2019. szeptember 29., vasárnap

Harris, Joanne - Az epertolvaj (Csokoládé 4.)

"Tudok egy mesét egy asszonyról, aki tudta, mire van szükségük az embereknek. Tehetsége volt ahhoz, hogy a szívükbe nézzen, és megtalálja azt, ami hiányzik az életükből. Mégis, amikor az ő szívére került a sor, furcsa módon erőtlenné vált."

Joanne Harris Csokoládéját szinte mindenki ismeri, hiszen a könyv nagy sikerű filmes adaptációja sokunk kedvence lett. A film titka talán éppen az, hogy ugyanolyan szenvedéllyel, ízekkel és illatokkal volt képes megbűvölni nézőit, mint a szerzőnek olvasóit. Vianne Rocher, a csokoládékészítő különleges, ösztönből és szenvedélyből szőtt alakját érdeklődés övezi.

Húsz év telt el azóta, hogy egy szeles napon Vianne és lánya, a hat éves Anouk beállított az álmos kis faluba,  Lansuenet-be, hogy megnyissák csokoládéboltjukat. Az időközben felnőtt Anouk már Párizsban él, így az üzletet Vianne és másodszülött lánya, a tizenhat éves Rosette vezeti. A falu élete egy szempillantás alatt méhkasként bolydul fel, amikor Narcisse, a virágárus meghal, és a tulajdonában lévő tölgyerdő-eperligetet a még kiskorú Rosette-re hagyja. Az örökösök, bár bőven részesedtek az elhunyt földi javaiból, mégis meg akarják vétózni a végrendeletet. Úgy gondolják, hogy Reynaud atya, aki egy zöld dossziét örökölt Narcisse-tól, biztos ismeri a titkokat, ezért feltett szándékuk az iratok megszerzése. De a zöld dosszié kalandos vándorútra kél. Izgalmas tartalmát darabjaiban ismerhetjük meg, melyből feltárul Narcisse ködös múltja. De a múlt terhével másnak is számolnia kell. Ezeknek  a régi szálaknak a felfesléséhez egy újonnan érkezett idegen, Morgane Dubois járul hozzá, aki a virágüzlet helyén nyitja meg vállalkozását. Viannen az első pillanatban megérzi Morgane boszorkányos erejét, és óva inti lányát, hogy közel kerüljön a hölgyhöz. Úgy tűnik, hogy megérzéseiben most sem tévedett.

Joanne Harris ez alkalommal kicsit háttérbe helyezi az ízlelés érzékszervét, és teret enged egyrészt a meséken keresztül a szavaknak, valamint a képi, sőt a jelképi ábrázolásnak. Hiszen az asszonyok szívbelátó  tehetsége nem csak az ételek elkészítésén keresztül nyilatkozhat meg, hanem számos más csatornán  is beindulhatnak a folyamatok. De a megérzések, a kiválasztottság, a mágia és az ösztönök szerepe ugyanolyan hangsúlyos, mint  a fel-feltámadó szél megújító és titkot suttogó ereje.
Számos oldalról építkezik a szerző a regény során. Egyrészt megmarad a fűszeres, mesés illatokon keresztül áramló ábrázolás, másrészt itt vannak az új vezérfonalak, aztán az az érzelemgazdag és izgalmas történet a dossziéban, valamint itt van az én személyes kedvencem is, Rosette. 
Ha Vianne-t izgalmasnak mondtam, akkor Rosette-re már nem is tudom, hogy milyen szót használjak? Személyisége még összetettebb, de ugyanúgy be van hálózva a természetfeletti érzékelés minden vezetékével. Részleges mutizmusa,  különböző hangjai, jelelése és álmai is mind egy hiperérzékeny ember személyiségjegyei. Rendkívül érdekes az ő szemüvegén keresztül nézni az eseményeket. 

Jó volt kicsit olyan világban elvarázsolódni, ahol a női érzékenységnek és megérzéseknek van tere kibontakozni.  Ahol ugyanolyan súllyal nyom a latba a realitás, mint a természetfeletti érzékelés.
A kötet önállóan is olvasható, de az előzmények ismerete gördülékenyebbé teszi az olvasást. 

Hozott pontszám: 4/5


A könyv mottóját adó kárpitmintát William Morris tervezte: A minta ötletét személyes tapasztalatból szerezte, amikor látta a kertjében, Kelmsott Manor-ban a gyümölcsöt dézsmáló madarakat. Morris a strukturált tervezésben hitt, munkái időigényes, drága alkotások voltak, de ennek ellenére nagy népszerűségnek örvendtek. Tapétákat, faliszőnyegeket, kárpitokat, bútorszöveteket tervezett.


"Az igazság olyan, mint egy hagyma: egyik réteget a másik után hántjuk le, míg ott marad a közepe, ami megríkat"

"De a félelem mégis ott marad a lelkemben, mint egy cseresznyében összegömbölyödő kukac."

"– Biztonságban akartalak tudni, Rosette. Szeretlek.
– A szeretet sosem biztonságos."


"Az emberek néha rossz dolgokat tesznek. Ettől még nem válnak rossz emberré." 


2019. szeptember 24., kedd

Leine, Kim - A végtelen frord prófétái

"Végtelen", "fjord", "próféta". 
Három kemény, erős kifejezés egy címben. Sokat sejtet már ez így magában is. 
A téma nehézségére a fülszöveg is ráerősít. Bár kétségtelen, hogy az olyan különleges terepek, mint az itt szereplő Grönland, mindenképp felkelti az olvasók figyelmét. 
Valóban, mind a helyszín, mind a téma egyedi, és egyáltalán nem mondható lerágott csontnak. De ami számomra igazán tetszett a könyvben, az a szerző saját életélményeinek furfangos beemelése a tizennyolcadik századi  telepes regénybe. 

Kim Leine, a norvég születésű dán szerző önéletrajzából, illetve önéletrajzi jellegű könyvéből, a Kalakból megtudjuk, hogy Grönlandon telepedett le, tizenöt évet élt itt, de a depresszió és a drogfüggőség maga alá gyűrte. A gyerekként átélt molesztálás is egy lelkét megbélyegző démonná vált, aminek rabságából szintén szabadulnia kellett. A szabadnak született ember hogyan válhat a bilincs rabjává? 
És itt van a történetben az a Morten Falck, aki orvos szeretne lenne, de lelkészi pályára szánják. Amikor karnyújtásnyira van tőle a viszonylag kényelmesnek mondható papi élet, kedves és csinos feleség, jól berendezett jövő, akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve odavet mindent, és a hittérítők csöppet sem kényelmes életét választja a zord Grönland szigetén. Az ő gondolatait is a szabadság és a rabság csendes összemosódása foglalkoztatja. A lelket üdvözítő, a hivatástudat bőségében burjánzó lehetőség, hogy a pogány vadakat a keresztényi hitre térítse, hamar kijózanító realitássá válik. Már maga a hajóút, mely a szigetre vezeti a groteszk határmezsgyéjét súrolja. Itt érezhetővé vált számomra a bibliai Jób tragédiája, de Jeremiás siralmai is hamar visszaköszöntek. A misszionáriusi élet minden nyűgét, baját átélhetjük Morten Falck tiszteletessel, a meg nem értettséget, a test sóvárgását, a bűnbesodródás terhét, a tehetetlenséget, a reményvesztettséget. Súlyos kövekkel a zsebében lépked előre. Amikor már azt hisszük, hogy a szerző teljesen kiszolgáltatottá tette főhősét, akkor megajándékozza őt egy lehetőséggel. Ez a lehetőség pedig újabb rétegét mutatja be a szabad akaratnak.
A könyv Grönland történelmén keresztül ábrázolja, hogyan képes az emberi gyarlóság diadalmaskodni az ideákon, illetve hogyan képes mindennek a végén mégis kivirágozni valami. Ezzel megadja az olvasónak a végsőkig reménykedés értelmét. De addig el kell jutni. 
Eljutni a reménykedésig nem olyan könnyű, mert a szövegtenger, amin keresztülhajózunk, az a végletekig durva,  gyomorforgató, sokszor erőszakos. A bűzbe, mocsokba való beburkolódás pedig a szereplőknek is mindvégig  undorító marad.
Nekem nem volt olyan egyszerű olvasni ezt a történetet, nehéz volt azonosulnom Morten Falck-al, nem élveztem. Viszont mind  a könyv tudatos szerkesztése, mind  pedig a téma, és annak  bemutatása elismerést érdemel. Azáltal, hogy ismertem Kim Leine életét, az egész regény számomra egy új jelentéstartalommal bővült, ahogy saját és a lelkész életét egybegyúrta A Végtelen-fjord prófétáiban.


"A király születésnapján délelőtt ébred. Az ünnep jéghideg sötétséggel lopakodott be, a horizonton habos hajnal fodrozódik. Kicsit fúj a szél, a jégen örvénylő táncot jár a hó, és végigsüvít a szigetek fölött. Déltájban a hideg színek fülsiketítő koncertjével felbukkan a nap, aztán ellobban, mint egy gyújtó, s a világosságnak már vége is van."

"A haldoklás állandó állapotnak számított, olyan volt, mint egy hosszan tartó ünnep, valami mélységes némaság, amikor tilos szaladni vagy nevetni."

2019. szeptember 17., kedd

Légrádi Gergely - Napfénytető

Már valahol az elején megfogalmazódott bennem, hogy Légrádi Gergely ezzel a kötettel megalkotta a "novellák haikuját". Majdnem mind az ötven írás rövid, velős, mielőtt igazán elkezdődne már be is fejeződött. 

 A szerzővel az elmúlt évben találkoztam először, amikor a Nélkülem című kötetét olvashattam. Már akkor is megdöbbentett kopár, szellős stílusa, ami nélkülözte ugyan a magasröptű szépirodalmi próza kívánalmait, de mégis alattomosan bőröm alá mászott és fogva tartott. Az akkori témájára is jellemző volt a lazaság álcájába burkolt kőkemény igazságok megidézése. Amikor egy falatnyi kis maki sushit vesz szájába az ember, és a habkönnyű tekercset lenyelve kavics kerül a gyomrába. Ilyen kis huncut kövecskéket ropogtattam én is a napokban.

Az öt fejezetbe csoportosított írások jól elkülöníthető egységet alkotnak. Az üzenet című első fejezet például egyértelműen bemelegítésnek fogható fel. Megkínál, ráhangol a stílusra, nem is akar sokat adni, cserébe nem is vág nagyon belénk. A szavak és azok hiánya kardinális helyet foglal el a novellákban. Már ennek az egységnek a végén megjelenik a címadó írás, a Napfénytető. Sokáig úgy éreztem, hogy én  más címet adtam volna a kötetnek. Tetszett volna például az Egy kedden, de az Átúszás is. Valahol mind a három cím megjeleníti a könyv valós mondandóját a kétpartúságot, a polaritást, a bármikor megforduló valóság értelmezését. 

A Családban marad fejezetben, ahogy arra  a cím is utal, a szorosabb családi  kötelékeink feletti napfénytetőn kukucskálhatunk be a hétköznapok közé. Az Átúszás, de a Sárgarépa télire novella is intenzíven bevonja az olvasót. 
A harmadik fejezet írásai, melyek az Időben vagytok?  címet viseli, kicsit általánosabbak ugyan, de mégis érezhető bennük egyfajta tömörödés.  Nem szeretném kihagyni  az Ég kékje és az Egy kedden című novella megemlítését sem, mert mindkettő hamiskás könnyedségével, azokat a bizonyos kavicsokat tolja le a torkunkon. 
Az Egymás nélkül címet viselő résznél mindenképp megtapasztaljuk a fájdalom begyűrűzését, itt megjelennek a veszteségek, a betegség, az elmúlás, de a lelki terror is. Számomra kiemelkedő a Szabadulás  volt, aminél azon töprengtem, vajon a novella témáját honnan ismerheti Légrádi? Vagy ez egy ennyire általánosan jelenlévő probléma lenne? 
Végül a Párhuzamosok fejezet igazán elvontra sikeredett, nem is tudtam mit kezdeni vele. A párhuzamosság kérdését vizsgálta az író,  a filozófus, a tudós, a pszichológus és a rabbi szemszögéből. Természetesen itt sem magán a  párhuzamosságon, hanem a többoldalú szemléleten van a hangsúly.

Ordódi Tamás illusztrációja a könyvből
Manapság  ritkábban fordul elő, hogy szépirodalmi könyveinket illusztrációk tarkítják. Most viszont el lettünk kényeztetve, mert a kötet Ordódi Tamás munkáival egészült ki. A színes képek mindegyike egy kész kis remekmű, nekem nagyon tetszettek, és úgy éreztem, hogy nem csak jól illeszkednek a könyv hangulatához, hanem hozzájárulnak annak jelképrendszerének kiemeléséhez is. 
A sokszínű, látszólag könnyed, egyszerű novellák rengetegében nagy felelősség hárul az olvasóra, mert hozzá kell tennie a maga történetét, és a maga értelmezését az író által felvázoltakhoz. A laza, porózus szerkezetű írások hézagaiba be kell csurgatnunk a magunk átszitált homokját, és a hozzáadottak tükrében, mindenki számára egyedi olvasatként, egyedi alkotások születhetnek. 
Megéri kicsit dolgozni ezzel.

Hozott pontszám: 4


Légrádi Gergely

"Magad mellett tartottál. Megvédtél. A rosszak ellen, a külvilág ellen. Magad ellen nem védtél meg. Ezért szöktem el. Éjszakánként, amikor aludtál. Nappal melletted voltam, és mosolyogtam. Mosolyogtam, hogy távol tartsalak. Abban bíztam, ha boldognak látsz, nem közeledsz. Nincs miért. Éjjelente a magam útját jártam, messze tőled. Hajnaltájt, amikor visszatértem, zokogtam. Kiadtam magamból annyit, hogy legyen erőm aznapra. Aztán elaludtam."

"Hangosan meséltem a kitalált történeteimet, és közben imádkoztam, hogy az öntudatlanságig idd le magad. Egyébként újra rám másztál. Régóta vártam erre a pillanatra. Jó így, melletted. Csak fekszünk, és nem fáj. Már nem érzel engem, csak én téged. Jó így lenni. Te voltál az egyetlen, aki ide kötött. Valójában nem is ide, csak magához. Most már könnyűnek érzem magam. Szabadnak. Boldog vagyok. Boldog, mert nincs már súly, ami itt tartson. Senkim sincs, és rajtad kívül talán soha nem is volt. De ne légy féltékeny, jövök én is. Most már szabadon, úgy, ahogy én akarom. Régóta vártam már…"


2019. szeptember 14., szombat

Ward, Jesmyn - Hallgasd a holtak énekét!

"Az emlékezet egy élő dolog, az is átvonulóban van, de az alatt az idő alatt felidéződnek találkozások és életek: az öregek és fiatalok, a múlt és a jelen és a holtak." *


Valahol a Mississippi állam poros vidékén, ahol a megélhetés egy egyszerű afroamerikai családnak a mindennapok küzdelme, s ahol mégis a leggaládabb ellenség a reményvesztettség, ott kell megtalálnia saját boldogulását a tizenhárom éves Jojonak. 

Olyan ez a könyv, mint egy céllövölde a búcsúban. A legértékesebb díjakat több pálcika tartja. Ha meg akarod szerezni a regény velejét, minden rudat szét kell lőnöd. Vajon mit veszel észre először? A gyerekek elhanyagolását, a szegénységet, a rasszizmust, a bántalmazást, a  halálos betegség pókhálóként megtelepedő jelenlétét, a szerhasználatot, a fel nem dolgozott haláleseteket, a börtönélet nyomait? Semmi garancia nincs arra, hogyha már mindent végigtiloltál,  nem bukkan fel egy újabb képedbe ordító kegyetlenség. Nem könnyű regény ez, egyszerűségében nagyot üt, láthatatlan pontosság jellemzi. 

A cselekmény tulajdonképpen egy utazást foglal magába, amolyan road-regény, mely némiképp mellőzi a kalandokat, és a mérföldekkel csak a feszültség nő az olvasóban. A kábítószerfüggő Leonie  tizenhárom éves fiával, Jojoval és karonülő kislányával Kayla-al, valamint Mistyvel, a barátnőjével útra kel, hogy a most szabaduló párja, és gyermekei apja, Michael elé menjen a  hírhedt Parchman börtönbe. Már az odavezető út sem egyszerű. Leonie anyja haldoklik, és apja is azt szeretné, hogy lánya ne vigye el magával a gyerekeket. De a nő hajthatatlan. A regény látszólagos csúcspontja, amikor végre találkoznak Michael-el, aki kislányát még soha nem is látta, és fiát is csak három évvel ezelőtt. Bár irányban megfordul a történet, de a nehézségek, mint a végtelen Mississippi folyó csak áradnak tovább. 
A történet visszatér az origóba, de a megtett hurok sokkal több, mint térbeli táv. Az ősök szellemei mindvégig ott koslatnak a főszereplők mellett, és van olyan, akinek ahhoz be sem kell tépnie, hogy észlelje őket. Egyikőjük az emlékeiben hordozza magában a kegyetlen múltat, másikuk halottlátó, és van, aki gyászát cipeli magával. A feldolgozatlan veszteség a közös bennük. 
Bár a napjainkban játszódó cselekmény már emberöltőkre van a feketék szolgaságától, de a rasszizmus gyűlölete mindenhol árnyékot vet, és ez az árnyék gyakran  túlélhetetlen. Magukban őrzik népük tragédiáját, mint temetetlen halottaikat. Ebben a kopár világban azonban helyet kap valami melegség is, ami forró csodaként izzik fel. Az egyik a nagyapa és a Jojo közti kapcsolatban lesz látható, a másik Jojo és Kayla közötti testvéri ragaszkodásban jelenik meg. Az örökké a fiú nyakán csimpaszkodó húg kettősét nem győzzük megunni, mert minden egyes felvillanó jelenet helyre billenti egy röpke ideig az olvasót.

Jesmyn Ward prózája egyszerű, mégis precíziósan megtervezett, mert már ötven oldal után is szomjazza az ember a folytatást, és a bőrünk alá égeti magát a sztorit. Képtelenség letenni a könyvet. Ehhez hozzájárul még  a korábban említett állandóan meglévő feszültség is, ami szüntelen feloldás után kiált. A délvidék fájdalmának és az egyéni sorsok tragédiájának az elegye, megtűzdelve a kísértethistóriák őrületbe kergető nyomásával.
Nem egyszerű olvasni ezt a könyvet anyaként, gyermekvédelmi szakemberként, és nem utolsó sorban érző olvasóként. A kegyetlen elemeknek való  kitettséget éreztem magamon, de mégis megéri az embernek kicsit beáldozni magát, mert a történetnek sikerül közelebb vinnie minket a megérthetetlen és felfoghatatlan emberi gonoszsághoz. 

Hozott pontszám: 5 

*Eudora Welty- Egy író szárnypróbálgatásai


Jesmyn Ward

"Ez nem embernek való hely. Akár fekete, akár fehér. Nem számít. Ez a halottaknak való hely."

"Amikor mesél, olyan érzés, mintha a hangja egy kéz lenne, amivel felém nyúl, mintha a hátamat dörgölné, és én elhajolhatok minden elől, ami azt érezteti velem, hogy sose leszek olyan magas, mint papa, olyan magabiztos."




2019. szeptember 11., szerda

Abgarjan, Narine -Égből hullott három alma

Életemben nem hallottam a Jasznaja Poljana irodalmi díjról, melyet Narine Abgarjan 2016-ban elnyert, de az biztos, hogy ez a könyv minden díjat  bezsebelhetne, az én személyes kitüntetésemet meg is kapja!


Az örmény szerző saját felmenőinek világába meríti bele olvasóját. De ez nem egy egyszerű vízzel leöntéses keresztelés, hanem a tűz és lélek beavatása. Az eszköze pedig nem más, mint a szavak hatalma, de azt a legszélesebb és legmélyebb mértékig kihasználja. A legkeserűbb realitásba beleszőtt mágia tündérfonalának segítségével kiemeli az emberi létezést, annak csupasz földi valóságából, és isteni magaslatokba emeli. De miért is ne tenné, hiszen az írónő létezése már maga a csoda, az isteni elrendelés oka. 



Az ötvennyolc éves Anatolija halni készül. 
"Pénteken, nem sokkal dél után, amikor a nap átbukott a zeniten, és méltóságteljesen a völgy nyugati széle felé gördült, Szevojanc Anatolija lefeküdt meghalni.” 
Szépen kikészíti a halotti ruháját, elrendezi a környezetét, felfekszik ravatalos ágyára, de  a halál csak nem jön. Helyette azonban jön más. A hatvanhét éves Vaszilij személyében élete legszebb és legvarázslatosabb élménye, egy szerelem. A pár kapcsolatának tükrében megismerjük múltjukat, s az ő múltjuk az örmény nép múltja. Háború és éhínség, kihalás szélére sodródó közösség, és ebbe a pusztulatba beleszülető remény magja, maga az élet. A hegyvidéki, köd lepte falu életét átlengi a mágia, és Abgarjan prózája ettől nem csupán a marani nép történelme, hanem ontológiai magyarázata. Hogyan is képes létezni, létben maradni ilyen megpróbáltatások közepette ez a nép? 

A kötet első nagyobb egysége Anatolija és Vaszilij története, mely után kisebb írások találhatóak. Bár itt egy másik időszakba lépünk, kicsit nyersebb és zordabb körülmények uralkodnak, mégis ugyanannak az éremnek egy másik felét láthatjuk. Itt kevesebb hangsúly pihen a misztikumon, és nagyobb teret kapnak a természeti képek, az illatozó fűszerek, a dús levű gyümölcsök, a napszag és esőillat. 
Varázslatos ez a könyv, maga a csoda. Mert nem elég, hogy lélegzetelállító a szövege, de ezen felül saját életünk nagy kérdéseire is válaszol; van-e még nyitva ajtó, kapunk-e még lehetőséget, van-e értelme annak, hogy vagyunk, miért csap olykor arcul az élet. A remény könyve!
Kedvenc lett! Őszintén ajánlom mindenkinek, aki hajlandó elvarázsolódni!

Hozott pontszám: 5*

Narine Abgarjan


"Az éjszakai eső áztatta kert ilyenkor ködlepelbe burkolózik – a köd rátelepszik a fák hegyére, vattacsomóként ül a ciprusok mohás ágain, átsejlik a hatalmas birsalmafa ágai közül –, a sárga színű, érdes héjú termések élesen kiütköző zárványként hatnak a tejfehér takarón."

"A világ gyönyörű volt és békés, ünnepelt, dalolt, olyan volt, mint egy kipihent, jól táplált és megfürdetett csecsemő. Az éltető levegő finoman megcsendült, kicsordult és lecseppent."

"– Aztán begyújtottam a tűzhelyet. Föltettem főni a krumplit. És utána tudjátok, hová mentem?
– Hová?
– Sárga boglárkát szedni. Szedtem egy egész csokorral. Aztán leszedtem a szirmait, és megfűszereztem vele a krumplit. Azt hittétek, hogy ez vaj? Szó sincs róla. A hegyekben nem vajon főznek, hanem virágokon. Világos?
– Világos – válaszoltuk teli szájjal."


2019. szeptember 7., szombat

Gabriella Eld - Játékok unatkozó felnőtteknek

A Legendák a bagolyvárosból sorozat második kötetét olvashattam, mely úgy tűnik egy kiapadhatatlan forrás lesz ezentúl. 

A tavaly megjelent Talpig feketében kötet emblematikus alakjai szerepelnek a folytatásban is, Alaska Jones, Igor és Herr Wulf, a maszkmester, illetve új szereplőnk Cadie Gerwulf, Herr Wulf unokahúga vagy unokaöccse? A tehetséges mester szívességet kér a két fiútól, hogy vigyázzanak rokonára, Cadiera. Amikor kiderül, hogy a nevezetes unokagyerek tizenhat éves, felfoghatatlan számukra, miért kell vigyázni rá. Nincs sok szabály, csak annyi, hogy Cadie ne vegye le kezéről a kesztyűjét, hiszen, akárcsak Igor és Alaska, ő is adottsággal rendelkezik. Az Imperium számára nem derülhet fény  a titokra. A három fiatal azonban az első  pillanatban zűrbe keveredik,  és Cadie leveszi a kesztyűt, miután szörnyű dolgok elevenednek meg. Bestiák, fenevadak és holtak kelnek életre, ráadásul a rájuk bízott fiú is eltűnik. 
Igor és Alaszka, valamint az alakot öltött Alaska tükörkép, Adorian is a kaotikus helyzet megoldására törekszik, ami nem könnyű, hiszen nem csak Cadie, hanem az ajtó kilincse is eltűnt. Amikor már-már minden rendbe jön, kiderül, hogy nem is ott van a bajok forrása, ahol gondolták, hanem egészen máshol. 

Amennyire nehezen sikerült az első részben megvetnem a lábamat, annyira tetszett a második. Gabriella Eldnek sikerült jól leporolni kissé megfakult, első résszel kapcsolatos emlékeimet. Minden pillanatok alatt a helyére került, és komfortosan mozogtam a furcsa, kietlen világban. A poszt apokaliptikus alaphangulat most is átjött, sőt a szerző által csatasorba állított adottságok még hátborzongatóbbra sikeredtek, mint a kezdő résznél. Mindvégig szépen terjeszkedik a feszültség, és hát, a dolog megoldása is zseniális. Az olvasó figyelme annyira el van altatva, hogy ha valaki rájön a a megoldásra, az biztos csak azért lesz, mert én előre szóltam, hogy nem mindig az egyértelmű a helyes megfejtés! Emellett nekem nagyon tetszett Adorian ábrázolása és szerepe. Ráadásul a történet így képes volt kicsit mélyülni is. Hiányzott viszont Kasja, Igor nővérének személye. Ellenben kárpótolt  Cadiera nemtelen valósága, ami tünékennyé tette alakját. 

Azt hiszem sokak nevében mondom, hogy várjuk a folytatást, vagy egy újabb történetet Bagolyvárosból.

Hozott pontszám: 5 

  Gabriella Eld
 

2019. szeptember 6., péntek

Suzanne Paul - A világ titokzatos meséi


A világ titokzatos meséinek szerzője Pálfi Zsuzsi, alkotói nevén Suzanne Paul, elsőkönyves szerző. Az egészségügyben dolgozó, veszprémi hölgy történeteit Vörös Eszter Anna festményei ihlették, s elsősorban a fiatal tinédzser korosztályt célozzák meg. 

A kötet hat kisebb történetet tartalmaz, mely a világ különböző helyszíneire repíti el olvasóját. Így járunk Prágában, Norvégiában, Afrikában, Kambodzsában, Erdélyben és Amerikában. Mindegyik szín leírása hihetetlenül erős, bőrünkön érezzük a vidék sajátosságait. 
Ha műfajilag kellene meghatároznom az írásokat, akkor a fantasy és a thriller keveredését kellene választanom. A nagyon is valóságszerűen induló eseményekben először csak apró furcsaságok jelentkeznek; mágikus jelenségek, átsuhanó árnyékok, bámuló vízköpő figurák. Majd a történetek egyre inkább valamiféle szélsőségbe sodródnak, mivel a problémák megoldói a gyerekek lesznek.  Már az első írásnál nagyon idegen volt, ahogy egy tízéves kisfiúnak szembe kell nézni a nyersen tálalt ténnyel, hogy a barátja drasztikus hirtelenséggel meghalt. Nem kisebb feszültséggel kavarog továbbra is a cselekmény. Sőt a második és harmadik történetben is ugyanez a helyzet. Addigra már bennem is összeállt egy kép, és rájöttem, hogy rosszul olvasom a könyvet. 

Igen, körülbelül a közepe táján fogalmazódott meg bennem, hogy anime forgatókönyveket olvasok. A japán rajzfilmek legtöbbjében a kegyetlen problémák megoldói a gyerekek. Ha ilyen szemüveggel olvasom a történeteket, akkor már egyáltalán nem csodálkozom, hogy egy tizenöt éves magyar gyereknek kell Közép- Afrikába utazni, hogy megfejtse az állatokká változó emberek problémáját. A cselekmény elveszíti a racionalitását, egy nap alatt megvan a vízum, oltás, egyedül utazó gyerek a világ másik részére.


A szöveg stílusában is van egy kis keveredés. A jól megragadott helyszínek ábrázolása után a párbeszédek stílusa a drámákat, vagy  forgatókönyveket idézi. Rendre ki is dobott engem a hangulatból. Mert magát a hangulatokat nagyon jól meg tudja ragadni Suzanne Paul. 
Igaz, hogy a mesék -mert akármilyen szörnyűségek is játszanak főszerepet az írásokban, ezek mégiscsak mesék-, hihetetlen gazdag szerzői  fantáziára utalnak, de megoldásukban mégiscsak meseszerűek. 

A szerző célja, elmondása szerint az volt, hogy minél több fiatal olvasson. Ötletességben, hangulatteremtésben igazán tehetséges Suzanne Paul, de irodalmi tekintetben nekem kicsit kezdőnek tűnt a kötet. Mégis azt gondolom, hogy pont az anime hangulatteremtő hatása miatt sok fiatal veszi majd kézbe ezt a kiadványt, amit a stílusos borító is meg fog erősíteni. 

Hozott pontszám: 3/4





Winterson, Jeanette - A szenvedély

Jeanette Winterson azt kutatja, hogy hány fajta szenvedély is van. 
Vegyük például a történet egyik főszereplőjét, a tizenhat éves parasztfiút, Henrit, aki Napóleon iránt érzett  szenvedélyes csodálatában beállt a seregbe. Igaz, csak a szakácsinasságig jutott, de ez nem is zavarta, hiszen a tábornok szenvedélyesen szeretett csirkeételeit kellett elkészítenie. Eljutott a francia csapatokkal egészen Oroszországig, ahol szorult helyzetében, két barátjával egyetemben szökni kényszerült. Másrészről van nekünk egy női főszereplőnk, a velencei lagúnák csónakos leszármazottja, Villanelle, akinek szenvedélye nem csak a vízre és az evezésre terjedt ki, hanem rabul ejtette a kocka és kártyajáték heve is. Sőt, amikor a szerelem is felébredt lelkében, egy velencei patrícius asszony iránt, akkor szívét is elveszti ebben a perzselő érzésben. De Henri is ugyanerre a sorsra jut, amikor beleszeret Villanellébe. A szerelmi háromszöghöz további szenvedélyek kapcsolódnak, amikor Villanelle férje saját szenvedélyével, a birtoklási vággyal jelentkezik. 

A szerző mind az emberi kapcsolatokat, mind az eseményeket ennek a heves érzelemnek tükrében vizsgálja. A szereplők lassú sodródása pedig újabb és újabb rétegét hántja le a szenvedélynek. Olyan állítások fogalmazódnak meg, mint: 

"...az asszonyok a szenvedély tisztítótüzével valami szentséget teremtenek a férfiban..." vagy
"...szentséggé formálnám szenvedélyemet..." kérdése, de azt is mondja, hogy 
"...Félünk a szenvedélytől, s csak nevetünk a túl heves szerelmen..."

De az újoncoktól is szenvedélyt követelnek meg, amikor azt várják, hogy az életre koncentráljanak. Ezer formája, ezer árnyalata van jelen a történetben ennek a megfoghatatlan dolognak, melynek legtöbbször csak pusztító hatalmával találkozunk. 

Jeanette Winterson lassan építi fel a két főszereplő életének előtörténetét. Az események akkor indulnak be kicsit intenzívebben, amikor ők találkoznak, és sorsuk valamilyen szinten összefonódik. 
Ami varázslatos az egész regényben, az a legenda és misztikum  keveredése a leghétköznapibb dologgal, a szenvedéllyel. A velencei jelenetek pedig egészen magával ragadóan, bennünk is felszítják  a város iránti vágyódásunkat. 

Mégsem sikerült  elszédítenie a történetnek. Ugyanis nekem hiányzott belőle pont az igazi szenvedély. Túl ködös, túl kevés, túl finom  volt. Nem volt benne igazi vehemencia. Talán, ha nem ez volna a címe. Ha nem annak vártam volna a mindent elsöprő vágtáját.
Persze, pont azzal kezdtem, hogy hány fajta szenvedély is létezik? Néhány formáját kétségtelenül megvizsgálhatjuk közelebbről Henri és Villanelle történetében. 

Hozott pontszám: 4


Jeanette Winterson

2019. szeptember 2., hétfő

Novics János - Hózentróger

A tizenhat éves fiú utálta  a nevét. Utálta, mert az volt az apja neve is. Az apjáé, aki elment, amikor ő még csak másfél éves volt. De itt hagyta a nevén kívül az anyját is, s végül is a mostohaapját is neki köszönheti.
Utálta a nevét, utálta a mostohaapját, utálta az anyjával való kapcsolatát. Talán a sulit nem. De a sok lelkét mérgező dolog kipárolgásának mégis az lett a színtere. A végtermék, a hét tárgyból való bukás pedig mindenki számára szemet fog szúrni, aki eddig fejét homokba dugva, nem akart szembenézni a kamasz sebeivel. Amikor már minden elromlott, ami csak el tud romlani -hiszen nem elég az otthoni gubanc, a teljesítményromlás az iskolában, még a hőn szeretett lány is visszautasítja-, akkor nincs más hátra, mint előre. Meg kell szökni. Szökni az életből, vagy szökni ebből az életből. Főhősünk, aki mondjuk már el is híresztelte a koleszban, hogy meglép, nem is tehet mást, mint hogy elmegy. Egészen Ausztriáig menekül, ami azért nem tűnik annyira óriási teljesítménynek, hiszen vagy húsz kilométerre laknak a határtól. De ez nem is fontos, hanem a lényeg, maga a tett. A merészség, a vagányság. Mindez 1990-ben, amikor már kicsit szabad, de még nem tudni, hogy mit is szabad kicsit. A fiú stoppol, nélkülöz, éhezik és szomjazik, sóvárog szerelme után, de leginkább egy ritka kincset birtokol, megtapasztalja  a szabad döntés mámorát. Térben csak ezt a húsz kilométert teszi meg, időben csupán két hetet, na de a szabadság megtapasztalása mérhető-e? 
A történet rendkívül egyszerű dologról szól, a felnőtté érés első szárnypróbálgatásáról. 

Novics János elég sokáig húzta saját történetének megírását. Mégis a  majd harminc évvel korábbi esemény ma is működik. Egyrészt azért, mert maga a téma vonzó. Kicsit Zabhegyező, kicsit Keraouc Úton életérzése, vagy Jon Krakauer vadon élménye. Másrészt a szöveg teljesen hitelesen hat. Pont olyan, ahogyan egy tizenhat körüli srác gondolkodhatott. Minden bénázása, szánalmas kísérlete, félmegoldása a hitelességet hangsúlyozza. A szöveg maga egyszerű, szépen lekerekített, jól csúszik, semmi felesleges nincs benne. Kellemes volt olvasni. Nagyon szívesen olvasnék tőle a jövőben is.

Azóta is sokszor kérdezték a szerzőt, hogy végül is miért tette? Lázadásból, vagy útkeresés okán, vagy a szerelem miatt? Ahogy ő is elmondja, hangzatos lenne a rendszerváltásra hivatkozni, de nem állnak ilyen vérszomjas okok a szökése mögött. 
Látnunk kell, hogy a dolgok néha csak úgy összeállnak. Miért lesz valaki öngyilkos épp akkor, épp azokért a dolgokért? Miért adja fel valaki a küzdelmet akkor, amikor? Ez nem gyávaság, vagy bátorság kérdése szerintem. Ez az egyedi tűréshatártól függ.
Néha menni kell.

Nekem is megvolt a magam menekülése, lányos verzióban. Csak két évvel hamarabb születtem, mint Novics, és két évvel később történt az, hogy elhagytam az országot. De Németországig meg sem álltam. Persze, nyelvet mentem tanulni. Hát persze.
Néha menni kell!

Hozott pontszám: 5
A szerző honlapjáról