Hankiss János - Hajnali három (részlet)

„Apa és mérnök fia a padláson rendezkedett; a fiú nősült, együtt szelektálták a régi holmikat.
Egyszerre megakadt a lázas selejtezés, a fiú kikapta apja kezéből az ócska iskolatáskát.
Lázasan kotorászott a poros bőrtáskában, és egyszerre előhúzott valami felismerhetetlen maszatot.
– Megvan!
Az apa értetlenül bámult az alaktalan gombócra.
– A csokoládé – mondta a fiú, mintha azt mondaná; „A régóta keresett medalion.”
– Ez?
– Nem emlékszel rá? A mentőövem.
És akkor hirtelen beugrott.
10 éves kisfia akkoriban mintha elvesztette volna csodálatos kiegyensúlyozottságát. Többször szorongott, hangosan szidta a tantárgyakat, nem találta a helyét. Iskolakezdés után voltak, az ötödik állítólag nehezebb osztály. Az apja maga is visszaemlékezett, a páratlan évfolyamokat mindig is rosszabbnak tartották. A gyerek eddig sohasem félt az óráktól, most idegesen csomagolt, kapkodott, korábban fölébredt, éjszaka forgolódott.
A szülők összedugták a fejüket, az anya firtatni próbálta az új osztályfőnököt, egy pedáns, komoly és józan tanárnőt, de ott sem tudott meg semmit.
Az apa a vasárnapi hegyi túrán a szót az iskolára terelte, a gyerek élénken beszélt, énekről és matekról volt szó, meg a csoportelméletről, amiről az apa azt sem tudta, mire való, s talán csodálkozott is rajta, hogyan jutott el ő maga elfogadható posztjára enélkül. Aztán a torna, ahol a tanár a fenekükre csap, ha nem másznak elég gyorsan, és a környezet, amelyben a kristályok egyáltalán nem érdeklik őt.
Nagyokat szippantottak a fenyőszagból, elhatározták, hogy többször kiszaladnak ide, mert itt olyan nyugalom van.
De a vasárnap esti pakolásnál megint előjöttek egy kis élet akadályai, s ekkor az apának valami eszébe jutott; a városban járva egy butikban külföldi csokoládéra bukkant, s noha borsos ára volt, vett egyet, hogy azonnal megegye. De aztán arra gondolt, minek dobálja magába ilyen éhesen és főleg ebben a dühödt állapotban (mert hiszen az éhség dühössé is tehet), s eltette magának.
Most előkereste és a gyerek szobájába vitte:
– Huha! –ágaskodott fel ágyában a gyerek. –De már fogat mostam.
– Sebaj, úgyse mostanra szól.
– Akkor hát?
– Nézd csak: beleteszem a táskád jobb első rekeszébe. Ez arra van, hogy amikor a legrosszabb neked, akkor edd meg, de gyorsan.
A gyerek felült, és egyszerre éberré vált:
– Na, várj csak. Hogy értsem a legrosszabbat?
– Hát amikor félsz valamitől. Vagy nagyon dühös vagy.
– Mondjuk az énem nem sikerül? Vagy a dolgozat?
Az apa komolyan fogalmazgatta:
– Amikor úgy érzed, most aztán, most aztán…
– Szóval úgy érted…na, várjunk csak, ezt pontosan meg kell határozni (ezt a hivatalos szót használta).
– Nos: végső esetben, azt hiszem, ez a lényeg.
– Értem, szóval előbb próbálom húzni az időt?
– Igen. Végiggondolod, ez-e a legnehezebb pillanat vajon?
– És ha nem, nem eszem meg.
– Így van. De ha úgy érzed, most aztán nem megy másképp, vagy „most elég”, vagy…
– Várj csak! – csapott bele a gyerek. – „Most aztán betelt a pohár?”
– Ez az! De még ki nem csordult, Mielőtt kicsordul…
– Értem, apu. Meglesz.
Apa és nagyfia egymásra néz, elnevetik magukat.
– Tudod – mondja a fiú –, hogy milyen sokat jelentett?
– Gondolom, sokszor odanyúltál.
– Igen. De aztán úgy éreztem, még nem a legutolsó pillanat. Még ráér. És ezután olyan nyugalom jött rám, hogy ettől fogva soha semmit se féltem.”

Karc