2018. december 30., vasárnap

Rab Zsuzsa - Kívüled élek



Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.
Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.
Kép: Jégvirág (Forrás: Thomas Hubauer / flickr)

2018. december 27., csütörtök

Szabó Magda - Alvók futása

"Frici elaludt, futott álmában, rezgett a bajusza, rángatózott a lába. Alvók futása – gondolta a tanár. – Milyen lehet az alvók futása? Semmilyen."
 
Az idei tizenkettedik Szabó Magdám, és ismét csak egy eddig nem olvasott kötet. De nem teljesen ismeretlen, hiszen valahol a közepe táján rábukkantam egy novellára, amit már olvastam. Aztán jött még egy, végül rájöttem, hogy a Kakasszó hangoskönyvből valók voltak.
Bár nagyon szeretem a Molnár Piroska által felolvasott novellákat, most mégis jobban estek csak úgy magunkban a betűk. Így karácsony után, amikor az ember is kicsit összerendezettebb, élet és halál is más távlatokba helyezkedik. Ezekben az írásokban pedig a halálé lett a főszerep. Így vagy úgy, de mindegyik oda jut, vagy onnan indul, ahol az élet befejeződik. Mégsem tett szomorúvá az olvasás, mert Szabó Magda a tőle megszokott tisztelettel és a részletekben megbújó érzékeny odafigyeléssel dolgozott. Több gondolat kidolgozottabb formában megjelent egy-egy regényében. Például a Pilátusból ismert probléma, az időskori szülő sorsa, a Valami című novellában. Mindkét alkotás pazar!
Így az egész kötete elolvasása után, szívesen összeállítanám a magam "Kakasszavát".

Ismételten köszönet a DIA-nak, hogy elolvashattam a kötetet.

Hozott pontszám: 4/5 

Szabó Magda


 "Hogyan lesz az ember odabent öreg?"

"A valami ott járkált az utcában. Még nem volt bent, csak a ház körül járt, de az öregasszony tudta, hogy kívülről is le tudja emelni a biztonsági láncot, és tőle nem véd meg a telefon. A valami csak Olgától félt volna, de Olga elment, hátizsákot vitt, táskarádiót és körözöttet.
Ropogtatta az ujjait, fájt a válla. Már nem volt benne bizonyos, hogy nagyon fél-e a valamitől, vagy voltaképpen nem is bánja, ha jön."

Peer Krisztina - Mi bántja a gyerek lelkét?

150 kérdés gyerekkori pszichés megbetegedésekről
 

A nyolcvanas évek közepén szinte minden család polcán ott lapult egy nagyon lila könyv, biztosan sokan emlékeztek rá, Szendei Ádám gyűjteménye, az Orvos a családban. Emlékeim szerint, ha valakinek otthon baja volt, már lapoztuk is a lila könyvet, hogy vajon mi lapulhat a galád tünetetek mögött. Ez persze minden megoldásnak teret engedett, úgy a helyes, mint  a helytelen diagnózisnak. Nem is ez volt a lényeg, hiszen az ember előbb-utóbb mégiscsak az orvosnál kötött ki, de felvértezett minket  a tudás hatalmával. Sokat változott azóta a világ, a tudásforrások is megváltoztak, a tünetek és a betegségek is. Az örök homályban bujkáló lélek is felfedi egyre inkább önmagát.
Ezzel összefüggésben teljesen hozzáférhetővé váltak a lelki folyamatokat bemutató könyvek, az önsegítő kiadványok, az ember belső útjait, a boldogságot, a sikert, az önérvényesítést leírók. A legújabb feltérképezésre váró terep pedig  a gyermek lett. A megváltozott körülmények, megváltozott hozzáállást követelnek a gyereknevelés területén is. 
Abba nem szívesen mennék bele, minek a következményeivel kell most számolnunk. Azt tapasztalom a mindennapokban, hogy van ugyan egyetértést, de a generációs véleményeltérés jelentős. A lényeg az, hogy mind a régen is megvolt, mind az új típusú, gyerekeket érintő problémákkal kezdenünk kell valamit!
Peer Krisztina kötete a gyermekeket érintő lelki megbetegedéseknek a zöld könyve. 
Kilenc nagyobb problémacsoportot állított össze a szerző, az első kilenc fejezet erről szól. A rossz gyerek kérdéskörből indul, majd a mindennapok problémáira fókuszál, aztán a nemi identitással foglalkozik. A következő fejezetek az alábbiakat mutatja be: -pszichoszomatikus megbetegedések, -hiperaktivitás és egyéb motoros funkciózavarok, -kommunikációs és tanulási zavarok, -a viselkedési zavarok, - félelmek, szorongás, depresszió, -és végül az egész személyiségre kiható fejlődési zavarok következnek, úgy, mint az autizmus, Asperger-szindrómás gyerekek. 
A tizedik fejezetben a mese és a játék szerepének jelentőségét szeretné kihangsúlyozni Peer Krisztina. Végül egy nagyon hasznos fejezet következik a terápiás lehetőségekről és egy rövid kitérő a gyermekvédelmi rendszerről, pedagógiai szakszolgálatról (nevelési tanácsadó) és a gyermekpszichiátria jelenlegi helyzetéről. 
Már csak a fejezetek felsorolásából is érezhető, hogy hiánypótló könyvről van szó. A szöveg mindenki számára jól érthető, világos példákkal, szülők mindennapi tapasztalataival kiegészítve. Formailag is tökéletesen kezelhető a könyv, hiszen ezek a kiegészítések színes szövegdobozokban vannak elhelyezve, a bemutatás ezek nélkül is kitűnően értelmezhető, tehát akár ki is lehet őket hagyni. Több fejezetben is találkozunk egy másik könyvre való hivatkozással, illetve a szerző sokat idéz belőle, a Babázz lazán -ból, természetesen ezeket is átugorhatjuk, de én azt javasolnám, hogy ne tegyük!

Tény, hogyha valaki úgy olvassa, mint én, hogy az első oldaltól az utolsóig, cirka 5 nap alatt, akkor eléggé nyomasztóan hat ez az egész. Elsőre azt is gondoltam, hogy lehetett volna ezt jobban is szerkeszteni, de végül rá kellett jönnöm, hogy nem, ez így tökéletes, ahogy van.
Nagyon fontos tünetekkel találkozhatunk a könyvben, csak néhány példa: 
étkezési zavarok, pica,  dadogás, tic, alvajárás, maszturbáció, mutizmus, diszlexia, szorongás, kényszerbetegségek, iskolafóbia és még rengeteg hasonló. 
Én nagyon hasznos könyvnek tartom!

Hozott pontszám: 5




Peer Kriszina:
Szakmai pályafutását szociálpedagógusként kezdte. Dolgozott gyermekjóléti szolgálatban családgondozóként, majd általános iskolában hátrányos helyzetű fiatalokkal és családjaikkal.
Jelenleg klinikai szakpszichológusként és metamorphoses meseterapeutaként dolgozik gyermekekkel, kamaszokkal és fiatal felnőttekkel, mellette felnőttképzésben tanít pszichológiát, valamint rendszeresen tart önismereti, készségfejlesztő, kommunikációs és konfliktuskezelő tréningeket pedagógusoknak, szociális szakembereknek és bírósági titkároknak.
Az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének vezetőségi tagja és titkára, valamint a Kölöknet és Babanet internetes portálok szakértője.

Másik kötete, melyben tabuk nélkül beszél a gyermekvárásáról a Megálmodtalak

2018. december 22., szombat

Boldog karácsonyt!

Békés, boldog, meghitt, nyugodt, türelmes, nyitott, befogadó, elfogadó, megértő, nagyvonalú, elnéző, melegséges, áldott, áldó, áldozni képes, megbocsátó, elnéző, engesztelő, vidám, sugárzó, nagylelkű, figyelmes, örömteli, szelíd, simogató, kegyelemekben gazdag karácsonyi ünnepet kívánok nektek!



  PIM DIA jóvoltából:

Szabó Magda - Egy doboz fű Melindának
Sok arcát őrzöm, nem is logikus, mennyi arcát, hiszen nem szerettem Jablonczay Gizellát, a Régimódi történet Melindáját, s nekem mindig sikerült kidolgoznom magamból azokat, akiktől idegenkedtem. Kihevertem őket, mint egy betegséget, egyre halványodott bennem a képük, végül annyira elhomályosodott, hogy tudtam ugyan mindig, nem vagyunk barátok, de nem minden esetben jutott eszembe, miért: gyerekkoromtól képes voltam rá, hogy módszeresen, talán valami naiv büntetésnek szánva, elfelejtsem, aki emlékének őrzése nem volt kívánatos. Ám Melinda kifogott rajtam, újra meg újra visszatért azután is, amikor már befejezte csak évtizedekkel később igazán megértett életét, felbukkant a verseimben, a regényeimben, még színdarabomban is, nevettem és dühös voltam, valahányszor meg kellett bizonyosodnom róla, nem hajlandó békén hagyni most sem, mikor már a temetők nagy törvénye igazán válaszvonalat húzott kettőnk közé. Míg a Régimódi történet meg nem született, nem is jöttem rá, miféle erő igézi folyton a közelembe, csak amikor összeszedtem hetvenhét esztendejének adatait, s előttem állt az igazi képlete, jöttem rá, Melinda nem volt hajlandó elhagyni, míg rá nem kényszerített, hogy becsületes bírája legyek. Addig nézett vissza rám a végtelen időből rebbenéstelen pillájú, sötétkék szemével, míg kelletlenül, szinte akaratom ellenére el nem végeztem azt a mélyfúrást, ami nyomán, mint a hévíz, fel nem szökött élete igazságának az a forrása, amelyre, míg élt, nem voltam kíváncsi.
Min kezdődött az ellenszenvünk – mert Melinda, aki születésem óta ismert, hamarabb nem szeretett engem, mint én őt, csak a bátyám számított a szemében Jablonczay Lenke gyerekei közül, azért rajongott, azt becézte –, nem tudom már megfejteni, nyilván idegen voltam a számára, egyetlen vonásomban sem hasonlatos a Jablonczay hadhoz, s ha valakire egyáltalán emlékeztettem, az gyűlölt sógornője, Gacsáry Emma volt, de honnan tudott volna erre rájönni egy kisgyerek akkor, mikor a saját külseje éppúgy nem érdekli még, mint felmenői fényképei. Hogy én miért viszolyogtam tőle, azt viszont pontosan tudom: anyám iszonyú gyerekkora és a karácsonyok miatt. Melinda a férje halála után minden karácsonyon a vendégünk lett, úgy hozzátartozott az ünnephez, mint a fenyőillat, mint a gallyakon lóbálódzó díszek, csakhogy nagyapám húga sötét ékesség volt, fekete gyertya. Valahányszor besuhogott hozzánk szentestén, csontos mutatóujján apró ajándékcsomagok lógtak aranyszálon – utáltam még az ajándékait is, pedig Melinda ízlése sose hibázott, megfogyatkozott tartalmú vitrinjéből, ékszereskazettájából nem is értéktelen tárgyak kerültek a karácsonyfánk alá. Soha senkitől nem kaptam olyan ízléses, néha izgalmas karácsonyi ajándékokat, mint éppen tőle, és soha senki adományával nem bántam olyan mostohán. A fülbevalót, saját, minden vészen átmentett gyerekkori fülbevalóját azonnal eladtam barátomnak, az ékszerésznek. Melinda fuldokolt, mikor felfedezte egy nap a Batthyány utcán a sötét bársonypárnán, lejjebb srófolta költségvetési keretét, visszavásárolta a függőt, és visszarakta az ékszerei közé. Metszett antik poharát már nem tudta megmenteni, fivérem elbűvölően figyelte, amint a vacsoránál milliméterenként toltam odább-odább, míg sikerült kivégeznem, a gyöngyszalagot, amellyel fiatalabb korában alighanem nyakának ráncait próbálta elleplezni, hosszú, fáradságos munkával mindjárt a szentestén megbontottam a közepén, hulltak-hulltak a karácsonyfa alá Melinda kék-arany gyöngyei, mint a könnyek, Melinda vaksin keresgélte őket a parketten, vacsorázás helyett guggolt és gyöngyre vadászott az egész család. Most már tudom, ki akartam utálni az ünnepeinkről, barbár módon, primitív, gyerekes sértésekkel, amelyeket hamarabb észrevett, mint bárki, de úgy vett tudomásul, hogy éreztette, ebben a harcban nincs sok reményem a győzelemre, pimaszkodásom elszáll mellette, nem érinti, nem veszi tudomásul. Bármilyen vagyok, bármit eszelek ki a bosszantására, akkor is eljön hozzánk ünnepelni. Melinda nem akart egyedül maradni szentestén a maga Lavinia Mannon-i árnyaival.
Egy idő múltán abba is hagytam a felesleges küzdelmet, tudomásul vettem, ő az erősebb, bármi történjék, eljön, áll a fánál, mint egy unatkozó gyarmatosító valami törzsi ünnepen, nézi a három buzgó kálvinistát, apámat, a fivéremet és engem, ahogy a Lukács evangéliumát olvassák és a betlehemi csillagról énekelnek, úgy nézi, mintha színdarabot látna, de közben másra gondol, egészen másra, s számunkra követhetetlen úton vándorol a mi karácsonyi fényeink között. Ha meggyújtottuk a gyertyákat, mindig anyám vállára tette a kezét, s abban a pillanatban – ezt megéreztük mindhárman, Béla fivérem és mi, két Szabó egyaránt – maga anyánk is kilépett családja köréből, vissza, Melinda mellé, és olyan messze kerültek tőlünk, mintha nem azonos közigazgatási egységben ülnők meg az ünnepet. Anyám tudta, hogy számunkra Melinda teher, sosem engedte, hogy az ő révén bármi teher háruljon a családra, Melinda volt az egyetlen, akiért nemhogy síkraszállt, de akit egyenesen oda követelt maga mellé. Gyerek voltam, később a maga ifjúsága problémáival küszködő fiatal, minden inkább érdekelt, mint a magam famíliája. Mire felfogtam, felfoghattam, hogy ott, akkor, egymás közelében, a súlyos kálvinista dallamok között is a Szent Anna-templom éjféli miséje harangszavát hallják azok ketten, s míg mi meg nem szólalunk, pár bűvöletes pillanat erejéig megint csak visszaépül számukra a Kismester utcán a régi ház, senki sem élt már kívülem a régi karácsonyok ünneplői közül.
Ahogy nőttem, változott a módszerem, amivel ellensúlyozni tudtam Melinda jelenlétét. Felfogtam, kár a tárgyakon bosszút állnom, a tárgyak szépek, a tárgyak ártatlanok, hogy Melinda maga is az, nem jutott el a tudatomig, nem volt még halottam, s a ház, amely felnevelt, olyan biztonságosnak és öröknek tűnt, amiben el se fért a gondolat, hogy egyszer valamennyien elkerülünk belőle, vagy maga a ház is romba dől, eszembe se jutott, hogy még én is lehetek egyszer fekete gyertya mások ünnepén. Békén hagytam a tárgyakat, megőriztem őket, később udvariasan viszonoztam is az ajándékot, tudomásul vettem Melindát, mint az egyiptomi csapások egyikét, figyeltem, mint áll szálfaegyenesen a szoba közepén, míg mi énekelünk, s közben latolgattam, előfordult-e már, hogy elvesztette a hajbetétjét, vagy mi lenne, ha most, míg sziporkáznak a csillagszórók, kiesnék a mellpótlója. Vártam, mikor mondja ki azt a mondatot, amire úgy reagálunk a fivéremmel, mint a futók a startpisztolyra, mihelyt elhangzik, már rohanunk is ki a harmadik szobába, és táncolni és nyeríteni kezdünk a fiatalság pimasz jókedvétől. Melinda csaknem minden egyes megnyilvánulását hóbortosnak éreztem gyerekkoromban, hogy sose járt másban, csak feketében, hogy sose ebédelt mást, mint tojást, hogy egész gyűjteménye volt félkótyákból, akikkel együtt teázott, hogy tegezte a cselédlányt és magázta a macskát, és ha visszatérünk Biharból, a szőlőjéből, s neki valami nézeteltérése van a román vámtiszttel, nem azt mondja neki, hogy ugyan, ne tessék már fennakadni azon a kis zsák dión – Melinda úgy tudott franciául, mint egy párizsi –, hanem, teljes aszinkronban önmaga merevségével, azt suttogja a megdöbbent és ilyenkor mindig mindenben engedő vámtisztnek: Ayez pitié, monsieur! „Irgalmazzon, uram!” Egy zsák dióért! Azt már megszoktuk, tudomásul vettük, hogy általában fennakad valamin, hogy sosincs nálunk megelégedve semmivel, de szentestei sztereotip kifogása oly döbbenetesen gyönyörű volt, mint egy abszurd dráma címe. Végigpásztázta tekintetével az ajándékasztalt, körülnézett a fa alatt is, sőt az ablaktáblák közé is belesett, aztán anyánkhoz fordult – ha tehette, csak vele beszélt –, s azt mondta: „Ismét nincs füvetek, Lenke!” Anyám szégyenkezett, törte a fejét, hogyan is történhetett meg, hogy ismét hiányzik a fű, mert Melinda minden évben kérte, és megesett, hogy Erzsébet-nap táján, mielőtt még leesett volna a hó, én kaptam a megbízást, hozzak fel a kertből, vagy maga tépett gondosan pár maroknyit. A fűnek aztán, titokzatos módon, éppen szentestére lába kelt, vagy a fivérem lopta el, vagy én, vagy az apám, aki csak ebben a formában tudta érzékeltetni, nem örül, ha Lukács evangéliumát szemmel látható derűvel hallgatják: Melinda, bármilyen sajátságos is, ateista volt. Összesen két olyan karácsonyra emlékszem, amikor mégis volt fű, amikor anyám valami rejtekhelyről nagy diadalmasan előbányászta, s ránk villantotta gyönyörű szemét, így jelezve: most túljárt az eszünkön. Utóbb aztán ő is abbahagyta a fűről való gondoskodást, valahogy rájöttünk mind, Melinda voltaképpen élvezi, hogy nem kapja meg, amit kér, neki tetszik, hogy a fű hiánya miatt nyilvánvalóan hiányos az ünnep, komolytalan, nem is igazi, nem olyan, amilyennek lennie kellene. Apám megpróbálta kideríteni, miféle szimbólumot keres benne. Jézus derékalját? A karácsonyi búzát? Melinda kioktatta, Jézusnak széna a derékalja, a karácsonyi búza egészen más ügy, a fűnek nem az a szerepe, teljesen különleges, ezt egyébként még mi is tudhatnók, hiszen ő is tudja, sőt tudta ezt az ő apja is, aki egyébként mindent tudott, és minden könyvet olvasott Álomzugon. Álomzug és sose látott dédapánk említésére aztán csak összenéztünk a fivéremmel, allergiásak voltunk mindkettőre, Melinda szerint mitológiai szépségű és műveltségű ősünkre éppúgy, mint a tényre, hogy a családunk Álomzugon élt valaha, mégiscsak olyan, mint egy vicc, hogy egy birtok neve Álomzug legyen. Menjen ő is Álomzugra, vissza, a nem létező otthonába, Szabóéknál nincs rejtelmes gizgaz, itt Lukács evangéliuma van, és racionális, kálvinista karácsony, itt nincs fű. Nem is lesz. Valóban nem is volt – Melinda évről évre számon kérte.
Később, még holta előtt, Melinda eltűnt az ünnepeimről, elkerültem a szülővárosomból, új családommal ültem meg a karácsonyt, nagyapám húgának fekete figurája viszont gyakran felbukkant előttem, nem csak a tudatomban, olykor az utcán is, rá emlékeztem, valahányszor egy hozzá hasonló, magas, vékony sziluett sodródott az alkonyi árnyak közt vagy a ködben. Ilyenkor Melindára gondoltam, s mindjárt láttam is, ahogy utoljára, amint kezét összefonva, figyelmesen rám néz, éppolyan indulat nélküli arccal, mint ahogy én szemlélem őt, mintha a folyó két ellentétes partján állnánk, bizonyosan tudva, nincs híd, amelyen elindulhatunk egymás felé, s ha volna is, ugyan minek. Meglettek a magam otthonának külön karácsonyi szokásai, később Melinda meghalt, el se mentem a rekviemre. A temetése napján az jutott eszembe, most pakolhatja ki a túlvilágon a spárgából horgolt szatyrait meg a rengeteg tojást, és milyen ideges lehet tőle a többi üdvözült. Többé senki nem kért tőlem karácsonykor füvet.
Hogy mire kellett volna neki, New Yorkban tudtam meg, huszonhárom évvel Melinda halála után, életem legsúlyosabb karácsonyán. Este volt már, mikor a kórházból hazafelé baktattam a Hetedik Avenue-n, az Ötvenedik utcánál befordultam a Broadwayre. Körülöttem már ünnepelt a város, sodródtam haza a hotelba a tömegben. „Your husband is comfortable” – mondta az orvos, mikor elfogtam a folyosón, ez annyit jelentett magyarul, hogy az állapota még mindig válságos, nem nehéz megtanulni az Egyesült Államok kórházi stilisztikáját. Megvásároltam a karácsonyi vacsorámat, száz gramm felvágottat, péksüteményt, banánt, egy kávéházban telemérettem kávéval a termoszomat, és felmentem a szállodába. Kinyitottam a televíziót, végighallgattam valami műhold közvetítésével a pápa San’ Oreste-i nagymiséjét Itáliából, néztem a szertartás ősi mozdulatait áldozáskor, s arra gondoltam, olyan messze vagyok a hazámtól és a normális életemtől, amilyen messze még sose, és ezúttal, először, mióta a világon vagyok, nincs senki, aki feloldja köröttem a magányt, a férjem a maga küzdelmét vívja pár utcányira tőlem az infúziók bonyolult hálózatába kapcsolva. Minden, ami mögöttem volt, olyan irreálisnak tűnt, mintha nem is velem történt volna a saját életem. Néztem a tévét, mint egy toronyból, a város felett, a huszonkilencedik emeleten, nem tudott soká ülve tartani, pedig szóltak a karácsonyi harangok, a négyes csatornán az Anna és a sziámi király című filmet vetítették, a kettesen Disney-rajzfilmeket, az ötösről zengtek az ünnepi kórusok, a hetesen George Kirby énekelt, a tizenhármason valaki meg akart tanítani arra, hogy csinálják a savanyú tojáslevest, és a krimicsatornán Karácsonyi gyilkosság címmel az alkalomhoz illő darab ígérkezett. Elzártam a készüléket, reménytelen vállalkozás volt kísérleteznem bármelyik csatornával. A fele hátralevő életemet odaadtam volna abban az órában pár emberi szóért. Visszaöltöztem, lementem megint a Broadwayre.

Mire leértem, nagyjából elcsendesedett a Times Square környéke. Az árusok még kitartottak, ott topogtak a hevenyében felállított alkalmi elárusítóhelyek körül, Karácsony apónak voltak öltözve, és iszonyúan fáztak. Akkor cserélték ártábláikat az asztalaikon: este tíz után féláron kapható minden karácsonyfadísz. Ezen még akkor, abban a lelkiállapotban is eltűnődtem, vajon van-e valaki, aki vár az ünnep megkezdésével este tízig, aztán hanyatt-homlok lerohan valamelyik felhőkarcolóból, féláron bevásárol, és tíz után kezdi díszíteni a fáját.
„Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” – zengett, mint a litánia, az ajánlat a Negyvenkettedik és az Ötvenedik utca között. „Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” A Wintergartennél ért el a tudatomig, mit is hallok én. Mit kiabálnak ezek? Csillagszórót? Ékességet? Füvet? FÜVET?
Nem tévedtem. Ahogy megálltam az egyik asztalnál, mindjárt felfedeztem, vad zölden meresztette szálait a nyitott dobozokban. Lehúztam a kesztyűmet, megérintettem, persze nejlonfű volt, mi más lehetett volna Manhattan közepén.
– Mi ez? – kérdeztem. – Minek ez?
– Hogyhogy mi ez? – nézett rám Karácsony apó. – Nem látja? Fű.
– De minek? Minek?
– Hogyhogy minek? – kérdezte a Karácsony apó. – Hát a tevéknek.
– A tevéknek?
Nézett rám, reménytelenül. Hideg volt, vevő sehol, s aki mégis, ennyire buta.
– A Háromkirályok tevéinek. Hát mit ad nekik enni?
Egy dollár volt a fű, be se csomagoltattam. Melinda előttem lépkedett a Broadwayn, s ez annál meglepőbb volt, mert amíg élt, sose hagyta el az Osztrák–Magyar Monarchia területét, amellett furcsán is volt öltözve. Kék slájfni szorította a derekát, fehér kislányruhát viselt, olyasmi cipőt, mint a balerinák, és táncolt is Melinda, ugrándozott a hotel felé, amely ott állt a Negyvenhetedik utca sarkán, egy kődobásra Debrecentől, a Kösely és Hudson folyók közt, Álomzugon, s az Atlanti-óceán melletti partvidék vizes hava kis sisakká fagyott angol fürtjein a csontig maró hajdúsági hidegben. A könyv – gondoltam –, és hirtelen minden világos lett, logikus, a könyv, dédapám könyvtárából, amit Melinda sosem engedett kézbe venni, amit úgy siratott, mikor egyéb lomjaival együtt azt is benyelte a háború, a könyv, a különféle nemzetek népszokásairól. Hát persze! Melinda volt a dédapánk kedvence, és már kislánynak is elég különös, hisz voltaképpen csak az állatokat szerette, lovat, kutyát, macskát, igazi játék nem kellett neki sohasem. Mit érthetett meg a kisgyerek Melinda a karácsony misztikus idejéből, nem többet, mint hogy messziről csak jönnek-jönnek, és milyen éhesek és fáradtak lehetnek azok a tevék. És állt Melinda az álomzugi melegházban, megtöltötte nyers, harsogó fűvel a dobozkáját, és a Hortobágy felől kopogtak a paták, a Háromkirályokon szűr meg kucsma volt, hozták aranyfüstölőben az édes ünnepet, és Melinda megnyitotta a kitámasztható melegházi ablakot, kidugta a hóesésbe nyitott, fűvel teli tenyerét, a puha állati orrok meg ráhajoltak, és ettek és ettek és ettek a tevék.
Melinda minden karácsonykor elhozta nekem az ajándékát, most kicsit nehezebb volt megtennie már, mint mikor még élt, de persze megoldotta, mert elárulta végre a titkot, amitől egy olyan fekete gyertyának, amilyen én voltam azon a New York-i estén, mégiscsak ünnep lehet az ünnep. Olyan egyedül voltam, de olyan egyedül, hogy nem lett volna elég nekem társaságnak most egyetlen, közönséges király. A Háromkirályok kellettek, s a hortobágyi széllel elkeveredő tömjén- meg mirhaillat s a juhászbundák párolgása. A füvet éjjelre kicsuktam az ablak közé, hogy azonnal megtalálják a tevék.




2018. december 19., szerda

Singer Magdolna - Ki vigasztalja meg a gyerekeket?

Válás és gyász a családban

Múltkor arra panaszkodtam, hogy véletlenül összecsúszott két könyv, amit nem kellett volna egymás után olvasnom. Most azonban szerencsém volt. Singer Magdolna két kötetét olvastam egymás után, de a lehető legjobb sorrendben. Amíg az Érző férfiak az erősebbik nem veszteségeit vette górcső alá, addig ez a könyv a gyermekeket helyezi fókuszba. Nem mondom, hogy egyszerű menet volt, de az biztos, hogy fordított sorrendben cudarabb lett volna. 
Szerkezetileg először a szerző átfogó bemutatót ad a gyermekeket érintő veszteségekről, arról, hogy mi befolyásolja a gyász mélységét, illetve milyen nehézségek jelentkezhetnek egy ilyen alkalommal. Majd két nagy egységben, először a válással, majd a halálesetekkel foglalkozik.
A szülők elválásával kapcsolatban nyolc különböző történet mutatja be, hogy mikkel és hogyan találkozik egy gyermek ilyen esemény alkalmával. Érdekes, hogy az interjúalanyok gyakran már felnőtt fejjel emlékeznek vissza ezekre az időszakokra, de az érzések a mai napig is tisztán és éles fájdalommal átérezhetőek. Egy probléma ezer árnyalata, és egyik sem kisebb falat a másiknál. A legtipikusabb jellemzőkkel találkozhatunk. Sokszor kiderül, hogy a gyerekek első reakciója a megkönnyebbülés, hogy vége a veszekedéseknek a feszültségnek, a bántalmazó fél jelenlétének. Majd a hiány és a változás okozta nehézségek átkeretezik a kezdeti örömöket. Nagyon tipikus fájdalomforrás a patchwork családokban megjelenő gyerekközösségek relációja. "-Az ő gyerekét jobban szereti, mint engem, nagyobb áldozatot kell nekem hozni, mint nekik" és hasonlók. Aztán annak is tanúi lehetünk, hogyan valósul meg néhány családban a kedélyek lecsillapodása, hogyan rendeződnek a szituációk. Az kiderül, hogy nagyon nehéz ezt jól csinálni, de az is igaz, hogy a könyv nem hangsúlyozza eléggé azokat a borzalmas együttélési viszonyokat, amely a válásokhoz vezetnek.  Persze nem is feladata, de könnyen megfeledkezhet erről az olvasó miközben cafatokra szaggatja zsebkendőjét.
A kötet másik fele a még ennél is nagyobb tragédiákat átélő gyerekeket mutatja be, azokat, akiknek meghal valamelyik hozzátartozója. Singer Magdolna igyekezett különféle eseteket összeválogatni, olyanokat, akiknek  testvére halt meg, olyanokat, akiknek a szülei, nagyszülei. Ezek leginkább a szülők által elkövetett szarvashibákra hívják fel a figyelmet. Az eltitkolásra, az elbagatellizálásra, a rossz kifejezések okozta felesleges szorongásokra. Volt olyan vallomás, ahol még a lapokon is átütött az a hatalmas érzelmi felindultság, mely valószínűleg máig sem lett feldolgozva. 



Jó volt, hogy előkészített táptalajra hullottak ezek a magok, mert belegondolva abba, hogy milyen szélsőségeket kell egy gyereknek átélni a veszteségek kapcsán, meg abba, hogy hány feldolgozatlan sebet cipelünk magunkkal évtizedeken keresztül, eléggé elszorul az ember torka. 
Csak abba gondoljunk bele, hogy egy gyereknek nincs meg az az eszközkészlete, amellyel megvédhetné magát. Minden rajtunk felnőtteken áll vagy bukik. Ezért meg is fogalmazódott bennem, hogy ezt a könyvet el kellene mindenkinek olvasni függetlenül attól, hogy van gyereke, vagy nincs! Nem azért, mert egy szuper darab, hanem azért, mert végre meghallgathatnánk azt a felet is, akinek vékony a hangja, vagy nincs is hangja, de az biztos, hogy a felnőttig nem ér el. 

A figyelmes olvasó elcsípi talán azokat a kisebb útmutatásokat, melyek a szerző megoldásként kínál, de kétségtelen, hogy jó lett volna pár lapot annak is szentelni, hogy ezeket kicsit összegezve, szemelvényezve lássunk magunk előtt egy helyes megoldási tervet, és oldási lehetőségeket.
Aranyszabályként azonban elmondható, és legyen ez a végszó is egyben, hogy ami az egyik gyereknek igénye, az a másiknak külön teher. Ezért Singer Magdolna tanácsa az, hogy érzékenyen, az adott gyerek igényeire ráhangolódva bánjunk a veszteséget elszenvedettel! 

Hozott pontszám: 4/5


Singer Magdolna



2018. december 14., péntek

Singer Magdolna - Érző férfiak

 18 személyes történet veszteségekről és feldolgozásról

"Mikor arra jártam, mindig megálltam a kapu előtt, és viccesen bekiabáltam. Már nem tudok bekiabálni. Vagy ha mégis, mert nem bírom a hiányt, csak a hűlt helyét találom, egyszerűen nem létezik. Hogy lehet ezt ép ésszel felfogni?"

Amikor azt mondjuk gyász, arra gondolunk halál. Pedig a gyászfolyamat elindul minden veszteségben. A barátságok elszakadásakor, a meg nem született gyermekkel kapcsolatban, a szakításokkor, a váláskor, de a kisebbeknél, akár a tárgyak elvesztésében is. 
Miért olyan fontos ez? Mert a korai, akár kisebb, fel nem dolgozott veszteségek megakadályozzák azt, hogy a nagyobb tragédiákkal megküzdjünk. Ebben férfiak és nők teljesen egyformák. A baj a társadalmi elvárásokkal van, azzal, hogy a férfiaktól keménységet, mindent átvészelő heroizmust remélünk. Ezért aztán az őket érő veszteségek valahogy könnyebben maradnak feldolgozatlanok, mint női társuké. Ezzel a témával foglalkozik Singer Magdolna mentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó, a Hospice mozgalom lelkes híve. 
A könyv egy körülbelül harminc oldalas bevezetővel indul, amely igazán röviden felvázolja  a témát. Bemutatja milyen típusú veszteségek léteznek, mennyi ideig tart a feldolgozásuk, milyen pszichés változásokra lehet számítani, milyen megküzdési stratégiák léteznek, illetve bevezet a veszteség, mint ajándék gondolatába. 
Aztán tizennyolc férfi mondja el az őt ért legkülönbözőbb veszteségeket. A legtöbbjük be tud számolni több, komolyabb veszteségről, melyet az évek alatt kellett elszenvednie.  Ezek a férfiak az élet más-más területéről érkeztek. Van közöttük író, zenész, táncos, építész, orvos, serpa, de még lelkész is. Akárhonnan is valók, sok közös vonással rendelkeznek, melyek olvasás során ismerősen csengenek vissza. Például, hogy az autójukhoz, autójukba menekülnek a gyász idején. 
De ugyanilyen hasonlóságot mutat a válásuk során átélt tragédia, mely a gyermekeiktől való kényszerű elszakadást jelezte. Ez aztán tényleg sokszorosan ki nem mondott fájdalom. Számomra talán ez volt a legmegrendítőbb dolog, amit eddig  én sem gondoltam át kellően. Valahogy az igazukért küzdő szülők fekete-fehér birkózása eltakarta a szemem elől ezt. Mert, ahogy  a riportalanyok elmondják, még a leghumánusabban indult válások is a legrosszabbakat hozzák ki az emberből.
Ugyanilyen szomorú volt végignézni a gyermeküket, akár vetélés, akár abortusz okán elvesztő apákat.  A veszteség tehetetlen szemlélése idegőrlő lehet, főleg, ha az elvárt viselkedés egyedül a támogató szerep. 
Ahogy a válásban sem a jó szülő és a rossz szülő szeparációjáról van szó, úgy a könyv sem a férfiak kizárólagos mélységes gyászát akarja bemutatni. Inkább segít ráébreszteni arra, hogy a keménység álarcai mögött érző emberek lapulnak. Singer Magdolna férfiai megszólalnak, és ez az első és legjelentősebb lépés. Meg kell szólalni, fel kell vállalni azt, amit a gyász jelent. 
Sajnos társadalmunk nem rendelkezik a gyász feldolgozását támogató eszközökkel, illetve nem használja azokat. Kétségtelen, hogy ez a  nehezebb út, ami gyakran torkollik tragédiába. Azért, hogy ez ne történjen meg, legyünk mentálisan felkészülve, elkerülés helyett átélésre berendezkedett harci díszben. Ordítsunk, mozogjunk, sírjunk, alkossunk, keressünk támaszokat, és beszéljünk róla! Végső esetben, ha nem sikerül feldolgoznunk a minket ért veszteséget, forduljunk szakemberhez!
Ebben segíthet pszichológus, gyászfeldolgozásra szakosodott mentálhigiénés szakember, de többek között az alábbi helyeken is elérhető segítség:


Hozott pontszám: 4/5

Singer Magdolna


"Lett egy magyar vizslám egy barátom jóvoltából, és akkor már vele gyalogoltam, aztán írtam verseket, és hallgattam a Sors szimfóniát. Erősen működött bennem, hogy az én életem az enyém. Ha nem tudok vele mihez kezdeni, az az én problémám. Akkor így jártam. Fel is akaszthatom magam, ha úgy gondolom, szabad a pálya, dönthetek bármiben."


A kötetben megszólaló férfiak: 
Gerendás Péter előadóművész, Haas György nagyvárosi serpa, Molnár András informatikus, 
Szabó Róbert táncművész, Gulyás Károly konduktor, Kovalszky Dániel fotográfus, Nyáry Krisztián író, Bálint István biológus, Kiss Tamás szociológus, Dr. Buda László pszichiáter, Nagy-Alpár Csaba lelkész, Juhász Péter közgazdász, Dr. Csókay András idegsebész, Hegedűs Csaba építész, Szaniszló Csaba az Apák az igazságért Egyesület vezetője, Gánti Bence szakpszichológus, Balász Áron asztalosmester, Gyulavári Béla coach.

2018. december 12., szerda

Patik László - Anna, édes!

Patik Lászlótól eddig csak Az éjjeli lepkék hangoskönyvét ismertem. Emlékezetes találkozás volt, sokáig fogva tartott a hangulata. Ahogy most olvastam az Anna, édest hirtelen eszembe jutott mindez, és bár a két könyv egész másról szól, párhuzamot véltem felfedezni közöttük. Ezt a hasonlóságot a történetek kétszínűségével jellemezném. Ez nem a klasszikus értelemben vett kétszínűség, és mégis az. 
Ebben a könyvben  Annának az életét ismerhetjük meg, s ezzel kapcsolatban tanúi lehetünk egy bizonyos típusú embercsoport boldogulásának. Annak  a bizonyos, tündöklés és hanyatlás szoros élettársi kapcsolatának. A fiatal és csinos főszereplő előbb egy nála jóval idősebb iskolaigazgatóval  köt házasságot, majd sorra érkeznek életébe az izgalmasabbnál, izgalmasabb társak. Ezek a kapcsolatok mindig ugyanazt a sémát követik. Hasznosnak ígérkező szerető, kis szépséghibával, némi megalkuvással. No, de senki ne húzogassa formásra trimmelt szemöldökét, mert az élet már csak ilyen. 
Mindez rendkívül szórakoztató formában tálalva, s el is felejtkezhetnénk arról, hogy ez a valóság. Ebben áll a könyv kétszínűsége. Elolvassuk, nevetgélünk is közben, repülnek a lapok, cserélődnek a pasik, csak a fenemód bölcs "Anyu" és a szomszéd Márta néni örök. Addig, addig, amíg a fagyi vissza nem nyal. 
Igazán érdekes, mindenképp szórakoztató irodalmi kategóriás a könyv, csak ne lenne ekkora áthallás kicsiny kis országunk szánalmas mindennapjaiból. 

Hozott pontszám: 4/5


    
"Ötven, Leányfalu, egy szép feleség, három gyerek (mondjuk ők sem csúnyák). Úgy volt, hogy közgazdász leszek, doktoráltam is, aztán a kezembe akadt egy üres lap meg egy toll, szóval írok."            


 "Anyu bruttó háromszázötvenezer forintért megtanulta egy karrierépítő tanfolyamon, hogy nem az elszalasztott lehetőségeken kell rágódni, hanem minden reggel meg kell fogalmazni az aznapi célt és azt, hogy minden ajtó becsukódásakor egy új világ is kitárul, csak észre kell venni." (14.oldal)


2018. december 9., vasárnap

Szöllősi Mátyás - Simon Péter

Önkéntelenül elkövettem az idei év egyik legnagyobb hibáját.
Véletlenül egymás után  olvastam Kálmán Gábor - Janega Kornél-ját és Szöllősi - Simon Péter kötetét. Nem kellett volna. Nagyon nem.
Ugyanis a két könyv meglehetősen hasonlít egymásra. Mint két ugyanarra a témára beadott pályamunka. 
Simon Pétert megkeresi rég nem látott apja, aki most, hogy egészségügyi állapota rosszabbra fordult, be akarja vallani hajdani nagy bűnét, mely lelkét nyomja. Egy korábbi  szerelmi viszonyt, melynek gyümölcse is lett, Simon féltestvére. Simon Péter sincs abban a "hú de kicsattanó" állapotban. Felesége meghalt, diakónusi hivatása is kétséges. 
A történet elején szegény főhősünk éppen a pályaudvaron gyülekező  migránsok közé keveredik. Beavatkozik egy epilepsziás kislány rohamába. Olyan aprólékosan ábrázolja a szituációt a szerző, hogy az olvasó kényelmesen elterpeszkedik a témában, amikor rá kell jönnie, hogy mégsem arra visz az út. A következő jelenetben Simon már az anyjánál van. Ezek után kissé ködössé válik minden. Hogy tulajdonképpen mi történik, az ránk van bízva. Jelenetek váltják egymást. Simon egy házba keveredik, egy idegen vak asszonyhoz tér be, majd telefonálni akar a féltestvérének, aztán a lelki atyját keresi, egy befagyott tavon zarándokol, vagy nem is? Kórházba kerül, vagy nem. S végül egy tüntetésen köt ki, vagy valami gyülekezeten, ahol a saját lelki terhétől kíván bűnmegvallással megszabadulni. 
Valóság,  képzelgés és álom van összemosva, vagy még inkább nemezelve ebben a kisregényben. Mintha a megbicsaklott életben nem is számítana a dolgok valóságtartalma, hiszen csak az létezik, amit megél az egyén, és nem az, amit regisztrál a világ. Simon Péter egy újabb harmincas éveiben járó mai férfi, akinek élete látszólag sehová sem tart. 
A lehetőségek előtte is nyitva állnak. Az ő sorsa is jobbra fordulhat. A történet abban a pillanatban villantja vakuját, amikor épp a legmélyebben van, de lehet, hogy mire visszanézünk, már ismét összerendezte magát Simon.
A főszereplő lelki válsága  ugyan jelezve van, de állapotát nem a hitbeli válságra vezeti ki a szerző, hanem zavarodottságára. Kicsit féltem, hogy belemerülünk ebbe a hitbéli megingásba, de szerencsére nem. 
Szöllősi Mátyás nagyon élvezetesen tud írni. A tavalyi Váltóáram novelláit is szerettem, ahogy olvasom, annak az utolsó írása folytatódik a Simon Péterben. Ennek a tehetségnek ékes példájaként hadd emeljem ki a jelenetet, ami a migránsok között játszódik, illetve a befagyott tó körüli eseményeket. Itt bármerre el lehetett volna vinni a témát. Kicsit átverésnek is éreztem, hogy ilyen szépen kidolgozott jelenetek, és nem maradunk itt, hanem vágtázunk tovább a főszereplő zaklatott lelkével. A két tömegjelenetet sem lehet véletlennek nevezni. Valami okból fajsúlyos szerepet töltenek be. Mindkét szituációban a helyzet abszurditása erősödik fel. Nagyon nem arra a reakcióra számítunk, amit kapunk. Vajon miért? Aztán ennek a két tömegeseménynek a lezárása sem egyértelmű, hanem maszatos. Vajon elég annyi, hogy a tömeg gyakran nem úgy reagál, ahogy gondolnánk? 
Számos kérdést hagy maga után a könyv, mely inkább egy feldobott labda, mint egy játszma regénye.

