Lenhossék Mihály - Az ​ember helye a természetben

Van abban valami emelkedett, hogy az ember 110 évvel ezelőtt írt könyvet vesz kézbe és próbál olvasni. Legnagyobb félelmem az volt, hogy nem fogom érteni nyelvezetét, különösen azért, mert ez mégis csak egy természettudományos könyv. 

De leszögezem rögtön az elején, hogy mind nyelvezetét, mind mondanivalóját tökéletesen lehet érteni.  

 

Lenhossék Mihály a magyar anatómia első nemzetközi hírnevű képviselője, akinek különösen az idegrendszer szövettanára vonatkozó vizsgálatai jelentősek. Nevéhez fűződik az idegsejtek szerkezetének vizsgálata. Később  a sejtbiológiával kezdett foglalkozni. Több új elnevezést  vezetett be a szövettani szaknyelvbe. Barlangkutatóként is működött, bár ez kevéssé köztudott, ugyanakkor ősrégészeti tárgyú cikkei is sorra jelentek meg. Egyik alapítója, illetve 1912-1916 között elnöke volt a Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Bizottságának. Jelen kötet azonos címet visel a Darwin buldogja gúnynévvel illetett, Thomas Henry Huxley 1863-ban kiadott művével. Lenhossék éppen a megjelenés 50. évfordulójára hivatkozva  idézi meg az angol biológust. 

 

Nem vagyok a fejlődéstan kutatója, sem ismerője, csupán érdeklődésből vettem meg ezt a könyvet a könyvszekér antik szekciójából. Ennek ellenére nagyon érdekes volt olvasni miként vélekedtek, milyen tudományos úton jutott el  az ember kialakulásához és  fejlődéséhez. Ez egy olyan időszak volt még, amikor a tudomány nem vált el teljesen a filozófiától, valamint a kutatások irányát nagyban befolyásolta a tudományos gondolkodás, a hipotézisek állítása. Ezért bár a könyvet olvasva láthatjuk, hogy milyen mennyiségű tudományos vizsgálódás, elemzés, statisztika áll egy-egy kijelentés megalapozása mögött, mégsem szakad el élesen a tudomány világa a feltételezések igazolásától. Mivel kevesebb mérőeszköz, mérhető, számosítható adat állt rendelkezésre, így nagyobb jelentősége volt a tapasztalatok kielemzésének. Ez a fajta működés a piciny kis könyvecske utolsó mondatáig igaz. 

 

Lenhossék Mihály először az ember és állatország kapcsolatát fejtegeti.  Majd fejlődéstani bizonyítékokat mutat be. Anatómusként nem téveszti szem elől az emberi test jellemzőit, testtartását, szőrtelenségét sem. Ezután  az agytérfogat változásokra irányítja a figyelmet. Meglepő, hogy mennyi mindent tudtak az agyról, agykéregről, a frontális lebenyről vagy az agyféltekékről már ebben az időben is. A különböző elméletek fejtegetése (Hubrecht, Kollmann stb) már nem kötött le annyira, de a bemutatás rövid, tömör, ugyanakkor érthető. 

 

A koponyakutatások és egyéb jellemzők alapján Lenhossék Mihály behozza az emberré válás lényeges állomásait. (Homo Neandertalensis, Homo Mousteriensis, Cro-magnoni ember stb.) A legfontosabb paleontológiai leletek végigtekintése után sem mondható ki Lenhossék szerint, hogy ezek elegendőek lennének az ember igazi törzsfájának megrajzolásához. Az egyetlen biztosan kijelenthető dolog az, hogy mindezekben van fejlődés. Ezután felmerül a kérdés, hogy vajon végállomásnak tekinthetjük-e az ember jelenlegi állapotát? Fog-e vajon még gyarapodni az emberi agyvelő, lesz-e változás az emberi szervezetben? Lenhossék Mihály itt túlmegy a Huxley -féle végállomásra jutott ember eszméjén, szerintem már az az 50 év is megtette a hatását, ami elődje és közte volt. Azt mindenképp kijelenti, hogy a fejlődés lehet, hogy végtelen lassú, már-már észrevehetetlen lesz. Az emberiség jövőjének fejtegetésében hangot kap a természetes szelekció szerepe, a népesség csökkenésének sajátosságai ( pl. a legintelligensebbek, leggazdaságosabb emberek óvakodnak leginkább fajuk korlátlan szaporításától- megjelenik az "egyke", a "semmike" rendszer) 

 

A könyv zárógondolata behozza  az eugénika kérdését- mely az  ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti, vagyis a mesterséges szelekciót. 

 

Érdekes volt ez az időutazás, és ha eltekintek a könyv tartalmától, már az is izgalmas, hogy részese lehettem annak, hogyan gondolkodtak eleink, mennyi időt emésztett ez fel, milyen összekapcsolódó és szerteágazó tudásra volt szükségük az összefüggések megértéséhez. Ez nem az Internet vagy a Mesterséges Intelligencia időszaka volt, itt mindent tudni kellett, megjegyezni. Ha csak ezt a változást veszem alapul, akkor már ebből is látszik, merre fejlődhet tovább az emberi agy. 

 

Lenhossék Mihály 

(Pest, 1863. augusztus 28. – Budapest, 1937. január 26.)