Tibeti közmondások (Szerkesztette - Sári László)

A bölcsességi irodalom műfaja az egész ókori keleten ismert volt. Habár minden kultúrának megvolt a maga sajátos tapasztalata és az ehhez kapcsolódó bölcsességhagyománya, mégis a szóban átörökített formák részben keveredtek, részben átvették azokat egymástól. A bölcs mondások, világrendet, ősrendet és jogot tanító listák, példabeszédek, prédikációk mellett helyet kaptak a nép száján keletkezett közmondások is. A mai ismeretek szerint a legősibb közmondások Mezopotámiából származnak, az időszámítás előtti harmadik évezredből. Az agyagtáblákra vésett rövid, tömör tanítások az oktatás szerves részei lehettek. 

A bölcsességi irodalom két nagy részre osztható. Az egyik az isteni kinyilatkoztatás adta tudás, amely őseredetre és vallásos tartalmakra vonatkozik, a másik pedig a nép tapasztalatából, átörökített tudásából jött létre. Ez a profán bölcsesség megvilágítja az emberi sorsokat. Olyan örök érvényű igazságokat tartalmaz, melyeket mindenki megtapasztal saját bőrén. A közmondások életszabályokat, elveket, tanácsokat hordoznak magukban, s mint ilyenek a népi folklór részei. Elmondható, hogy a kultúrák általában meg is becsülik a maguk közkincseit, az élő nyelv szerves részei. Képesek reményt adni, forrásai a vigasznak, eligazodási alapok lehetnek. Igazi árnyaltságukat a sajátos kultúrkörnyezetük adja, ahol keletkeztek. Mivel a közmondások gyakran egy természeti képet hívnak be, majd ehhez kapcsolják az emberi természetet, a  dolgok rendjét, így közérthetőségük ugyanabban a környezetben valósulhat meg, ugyanakkor egyetemes tudást hordoznak magukban. 

Ezen a ponton válik érdekessé egy egészen más vidék közmondásgyűjteményében elmélyedni. A tibeti bölcsességi irodalom is nagy múltra tekint vissza, erről olvashatunk a kötet végén Sári László utószavában. Ugyanazt az utat járta be a tibeti közmondás, mint bárhol a világon; a szóbeli hagyományból lassan lett része az írott, nyomtatott irodalomnak. 

A kifejező, tömör, ütős mondások itt sem szépítenek az általános törvényeken legyen szó emberi természetről, kapcsolatokról. Jellemzői  a jó megfigyelőképesség, a szellemesség, egyszerűség. Ezek is az adott közösség látásmódját, értékrendjét tükrözik, így sokat elárulnak magáról a népről is. 

Hogy miért volt jó olvasni ezeket a közmondásokat keletkezésüktől időben és térben igencsak távol?  Igazából megnyugtattak ezek az alig pársoros írások. Jellemzően tudtam kapcsolódni a fő mondandóhoz, magához a tudás velejéhez, csak más képekben kellett gondolkodni. Az általam ismert és az új kép összekapcsolása  viszont megajándékozott egy mélyebb megértési élménnyel. Néha kifejezetten kerestem a magyar "közmondástestvért", és ez is érdekes volt. 

"Mielőtt másról ítélkeznél, 

nézd meg, 

nem ragadt-e kása az orrodra!" (223.)

 

Játéknak és kutatási területnek is felfogható például, milyen magyar vonatkozásai vannak a fenti tibeti közmondásnak! 

Természetesen voltak olyanok is, melyeknek nem éreztem át már a lényegét, de a többség szerencsére tényleg az egyetemes tudás élményével ajándékozott meg. Ezen kívül nagyon érdekes volt, hogy egy-egy kivételtől eltekintve nem tudtam megjegyezni a mondásokat, amit én azzal magyaráztam, hogy a dolgok rendje az, hogy többször kell meghallgatni egy igét, hogy megjegyezhesse és magáénak érezhesse az ember. Leginkább a természeti képekkel és állatokkal, főleg a lovakkal kapcsolatos sorok ragadták meg a figyelmemet.

A pici, akár zsebben is meglapuló kötet igényes kivitelű. Az esztétikusan, jól olvashatóan szedett közmondások között apró kis ikonok teszik még szellősebbé a szöveget. Először alig pár oldalt olvastam naponta, aztán kellemes élmény volt, hogy akár nagyobb mennyiséget is gond nélkül élveztem. 

 

 Fotó:  Peter Greenberg

 "Bajos dolog repülni szárny nélkül, meghalni tudás nélkül." (458)