Szöllősi Mátyás
A legjobb első prózakötetért járó Margó díjat, 2017-ben Szöllősi Mátyásnak ítélték oda a Váltóáram című munkájáért.
Hozott pontszám: 4

"-Nem, persze ne haragudjon! Tudom hogy maga nem ostoba. Csak jóhiszemű. De hogy lehet valaki jó hiszemű ebben a világban?
-Nem szoktam ezen gondolkodni, Erzsike. Egyszerűen ilyen vagyok.
– És mi tette ilyenné, András?
– És magát?
– Ezt hogy érti?
-Magát mi tette ilyenné? Ilyen bizalmatlanná?"



"– Nem az vagyok, akit várt – mondta Simon.
– Miért, szerinted kire vártam?
– Nem tudom, de ha várt is valakire, én biztos, hogy nem az vagyok.
– Miből gondolod?
Simon nem értette a nő értetlenkedését.
– Egy tévedés miatt vagyok itt.
– Miért olyan fontos számodra, hogy mások kinek látnak?
– Nem fontos, csak a nehézségek váltak azzá, amiket ez a tévedés okozott.
– Akkor oldd meg őket.
– De hogyan?
– Hagyd, hogy annak gondoljanak, akinek akarnak. "

2018. december 8., szombat

Szeles Judit - Szextáns

"A szextáns navigációhoz használt kéttükrös szögmérő, amellyel égitestek helyzetét lehet mérni egymáshoz vagy a horizonthoz viszonyítva. Főként a delelő Nap horizont feletti magasságának mérésére, a földrajzi szélesség meghatározásához használatos." (wikipédia)

A hajózásban használatos helymeghatározó eszközről van tehát szó. Ezt a címet viseli Szeles Judit idén verseskötete. A kiadvány minden írása valamilyen formában kötődik a vízhez, az utazáshoz, a hajózás és utazás romantikájához.
A múlt hónapban részt vettem egy tréningen, amit egy dunai hajón tartottak. Igazából semmi köze nem volt a témának a környezethez, egy véletlen miatt történt, mégis ez az élmény segített nekem a költőnő kínálta életérzést átörökíteni. Lánykoromban hajósként szerettem volna leélni az életemet, de hamar realizáltam a lehetőségeimet. Az életérzés azonban még mindig bennem van, és sokszor előbukkan. De ezeknek a verseknek, sajnos most nem sikerült előhívnia őket belőlem. Holott teljesen szorosan kapcsolódnak a témához. Ennél összeszedettebb kötettel talán még nem is találkoztam, mégis ezek valahogy másmilyenek voltak.
A könyvben szereplő legtöbb vers pontos hely és időmeghatározással kezdődik. A szextáns megmondja hol vagy, és az utolsó sorok majd elárulják neked azt is, hogy vagy. 

Hozott pontszám: 3

Szeles Judit


Cádizi dal

A Thor 1. Japánban, Tamanóban épült 1978-ban
a Mitsui Engineering & Shipbuilding Company Ltd.-nél,
még frissen hajózott be, amikor jelentkeztél rá.
Általános kargót, konténereket és fagyasztott árut szállított,
mintegy tizenötezer tonnát
Kanada és Afrika között.
IMO-száma: 7619123.
A tulajdonosa a norvégiai sandefjordi A/S Thor Dahl volt 1996-ig,
utána különböző felségjelek alatt hajózott:
Libéria, Szingapúr, St. Vincent.

A hajóval többször jártatok Cádizban.
A város Spanyolország délnyugati részén,
az Atlanti-óceán partján, a Cádizi-öbölbe
benyúló félszigeten fekszik.
Eredetileg Gadir néven a föníciaiak alapították.
A név jelentése: „falakkal körülvett város".
Cádizban nagy kikötő működik.

Már ötvennégy éves voltál,
amikor megismertelek.
A cádizi utak is emlékek voltak,
az is, hogy a legjobb barátod meghalt.

Minden este elmesélted Terje halálát,
és a legszebb nőkről is sokat beszéltél.

A cádizi nők alacsonyak, mondtad,
nyelvük sós, mint a klippfisk,
a norvég sózott, szárított tőkehal,
amiből sokat exportálnak,
többek között a spanyolországi Cádizba is.

„De neked édes a nyelved,
mint a sűrített tej" – mondtad,
és tovább mesélted kalandjaidat.
Simogattad a hajamat,
és folytattad:
„Neked van a legszebb cuencád" –
ez elég nagy dicséret egy világjáró matróztól.

Kálmán Gábor - Jamega Kornél szép élete

Van valami taszító számomra az ilyen típusú főszereplőkben, mint ez a Janega Kornél. Nem tudom levetkőzni, egyszerűen képtelen vagyok. Telnek az évek, és én semmit sem változom. De milyen is ez a Janega úr? 
Egy felvidéki születésű fickó, akinek élete úgy tűnik merő sodródás. Szép életében egyre másra születnek a kudarcok. Apja elhagyta a családot  amikor ő még csak kisfiú volt. Csupán egyszer találkoznak a későbbiekben, valami útlevél kapcsán, s azt is gondolja, hogy apja már biztos halott. Egészen addig, amíg egy nap fel nem hívják, hogy él ugyan az apja, de halálán van, és látni akarja őt. Ő viszont nem kíváncsi rá. Van viszont két féltestvére. De a velük való kapcsolat sem képes bearanyozni napjait.
Na, akkor majd a nők. Nos, szerelmi élete is botrányos. Igazából nem az, de ő így éli meg. Hiszen az elmúlt negyven évében volt két hosszú kapcsolata, meg valami furcsa mellékzönge is, de az is zátonyra futott. Holott minden értelmezés kérdése. Így aztán jobb híján marad a munka és a haverok. Sejthetitek, hogy mily diadalban lubickol mindkettő. Minden balszerencse ellenére Janega Kornélban megvan úgymond a tartás, olyan kis macsó gyerek ő. Tesztoszteronban nincs is hiány, számomra túl sok is volt belőle. Mindennek ellenére megfeneklett főhősünk élete, és semmiképp sem érezhetjük, hogy most lenne a legboldogabb. 
Janega kimondatlanul, de az apjával való hiányos kapcsolatára vezeti vissza minden kudarcát azáltal, hogy bármi történik is, az apa alakja bukkan fel. 
Habár az antihősök nem túl népszerűek, de valljuk be, létezésük jól átérezhető. A kötet így önmagában nem is igazán tekinthető teljesnek, úgy kívánkozik hozzá egy folytatás. Mondjuk adhatna neki Kálmán Gábor egy esélyt!
Az idei év széppróza kiadványaira jellemző, hogy valahogy hiányoznak a nagyregények. A tavalyi évben sokkal több múltfeldolgozó családtörténettel találkozhattunk, idén pedig a novellák, illetve az ehhez hasonló kisregények szaporodtak meg. Az epizodikus élettörténetet sikerült Kálmán Gábornak olyan plasztikusan megjeleníteni, hogy olvasó legyen a talpán, aki szét tudja bontani a fikció és a valóság szálait. Annak ellenére, hogy a könyv nem az én igényeimhez igazodik, szerintem kitűnően érzékelteti a mai harmincas korosztály egy nagy részének zátonyra futását.

Hozott pontszám : 4 

Kálmán Gábor










2018. december 2., vasárnap

Áfra János - Két akarat

"Úgy érzem, hogy a könyvön keresztül szeretkeztek velem." -írta róla valaki. Na erre én is felkaptam a fejem, hogy az már milyen lehet? Áfra Jánostól én is hoztam már verset, és a 2017-ben megjelent legjobb lírai Merítés -díjra a Rítust szavaztam (második lett). Az sem véletlen, hogy két hete egy önismereti biblioterápián ismét felmerült egy verse (ami akkor szerintem a csoportban egyedül nekem nem tetszett).  Minden a költő jobb megismerése felé ösztökélt. Nem bántam meg, a Két akarat kötet kedvenc lett.

Megdöbbentően kicsi könyv, ténylegesen akkora, mint egy CD tok, és a benne lapuló írások úgy is hatottak rám, mint egy velem nagyon összhangban levő zene darabjai.
Hat fejezetbe csoportosítva 56 verset tartalmaz a kötet. Én olvasás közben a fejezeteknek nem tulajdonítottam semmi különös jelentőséget, a témák nem különülnek kifejezetten élesen. 
Érzésekről, belső megtapasztalásokról ír Áfra. Nekem pont erre kellenek a versek, valami olyan kifejezésre, amit a költők  sokkal jobban meg tudnak fogalmazni, mint én. Áfra János képei pedig pont ilyenek. Amikor azt írta:

"A lehetőségek egy közös pozitúrán át ereszkednek alá..." (Uniform) teljesen megálltam az olvasással. Mi van? Hogy lehet ennyire pontosan összepakolni a szavakat? 

"...mikor kimondtad, hogy jól van, most már csak velem,
de úgy, ahogy nem lehetne mással vagy nélkülem,
hisz forró sínként éget a távolság, ha utunk kétfelé ível." (Mintha egyedül)

szintén egy olyan erőteljes kép, amit nem tudtam eddig így látni, hisz a távolság, a másik ködbe vesző alakja inkább hűvöset, homályt idéz fel bennem.
Többször éreztem olvasás közben, hogy ezek a szerzemények nem a jelenben élnek, valami jövő vagy múlt felé tekintgetnek. Sok bennük a megbánás és lehetőség kettőssége. Természetesen nem szerencsés ebben az életérzésben elmerülni, jól kicsinálhatjuk magunkat, de ha már kicsit keresgéljük azt, hogy kéne továbblépni, milyen pakkot vigyünk magunkkal, akkor egy röpke feltankolást remélhetünk a "Két akarattól".

Amit sajnálok, hogy akárcsak a Rítusban, itt is vannak festmények, képzőművészeti alkotások inspirálta versek, és ezek csak végjegyzetként vannak említve. Nagyon jó lett volna rögtön látni őket, és nem kutakodni utána.  

Hozott pontszám: 5

"Ami visszafordít

Igen, most ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer végre lehetünk együtt, ahogy kellene.
Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék, de nincs mire,
pedig elvághatatlan köldökzsinór lett a vágy,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.

Te kirekesztesz, mint erekből káros kontraszt-
anyagot, de vajon létezhet ilyen steril szerelem?
Ha igen, én még próbálnék várni a kapuinál rád,
s ahogy állnék az áttörhetetlennek látszó fal előtt,
úgy néznél rám, mint kedvenc képemen. Nem is
rám néznél, inkább mellém, a tűzfal felé mutatva,
mintha találhatnék rajta valahol egy bejáratot,
pedig a titkos ajtó benned, mégis rejtve hagyod.

Aztán hirtelen látni szeretnél, tudni akarsz rólam,
nem bírod elképzelni nélkülem, vágyni kezdesz rám.
miután menekülésre kényszerítettél, majd hajszoljuk
egymást egy növekvő körben, ahol sosem érhetlek utol,
mert nem állnál meg semmiért, nem engednél közel
senkit, és én sem tudom többé nyugton remélni a dolgok
beteljesülését. Már túl késő, hogy leállítsam ostromom,
mert igenis hinned kell minket, ha másképp akarsz,

másként kell akarnod, ha még hinni szeretnél bennünk,
de viszályaink zavarából végül nem találunk kijáratot,
pedig senki sem hibás, mondjuk, és arcunk elsötétül.
Idegenek többé úgysem lehetünk, a barátoddá viszont
mégis hogy válhatnék, amíg szeretjük egymást, így, ahogy
szeretjük egymást, amíg vonzzuk egymást, így, ahogy
vonzzuk, amíg érezzük egymást, úgy, ahogy érezzük?

Próbáltad már? Ne akard tudni, hova vezet ez.
Azért nem voltál még ilyen helyzetben, mert nincs
ilyen helyzet. Elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz
mindenemmel, az összes többi fárasztó kísérletünk
csak elnyújtja a szenvedést. Amiről sajnálkozva bár,
de lemondtál, el kell, hogy engedd, máskülönben
lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe."


A vonal kiengedése -Barta Lajos: Hullám (PÉCS -Káptalan utca 5. A Modern Magyar Képtár déli parkjában található)