Tanizaki, Junichirō - Árnyak dicsérete

"Úgy vélem, azoknak, akik a modern fényes megvilágításban dicsérik a test szépségét, nehéz elképzelni a régi korok nőinek illuzórikus kellemét. Lehet, hogy azzal érvelnek, a szépség, aminek gyenge részeit sötétbe kell burkolni, nem is lehet igazán szép. Mi keletiek, ahogy már korábban mondtam, szépséget teremtünk az árnyakból, amiket eldugott helyeken hozunk létre."

 

Ez a pici, maroknyi könyv a kiváló japán regényíró esztétikai esszéje valami olyasmiről, amit manapság észrevenni csak az igazán lecsendesedettek képesek. Ez alkalommal a csendesedés sokkal tágabb értelembe veendő. Mert nem csak a hangerőt kell levenni, hanem az élet minden területének harsogását ki kell zárni. Így a fényt és a csillogást is tompítani kell. Az ország, ahol járunk egyszerű és letisztult formákkal körülvéve igyekezett megragadni mindenben a lényeget. A japán építészet, térrendezés, ételkészítés, színház, enteriőr, kerttervezés egybehangzóan ennek a jegyében állt. A tradíció hozta magával ezt az átláthatóságot és tartotta magát egészen addig, amíg a nyugati hatás be nem szivárgott és el nem árasztotta keletet fénnyel, technikával és mindennel, ami sok. 

Tanizaki könyve 1933-ban íródott, amikor már láthatóvá vált a repedés, de még a hagyomány is elevenen jelen volt. Pont ebben a kontrasztban tudott hangot kapni annak dicsérete, ami eddig természetes része volt az életüknek. Az esztétika már magában is túlmutat a tárgyi valóságon, hisz megragad valami magasabb lényeget, amit a materiális létező meg tudott jeleníteni. Az esztétikában az a varázslatos, hogy nem is kell tudni megmagyarázni, mi váltja ki a nézőben a rendezettség érzetét. Valahogy így van ez ebben az esszében is. Hiszen Tanizaki nem csinál mást, csak végigmegy egy házon, nézi az épületet, a tetőt, a fűtést, a konyhát, a fürdőzést, sőt az illemhelyet, és megpróbálja megérinteni azt a lényeget, amit a japán tradíció meg tudott jeleníteni, de a civilizáció ostrom alá helyezett. Hiszen a modern világítás, az elektromos vezetékek, a telefonhálózat, a modern tűzhelyek az új épületek részei lettek és takarásba tették a korábbi értékeket. S nem csak ezek az újdonságok vakították el az embert, hanem a nyomukban megjelenő fényerő is, ami eltüntette az árnyakat. A magyar nyelv szépen fejezi ki az "árnyal" szóval azt, hogy itt valami olyasmi van jelen, ami érzékenységet követel meg! Tanizaki írásának legszebb része az, amikor a japán lakozott dobozokról, tálakról mesél, aminek aranyfestéke válik az árnyékban a fény forrásává.

 "A minőség, amit szépségnek hívunk, mindig a létezésből fakad." 

A japán otthonok szépségének kulcsa, hogy rabul ejtették az árnyékot, aminek játéka a fény változatosságán alapul. A halvány homály titokzatos és megunhatatlan. A sötét tónusok derengését a használati tárgyak patináján is bemutatja a szerző. 

Tanizaki gondolatai olyan irányba is elmennek, melyek a nyugat behatása nélküli szuverén keleti fejlődés gondolatával játszadozik. Véleménye szerint kelet megtalálta volna a saját modernizációját. Ezek a vélekedések azt sugallják, hogy a nyugati civilizáció erőszakot tett a hagyományon. A majd száz évvel ezelőtt keletkezet írás jelenben való értelmezése több, mint érdekes, hiszen Japán  technikai fejlettsége a világ élén áll. Ami mégis aktualizálja Tanizaki írását az éppen az a másik irány, mely mind a mai napig meg akar ragadni valamit a tiszta japán hagyományból, letisztult formavilágából, egyszerűségéből. Lényünk egy része vágyja ama bizonyos árnyak szépségét, hiszen a boldogság nem más, mint a jelenben feltűnő és érzékelhető szép és jó. 

Olykor éreztem a szövegben egy kis mesterkéltséget, például akkor, amikor lázas igyekezettel akart eltüntetni minden szaniterféle dolgot, mégis volt bennem egy emelkedettség olvasás közben. Néha úgy hatott rám, mint egy ima, mely sorról sorra emeli a lelket. A könyv borítója éteri finomsággal jeleníti meg az árnyalatokban rejlő  szépséget, érzékeltetve ezzel az életben megbújó mélységet is. Az alig száz oldalas kiadvány szövegének tagolását  fekete-fehér kis fotók adják meg.

Hozott pontszám: 5  

 

Junichirō Tanizaki

"Az arannyal díszített lakktárgy nem olyasmi, amit a ragyogó fényben lehet nézni, egyetlen pillantással befogni; sötétben kell hagyni, egy darabot itt, egy darabot ott, és halvány fényben részesülhetünk a látványból. Virágos mintáik visszahúzódnak a homályba, a mélység és titokzatosság megfoghatatlan hangulata varázsolódik elő. A lakk éjszakai fénye imbolygó gyertyafényt tükröz, a fuvallat, mely időről időre a csendes szobában áramolva álmodozásba ringatja az embert. Az álomvilágból - amelyet a gyertya és lámpa különös fénye teremtett, a hullámzó láng, amely az éjszaka pulzusát veri –, ha elvesszük a lakkot, a varázslat nagy része eltűnik. A vékony testtelen, ingadozó fény, úgy tűnik, mintha kis folyóként ömölne át a helyiségen, itt-ott kis medencéket gyűjtve, mintát lakkozva magának az éjszaka felületén." (41.oldal)