Schäffer Erzsébet - Indián nyár

 Belső utak könyve

 

Kifelé nézek, befelé figyelek.

Első lendülettel elolvastam az egész könyvet  egy szuszra. Aztán újra kezdtem az alig két-három oldalas novellákat és a hozzáfűzött verseket, idézetek apránként olvasni. Valahogy így lehet foglalkozni ezzel a kötettel, mely annak a folyamatnak a tükre, amikor egy külső, akár bagatellnek tűnő esemény elindít egy fonalat, mely a sokat megélt ember legmélyére vezet. "Egyik gondolat fonódik a másikba, nincs határ és nincs idő, és tér sincs. Bennem zajlik minden." -írja a szerző rögtön az első novellában. Ezek az írások annak a tanúi, ahogyan az emberben minden elkezd lelassulni,  mindent egyre hosszabban végzünk el és egyre inkább csak az egyszerű dolgok kezdenek el érdekelni. Ez egyben az öregedés szabadsága és boldogsága. Vagyis az élet indián nyaras kiteljesedett, zamatos szépsége. 

Schäffer Erzsébet most leginkább magára figyel, saját belső hangjára. A korábbi könyveiben megszokott intenzív mások felé történő odafordulásának kibontakozása magában a hallgatóban történik meg. Egyszerre figyel kifelé és befelé, hogy mindezt egységbe hozza végül. A könyv teljessége pedig akkor történik meg, amikor az olvasó is továbbfűzi majd a maga meséjével az olvasottakat. Vagyis mit beszélek, hiszen ez sem a vége, mert volt olyan oldal, amit felolvastam valakinek, s ő futtatta tovább a sorokat. Így lehet végtelen folyam a lábosban odasült fasírtból, a présház kitakarításából, az ablakra futó borostyán megregulázásából. 

A belső monológok útja kacskaringós, gyakran hirtelen ugrunk át más időbe és térbe. Az izgalmas járatok zene és filmélmények behívásával vastagodnak, miközben a gondolatait egy oda illő vers, idézet zárja mindig. 

A szerző az élet adta szépségekre, a kapcsolatok ajándékára mutat rá, amelyek igazi, időtálló értékek. Mindig szerettem a munkáiban, hogy megtapasztalhattam,  az észlelésekhez nem kellenek különleges szituációk, a mindennapi élet színpadán hangzanak el azok a nyitómondatok, amik magunkban hordozzák a bőséget. Ebben a könyvben több a csend, a magány, miközben minden csendből és magánymorzsából egy egész lakoma terül ki. Az öregedéssel együtt járó érték megélésére hív minket Schäffer Erzsébet, s valahogy arra, hogy írjuk meg a magunk felfedező útját, ha nem is papíron, tollal, de az utódainknak tovább adott szavakba zárt legendák zárványába. 

Hozott pontszám: 5 

" Akik sejtenek valamit a hétköznapok ünnepéről, Ég és Föld ajándékáról, azokat a lugasban találod. Melléjük ülsz. Dió és mandula van a tányéron, a kosárban hamvas szilva, pirosló jonatán és sárga batul, gyöngyszínű muskotályszőlő és banánszínű vajkörte. Ha beléharapsz, édes lé csordul a szájad szélén, s ekkor a hófehér virágra gondolsz, ami nem is olyan régen a körtét álmodta… Megtörlöd a szád, darabka sajtot törsz, tavalyi borral koccintasz. És hálát érzel, végtelen hálát mindezekért…"

 

 

Diószegi Vilmos - Sámánok ​nyomában Szibéria földjén

Az 1923-ban született Diószegi Vilmost kis gimnazista kora óta nyugtalan kíváncsiság hajtotta a "pogánynak" mondott magyar vallás megismerése felé. Azt a hitvilágot kereste, aminek megismeréséhez az út nem a könyvtárak falai között vezet. Titokban törökül tanult, táltosokról írt verseket, rongyosra olvasta a magyar néphitre vonatkozó Róheim könyvet és mindent felkutatott a mongol kultúrára vonatkozóan, hogy csak azokat említsem, amit maga is kiemel a könyv bevezetőjében. Megszállottan tanulmányozta a  magyar és szibériai sámánizmust, míg 1957-ben végre valóra válhatott a gyerekkori álma; a forrásterületekre utazva, közvetlenül a még élő sámánoktól és környezetükből gyűjthetett anyagot. Mind a finnugor, mind a török népek eredetileg sámánhitűek voltak, így a magyarok a kereszténység felvétele előtt ugyancsak sámánhitűek lehettek - írja Diószegi. Magán a sámánhiten pedig egyfajta vallást ért, a lélekkultusz egy meghatározott fokát. Így, ha az ősi magyar hitvilágot keressük, akkor a még élő távoli rokonoknál kell kutakodni, akik nagyjából még megtartották a természeti népek életformáját. Ez 1957-ben  még teljes mértékben lehetséges volt. A sámánok -hazánkban inkább táltosok-, legfőbb tevékenysége a gyógyítás volt, ők voltak a közösség orvosai. Kapcsolatban álltak a szellemekkel és olyan tudással rendelkeztek, amivel mások nem. 

Diószegi Vilmos 1957 júniusában érkezik Irkutszkba, először áll az Urálon túl, ahonnan egy igazi sámánkutatás indulhat. Ezzel kezdetét veszi egy több, mint egy éves kalandozás Szibéria mélyében, ahol főként a burját, szojot, török és karagasz népekkel találkozva minden még fellelhető adatot rögzíteni akar a magyar kutató. De találkozunk mongol, enyec, nyenyec, szelkup, szamojéd utalásokkal is.  A helyi múzeumok igazgatóival lép  kapcsolatba, akiknek segítségével egyéni utakat jár,  vagy kutatócsoportokhoz társulva járja a tajgát. Mindvégig egy olyan megszállottság hajtja, amivel egyre ritkábban találkozunk napjainkban. Fáradságot  nem ismer, testi fájdalmai apró semmiségnek tűnnek, gyakran étel és ellátmány nélkül vág bele egy újabb felfedező útba. Csak a cél lebeg a szeme előtt, hogy a még élő sámánokkal találkozzon, minél többet megtudjon működésükről. Leginkább azokra az apró különbségekre reagál érzékenyen, ami a más-más népcsoportokat jellemzi. Ahogy beleássa magát egy terület sajátosságaiba, azt veszi észere, hogy újabb és újabb feltáratlan témákra bukkan. A kötet tulajdonképpen ennek az utazásnak az úti naplója. Diószegi múzeumok jegyzékeit bújja, fotózza a még meglévő sámáni eszközöket, hangfelvételeket készít, beszélget, másol, rajzol, gyűjt és jegyzetel. Összehasonlításokat végez, hipotézisek állít fel és vizsgál ki. Néprajzkutatásának színpadán a sámáni beavatás, szertartásvégzések, dobok és dobverők, teahintők, egyéb kellékek,   ruházat és rítusok állnak. 

Laikusként olvastam a naplót, ami teljesen magába szippantott. Egyrészt lehengerlő volt magának a kutatásnak a módszertani része, másrészt Diószegi tanúbizonyságot tesz arról, hogy milyen gondviselés kíséri útja során mindvégig. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy hányszor fordult elő vele az, hogy nem volt pénze egy útra, és honnan érkezett a segítség, vagy miféle nem várt barátok, ismerősök bukkantak fel a semmiből mesébe illő módon. Ha csak a meglévő kapcsolatokra vagy anyagi forrásokra számított volna, akkor ez az expedíció fele ennyi idő alatt lezárult  volna. Ezért a sámánokkal kapcsolatos tudásbázison kívül azt is megismerhetjük, milyen habitussal kell rendelkeznie egy tudósnak. Magáról a sámánizmusról kapunk ugyan átfogó bemutatót, de ebben a könyvben inkább a variációkra esik a hangsúly, a részletekre. Ettől eltekintve azok számára is érthető minden, akik még nem mélyültek el a sámánizmus témájában. 

Nagyon élvezetes olvasmány volt ez a kötet. Legszívesebben újra kezdtem volna. Megjött a kedvem, hogy ismét úti könyveket olvassak, vagy a természeti népekkel kapcsolatban keresgessek tovább. Gyorsan be is szereztem a Derszu Uzala könyvet és megnéztem a belőle készült filmet is. Lehet, hogy olvasóként csak halvány mását éljük meg a feltárás okozta eufóriának, de kicsit azt éreztem, hogy akárcsak a terepi néprajzkutatás, úgy az olvasmányok kiválasztása is lehet lehengerlő, addiktív jellegű, amikor egyik könyv dobódik fel a másik után. Hálás vagyok az élményért!

 

Hozott pontszám: 5

 

Mirbeau, Octave - Kínok kertje

A leginkább botrányosságáról, többszöri betiltásáról elhíresült könyv eredetileg 1899-ben látott napvilágot. Általában izgatott kíváncsisággal vetjük rá magunkat az ilyen könyvekre, hogy megtudjuk, mi az, ami kiváltotta a korábbi évtizedek rosszallását. Engem egész más cél vezérelt, az 1990-ben Pán Kiadó által kiadott könyv fordítója ugyanis Kőrösi Zoltán volt. Talán csak ezért az egy dologért olvastam végig, mert legszívesebben félbe hagytam volna. 

A könyv olyan rossz érzéseket keltett bennem, hogy hetekkel ezelőtt úgy elraktam, hogy meg sem találtam, így írni sem tudtam róla. Több bajom is volt szegénnyel, de leginkább a benne található kegyetlenség az, ami elborzasztott, és képtelen voltam irodalmi vonatkozását értékelni. Most bő három héttel később megpróbálkozom egy objektívabb bemutatással. 

Egy fiatal párizsi ifjú, vidéki származását letagadva próbál felkapaszkodni a nagyvilági élet létráján. Már gyerekkorát is kisebb stiklik jellemezték, amit bátran meg is oszt olvasóival. Később egy régi osztálytárs szerencséjét kihasználva kap állást. Történetünk elején a cég körüli bonyodalmak okán főnöke Ceylonba küldi, ahol mint embriológus fog tevékenykedni. Mondanom sem kell, az egész egy merő szélhámosság, de a könnyű élet reményében főhősünk mégis hajóra száll. Az utazás során megismerkedik egy titokzatos, káprázatosan gyönyörű nővel, Miss Clarával. A két ifjú között ellenállhatatlan vonzalom születik, aminek okán a férfi nem száll ki Ceylon szigetén, hanem Kínába utazik szerelmével. Itt derül ki, hogy  gyönyörű kedvese abban leli kedvét, hogy heti rendszerességgel részt vesz a város helyi attrakcióján, a fogvatartottak kínzásán. Elképzelhetetlen szörnyűségek sorjáznak a lapokon, amiben talán az a legdurvább, hogy mindennek alapja csupán a kegyetlenkedésben lelt mámoros öröm. Főhősünk már az első alkalommal tiltakozni próbál, de a nőből sugárzó szépség, no és a beígért szexuális gyönyör maga alá gyűri minden ellenkezését. Miss Clara mézesmadzagként vonja maga után az érte epekedő férfit, aminek végállomás a címben jelölt Kínok kertje. Mert lehet itt mindent fokozni. Jól látható, ahogyan a férfi folyamatos elveszti minden erejét, behódol szerelme tárgyának, még ha az maga az ördög is, megteszi, amit kíván. Eladja lelkét ugyan nem a hatalomnak, vagyonnak, hanem a gyönyörnek. A vágy uralja immár minden porcikáját. Miss Clara nevet az ő "kisbabáján", hatalma van felette, uralja a másikat. Miután névtelen főhősünk derekasan végigjárta a Kínok kertjének minden fertelmét, csöppet sem meglepő módon, nem azt kapja, amit remélt. 

