munkámtól. Három napig festettem egyfolytában."

 Kép: Richter

„Tudja mi a legnehezebb a festészetben? Egy tökéletes kört rajzolni. De kevésbé nehéz, ha mindkét kezét használja, és egyszerre rajzol két kört.” (Robert Falk mondta Richternek.)
A zongorán pontosan ugyanerről van szó. A szimmetria! Mindennek szimmetrikusnak kell lennie! Azután még azt is mondta, hogy ha az ember sokáig dolgozik eljön a pillanat, amikor „forrni kezd a víz” és ez a pillanat a lényeg."

1958, Kijevben

 

"Az első koncertet Pilzenben adtam. Nem volt siker, minden bizonnyal azért, mert Oroszországból jöttem. Meg aztán gyárakban kellett játszanom. A termekben nagy vörös transzparenseket feszítettek ki a szovjet csehszlovák barátságot dicsőítő jelszavakkal és hasonló ostobaságokkal. Megérkezvén a koncert helyszínére és látva ezeket az idétlenségeket, nem bírtam rávenni magam, hogy ilyen környezetben játsszam; rákérdeztem; „Ez meg mi? Pártgyűlés van vagy micsoda?” A felelősök összerezzentek, mint a felriasztott verebek. Nem tágítottam: „Minek aggatták fel ezeket a rongyokat?”
– De hát… az Ön tiszteletére…
-Én nem gyűlés tartok!
Úgyhogy leszedték az egészet."

 A beszélgetések közben készült kép 1997-ből, Bruno Monsaingeon-val

A képek a könyvben találhatóan, kivéve az utolsó kettőt, annak forrása itt. 

József Attila- Sok gondom közt

Sok gondom közt veled vesződöm,
bóbiskós szántón mérgelődöm
s harmatos, dobogó dombokon
szememre húzom a kalapom.

Hosszúkat lépek s keserülvén
legelgető borjak közt ülvén
orrocskájuk is téged idéz
s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.

Zsákom rádobom a bokorra,
bottal ütök a virágokra,
ordítok, ha szól a billegő,
a folyóig szenved a mező.

Ha kerülsz, ne kerülj el messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el.

1928 nyara

Kép: Caspar David Friedrich
Vándor a ködtenger felett (1818 körül)

Boldog névnapot kívánok! Szebbet most nem találtam.

József Attila- Uram

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd  remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.

József Attila-Uram

1923. júl. 28.

Pacskovszky Zsolt -Titkos ​mozi

A szerző a saját könyvéről:

„Ez egy történet. Nem regény. Vagy ha úgy tetszik, három egybefonódó kis „regény”. Nem hasonlítanak egymásra, még a hangjuk és a színük is más. A történet szerelmi történet – de ha csupán az volna, nem lenne értelme sok szót vesztegetni rá. Még ha különleges szerelem is ez, hiszen a lány elérhetetlennek tűnik a fiú számára: nem az ő „regényének”, hanem egy másik, évtizedekkel korábban játszódó „regénynek” a szereplője.
Az álmodozók már csak ilyenek, nem akármilyen, hanem lehetetlen álmokra van szükségük. De a történetekben – ha méltók erre az elnevezésre – mindig van valami váratlan, hihetetlen. Nemegyszer a vágy és a valóság találkozásából születik meg a különleges pillanat.
A történetben szerepel az a szomorú nap, amikor a legendás Beatles együttes énekes-gitárosát meggyilkolták. A zenész élete utolsó interjújában a szerelmét idézte: „Az álom, amit egyedül álmodsz, csak egy álom. Az álom, amit együtt álmodtok, valóság.”
Akár e történet mottója is lehetne ez a gondolat.”

Annamarie a szerző könyvéről:

Ez valóban egy történet, amennyiben Marcellel kezdődnek az események, és vele is végződnek.
Három kisregénynek azért nem nevezném, egy kis jóindulattal kettőnek, de alapvetően egy regényben ennek nem kellene szétválnia. Teljesen bele is simulhattak volna egymásba, úgy szokott lenni.
A történet szerelmi történet. Nem. Ez nem.Van benne csók, meg kézfogás, de olyan, mint vonzalom, vágy, érzelem, vagy merészebb dolgok, szóval az sincs.
A többivel egyet tudok érteni.
 
Aztán még sorolhatnám mi nincs benne, ami jót tett volna az olvasási élményem növeléséhez. Amit legjobban hiányoltam, hogy nincs benne Párizs. Egy hangzatos kávéházi név, a TGV beszúrása, vagy a Notre-Dame előtti találkától még nem fog ez a varázslatos város megelevenedni. Mint, ahogy a szerelem sem lesz képes ennyitől átérezhetővé válni, vagy a történet hátborzongató, sorozatgyilkosos része is képtelen volt valamilyen lenni. 
Utálok ilyet írni, de ez nagyon gyenge volt. 

Hozott pontszám: 3