Macuie Maszasi - A ​vulkán lábánál

Igazán elkényeztet az idei év kezdete, csodálatos olvasmányokban van részem. 

Macuie Maszasi  regénye olvasás közben a tökéletesség érzésével ajándékozott meg, kár volt tizenhárom évet várni a magyarra fordításával.

 

A  könyv cselekménye  rendkívül letisztult, szinte egyszerű. Egy japán építésziroda tervezőcsapata  a tokiói forróságból menekülve, minden augusztust az Aszama hegy lábánál lévő Nyári Lakban tölt. A ház a cég tulajdonosának, Murai Sunszuke professzornak a nyaralója. A nyaraló pedig nem a nyaralás, hanem a munka színtere lesz. Itt minden arra lett tervezve, hogy hetekre otthont adjon egy olyan csapatnak, mely kiszakadva megszokott környezetéből, feladatára fókuszálva, termékenyen töltse napjait. A történet 1982 emlékezetes nyarán játszódik, amikor a hetvenes éveiben járó Murai professzor benevez a Japán Kortárs Nemzeti Könyvtár megtervezésére kiírt pályázatra. Csapának tagja, a történetet mesélő Tóru, aki frissen került ki az egyetemről. Tórunak abban a ritka megtiszteltetésben volt része, hogy Murai professzor fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére  felvette magához.

Tóru visszaemlékezése ezekre a hetekre magába foglalja a mester és tanítvány viszony bemutatását, a Murai tervezőcsapat munkamódszerét, a fiú találkozását a szerelemmel, s még inkább az építészet alapját és talaját adó, minden mögött meghúzódó művészetet.  A Murai cég minden tagjának pontosan meghatározott feladata van, kinek mit kell tanulmányoznia és -minden körülményt szem előtt tartva-  megterveznie. Még a vásárlás, a főzés és egyéb feladatok megoldása is ezt a rendszert követi. Ez teszi lehetővé, hogy a lehető legjobban tudjanak koncentrálni feladatukra amellett, hogy a legnagyobb tervezői szabadságot is megélhetik. A pályázat során szembe kell nézniük egy riválissal, a Funajama Keiicsi Tervezőirodával, akik munkájukban a modernitás egy színfoltját jelenítik meg, s akikkel szemben a Murai Tervezőiroda megfogalmaztatja saját hagyományos szemléletét. Ez a hagyományosság, azonban eltér a professzor korábbi tervezéseitől, van benne egy kis újítás; egyszerre marad hűséges a kontemplatív építészetéhez és csempész bele új hajtásokat, friss érzéseket. Nem könnyű feladat kortársnak lenni, a jelenben élni, ugyanakkor átitatni azt az örök értékekkel. A kihívást növeli modern korunk anyaghasználata, például a műanyag térhódítása, ami úgy van jelen, hogy funkcióvesztés után elveszti materiális értékét is, míg a fa képes lehet ismét része lenni a környezet ciklikusságának. 

 

Minden bizonnyal nagy hatással volt olvasási élményemre az is, hogy ezzel párhuzamosan Horváth Róbert Misztériumok kis könyvét is olvasgatom, mely az élet szerteágazó területéről kiemelt jelenségek mélyén meghúzódó szentséget, mélységet és tartalmat emeli ki (és fel) prózai valóságának kereteiből. Ha az építészetet kezdjük szemlélni ezen a szemüvegen át, akkor pontosan ugyanazokban az élményekben lesz részünk, mint a Maszasi regény olvasása közben. A történet messze nem arról szól, hogyan lehet megtervezni egy könyvtári épületet, hanem sokkal mélyebb rétegekbe visz bele, ahol arra emlékeztet, hogy funkció, esztétika és  a természettel való szövetségben maradás nem kell, hogy elváljanak egymástól. Az alkotásban, az építészetben, lakhelyek és közösségi terek létrehozásában sokkal több jelenik meg, a puszta használatnál. A létrehozott mű hitvallás, annak a tanúja, miként vélekedünk az ember szerepéről és helyéről a világban. Az épületek, mint művészeti alkotások lehetnek a szemlélő és használó számára is a befelé vezető út ösvényei. Ezek a legtöbbször apróságokban meghúzódó részletek adják majd össze a magként besűrűsödő egyetemességet, amelynek megvalósulását legtöbbször csak érezzük. Katedrálisok fölénk boruló falai között, árkádok és vaskos őrtornyok árnyékában talán mindannyian éreztünk már hasonlóan. A történetbeli Murai Tervezőiroda könyvtárterve a templomok magasságaiba emeli fel az épületet. Szemlélői lehetünk annak, mik azok az elemek, melyek létrehozhatják ezt az élményt; a könyvtári polcok mögött húzódó levegőáramlás, a hajlított karfák íve, a csendességet őrző széklábak, vagy a terek tágassága mellett a tökéletes olvasási lehetőségek.

 

Maszasi alaposan utánajárt a témának, építésztörténeti remekeket, neves tervezőket és épületeiket hinti el a regényben, ami maga után vonja, hogy a történetben elmerülő olvasó ezeknek is utána járjon. Ez egy újabb réteggel, újabb úttal gazdagít. Így találkoztam például a svéd építész, Erik Gunnar Asplund nevével, illetve a stockholmi temetővel, amiről  olvasni és fotóit nézegetni is katartikus volt. 

 

Mindenképp ki kell emelnem a könyvbeli épületek környezetbe ágyazottságának fontosságát, ami  -a modern gondolkodás szerinti a környezettudatosság-, valójában  az épületek  élővé tételének feltétele. Annak a szükséges emberi alázatnak a lényegi vonása,  ami megvallja, hogy csak használói -és nem elhasználói- vagyunk  környezetünknek. Történik mindez egy működő vulkán, az Aszama hegy tövében, ami szintén emberi létünk törékenységét hangsúlyozza, miközben a létesülő építményeinkkel akár évszázadokra nyomot hagyunk magunk után. 

 

Ez a regény óriási lehetőséget ad arra, hogy továbbgondoljunk, hogy metafizikai igazságokra leljünk szellemi utunkon, hogy megálljunk és megkérdőjelezzünk megszokott evidenciákat. Lassú tempójával, egyfelé figyelő cselekményével, részletgazdag leírásaival és sűrű természeti képeivel irodalmi szinten is létrehozza Maszasi a meditatív olvasás és képalkotás lehetőségét. Lehet, hogy évtizedek múlva nem emlékszünk már a cselekményre, a nevekre és körülményekre, de azok a helyszínek, melyeket olvasás közben megalkottunk, biztos velünk maradnak egy életre. 

 

Kivételes olvasmány volt számomra, az Istennel való társalkotói minőség megvalósulásának leirata, s valami, amiről még hosszasan tudnék írni. 

 

Hozott pontszám: 5* kedvenc lett 

Jünger, Ernst - Útinaplók ​III.

2026 első olvasmányául választottam a német Ernst Jünger Útinaplóját, melynek előző két kötetét ugyan nem olvastam, de bíztam abban, hogy önállóan is megállja helyét. 

 

A két világháborút - ráadásul katonaként-, átélt Jünger 102 éves korában, 1998-ban halt meg. Élettörténete már önmagában is érdekes. Sajnos magyarul nehezen fellelhetőek könyvei, leginkább az Acélzivatarban, eredetileg 1920-ban megjelent frontnaplója ismert, valamint a Homokórák könyve, mely jóval filozofikusabb jellegű írás. Emellett a vegyes fogadtatásnak örvendő - számomra régóta várólistán levő könyve, a Márványszirteken közismert. Ha rákeresünk munkásságára, láthatjuk, hogy regényei mellett számos esszét, történetet, napló jellegű könyvet írt, melyekből mi csak morzsákhoz juthatunk hozzá. Az Ars Naturae rendszeres olvasójaként találkoztam nevével és írásaival, ez keltette fel az érdeklődésemet.

 

A naplózás és a nyilvánosságnak szánt útinaplózás tehát nem állt távol Ernst Jüngertől. Ebben a kicsiny, zsebben is elférő részben Olaszországban járunk, és a szerző főleg Szardínia szigetén töltött hónapjával ismerkedhetünk meg. Érdekes, hogy szinte közvetlenül Márai Sándor olaszországi, 1974-es naplója után olvastam. A két kötet között alapvető különbség, hogy Jünger útinaplót írt és leginkább idegenben töltött élményeinek jegyzeteli, míg Márai naplója "otthoni" környezetben játszódik. 

 

Ami varázslatos volt ebben az olvasásban az az időutazás volt, amit a havas, hideg januárból élhettem át a májusi mediterráneumban. Teljesen mindegy a pontos helyszín és időpont meghatározás, mert amiről a szerző ír, az nem más, mint az idő megállítása. A  sziget történelem előtti szakaszának lenyomata a Macomer környéki nurágik kőtornyai, amelyek részei az egymást követő korszakok szőtte mintázatnak, amik lehetővé teszik, hogy megragadjunk valamit abból, ami a hely igazi valósága. Nem tanulmányok vihetnek közelebb, hanem a letűnt korok jelenben  lévő darabkáinak megtapasztalása.  "Régi és új, az ember kétféle minősége, kétféle perspektíva; a régi állandóan jelen van, az új mindig is ott volt." Egy Illador-ként megjelölt helyen foglal albergót, szállást Jünger, hogy felvegye az itteniek ritmusát, azaz a Holddal vacsorázzon, hallgassa a déli vidámság meghitt zsivaját, egyszerű bútorok és tárgyak között, citromfák árnyékában ismerkedjen a napszámosok, pásztorok és foltozó vargák világával. Innen indulnak mindennapos sétái a tengerpartra, a falvakba, a sziklaszirtekre, ligetekbe. A biológus és a költő szavai járnak karöltve a lapokon, amikor beszámol arról, hogy miket látott, kivel találkozott az utakon. A fügekaktusz magas sövénye, a narancs, a japán naspolya, a burjánzó aloe nem csak feljegyzésre való adat, hanem annak felismerésére ad módot, hogy mi az, ami támaszt, védelmet és megnyugtató keretet adhat a vidéken. De ugyanígy tanít a merőlegesen tűző nap perzselő, mindent elsivatagosító ereje, a melankóliába tompuló déli időszak, ahol nem tehetünk mást, csak sziesztára hajtjuk fejünket, s bágyatagon nézzük és hallgatjuk az alig moccanó életet. 

 

Jünger olyan utazó, aki kutató, aki a lényeget akarja meglátni a szulákkal benőtt romok között, aki képes nyitott szívvel befogadni a táj, az idők és az emberek nyújtotta dolgokat. Nem hajszolja az információkat, nem a mohó kutakodás vezeti, hanem lelassul a helyiek életének tempójára, kicsit része lesz az ő életüknek. Valamilyen szinten maga a könyv is kontemplatív; az elmélyülésben a szerző gondolatai és gyönyörű természeti képei segítenek. A kisebb kirándulások, utazások, találkozások emberekkel, szamarakkal, kecskékkel, gyíkokkal és még ki tudja mennyi csodás teremtménnyel, az új helyszínek, új lehetőségek és új felismerések folyamatosan tágítják az ember egységlátását és a mindenségben jelenlévő rendnek a megtapasztalását. A nyitott szívű olvasó ezt élheti át az útinaplót olvasva. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

Nurágik:

 

 A nurági egy gránit- és bazaltkövekből, kötőanyag nélkül épült köralapú, átlagosan 10 m magas épület, amelyből még ma is kb. 8000 található Szardínia szigetén (átlagban egy minden 3 km²-en). Rendeltetésük gyakorlatilag a mai napig nem tisztázott. Egyes elméletek szerint kizárólag védelmi szerepet játszottak, de egyes darabok templomként, a közösségi döntéshozás helyszíneként is működhettek. 

Márai Sándor - A teljes napló 1974-1977

Márai naplót olvasni olyan, mint egy intellektuális bőségszaruban megmerítkezni. A teljes naplók sorozatának ez a 16. kötete, de számomra az első, amit olvastam. Márai Sándor 1943 és 1989 között folyamatosan írta, és a közönség számára olvashatóvá szerkesztette aktuális gondolatait. Mégis ezt a részt olvasva azt éreztem, hogy ez egy olyan kordokumentum, amiben a napló jelleg háttérbe szorul, s talán csak az adja a személyes jelleget, hogy az író miről szerez tudomást vagy mit emel ki. A magánjellegű bejegyzések eltörpülnek, nem is olyan hangsúlyosak, mint a politikai, társadalmi és kulturális események. 

 

Egyetlen oldal  olyan mennyiségű és minőségű információt  hordoz magában, amiről órákig lehetne beszélgetni vagy írni. Egyértelműen elmondható, hogy a Naplók a Márai életmű megkerülhetetlen és  legmeghatározóbb darabjai. Olaszországban, az önkéntesen választott száműzetésben íródtak, ahol talán ez volt az egyetlen módja írói önkifejezésének. Tematikáját tekintve találunk benne olyan részeket, melyek az útinaplók sorába illeszkednek - például az 1975-ös, hathetes amerikai út jegyzetei. Aztán Márai mindvégig naplózza az aktuális olvasmányait, bár kevéssé tér ki azok tartalmára. Találunk utalásokat arra,  hogy éppen mivel foglalkozik, mit ír, mely naplókat rendezi, milyen a könyveinek visszhangja. Vannak olyan részek, amikre talán a filozófiai kategória illene leginkább, például, amikor a demokrácia mibenlétét vizsgálja.  A demokrácia "most neonfényesen világít a nyugati Civilizáció kirakatában...Konzumcikk. Moslék és kacat."

A kulturális élményeiről is olvashatunk a vaskos kötetben, így találkozunk mozi és filmélményekkel, versekkel, regényekkel, írókkal, filozófusokkal, tudósokkal. 

 

Mégis  leginkább a történelmi beágyazottság adja a naplók gerincét.  E tekintetben a világsajtóra támaszkodik, rendszeres olvas "külföldi" lapokat. Mindeközben erősen jelen van az az olasz miliő is, melyben mindennapjai telnek. Itt is inkább társadalmi jelenségekre és eseményekre gondoljunk. Például, hogy a szemétszállítók sztrájkolnak, kitör egy vulkán, vagy éppen választások vannak. 

 

Nem tudom, hogy a Naplók sorozat más köteteire is igaz-e, de itt kifejezetten sok az asztronómiával, csillagászattal foglalkozó rész, ami abból is adódik, hogy ez az időszak már az űrkutatás hajnala. 

 

Ahogy belelapoztam most a könyvbe, azt látom, hogy teljes képtelenség írni, vagy bármit is kiemelni ebből a gazdagságból, minden oldal hemzseg a kihagyhatatlannak tűnő nevektől, eseményektől. Találkozunk Szolzsenyicin-el, Chaplin filmjeivel, óceánjárókkal, Great Gatsby-vel, Vergiliussal, Thorton Wilder-el, Albert Schweitzer nevével és még hosszan lehetne sorolni.  Szinte olvashatnám újból az egészet, mert ez megjegyezhetetlen mennyiségű információ. 

 

Egyrészt feltöltött az olvasás, másrészről sok is volt nekem, hiszen Márainak mindenről megvolt a maga szilárd véleménye, határozottság jellemzi minden sorát. Az, hogy valamiben ne lenne biztos, vagy nyitva hagyna ajtókat, nem igazán volt jellemző rá. Mégis ott volt benne a kereső ember, amit abból vettem észre, hogy az olvasmányai között napi szinten ott voltak a szent iratok. 

 

Mindenképp érdemes belelapozni bármelyik Márai naplóba, sok meglepetést is tartogathat a számunkra. Érdekességként meg is említek egy ilyet soraim végén: 

1974 május 14: Rómában bemutattak egy filmet, amelynek hősei, Jancsi és Juliska szeretik egymást, de a bizalmasabb ismerkedés pillanatában a fiú felfedezi, hogy imádottja nem leány, hanem travesztált fiú, és erre csalódottan távozni készül . A fiú-leány felháborodottan ezt kiálltja  a csalódott vőlegény után: "Csirkefogó!..Gyáva burzsuj!...Fasiszta!" 

 

 

Nguyen Du - Kieu története

A könyv hozzákerülésének története egy budapesti könyvszekérnél kezdődik. Nem ismertem a kötetet, nem is kerestem, de első pillanatra megfogott szépsége. Egy vietnámi fametszet illusztráció van a borítón, melyet fehér transzparenspapír borított. Amikor belelapoztam a kötetbe, dedikálás fogadott, mely szerint Schmidt Egoné volt a könyv. Megvettem és itthon barátnőmmel kinyomoztuk a bejegyzést.