Mirbeau ezzel a kettős dinamizmussal állítja színre a két karaktert, célját tekintve kivételes teljesítmény. A tetteik alapján épülnek fel a jellemek. A végsőkig elmenő művészi megközelítéssel van dolgunk. Képtelenség eldönteni, hogy melyik főszereplő az, aki leginkább elborzaszt. A szépségét kihasználó, uralomra törő nő, vagy az akaratát és agyát sutba dobó férfi. A téma talán izgalmas, hogy vajon ki okolható egy ilyen kapcsolat létezéséért, de teljesen felesleges ezen gondolkodni, hiszen ez csak az olvasó rosszallása. Sem filmen, sem könyvben nem szeretem, amikor ennyire befolyásolni akarnak, amikor ennyire a szélsőségekre játszanak.  Ez nálam lezár minden érzékelést.Túl a szerző ezen eszközén, nekem a dialógusok is semmitmondóak, laposak, feleslegesek voltak. Sajnos a borzalmon kívül semmi nem maradt meg bennem mélyebben. Nem szeretem, amikor ennyire manipulálnak. 

Ahogy utána olvastam a regény történetének, szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy  Mirbeau  regénye először 1921-ben jelent meg magyarul, de az a kiadás még a teljes könyvet tartalmazta. Itt elérhető.  Ellenben a Kőrösi Zoltán általi fordításból "Kimaradt a teljes első rész -ami behozza azt a gondolatot, hogy a ölés minden létező társadalmak alaptörvénye-, valamint  eltűntek a regényszövegből a politikai és kulturális utalások, sőt, a regény végkifejlete is más, a szöveg gerincét pedig a kínzások leírása teszi ki." Ez teljesen érthetetlen számomra, bár biztos megvan az oka. Természetesen így is érezhető az a groteszk társadalmi korrajz, amit a századfordulós regény aktualitásában hordoz, de a lényeg mégis  a klasszikus Femme Fatale-al való találkozás marad.

 

Hozott pontszám: 3

Oravecz Imre - Alkonynapló

Már több, mint két hete befejeztem a könyvet, azóta három másikat is elolvastam,  és mégis itt ragadt bennem Oravecz Imre hangja. Szerintem nem csak két hétre, hanem alapvetően belém költöztek gondolatai és megélései.

Olyan, mintha az énünknek lenne egy része, ami örök fiatalként látja önmagát, és lenne egy másik, aki azért tud arról, hogy telik az idő és öregszünk. Ez a fiatal darabunk azt gondolja, hogy  a halál az majd egyszer, a távoli jövőben érkezik el, miközben az öregedő darabkánk egyre másra érzékeli az elmúlást. Gyengülünk, lassulunk, felejtünk, tűnnek el mellőlünk az emberek, és ennek még számos aspektusa jelenik meg az idővel. Vitathatatlan, hogy az elmúlással való szembenézés életünk talán legnagyobb kihívása. Jelenlegi életünk elmúlása azonban nem egyik pillanatról a másikra következik be. Ennek ezer árnyalata - maga az öregedés - mindig részünk,  épp csak nem merünk ránézni. Oravecz Imre viszont most pont ezt teszi. 75 éves korában kezdi el írni naplóját, aminek 80 éves koráig tartó szakaszát olvashatjuk a kötetben. 

