Próbálom több heti bejegyzés lemaradásomat bepótolni, s most, hogy Kivirähk könyvéhez jutottam, rögtön mosolyra szaladt az arcom...
Különleges olvasási élményben lesz része annak, aki beteszi lábát ebbe az észt kis faluba, ahol mindenféle fura lénnyel találja majd szembe magát. A mosoly oka pedig az az elképesztő fantázia, amiről a szerző tanúságot tesz. A jó és rossz örök harcát pedig az urak és a parasztok közti különbség adja. De ezek a paraszti népek nem azok a dolgos, tettre kész népségek, akik esetleg szemünk elé villannak, melyekkel saját hagyományainkban találkoztunk. De nem ám! Ezek azt sem tudják, hogy tudnák minél jobban elkerülni azt, hogy csinálni kelljen nekik valamit. S a legjobb, ha még lopni sem maguknak kell eljárni. Szemétre hányt dolgokból, likas vederből, cirokseprűből, kerékből s egyéb kivénhedt lomokból szolgákat, krattokat gyártanak, akik elvégzik helyettük amit csak kérnek tőlük. Bármiből is vannak egy dologban közösek, lelket csak az Öregördög adhat nekik, s ennek bizony ára van. De a furfangos nép még az Ördög eszén is túl akar járni, dehogy adják fizetségül saját vérüket, ennél okosabb ők.
Egy baj van csak, hogy mohóságuknak lassan már csak a csillagos ég szab határt. Mind többet s többet akarnak. A végtelen emberi mohóság arcát láthatjuk meg Kivirähk görbe tükrében, ahol még az isteni s ördögi hatalomnak sincs tekintélye. A sokszor vulgáris szöveg is ennek a túlzásnak ad hangot. Az egész egyszerre egy bohózat, egy mágikus mese és az emberi gyarlóság elegye, ahol mindent belep a kénköves, csípős füst homálya. A komikus jelenetek gyakran elveszik az olvasó eszét is, nevetgélünk, csóváljuk fejüket somolyogva, de valójában rémisztő a lefestett világ, ahol már bőven nem a nyomorról van szó, hiszen a jó paraszti népek egymást javait is szépen elsíbolják, gúny tárgyává teszik a másikat, s annak érzéseit.
Egyetlen hónap eseményeinek tanúi lehetünk, befeketedhetünk az átkoktól, ellophatják mindenünket, eladhatjuk lelkünket az Ördögnek, csakhogy könnyebb legyen minden, építhetünk ménkű nagy krattot, ami az udvarból sem tud kimenni, s még az is előfordulhat, hogy mi húzzuk a rövidebbet. De a dolgok rendje a körforgás; az egyszer hopp, másszor kopp elv, ahol nevetünk, amikor hopp van, s vakarjuk fejünket a kopp alkalmán. Semmit sem szabad komolyan venni ebben az eszement világban. Olvasás közben azt éreztem, hogy vásznon akarom látni, Hrabal-ért kiált a szöveg.
Hozott pontszám: 4,5 de csakis a különleges miliő miatt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése