Tisza Kata - Egyedül

 A szerethető öregedés felé

 

Sokan vagyunk úgy, hogy  a szakdolgozatunkba beleadtunk apait, anyait, akár éveken át szívünkön viseltük a témát. A diploma, esetünkben a doktori cím megszerzése után sem tudjuk elengedni munkánkat és legszívesebben mindenkivel megosztanánk azt, amire jutottunk. Szerencsére így volt ezzel Tisza Kata is, aki könyvéhez pszichológia doktori életútkutatásait használta fel, és egy regény köntösébe csomagolva ajándékozta meg vele olvasóit. Az életkoralapú előítélet, az úgynevezett ageizmus egy létező jelenség, még akkor is, ha a helyesírás ellenőrző hibát jelez. Évszázadok óta belénk rögzült jelenségről van szó, úgy működik, hogy szinte észre sem vesszük. A társadalom elvárja az embertől, hogy egy bizonyos kor után mit tegyen, mit ne tegyen. Míg az ifjabb nemzedéknek óriási toleranciát enged meg, éveink számának  növekedésével, nem elég, hogy nyirbálódnak lehetőségeink, de legszívesebben egy kalitkába, vagy egy terráriumba zárnának, hogy kvázi vegetáljunk, amíg lélegzünk. Érdekes, hogy mindannyiunkban vannak ilyen tudatalatti elvárások az idősödőkkel, illetve öregekkel szemben. Rendkívül jól meg tudjuk magyarázni, miért szolgálja az idős ember érdekét az általunk kalibrált biztonsági fokozat, miközben gyakorlatilag megszüntetjük gondolatban a másik szuverenitását. 

Egy  párját elvesztett öregedő kutatónő gondolatai jelennek meg a lapokon, aki önmagán és környezetén vizsgálja mindazt, amit élete során kutatott. Egyedülléte azonban nem kínzó valóság, hiszen szerelmét ugyanolyan közel érzi magához, mint eddig. Folyamatos párbeszédben van vele, s leginkább a múlt boldogságait és örömeit emeli ki, miközben az emberi életút végső szakaszát boncolgatja. Éreztem egy párhuzamot Szabó Magda Liber Mortis-ával, de ott mindvégig a hiány fájdalmának sirámai zengenek. Itt egy sorsával megbékélt nővel találkozunk, aki még most is életközösségben van szerelmével. A keretet tényleg ez a beszélgetés adja, de valójában ez egy elmosódó, gyakran láthatatlan keret és jóval inkább az emberi életútról szól, rávilágít rengeteg összefüggésre, párkapcsolati működésre, bántalmazásra. Az idő múlásával viszont egyre átütőbben jelennek meg az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiák is a regényben. 

Kettősség van bennem a könyvvel kapcsolatban, mert ez a kötet tényleg olyan, mint két dolog kényszerházassága. Egyrészt itt van a főszereplő élménye, egész élete, küzdelme, munkája, fájdalma és sérülései, amibe olykor őszintén be is enged minket. És vitt volna engem is tovább a lendület, de egy hirtelen váltással egy értelmi képességeinek tökéletes állapotában levő kutatónő kristálytiszta gondolatmenetében landoltam. Túl ép volt ez az asszony, túl tökéletes, szálkamentes, mint, akin nem gyalult semmit az élet. De azt hiszem csak ennyi vele a baj, hogy regényként nem működik a könyv. Viszont a másik oldala a dolognak, az igazi mondandó, a szerethető öregedés felé vezető út nagyon tetszett. Nekem önálló kötetként sem lett volna száraz, élveztem minden sorát. Az egyedüllét kérdése talán létezésünk legfájóbb pontja. Aki életét családban, párban élte le, annak még nehezebben elviselhető, ami az egyedül maradásban osztályrésze lesz. Osztódni vágyunk és egyesülni, mert örökké bennünk marad hiányérzetünk, amivel születtünk. Természetes és ösztönszerű reakciónk, hogy megosszuk élményeinket, gondolatainkat, vágyunkat vagy örömünket a másikkal. Párban vagy közösségben a félelmünk is kisebb. A kötetben megjelenő egyedüllét azonban nem  magány. Ezt a belső kiteljesedett állapotot többféle módon el lehet érni, ennek csak egyik formáját láthatjuk a történetben. 

Ebben a körülbelül három hétben, amíg olvastam a könyvet éreztem magamon jótékony hatását. Az, amikor egy idősebb ember szemével látjuk a világot, ad egy nagyobb rálátást az életre, arra, hogy mi lényeges, milyen elvárásokból engedhetünk, hogyan tudjuk még jobban elfogadni magunkat. Lényegesen könnyebben birkóztam meg a mindennapokkal. Mivel még én sem tartok ott, ahol a főszereplő, így nem tudom megmondani, hogy lehetséges-e nem az életből száműzöttnek érezni majd magam akkor, ha már például nem dolgozom, vagy ha anyagi és fizikai ellátásban rászorulok másra? Az anyagiakat Tisza Kata is behozza, mint az öregség életminőség károsító és korlátozó tényezőjét, ami magyar jellemzőként jelenik meg. Lényegesen változik a társadalmi helyzetem, ha nem úgy vagyok jelen a piacon, mint potenciális vásárló. Messzire vezetnek ezek a gondolatok, nem is mennék bele. Megteszi ezt helyettünk a szerző, aki engedi továbbgondolni azt, amivel talán eddig még nem foglalkoztunk. 

A fiatalság, a szépség és a vagyon a legmeghatározóbb értékek manapság a világban, és ezzel nem is tudunk szembemenni. Ezek a siker zálogai.  A tapasztalat, bölcsesség és spirituális tudás most hátul kullog. Persze ezek sem automatikusan jelennek meg az évek számának gyarapodásával, az értékért mindig meg kell dolgozni. 

A könyv segített nekem abban, hogy még inkább nyitottan és készségesen forduljak a nálam idősebbek felé. Számos mondata megült bennem és jelen állapotomban is segítségül szolgált. Én örülök, hogy napvilágot látott a kötet.

 

Hozott pontszám: 4  

 

Tisza Kata

 fotó: Reviczky Zsolt