Tetszik a könyv borítója, ami hűen hozza a tartalmat. A kezdőbetűk már nem nagybetűvel jelennek meg, hanem szépen beleolvadnak a többibe. Az egyetlen alak, ami a borítón van, az egy szürke gém. De nem csak mi szürkülünk el idővel, hanem eltűnnek mellőlünk a barátok, szülők, kortársak, szerelmek. Alakjuk a vízben fekete foltokká halványulnak, ami zsírfoltokra emlékeztetnek a védőlapon. Ami  jelen van még, az a mi saját árnyékunk, tükröződésünk a vízen, ami múltunk rezgő, elhalványuló és akár nagyobb valósága, mint jelenünk. A gém előre néz, kémleli, hogy mi jön még? Nem hajtja le fejét. Vár.

Az öt évet, amiről Oravecz ír pontosan ez jellemzi. Mivel nem dátumozott bejegyzések soráról van szó, így jobban kirajzolódik az alkonyodás íve is. Ebben az alkonyodásban a lenyugvó nap még felsercenő forró izzása is ott van, egy felbukkanó és megélt szerelem bő éve. Amikor kapunk még egy lehetőséget. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a sebek ilyenkor jobban fájnak, nehezebben vagy soha nem gyógyulnak, mert nincs már szőr, amivel a kutyaharapást gyógyítani lehetne. Őszinte bejegyzéseket olvashatunk, vagyis azt gondolom, hogy sokszor engedi láttatni a szerző a csupasz valóságot; a félelmet, a kiszolgáltatottságot, a szépítés nélküli megkopott embert. Mindemellett, ami nagyon hangsúlyos még az életben maradás céljának fókuszban tartása, jelen esetben egy fiúgyermek. Abból a távolságból, ahonnan mi olvassuk a kötetet, azt is láthatjuk, mennyivel több hatalommal bírnak azok, akiknek csupán csak annyi az érdemük, hogy fiatalabbak. 

Valahol nagyon szép az, ahogy  szerző bizalmába fogad bennünket, megmutatja azt, hogy mi vár ránk. Hiszen már nem élnek együtt a generációk, öregeinket száműzzük az életünkből, emiatt rettegünk attól, hogy mi jöhet még? Ezért sokaknak nem is ajánlanám az Alkonynaplót, mert a kötet túlmutat egy irodalmi alkotás keretein, garantáltan megérinti az olvasót. Az a közeg, amit elénk tár Oravecz Imre, az a vidéken élő, elmagányosodó férfi szociológiai tanulmánya is lehetne, akárcsak annak az embernek a foszlányos memoárja, aki korunk egyik még ma is élő legnagyobb költő-írója. Ezért az utazás Szajlától Amerikáig, gyermekkortól az idős korig vezet, miközben A rög gyermekeinek hátteréről is sokat megtudunk. Minden utazás és tervezgetés ellenére a kötet  a megállás momentuma, az önmagára és természeti környezetére figyelő ember összhangba kerülésének lenyomata. 

Mi mást is mondhatnék így a végén, mint hogy még sok írással lepjen meg minket Oravecz Imre!

Hozott pontszám: 5 

Truc, Olivier - Sámándob

Végre sort kerítettem a molyos várólistám legkorábban felkerült könyvére, a 2017 óta várakozó Sámándob elolvasására. Egyrészről bánom, hogy csak most, másrészről viszont érdekes, hogy épp most. Amikor 2015-ben ez a könyv megjelent, lényegesen kevesebbet lehetett olvasni, tudni a számikról, más néven lappokról. (A lapp nevet a finnek gúnynévként ragasztották rájuk, ma a számik önelnevezése alapján nem használható). Addig csak Edith Klatt Rénszarvasok pásztorát  ismertem. Azóta viszont gazdagodtam a témába. Ezért gondolom azt, hogy megjelenésekor olvasva biztos, hogy sokkal nagyobb hatást gyakorolt volna rám.

A könyv leggyengébb pontja sajnos a krimi szál, ami csak akkor baj, ha valaki arra számít, hogy az Animus Kiadó Skandináv Krimik sorozatában megjelent kötet lapjai hátborzongató, izgalmas gyilkosság felderítéséhez vezetnek. Ha ezt elengedjük, akkor jó élményben lesz részünk. 

Lappföld csontig hatoló hideg napjainak homályában, amikor a nap is csupán 2-3 órára kel fel, rituális gyilkosság áldozata lesz Mattis, a rénpásztor, aki magányosan él gumpijában. Füleit levágták, őt magát pedig egyetlen erős szúrással megölték. Úgy tűnik, hogy a számi rénpásztorok közötti leszámolásról van szó, így a tapasztalt rénrendőrt, Klemetet és annak kihelyezett gyakornokát,  Ninát bízzák meg az ügy felderítésével. Mivel egy nappal korábban a kautokeinói múzeumból elloptak egy Franciaországból frissen érkezett sámándobot, így a helyi rendőrség is lázas nyomozásba kezd. Nem segíti az ügyet, hogy egy női erőszaktevő is felbukkan a környéken. Az alaphangulatot átjárja a számik ellen irányuló rasszizmus, amiben a helyi rendőrünk is erősen érintett. A lakosság egy része tüntetésbe kezd, úgy gondolja, hogy a számik ellen intézett támadásról van szó, míg sokan csak a folyton elcsavargó rénszarvasok gazdáit teszik felelőssé. A nyomozást nehezíti, hogy az eltűnt dobot még ki sem csomagolták, így gyakorlatilag nem is tudják hogy néz ki. Pedig az ügy felderítésében kardinális szerepe van annak az ábrának, amit az ősi dobra festettek. Az gyilkosság felgöngyölítése a múltba vezet, bár napjaink bűntényei is jócskán bezavarnak. Egyre világosabban látszik, hogy semmi sem történt ok nélkül, minden apró jel hozzátartozik az ügy megoldásához, melynek mélyén a végtelen kizsákmányolás és  emberi mohóság lapul. 

A történet erőssége a hiteles számi hagyomány és napjaink szociokulturális ábrázolása, ami a nyomozás hátterét nyújtja. A szimbolikus jelekkel megfestett sámándobok a mai napig is erővel bírnak, akárcsak a hagyományozott jojkák, amik szintén segítenek a nyomozásban. A hóval borított vidék mélyén kincsek rejlenek minden értelemben. Szemünk előtt megelevenedik a számi kultúra tisztasága, múltban gyökerező ereje és az az erőszakos "kényszerfinnesítés", amiről ma már nyíltan beszélhetünk. (Ehhez hasonló működött Svédországban, Norvégiában és Oroszországban is). Másrészről a számik az eurázsiai földrész egyik utolsó autentikus őslakos népe, akiknek emiatt megalázó fajkutatási vizsgálatokat is el kellett szenvedniük. Gyakorlatilag folyamatosan északra szorították őket, nyirbálták jogaikat és még ma is szembesülniük kell őket érő fajgyűlölettel. 

A számi öntudat eszmélése már elindult, ennek nyomait olvashatjuk a könyvben és szerencsére már más művészeti ágazatokban is hallatják hangjukat, illetve igyekeznek megőrizni hagyományaikat, kultúrájukat. Idén a finn filmnapok keretén belül sikerült megnéznem Je'vida-t, ami az első amatőr számi színészekkel vászonra vitt film. Ezen a rendezvények került vetítésre a Máhccan – Hazatérés című dokumentumfilm, ami Finn Nemzeti Múzeum gyűjteményében található számi tárgyak Számiföldre való hazajutását rögzítette. Azt gondolom, hogy mindezek segítenek megtudnunk a történelem eddig elhallgatott tényeit, illetve képi világukkal sokat adnak ahhoz, hogy kézzel foghatóvá váljanak a számik. A témához kapcsolódik még a NETFLIX egyik idei filmje a Stolen - Lopás, ahol szintén nem a bűntény felderítése, hanem a számi népcsoport  a fontos. Ez is igaz történet feldolgozása. A svéd Amanda Kernell a  Sameblod- Számi vér című alkotása szintén ebből a témából merít.  

Hozott pontszám: 4,5