Apáti Miklós - Ne öld meg a fehér kígyót!

Rendszeres olvasóként is megélem, hogy nagyon nehéz kiválasztani abból a mérhetetlen bőségből, amivel a ma embere rendelkezik, hogy melyik könyvet olvassuk el végül. Idén, az eddig megkezdett 51 olvasásomból 19 könyvnél azért döntöttem mellettük, mert valaki személyesen ajánlotta, vagy olyan összegzést írt róla, ami hatással volt rám. Pedig a friss megjelenésű kiadványok által a kiadók igen erős vásárlásra késztető hatást próbálnak ránk gyakorolni, hogy őket válasszuk. Szó se róla, valóban nagyon nívós kötetek jelennek meg, ami a külcsínt illeti, s néha én is hagyom magam elcsábítani. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a küllemét illetően frissek ezek a kiadványok, hanem témáikban is aktuálisak tudnak lenni. Summa summarum, nehéz a sok csillogó szépség mellett olvasásra kiválasztani egy olyan könyvet, mint  Apáti Miklós 1988-ba megjelent kötete. Ilyenkor aranyat érnek az ajánlások. Ne becsüljük le őket!

Baráti ajánlás ide vagy oda, ami a könyv mellé szegezett -bevallom-, az elsősorban a stílusa volt. Már a második, harmadik oldalon tetten érhető a groteszk ábrázolás borzongató kettőssége. A moly adatbázisában ez nem szerepel a könyv címkéi között. Viszont idén, mióta újra elolvastam Örkény Egyperces novellák kötetét, sokkal közelebb áll hozzám a stílus és azon kapom magam, hogy fejben szépen én is írom a magam groteszk történeteit. Nem volt ezzel másként a könyv főhőse, Skurcz János sem, aki élete közepe tájékán abban reménykedik, hogy megtisztulhat, hogy bűneit és erényeit bevallva másvalaki lehet, miközben megőrizheti korábbi személyiségét is. Ezért "egy csillagtalan és ködfoltos, didergető éjszaka" felhívja a Gondolat Kiadót. Ez az a pillanat, amikor az ember ki akarja adni a gondolatait, csak úgy, szakterület nélkül. No nem azért, hogy kiadják, hanem, hogy ő maga adhassa ki magából. Egy jó kiadóban erre is van lehetőség, így kerül főhősünk Nádai Klára, a regényben csak Nádai kezei közé. A lektornő arra kéri, hogy Skurcz írja le gondolatait. S ezzel kezdetét veszi az a kettős utazás, ami főhősünket a múltba vezeti, miközben elhagyva jelen életkörülményeit, -nevezetesen a notórius öngyilkosságot elkövető feleségét és két fiát-, és Nádaihoz költözik, annak ikerfiúcskáihoz és édesanyjához. Skurcz egy laborban dolgozik, de gondolatainak leírása sokkal több időt igényel, mintsem főállása legyen az embernek, no meg az AIDS is akkor kezd tombolni, mi lesz, ha megfertőződik munkája során, nem vitás, be kell fejezni a kenyérkeresetet. Így válik befogadottá és eltartottá élete közepén a férfi.

A regény mindvégig ezen a két szálon halad, ahol a múlt és a jelen ábrázolásában is megvan annak az érzése, hogy soha nem lehet tudni, hogy mindez valójában is így történt meg, vagy több benne a torzítás? Olyan ez, mint amikor kívülről nézünk egy korcsolyázó embert, aki hol a bal, hol a jobb lábát lódítja egyre kijjebb, nevetnénk, hogy ez milyen vicces, micsoda életművész az illető, de közben aggódunk egyre szétcsúszó lábai miatt, közelgő bukását vizionálva. Persze a műfaj soha nem engedné meg, hogy főhőse a semmibe hulljon, mindvégig alatta tartana egy pókhálót, egy hihetetlen menekülő útvonalat. Szóval nézzük csak bátran egyre kacsázó lábait, feledkezzünk bele meséibe, melyek finoman visszaidézik a körülbelül 1950-1980 közötti évek jelenlévő, de sokszor láthatatlan sajátosságait. 

"Majd leültem egy székre, innen jól láthattam az apám ágyának lábát helyettesítő két féltéglát. Ezekkel a féltéglákkal viaskodtam én egész életemben. Ezzel a takarékoskodó nyomorúsággal táplálkoztam, így ettem, így ittam. " - írja Gondolatait főhősünk, miközben szemünk előtt látjuk, hogyan jut el ténylegesen az egzisztencianélküliség és nincstelenség magaslatára élete közepén. A groteszk azonban nem engedi kicsinálni főhősét, aki másik lábával már siklik is tovább. Skurcz történetének erejét a benne megírt kapcsolatok adják, a barátok, a család, ismerősök és támogatók minden morbiditása mellett meglévő megtartó ereje. 

Szerethető figurái, abszurd eseményei és a valósághoz kapcsoló bizsergető kettőssége teszi emlékezetessé számomra ezt a könyvet, melynek első sora, hogy:  "E történet szereplői valamennyien kitalált személyek. Én is. "  

No persze :) Akkor én is, aki szintén a Ráday utca páros oldalán éltem sokáig. 

Szerettem ezt a tudatregényt; szerettem ezt a főhőst, ahogyan végignéz önmagán és kapcsolatainak gyűrűjében éli meg valóságát; szerettem, ahogyan nem akar politizálni, de teszi, mert nem lehet nem politizálni; és szerettem, mert annyira másként működött, mint én, de közben beengedett világába. 

Hozott pontszám: 5 

 

 

Apáti Miklós (1944-2016)

 

"Annyit írtam, hogy azóta fáj a csuklóm, a karom, a hátam, talán még a toll is, amivel írtam. A legjobban mégis az fáj, ami elmúlt: az idő. Mert aki igazán ír, az vagy a korai, vagy a kései halált sejti meg. Nincs középkorúság az írásban. Középen csak a torzó van, teljes érték, avagy a teljes érték dicső ellobbanása: aligha. A fiatalság lánglelkűségét én elhajszoltam, elhessentettem magamtól. Nem vállaltam az ifjúságot, se az ifjúság előtt örök kísértőként járó korláttalan szabadságot. A vénülésre spekulálok tehát. A véletlen és kései halált remélem, azóta is.
    Öt esztendőn át gyűltek a teleírt papirosok. Mi lett velük? Lehet, nekem már nincsen semmi sorsom. De a papíroknak van. Lett! Erről, a papírok sorsáról szól ez a könyv. Tehát nem a szereplőkről, tehát nem rólam. Mi csak annyiban vagyunk benne, amennyiben e papírok sorsába beleszóltunk."

 

"Kell lenni valaminek a halálos komolyság és az életveszélyes komolytalanság között, egy résnek, ahová az ember bármikor berejtheti önmagát. Mert különben… elpusztul a házával együtt."

"Van úgy, ha már döntésre nincs idő, hogy bármi kapóra jön: az ember kihajol a saját helyzetéből, mint a kanyarodó oldalkocsis motorkerékpár társutasa, s a kanyar, hála a másiknak, véget ér, a helyzet megoldódik, magától szinte."