„Schmidt Egonnak baráti szeretettel

Dezső
1989.I.12-n
Szpéró 7 1/2 éves”

A könyv fordítója, Tandori Dezső ajándékozhatta Schmidt Egonnak. Aztán találtunk egy ilyen idézetet:

„Tandori Dezső barátom híressé tette könyveiben Szpérót és a többi, az utcán felszedett, fészekből kipottyant és felnevelt házi verebet. Jártam nála, láttam szeretettel és hozzáértéssel gondozott védenceit, valamennyi külön kis egyéniség volt. Amikor Dezső mesélt róluk, a szinte kifogyhatatlan epizódokat hallgatva láttam, mennyi mindent nem tudunk még erről a közönségesnek kikiáltott madárról.”
Schmidt Egon: Madarak Budapesten című könyvből, 191. oldal" 

Nguyen Du (1765-1820) verses regényét a vietnámi klasszikus költészet legnagyobb műveként tartják számon, de a szöveget olvasva, valami sokkal ősibb, régibb írásnak éreztem. Bevallom, jól jött Truong Dang Dung szövegvégi jegyzetei, melyek a kifejezések, szimbólumok, nevek értelmezésében segítettek. Az egész leginkább egy ősi, szájhagyományon átörökített meséhez hasonlít, melynek főhőse egy  szépséges fiatal leány, Thuy Kieu, akinek sorsa a mesékből jól ismert hányattatásokkal terhes. De ezek a kitérők csöppet sem gyermekfüleknek valók, hiszen a lány, hogy megmentse apját a szegénység és letartóztatás szégyenétől eladja magát egy gazdag kereskedőnek, majd örömlányként él és rengeteg szenvedést él át. Pedig szépsége mellett műveltsége, finom érzékenysége, "áldott esze", vers-írása, kép-festése, lantjátéka is különlegessé teszi. Nem is csodálkozunk, mikor történetének elején szívében szerelem lángja gyúl, s udvarlója egy gazdag ifjú, ki "földi létet keres égi ésszel", Kim Trong lesz, aki  ekkor még nem áll készen, hogy megküzdjön a lányért. Később egy hős lovag, Ti Hai szabadítja meg kiszolgáltatott állapotából, de a katona cselvetés áldozata lesz. Kieut újabb megpróbáltatások várják, de végül ismét találkozik első szerelmével, és sorsa immár nyugvópontra ér.

Persze a történet közel sem ennyire kerek és egyértelmű, hiszen a szöveg természeti képekben gazdagon burjánzó, illat, hang és fényhatásokkal teletűzdelt, és a szokatlan nevek megjegyzése is nagy figyelmet igényel. Ez a lágyan ringató dallamú versezet viszont sodor magával, és gyakran azon kaptam magam, hogy nem is értem miről van szó. Vissza-vissza kellett térnek az előző sorokhoz, hogy megértsem a képek üzenetét. Olyan az egész, mintha egy  végtelen haiku-füzér lenne ez a ballada. A szöveg lüktetését a 10 és 12 szótagú verssorok hullámzása adja, amit Tandori Dezsőnek köszönhetünk: 

"Gyönyörű szép lány, mint a hold fénye,

Kisebb Thuy Van, s a nagy, íme, Thuy Kieu maga.

Karcsú virágok, színük menny hava, 

Szépségüknek semmi híja, teljes-ékes,

Egyéni más-más; Van ünnepélyes, 

Telihold-arc, keskeny-íves friss szemöldök: 

Jade-kacaj, mint könnyvirág öltött;

Bőre havat, haja felhőt szégyenít meg."

 

Ahogy olvasom az eredeti vietnámi versezet a "luc-bát"-belső rímes versformában íródott, ami fontos szerepet játszik a vietnámi népi lírában. A neve is mutatja, hat, illetőleg nyolc szótagos sorpárokból épül föl. Kieu hazájában sokan a mai napig is kívülről fújják az egész alkotás szövegét. Az biztos, hogy meghatározó szerepe van a vietnámi irodalomban, számos eleme beleolvadt  népük folklórjába, és például a köz­nyelv Ső Khánynak (So Khanh) nevezi a nők lelkébe tipró szoknya­vadá­szo­kat. A történet egyrészt a társadalmi elnyomás tanújele, másrészt a mindennek ellenére lélekben megmaradó tisztaságnak is jelképe. 

Mivel a szövegben hangsúlyos szerephez jut a zen buddhizmus, így  felvetődik bennem, hogy vajon milyen szerepe lehet a műben a sors, a karma kérdésének. 

 

Nem könnyű, de nagyon szép olvasmány az 1800-as évek legelejéről, Vietnámból. S ha lehet ilyet mondani, a Tandori Dezső fordítás még emel egyet ezen az egészen. 

 

Hozott pontszám: 5