Schweblin, Samanta - A madárevő

Az eddig olvasott könyveim közül talán ez volt eddig a leginkább zavarba ejtő kötet. A zavarodottságom oka pedig az, hogy nem tudom bekategorizálni ezeket a novellákat. Nem, mintha feltétlenül fel kellene mindent címkézni, de címke nélkül is forgolódnak bennem az érzelmek. A tetszés és az iszonyodás között libikókázva, leginkább hátat fordítva bólogatok, és őszinte tisztelettel gondolok Samanta Schweblin -re. 

A 2009-ben megjelent, úgy nevezett abszurd novellákat tartalmazó kötetet az olvasóközönség általában szereti, de van néhány szélsőséges vélemény is. Mindenképp a latin-amerikai irodalom  lidérces-misztikus szegmenséhez sorolnám. A rövid, tömör írások a leghétköznapibb szituációból öltenek alakot, megkezdik a szokásos működésüket, majd valahol megcsúsznak, s átsiklanak egy másik dimenzióba. Olvasás közben folyamatosan fogy el a levegő, egyre kényelmetlenebbek a helyzetek. Vagyis úgy tud abszurd lenni a megteremtett szituáció, hogy az olvasóban ott lüktet a gondolat, ez nem is olyan lehetetlen, akár megtörténhet. A szereplők magukon viselnek egyfajta közös vonást, amit úgy neveznék, hogy a magány jelét a homlokukon. Még azok a figurák is, akik nincsenek egyedül, még azoknál is érezni az elszigetelődés tragikus lehetőségét. Teljesen alkalmassá válnak ezáltal, hogy az elszabadult jelenségek áldozatai legyenek.  Mesterien felépített, hátborzongató történeteket rejt a kötet, ami csak akkor tud igazán működni, ha egyszerre csak egy novellába engedjük bele magunkat. 

Az írások legerősebbike mindenképp a címadó, "A madárevő" története. A szerző nem cizellálja mondandóját, a végtelenül egyszerű leírások pontos menetrendet követnek, apró adagokban fecskendezik olvasójukba az elkerülhetetlen végzetet. A tehetetlenség feszítése adja az alapfeszültséget ebben az írásban is. Olyan az egész, mint egy álom, ahol a felébredés csak az olvasó számára lehetséges. Nagyon mélyen belém ültek ezek a történetek, egyszerre szerettem és irtóztam tőlük. Nekem inkább kellemetlenséget okozott az olvasás, és bár elismerem a szerző zsenialitását, mostanság inkább elkerülöm a másik magyarul megjelent könyvét. Én nagyon szorongtam és féltem olvasás közben, egyértelműen nem nekem való most, túlságosan is hatása alá kerültem.

Samanta Schweblin egyedi hangneme, gondolatainak meghökkentő tekeredése mindenképp megér egy próbát. Nem bánom, hogy elolvastam a könyvet. Le is tehettem volna, de nem tettem, mert bármily erős hatást is gyakorolt rám, mégis vonzott magához. Irodalmi csemege ez, éppen csak a wasabis változatból.

Hozott pontszám: 5

Samanta Schweblin

 "Ha sokszor odaütöd valakinek a fejét az aszfalthoz – még akkor is, ha csak azért, hogy észhez térítsd –, valószínű, hogy a végén sérülést okozol neki. Ezt a dolgot anyám már kezdettől fogva megpróbálta velem megértetni, attól a naptól, amikor az iskola udvarán belevertem Fredo fejét a földbe. Nem voltam erőszakos típus, ezt rögtön szeretném tisztázni." (Aszfalthoz csapódó fejek - részlet)