Tompa Andrea ismét egy nagyregénnyel rukkolt elő, ami minden tekintetben nagy lett. Éppen ezért nehéz is róla írni, mert ez egy masszív, egyenes vonalú regény, nem szabadna kiragadni belőle semmit. Van egy kisbaba, egy kolozsvári doktornő csecsemője, akit az akkor kezdődő gettósítás miatt édesanyja rábíz a dajkára, hogy mentse meg gyermekét. Senki nem tudja még akkor, hogy mi lesz az elhurcoltak sorsa; mikor jönnek vissza, ha visszajönnek egyáltalán? Ezért Erzsi és férje rejtegetik a kicsit, úgy rendezik, hogy senki meg se hallja a hangját, hiszen köztudott, hogy gyermektelenek. De örökké nem lehet egy gyereket titkolni, így lassan megmutatkoznak és "hivatalosan" is örökbe fogadják Matyit. Tompa Andrea hosszan és részletesen mutatja be azt a törődő szeretetet, amit ez a szegény székely pár a kisleány felé kimutat. Mert az is kiderül, hogy Matyika nem más, mint Nagy Matild Erzsébet. De erre az úri névre nem áll rá a szájuk, így lesz a leány Matyi. Gazdagon részletezett a kisgyermekkort bemutató első, bevezető fejezet. De kellett ez a beágyazás ahhoz, hogy később jól ki tudjon emelkedni Matild sorsából a lényeg. Az iskolás és kamaszkor egy igazi rémálom lesz mindenki számára. Bár Erzsiék elmondták Tildának, hogy örökbe fogadták, a kamaszlány mégis folyamatos vizsgáztatásnak veti alá szüleit. Nem tanul, felesel, csak baj van vele. Egyetlen dologban jeleskedik, a versmondásban. Ez lesz az a kincs, amit megmarkolva, kikeveredhet Matild minden bajból. Színésznő lesz, sikeres, de nagyon sokáig ugyanaz a kérdés zakatol benne, hogy "ki ő valójában?"
Számomra a regény egy identitáskeresés, ami klasszikusan kamaszkorban robban be, de Tildánál nagyon sokáig nem jut nyugvópontra. Már felnőtt, sikeres előadó, de még mindig kamaszos pimaszsággal Erzsinek és Ferinek szólítja szüleit. Küszködik, őrlődik, válaszokat keres az előadott színdarabokban, de az egészen addig nem jön el, amíg meg nem találja, és elő nem adja azt a bizonyos monodrámát, ami életének csúcspontja lesz. Mintha minden efelé tartott volna, és ezután minden csak távolodna. Magánélete sem a tervek szerint alakul. Párja, a román, zsidó származású tehetséges rendező szintén keresi magát, erre utalnak az ő névváltozásai is. Katz Bernát, Gersomból Titi Constantinescu, majd Bernat Katz lesz, hogy végül Bernát lehessen. Gersom azt jelenti, jövevény, s élete is valami nyugalmat nem lelő vándorlás. Mindketten a színdarabokban tudják megélni magukat. Tildának kell a szerep, Titinek kell, hogy beleadhassa valamibe a szívét, lenyúzhassa a bőrét magáról.
Míg Tompa Andrea végigvezeti Nagy Matildot élete színpadán, az olvasó nem csak egy lány történetét ismerheti meg, hanem felidézheti az 1944-től a 2020-as évek elejéig az erdélyi magyarság sorsának alakulását, közben pedig egyszerre látja a holokauszt túlélők zavarodott gyökértelenségét és egy színészi hivatás kibontakozását.
Szeretem, ahogyan Tompa Andrea ír. Annyira jól el tudok helyezkedni történeteiben, szavai teremtő erővel bírnak. Szemeim előtt van a szobácska, ahol a kicsi Matyi cseperedik, ahogyan esténként Erzsi irkál a füzeteibe, vagy Feri maradék fából kiságyat tákol. Ráadásul a legnagyobb természetességgel használt tájnyelv még hitelesebbé teszi ezeket az egyszerű embereket. A későbbiekben a színházi élet mélysége nyűgözött le, hogy milyen sok rétegét látják az előadók egy-egy darabnak. Tilda és Titi beszélgetései a színdarabokról arra ösztönöztek, hogy többet lássak majd én is a darabokból, ne csak a cselekménnyel foglalkozzak. Több dolog tetszett még ezen kívül is, például, ahogyan Tilda végül elfogadja sorsát, ahogyan Titi mer még nagyot álmodni.
Az eddig olvasott könyveim Tompa Andreától mind másról, de mégis ugyanarról szólnak. Szépen illeszkedik a kötet ebbe a sorba.
Hozott pontszám: 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése