Sverdrup-Thygeson, Anne -Erdők

 Hogyan kapcsolódunk a fákhoz és huszonötezer másik fajhoz

"Az északi mitológiában a világ koncentrikus körökbe szerveződött. Mint a fa évgyűrűi. Ezt a mintázatot az ujjlenyomatunkban is felismerhetjük. Mert az idő, a világ, a fák és mi, emberek, összetartozunk." 

Bevallom, egy ideje semmi kedvem kijönni a természetből, előbújni a fák közül, maradnék még a maga idejét járó, az ember számára lassú élővilágunkban. Ezért  Peter Wohlleben, Byung-Chul Han, Szűcs Kinga után a norvég származású Anna Sverdrup-Thygeson könyvével a helyszínen  maradtam. A szerző egyetemi oktató, természetvédelemből doktorált biodiverzitás és rovarszakértő. Huszonöt éve kutatja az erdők élővilágát, emellett ultramaraton-futó és három gyermek édesanyja. 

Ha azt mondtam, hogy a német erdész, Peter Wohlleben írásait szerettem, akkor ezt a könyvet egyenesen imádtam. Élveztem azt a minőségbeli ugrást, ami a két lelkes természetbúvár munkája között észrevehető. 

 

Anna Sverdrup-Thygeson könyvében van egy szépen futó időbeliség, ami indul egy ükapai örökségből, a több mint 200 éves Skandináv botanikai határozóból, ami a mai napig is a család, így a szerző tulajdonában van. Az évszázadokon át örökölt könyv mellett a természetszeretet is az örökség része volt. A szerző a könyv írásakor már több mint harminc éve a fákat kutatta. "Az erdő hatással van ránk. A fák lombkoronájának zúgása megszólít bennünket, évmilliók óta, a karbon időszak óta duruzsol az  erdőben. Mert az erdők nagy időszakot fognak át." Finom humorral és az erdő iránti tisztelettel van átszőve a kötet minden sora. Így amellett, hogy rengeteget tanulhatunk belőle, még élvezni is fogjuk az olvasást. 

 

A tíz fejezetre osztott könyv fejezeteinek vezérfonala egy-egy fa lesz. Indulunk a nyírfától, ami az erdő lényegi meghatározására törekszik, s behozza azt a kedves és képszerű bemutatást, ami szerint az erdő egy gólyalábakon álló virágos rét. Természetesen fontos megállapodni abban, hogy mit is nevezünk erdőnek, mert ez nem is olyan egyszerű, mint azt gondolnánk. Leginkább Norvégia és Svédország erdeinek fáit ismerhetjük meg, ami elválaszthatatlan a növény és állatfaunától. Rendkívül sok érdekesség mellett Anna Sverdrup-Thygeson is kiemeli az erdők működésének alapvető tulajdonságait. Írásának stílusát egy természetes szabadság jellemzi, nincs benne merevség, olyan, mintha itt mesélne nekünk a szobánkban, és a gondolatok csak úgy jönnének, mennének. 

 

Vannak azonban mondandójában olyan sarkalatos tények, melyeket érdemes kihangsúlyozni, mert szerintem eddig ezek nem kaptak kellő figyelmet. Anélkül, hogy az zavaróan idegesítő lenne, a norvég szerző is elmondja, hogy nagyon sokáig pimaszul és gátlástalanul kihasználtuk az erdőket. Úgy döntögettük fáit, mintha másnapra újra ott lenne helyette egy másik. Azt gondoltuk, hogy Isten, vagy a nagy alkotó majd leemel a polcról egy ugyanolyan fajt, amit mi emberek kiirtottunk. Sokáig elképzelhetetlen volt az, hogy ennek következménye lehet. A hajózás fénykorában erdők tucatjai estek áldozatul a hatalmas flották megalkotásánál. S gyakran a tengeri csatákban hajók százai a víz alatt végezték be sorsukat. Mára létezik egy vörös lista, amin a veszélyeztetett fajokat sorolják fel, veszélyeztetettségük foka szerint. A 2021-es vörös lista több mint 20 ezer norvég faj állapotát értékelte. Arra a következtetésre jutott, hogy ha nem változnak a jelenlegi viszonyok, akkor a fajok 21 százalékát – több mint egyötödét – a kihalás fenyegeti. De vajon mi lehet ennek az oka? Hiszen azt már rendszeresen tapasztaljuk, hogy a kidöntött fák helyére újakat telepítenek. Mára már nem a fa a legtöbb használati termék, közlekedési eszköz alapanyaga. Ennek vizsgálatakor szembekerülünk azzal a ténnyel, hogy erdő és erdő között is különbség van annak korából adódóan például. A kiirtott  őserdők magoncai sokára válnak elődeikhez hasonlóvá. De azt is fontos hangsúlyozni, hogy az erdő akkor működik jól, ha nem akarunk benne "rendet" rakni. Nem kell a kidőlt, holt fákat onnan elvinni, hiszen az őserdőkben is  a faállomány egyharmadát a holt fák teszik ki. Ezek az akár  évtizedekig bomló fák otthon adnak azoknak az állat és növényfajoknak, melyeknek ez a lételeme.   

Egy másik ugyancsak fontos tényt is boncolgat a szerző; a biodiverzitás fontosságát. Azok az egyedek, melyek nem tömegével vannak jelen, hanem ritkaságnak számítanak, különösen nagy hatással lennének a környezetre, ha kihalnának. A ritka fajok egyedi funkcióval bírnak, olyan "szakképesítéssel"  rendelkeznek, melyeket a leggyakoribb fajok nem  képesek ellátni.  Persze a gyakori fajok is nélkülözhetetlenek az ökoszisztémában, de a ritka fajokat sem írhatjuk le, nem mondhatjuk, hogy  feleslegesek! 

 

Mondanom sem kell, hogy a könyvben bőven olvashatunk az erdők élettani hatásáról, a környezeti egyensúlyban betöltött szerepükről, szénmegkötő képességükről, a hőmérsékletre gyakorolt hatásukról és még rengeteg olyan hasznukról, amire elsőként nem is gondolunk. Anna Sverdrup-Thygeson megmutatja nekünk kedvenc fáját is, azt  az erdeifenyőt, ami már jóval ükapja születése előtt megkapaszkodott egy szakadék peremén. Érdekes kérdés ilyen tekintetben az idő, hiszen  a fák a legidősebb és legnagyobb általunk látható élőlények.  Generációkra kitartanak, s talán tanulhatunk tőluk valamit a változásról, amire reagálnunk kellett volna. Mára az európai erdők kiterjedése a felére csökkent, s csupán 3 százaléka érintetlen, eredeti erdő. Amellett, hogy ez a fejlődés velejárója, muszáj jól reagálnunk erre a változásra, lépéseket kell tennünk a környezetünk megőrzésére. 

Bő másfél éve költöztem a jelenlegi lakhelyemre, egy Budapest széli, élhetőnek mondható lakótelepre. Az egyik ablakom egy kutyafuttatóra és egy két éve telepített Miyawaki mini erdőre néz. Éppen a költözésemkor hallottam először a Miyawaki erdőről, egy Szécsi Noémi által tartott Tabánt bemutató sétán. Ebben a mesterségesen létrehozott mini erdőben rendkívül sűrűn ültetnek egymás mellé tájhonos fákat, hogy a fényért való küzdelem miatt sokkal gyorsabban növekedjenek, és váljanak egyfajta zöld oázissá. Hálás vagyok, hogy ennek cseperedését láthatom magam is. Régen attól rettegtünk, hogy minden talpalatnyi helyre felhúznak egy házat, most már ilyet is tapasztalunk, hogy erdő születik a nappalink tövében. 2020-ban Magyarországon 50 millió fát ültettek el az Országfásítási program keretén belül és a program azóta is tart. (Norvégiában 2021-ben 37 millió fát ültettek a könyv adatai szerint) A sok szomorú adat mellett jó ezekre a kezdeményezésekre is gondolni. 

 

Ez egy rendkívül jó stílusban megírt, olvasmányos ismeretterjesztő könyv az erdők élettől hemzsegő varázslatos világáról. Tartalmában sok átfedés van Wohlleben könyveivel, de ez még inkább emlékeztet és megerősíti tudásunkat. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

 

Wohlleben, Peter - A ​fák titkos élete

Az utóbbi évben kicsit mindig el vagyok maradva a bejegyzésekkel, nem is írok minden olvasmányomról, de semmiképp sem szerettem volna kihagyni Peter Wohlleben első magyarul megjelent könyvét, ami 2016-os magyarországi  debütálása óta már az ötödik kiadását éli meg. Az eredetileg 2015-ben napvilágot látott kötet, a Das geheime Leben der Bäume egy merőben új látásmódot hozott az emberek számára, amire szerintem nagyon szükség volt már. A természetet kizsákmányoló attitűd annyira elfogadottá vált, hogy szinte ez lett a norma, miközben lassan elfelejtődött, hogy valaha ember-állat-növény egy szoros összetartozásban élt. Aztán idővel eszközzé vált az ember számára a másik két létforma, mivel sem beszélni, sem gondolkodni, sőt a növények még mozogni sem tudnak. Ez egyértelműen alacsonyabb kasztba helyezte őket, s az utóbbi időkben ez a szemlélet öröklődik nemzedékről nemzedékre. 

Peter Wohlleben azonban szakít ezzel a látásmóddal és visszahelyezi az élőlényeket abba a státuszba, ahová illenék tartozniuk. Ez a helyreállítás pedig csakis a megfigyelések és a tudomány eszközeivel történik. A fák titkos élete ugyan a növényvilág óriásaira koncentrál, de szellemében egyértelműen egy olyan úton indul el, ami a többi élőlény lényegi átstrukturálását jelentheti a jövőben. 

Mivel ez a könyv nagy népszerűségnek örvend, több mint 50 000 eladott példánnyal büszkélkedhet -sőt 2020-ban bemutatásra került az "Amiről a fák suttognak" című magyar  film is, ami mind gondolkodásában, mint tematikájában Wohlleben könyvét követi, sőt olykor szó szerint is ismerős mondatokkal találkoztam -szóval, mivel ennyire népszerű és ismert könyvről van szó, így részletesen nem mutatnám be a könyvet tartalmi szempontból. Röviden a szerző abbéli tapasztalatairól és kutatási eredményéről ír, ami a fák közti kommunikációról, érzelmekről, barátságról, szerelemről szól. Olvasás közben azt is megtudjuk, hogy a fák tudnak számolni, van időérzékük, olykor ők is alszanak, pihennek és igen is szociális lények ők maguk is. Persze ahhoz, hogy ezt megértsük, el kell felejtenünk a szigorúan ember-ember közti kapcsolatról alkotott képeinket. Már önmagában ez a felkínált lehetőség is hatalmas eufóriát okozhat olvasás közben. 

A szerző képi kifejezőkészsége lehet népszerűségének egyik forrása. Peter Wohlleben párhuzamba állítja az emberek világát jelen esetben az erdők, a fák életével. Például az egyik fejezetben úgy mutatja be a sötét erdőt, mint egy szupermarketet, ami telis-tele van mindenféle finomsággal (cukor, ásványi sók, víz). Könnyen el lehet így már képzelni mi zajlik a fák életében, hogy számukra, önmaguk létezése ugyanolyan fontos, mint ahogyan azt mi, emberek gondoljuk magunkról. 

A fejezetek röviden törekednek az adott téma bemutatására, inkább egy-egy aspektusra világítanak rá, mint  hosszan járnák körül a témát. Ezért lehet, hogy valakinek nem elég tudományos. A szerző erdész, erdőgazdálkodást tanult, vagyis, mikor gazdaságos egy erdő, milyen az optimális erdőgazdálkodás. Eltorzult látásmódja, mely csak a szálfa szépségét értékelte, lassan átalakult a vezetett erdei túrák és a látogatókkal folytatott beszélgetések során. Így vándorolt a tekintete a kevésbé szembetűnő világ felé. Minden fejezet elgondolkodtat, mert rámutat olyan tényekre, amit eddig csak emberi oldalról közelítettünk meg.

A könyv megszületése óta eltelt tíz évben elindult egy szemléletváltás. Peter Wohlleben azóta már gyerekek részére is írt könyveket, tehát a kisebbek a saját nyelvükön találkozhatnak ezekkel a gondolatokkal. De nem csak a német erdész, hanem mások is tollat ragadtak és újabb elképzelések, tapasztalatok és kutatások is napvilágra kerülnek és egyre többet magyarul is elolvashatunk.

Ami valamikor csak a science fiction - a tudományos fantasztikus világban létezett, mint elképzelés, mára egyre inkább tényként van jelen és gazdagítja életünket. Talán ez is vonzóvá teszi az ilyen kiadványok forgatását. Az biztos, hogy engem rabul ejtett és a közeljövőben is hasonló könyveket fogok bemutatni a  blogomon. 

Akit érdekel, hogyan és mit üzengetnek egymásnak a fák, hallgató-e a beszédjük, miként nyújtanak segítséget egymásnak, milyen fa és állatszövetségek léteznek, álmodnak-e a muslincák, létezik-e téli álom a növényeknél az bátran vegye kézbe ezt a könyvet!

Hozott pontszám: 5

Vodolazkin, Jevgenyij - A ​Sziget krónikája

 "Nem hasonlít-e a nép élete az egyes ember életére?"

 

Vodolazkin első magyarul megjelent könyve, a Laurosz több szempontból is megérintett, bár tagadhatatlan, hogy a történet hangulata volt rám a legnagyobb hatással. A Lauroszban besűrített idő a Sziget krónikájában kitágul és egy körülbelül 350 éves végtelenbe nyúló fövennyé szélesedik. Valójában mindkét történetben az idő teljesen szabadon használt, talán nem is olyan lényeges tényező, ami csak éppen arra akar szolgálni, hogy bemutassa, milyen értelmetlenség is az időtől várni a csodát.

A Sziget a maga névtelenségében, szeparált kis autonóm világként létezik valahol. A Sziget élete pedig körkörösen haladt, akárcsak az állatok élete, a nappalokat éjszakák váltották, a tavaszokat nyarak, s az írásbeliség nem létezett. Míg egy nap el nem jutott a Szigetre a kereszténység, és ezzel belépett az idő fogalma mellett a történetiség is az életükbe. Az éppen uralkodó Feodor fejedelem az egész birodalom ura volt, s felvetette a kereszténységet mindenkivel. A fejedelmet Figyelő Agafon próféta jövendölései támogatták. A Sziget történetét ettől a pillanattól kezdve leírja az éppen aktuálisan kinevezett krónikás, általában egy egyházi személy. S már ekkor megismerkedhetünk két emberrel, azzal a Parfenyijjel és Kszenyijával, akik az évszázadok tanúi lesznek egészen napjainkig. Parfenyij és Kszenyija a Sziget történetének legismertebb uralkodópárja lesz majd, alakjuk mindvégig megkerülhetetlen.

Miről is szólhatnának az évszázadok, ha nem arról, hogyan alakul át a birodalom a bizánci kultúrából napjainkig. A kezdeti egyenesági öröklést különféle megoldások váltják, jönnek forradalmárok, diktátorok, manipulátorok, szemfényvesztők. Van a Szigeten egység, széthúzás, szakadás, idegen uralom. Semmi újat nem mutat be Jevgenyij Vodolazkin, mint azt, amit mi magunk ne ismernénk a történelemkönyvekből. Ami érdekes felütést ad mégis a jól ismert sémának, az a már említett uralkodópár jelenléte. Vajon mi a szerepük a regényben, miért használta az ő alakjukat a szerző? Az biztos, hogy mindkettőjükben van egy erős tisztaság, a gyökerekhez való biztos kapaszkodók ők. Más kérdés, hogy kinek is van erre szüksége manapság? Olyan értékekről tesznek tanúságot, amit napjaink embere nem is ért meg. Emellett a fejedelempár az idők tanúja, így kvázi alakjuk behívja a történelmet. A történelem szükségességének kérdése amúgy is folyton felmerülő téma az idők során. Az egyik krónikás szerint nincs rosszabb, mint történelem nélkül maradni, míg egy másik lazán kivág a Sziget krónikájából száz oldalt. Vodolazkin számára mindenképp ekörül a kérdés körül forog minden.

A Sziget krónikája erős párhuzamban áll Oroszország történelmével, ez tagadhatatlan, de a felhasznált erős bibliai képek, jelenetek, döntő szerepet játszanak a szigetlakók életében, s ezek kérdéseket vetnek fel az olvasóban. Elindulva a bizánci kereszténységből a fogyasztói társadalom bugyraiba, a szélhámosok, haszonlesők és testüket pénzért áruló emberek között lépdelve megérkezünk a Véghez, ahhoz a Véghez, amit csak egy igaz ember áldozata képes megtörni.

„Igen, mondom, folytatódik a történelem – egyelőre. De ez, én mondom, az utolsó figyelmeztetés. Béke és szeretet lett köztünk, és mindenki megbékélt haragosával a Szigeten abban a reményben, hogy még sokáig tartanak napjaink. Országunk pedig aláírta a rég várt békét Franciaországgal. ”

 

Hozott pontszám: 4,5 

 

 

Byung-Chul Han - A föld dicsérete

 Utazás a kertbe

Nem ez az első olvasásom a  dél-koreai születésű, svájci filozófustól, akinek hitvallása: "a világ világosabbá tétele". Ebben a világosítási folyamatban, ahol  szerepel a Kiégés társadalma, a Pszichopolitika, A rítus eltűnése, A narráció válsága, az Erósz haldoklása megállhatunk egy kis időre, hogy levegőt vegyünk és erőt merítsünk - ez A föld dicsérete. Ez nem a föld, mint bolygó himnusza, hanem a növények számára táptalajt adó föld dicsérete lesz. A szerző egy nap erős vágyat érzett arra, hogy közel legyen a földhöz, hogy kertészkedjen. Létrehozott egy "bi von"-t, ami koreaiul Titkos kertet jelent. Három éven keresztül készített feljegyzéseket, írásokat a kert ápolása közben, ezt olvashatjuk a kötetben. 

A legtöbb meditációban, relaxációban létezik egy gyakorlat, ahol létrehozzuk a magunk biztonságos helyét, ami számunkra a legideálisabb, ahol nyugalom és harmónia van. Ebben a környezetben a későbbiekben a megnyugváson kívül fejlődhetünk, rendeződhetünk is, de akár belső segítőket, mestereket is fogadhatunk. Bár mindez belül történik, mindannyian tudjuk, hogy mennyire fontos, hogy mindez megjelenjen a külvilágunkban is. Van, amikor a külső világ rendje és békéje tudja segíteni a belső rendeződést, de mindez fordítva is működik. Byung-Chul Han álomkertjének egyik célja, hogy megálmodja benne az eljövendő Földet. A kerti munka számára a jelenben levés állapota, egy csendes meditáció, amikor engedi "illatozni az időt". 

 

Az előszóban a szerző  finom és lágy szavakkal ráhangol minket arra, hogy írásai segítségével átérezhessük azt, amit ő "belátott", ami számára evidenssé vált, hogy a Föld isteni teremtés. Isten játéka, amiben az ember is részt vehet, játszhat,  ha nem vakul bele ennek a világnak a teljesítmény és munkakényszerébe. Számára a könyv minden sora imádság, szerelmi vallomás a természethez. Megszületik benne a felismerés, hogy a biológia végső soron nem más, mint teológia -  theosz (isten), logosz (beszéd). Óvnunk és védenünk kell ezt a titokzatos és törékeny edényt, a Földet, ami mindezt megtapasztalhatóvá teszi az ember számára. Byung-Chul Han szavai pedig zengő himnuszok, dicsérő zsoltárok, ahol  kertje virágainak szépsége, növekedése és létezése alkotják majd ezeket a szavakat. Zenét és verseket behív a szerző mindezek jobb átéléséhez, valamint Isabella Gresser fekete alapon fehér  rézkarc szerű illusztrációi is segítenek abban, hogy átkapcsoljuk magunkat. 

A kertész és megfigyelő ember őszinte reakcióit olvashatjuk, ahogy berlini kertjében növényeit nézi, ápolja. Célja, hogy az év minden pillanatában legyen virágzó növénye. Sokszínű kertjének több lakója Dél-Koreából származik, és legtöbbjük neve is hordoz magában valami többlet tartalmat. Növényei gondolatokat hívnak elő belőle, így Byung-Chul Han egyszerre reagál az évszakra, a növényekre, a gondozás folyamatára, a kert fogalmára és korunk emberének át nem gondolt vandálságára. Talán ez utóbbi -sajnos  többször is előforduló jelenség-, volt az egyetlen, ami  eléggé kidobott a szövegből. Nem éreztem ezeket idevalónak, bár nagyon is emberi reakciók. Ettől eltekintve nagyon szerettem benne lenni  a könyvben. A sok vendégszöveg, főleg versrészletek, igaz lírai csemegévé varázsolják A föld dicséretét. 

Olvasás közben el kell tudni engedni azt a vágyat, hogy minden említett kis növénynek utánanézzünk. Eleinte ez biztosan nem megy, de aztán észrevétlenül én sem keresgéltem már, mert ahogy átitatott a szöveg, jelentéktelenné kezdett válni, hogy melyik virág a gondolatainak megtestesítője.  

Sokáig azt gondoltam, hogy a Typotex Kiadónak érdemesebb lett volna egy kötetben kiadni a szerző munkáit, de most már valahogy nem bánom, hogy ilyen kicsi, könnyen zsebre vághatóak lettek. 

Azt hiszem senki sem csodálkozik azon a jelenségen, amikor ennyire megérinti az embert a természet jelenléte. Voltak nekem is éveim, amikor ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mindent eldobva kimeneküljek a főváros betonrengetegéből. Egy kicsi kert vágya, a mindennapos kapcsolat  növényekkel, állatokkal  teljesen megszédített.

Aki szeretne egyszerre találkozni Franz Schuberttel és Hölderlinnel az árnyékliliomok tövében, aki legalább egy kicsit kiszakadna a mindennapok szokásos világértelmezéséből, az semmiképp se hagyja ki ezt a virtuális arborétumi sétát Byung-Chul Han vezetésével. 

A kert, mint szimbólum, mint a paradicsomi állapot földi tükre erősen bennünk él.  Ez jelen van mind a katolikus, mind a muszlim világ szimbólumrendszerében, de a zen kertek is ennek megjelenítői. Ezt a paradicsomi, idilli nyugalmat éreztem át, még ha fenyegetően az árnyékban ott is lapul a pusztulás félelme. 

Hozott pontszám: 4/5

 

Fráter Erzsébet - Mesés ​növények, növényes mesék

Nagyon szeretetem Csíkszentmihályi Berta illusztrációit, így  megörültem, amikor megkaptam ezt a 2010-ben megjelent könyvecskét, és éppen a Vácrátóti Arborétumból. Az botanikus kertben sétálva van egy meseösvény útvonal, ami a gyerekek sétálási kedvét hivatott növelni - gondolom-, így már ottlétem alatt is több mesével találkoztam. 

Sajnos a kötetet elolvasva már nem vagyok ennyire feldobva. A könyv bal oldalán egy növény bemutatása történik.  Fráter Erzsébet körülbelül 10-12 sorban zanzásítva hoz egy növényhez kapcsolódó történetet,  mítoszt. Utána közel ugyanilyen hosszan a növény bemutatása történik, itt már a pontos, latin fajmeghatározás is szerepel, ami mondjuk a mesék forrásmegjelöléséről nem mondható el. Csíkszentmihályi Berta egyoldalas illusztrációi remekül hozzák annak a világnak a bemutatását, ami a növényhez kapcsolódik, a bal oldali leírásban is szépek a rajzok. 

A könyvet ebben a formában igen szűk életkori rétegnek tudnám ajánlani. De ebben is bizonytalan vagyok, mert hiába lett a mítosz lerövidítve, sokszor felfoghatatlan ez egy 5-7 éves gyerek számára.  Például ez: "Több, mint kétezer évvel ezelőtt IV. Ptolemaiosz, Egyiptom fáraója hírül vette, hogy hatalmas alexandriai könyvtárnál - mely hatszázezer tekercsével az ókor legnagyobb könyvtára volt- még nagyobbat készül létesíteni Pergamon királya, II. Eumenész." 

Ez a könyv sokkal jobb lett volna, ha az eredeti mesék, mítoszok szerepeltek volna benne.  Aztán az is kiderült, hogy az Arborétumban nem ebből a könyvből lettek kitéve a mesék, hanem az "Erzsébet királyné esete a rozmaringgal" könyvből, szintén Csíkszentmihályi Berta illusztrációival. De ez már az én figyelmetlenségem. 

Fráter Erzsébet a Vácrátóti Botanikus Kert  vezetője, rengeteg szakkönyv szerzője, a Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Karának tiszteletbeli doncense. Tárgyi tévedés biztos nincs a könyvben, de kicsit beazonosíthatatlan a korosztály, aki a célközönség lenne. Pár hete a Budapesti Füvészkertben vettem részt egy vezetett sétán (Tövisek és tüskék volt a téma ). Már indulás előtt észrevettem egy körülbelül 6 éves kisfiút, aki édesanyjával jött a bemutatóra. Mondtam is magamban, szegény gyerek, biztos halálra unja majd magát, ez nagyon nem ilyen korú gyereknek való. Hát, nagyobbat nem is tévedhettem! A kisfiú mindannyiunkat leiskolázva ismerte fel például a Lepényfát. Megdöbbentő volt a tudása. Nagyon nem egyforma a mai gyerekek érdeklődése és tudása. Ebben bízva remélem, hogy megtalálja ez a kötet is a megfelelő gazdáit, mert alapvetően nagyon jó kézbe venni, kinyitni, elmerengni a képeken, a harmóniát sugárzó, ízléses rajzokon fellelni a részletben megbújó információt. Viszont a "növényes mesék" kifejezést megtévesztőnek tartom. Az utóbbi időben különösen is figyelem és gyűjtöm a mesékben megtalálható gyógynövényeket, fákat, virágokat, talán ezért is érintett most a szövegben rejlő hiányosság érzékenyen.

Hozott pontszám: 3,5 (átlagoltam most)

 

Fejes Endre - Vidám cimborák

Viharvert kis kötet lett mára Fejes Endre Vidám cimborái. Az 1966-ban megjelent válogatás már akkor is ritkaság számba menő novellákat tartalmazott. Nem fog senki sem csodálkozni, ha azt mondom, hogy nem csak a kötet, hanem ezek a vidám cimborák is viharvertek. A szerző nem szakadt el azoktól a tipikus figuráitól, akik munkásságát fémjelzik; a periférián ragadt, de hajdan szépet, olykor nagyot álmodó, egyszerű munkásifjaktól. Még sincs két egyforma sors, egyforma életút, hajszálvékony reménysugarak éltető ereje vetül át a szereplők életén. 

A nyolc novellát és egy irodalmi forgatókönyvet tartalmazó könyv előszavában maga Fejes Endre szól hozzánk és kéri megértésünket, egyben kiemeli a Kéktiszta szerelem című munkáját, melyet hosszúnak tart, mint novellát, rövidnek, mint regényt. Utóbb láttam, hogy később ehhez is készült forgatókönyv és 1970-ben vászonra is vitték. A gyári munkások életéből ellesett mozzanatokból felépülő történet egy lírai szépségű szerelmet mutat be. Fejes Endre prózája tárgyilagosan ábrázol, nem részletezi a környezet bemutatását, nincsenek hosszú leíró részek, mégis elevenen jelenik meg szemünk előtt a cselekmény minden részlete. Érdekes kontrasztban áll a figyelmes, háttérbe vonulni képes szeretet azzal a kemény világgal, amit a vassal való munka megkövetel. Érdekessége a novellának, hogy ebben a történetben is megjelenik egy Hábetler nevű férfi, de csak névrokona lehet a  Rozsdatemető hősének.

Ugyanilyen érzékenységet éltem át a kezdő novella, az Élő Klára olvasásakor. A hatvanhárom esztendős férfi meséli el egyetlen szerelmének rövid történetét, melyben a hol cirógató, hogy bántó szél játszik mindenkivel. A címadó novella, a Vidám cimborák olyan férfibarátságok színterébe vezetett be, melyet nőként sosem láthattam. Többet mondott el ez a kis írás a férfiakról, mint  évek tapasztalata. Itt is egyszerre kell átélnünk az összetartozás élményének melegségét a kegyetlenség szikárságával. 

A kötetben helyet kapott az Etűd I és II írások, melyek érdekessége, hogy egy későbbi regény  a "Szerelemről egy bolond éjszakán" részletei. Ezt a munkáját tartják egyébként a szerző legszemélyesebb írásának.  Az Etűdök Párizsban játszódik, főhőse pedig a világcsavargó munkás.

A Vidám cimborák című könyv második felét a Mocorgó című novella irodalmi forgatókönyve teszi ki. Bevallom, eddig még ilyen stílusú dolgot nem olvastam. Meg is lepődtem, amikor a filmet megnézve szóról szóra ismertem fel a mondatokat. Makics József egyetlen vágya, hogy sátrat nyithasson a Teleki téri piacon. Ez a semmiségnek tűnő álom azonban elég ahhoz, hogy kibírja a XX. század adta gyűrődéseket. A történelem vihara egy valós szélvihar képében tépázza meg főhősünket. Életének történetét egy százasért meséli el az írónak. 

Az a húsba vágó Fejes Endre írásaiban, hogy úgy fikciók a történetek, ahogy egyáltalán nem azok. Makics József 1956-ban a Bakáts téren hal meg, ott ahol azóta is minden évben megemlékezünk  azokról, akik itt vesztették életüket 1956 őszén, ott ahol azóta is áll a "Szikrázó fényben az egytornyú templom, a parányi téren gyerekek játszanak, a járdán emberek sietnek a dolguk után. Már elvitték a sírokat" A sírokat ugyan elvitték, de a történelmi tények itt maradtak közöttünk. Fejes Endre írásai nem engedik, hogy elfelejtsük ezeket a tényeket, a gyökerünket.

Nagyon szeretnék még olvasni a szerzőtől!

Hozott pontszám: 5

 

 

Bakáts téri 56-os emlékmű

 

 

Boldizsár Ildikó (szerk.) - Mesék ​a csodakertről

 "A föld megtanít emlékezni...

Megtanít a tiszteletre,

Legyek olyan, mint a fák rügye.

A föld megtanít törődni.

Megtanít a szeretetre - 

adjak úgy, ahogy ő ad életet..."                                                                   (amerikai fekeláb törzs, Szántai Zsolt fordítása)

 

2019-ben Áfra János és Závada Péter költők útjára indították a "Művészek a klímatudatosságért" elnevezésű összművészeti kezdeményezést,  hogy egyre szélesebb körben hívják fel a figyelmet a közelgő ökológiai katasztrófával kapcsolatos egyéni és közösségi felelősségvállalásra. A kezdeményezéshez az elsők között csatlakozott a Metamorphoses Meseterápiás Egyesület, hogy kivegye részét a munkából. Mi mást is használt volna ehhez, mint a meséket?

A teremtésmítoszok, a varázs - és eredetmagyarázó mesék kezdetek óta hirdetik az organikus és harmonikus, a legmesszebbmenőkig ökologikus szemléletű kapcsolatot az ember és a világ között. Az igazi mesehősök mindig arra törekszenek, hogy szót értsenek a természet elemeivel, és kalandjaik során mi is tanúi lehetünk az egykori idealisztikus, kiegyensúlyozott viszonynak.

Hogyan képes a mese segíteni ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben? 

Először is, már maga a mesehallgatás is gyógyítóan hat. Elmeséli azt az időt, amikor még megvolt ez a harmónia. A kötet négy fejezete közül az elsőben található gyűjtemény arról mesél, amikor még rendben mentek a dolgok.  Az itt található tizenkét mese a legkülönbözőbb vidékről hozza ugyanezt az ősi tudást. Van itt manysi, japán, afrikai, indián és magyar mese egyaránt. Ezek közül számomra a legkedvesebb "Az útelágazáson álló fa"  című japán mese volt. 

Másrészről a mese működhet úgy, mint egy kút, ami egyre mélyebb szintre engedi az embert. Ezen a szinten már magunkra ismerhetünk a történetekben. A második fejezet az ember és állatok közti szövetségről mesél. Koreai, üzbég, lakota, eszkimó, izlandi mesék színesítik a sort. Ebben a tízes csomagban egy belorusz népmese, "A sánta vadrucácska" érintett meg legjobban, mely magában hordoz már a gyógyulásból is egy apró szikrácskát. 

A harmadik fejezetben arról olvashatunk, hogy mit kapott az ember a természettől. Tizenöt mesét tartalmaz ez a rész, s jócskán van benne szívet melengető történet. Itt is egy belorusz mesét csillagoztam meg. "A mindentudó hlopec" című mese főhőse mindenre tudni akarja a választ, de amikor a Nap a fejébe világítva megadja a válaszokat, a legény azt érzi, hogy kihűlt a szíve. Minek kell vajon visszatérnie az emberbe, hogy melegség járja át? 

A negyedik fejezet tizenhét meséje a megbomlott egyensúly címet viseli. Itt már több harcról, viszályról, bosszúról és figyelmetlenségről  is olvashatunk.  Ebből a blokkból nem választottam ki egyet se, de ugyancsak a világ minden részéről érkeztek a mesék. Etióp, német, afrikai, tanganyikai, dolgan, vogul-manysi, kirgisz, tibeti forrásból származó meséket tartalmaz többek közt ez a fejezet.

Végül az utolsó fejezet - És ahogy újra rendbe mehetne -, csupán két mesét tartalmaz, de mindkettő egy csoda. "Az első templom" talmud legenda nyomán született történet volt az idei évkezdésem ajándéka. Megmelengeti az ember szívét, akárcsak annak a reménye, hogy még minden rendbe hozható ökológiai szinten is. De ahhoz az kell, hogy olyan erők hassák át a világot, mint amilyen az utolsó mese hőseinek szívében lakik. "A csodakert" kazah mesében vagyok azóta is, és legszívesebben el sem mennék innen. Gyertek el inkább ti is, legyünk itt minél többen! 

Mivel közel három hónapig olvastam ezeket a meséket, elmondhatom, hogy teljesen átmosott ez a mágikus világ. Emlékeztetett arra, amit valaha mindannyian tudtunk, hogy ember, állat, növény és a föld minden kincse egymás mellett tudott élni úgy, hogy táplálta és nem kihasználta egymást. Szép válogatás lett ez az 56 mese, bár tudom, hogy nagyon nehéz lehetett meghúzni a határt és kizárni több, idevaló történetet is.

Bizony, ez nem egy illusztrált, rövidített változatokat tartalmazó mesegyűjtemény, hanem Boldizsár Ildikó törekedett arra, hogy a mesék eredeti forrásukból kerüljenek a kötetbe. Ez nem jelenti azt, hogy ne kötné le a gyerekeket. Én magam második osztályos gyerekeknek élőszavas mesében adtam elő a "Téli mese" című, finn népmesét. Teljesen elvarázsolódtak, ki sem akartak jönni az erdőből, s közben átéltük, hogyan tudunk a legnagyobb szélviharban is talpon maradni, hogyan maradhat körülöttünk örök tavasz. 

Hozott pontszám: 5

Krizsán László - Benyovszky ​Ázsiában

Az elmúlt esztendőben jó pár könyvet beszereztem a Trebess Kiadó oldaláról, köztük ezt a kötetet is. Elöljáróban csak annyit, hogy eredetileg egy Thomas Merton ritkaságot szerettem volna begyűjteni, aminek következménye lett, hogy  a sorozat több tagja is nálam landolt.  Csehov írásáról, már beszámoltam, most pedig következzen egy hazánk fia. 

Benyovszky Móricról talán csak azért tudunk többet, mert egy magyar filmsorozat készült kalandos életéről. Először azt hittem, hogy ez a könyv a hiányzó részletekről tesz majd említést, de valójában nem. Ez a tanulmány több forrás megjelölésével próbált valósághű képet alkotni arról a katona-nemes emberről, akinek életét alapvetően egy elbirtoklási per határozta meg. Feltételezett halála miatt kedves rokonai kizárták a családi vagyonból. Benyovszky Móric ezért fegyveres erővel szeretett volna elégtételt venni.  Rokonai  Mária Teréziához fordultak, aki felségárulás vádjával kitiltotta Benyovszkyt Magyarországról. Benyovszky lengyelországi rokonainál keresett menedéket, s közben egy indiai utazást tervezgetett. De minden másként alakult, ahogy olvashatjuk a könyvben, mivel Szibériába, az Ős-Gulagra került 1769-ben. Ez a kamcsatkai fegyenctelep nem csak az elítéltek, hanem az ottani fegyőrök számára is büntetés volt. A száműzöttek életéről, ottani berendezkedéséről színes képet kapunk, s átérezhetjük ama vágyukat, ami a meneküléshez vezeti őket. A szökésben résztvevők között egy titokzatos hölgy is ott van, bizonyos Afanázia, akinek kilétére is fény derül. Bár a hajóval történő szökés sikerrel jár, mégis állandó elégedetlenség uralkodik a fedélzeten. Felkelések, árulások nehezítik az utazók amúgy sem könnyű életét. Benyovszky elvitathatatlan érdeme, hogy elkészítette Kamcsatka első földrajzi és vízrajzi térképét, néprajzi leírását. A Csendes-óceán északi vizein való utazásuk során elkészített térkép pedig 7 évvel előzte meg Cook kapitány kutatóútját. Az eltérés csak a szigetek elnevezésében van, hiszen mindketten "először" adtak nevet a felfedezett vidéknek.  Tudománytörténeti szempontból többen is megvizsgálták Benyovszky és csapatának útját a Csendes-óceán északi térségében s a Japán partok mentén. Többek közt gróf Teleki Pál volt az, aki hitelesítette a magyar utazó útját, és csupán minimális pontatlanságot igazolt. Szóval az biztos, hogy Benyovszky volt az első magyar, aki bejárta a Kamcsatka és Alaszka közötti térséget.

Egy kalandos és viszontagságos úttal ismerkedhetünk meg   Krizsán László tanulmányában, ahol az utazás mellett kardinális szerepet tölt be az a bizonyos Bolserecki kiáltvány, melyet  Bolsereck száműzött rabjai fogalmaztak meg. Ennek egy része a jogtalan trónbitorlás ellen foglal állást. A hatalom urai által elkövetett törvénytelenségeket veszi számba, és új törvények megalkotását követeli. A kamcsatkai helyzetre is kitér a Memorandum, s ennek is az elnyomás, jogtalanság, a nép kárára történő kizsákmányolás áll a célkeresztjében. A kiáltvány sorsa igen érdekes, nem nehéz kitalálni, hová kerül. Visszatérve az utazásra, Kamcsatkát megkerülve eljutnak a Bering-szigetekig, majd Lőrinc-szigeteket érintve eljutnak Aleut -szigetekre egészen a mai Tajvanig. Dél-Kínába érve Makaóban is kikötnek.

Miután megérkezett a cári kegyelem, Benyovszkyék egy francia kereskedelmi hajóra szállnak, és  Madagaszkár érintésével  Franciaországba utaznak. A sors iróniája, hogy Benyovszky végül Madagaszkárra megy és a kamcsatkai menekültek visszatérnek oda, ahonnan indultak. Vagyis miután III. Katalin cárnő eljárt az ügyükben, visszatérhetnek Kamcsatkára, Bolsereckbe. Csupán 17 ember maradt közülük életben, s elég nagy büntetés volt számukra, hogy Benyovszky megcsalta őket és szenvedtette őket -írta Katalin cárnő. 

Bizonyára nagyjából emlékszünk Benyovszky Móric történetére, ami mégis a könyv sajátossága, hogy egy meséktől mentes, reális képet igyekszik alkotni az utazóról. Ennek alapján tényleg egy olyan vezéregyéniség lehetett, akinek találékonysága, bátorsága emlékezetessé tehette alakját. Mivel a könyvben sok szó esik a Bolserecki Kiáltványról, így érdemes azon is elgondolkodni, milyen szerepe volt ennek Oroszország későbbi sorsában. Néhány érdekes kép, levéltári részletek segítenek testközelbe hozni ezt a több, mint kétszázötven éves történelmi eseményt.

Hozott pontszám: 4 

Byung-Chul Han - Az idő illata

Filózófiai esszé az elidőzés művészetéről 

 

 

Sokan, talán nagyon is sokan érezik azt, hogy az idő fogságában léteznek. Ma már nem is igazán a gyorsulás jelent kihívást - vallja a szerző, hanem sokkal inkább a szétszórtság. Eltűnt a ritmus az időnkből, ezért érezzük úgy, hogy az csak kavarog, irányt vesztett, egyre csak gyorsul. Az idő atomizálása okozza ezt a szétszóródást, aminek következménye, hogy nem is érezzük a tartalmakat, olyan, mintha alaktalan, formátlan létező lenne csak az idő.  Vajon ebben a szétforgácsolódott állapotban hogyan élheti meg az ember identitását, miért kap az egészség mindennél fontosabb szerepet? A könyv a "diszkrónia" okaira és megjelenésére keresi a választ, miközben a gyógyulás lehetőségeit is számba veszi. 

Ebben a vizsgálódásban Byung-Chul Han történelmi visszatekintésbe fog, és olyan fogalmakat hoz be, mint a "vita completativa" szemben a "vita activa"-val. Vallja, hogy a tevékenységeket értékelő mindennapok hiperkinézisét az elidőzés gazdagságával kellene egyensúlyba hozni, sőt a lassulás sem jelenthet jelen állapotunkban megoldást. Radikális szavak ezek; kell idő, amíg  az olvasó át tudja magát kapcsolni. Ennek kifejtését éppen a halállal kezdi, hiszen aki nem képes időben meghalni, nem tudja megfelelően lezárni életét, márpedig jelen korunk egy végtelen továbbfutásra kényszeríti emberét. Heidegger és Nietzsche gondolataiból kiindulva ütköztet nézeteket, illetve aktualizálja jelen korunkra. De Byung-Chul Han írása mindvégig sűrűn átszőtt forrásanyaggal, s ezek között kiemelt szereppel bír az említett két filozófus mellett Marcel Proust  - Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes, monumentális írása. 

Az idő illatát olvasni már magában is lelassulás. Vannak részek, amikre többször is érdemes időt szánni, mert a megértés több fokozatban jut el hozzánk. Minden oldalon találtam olyan kifejtést, ami megérintet, és bizony voltak elakadásaim is. Filozófiai szöveget olvasni annak, aki alapvetően nem szokott ilyennel foglalkozni, kihívást jelent. Számomra pont azért volt ideális, mert nem teljes absztrakciót követel meg, noha tényleg voltak benne nehezebben követhető részek. Ennek ellenére abszolút ajánlani tudom a könyvet. 

Legszívesebben sok-sok részletet kiemelnék a könyvből, de akkor pontosan szembemennék a szerző alapvetésével, ami a megélt, tartalmas, illatozó idő megtalálását mutatja be. Ez  a folyamat egy érzékeny és rendkívül árnyalt jelenség, amelyben a megtapasztalások adják a gazdagságot, az idő besűrűsödését.  A betelt idő szépsége szemben a csúcsra járatott percekkel. 

Nagyon jó hatással volt rám az olvasás, teljesen illeszkedik jelen életem sarokköveihez. Minden bizonnyal kell egy bizonyos kor, ami meghozza a lényeg megértésének ideális klímáját az emberben, de azt is látom, hogy ha ez minél előbb megtörténik, annál jobb. A szerző mellőzi korunk divatos szlogenjeit, mint az "élj a jelenben, légy jelen, tudatosan megélt idő, éberség, mindfullness" , mégis ezeknek a tartalmaknak egy jóval nagyobb mélységet adó kifejtésére vállalkozik. Amiről Byung Han beszél az a szabad ember, aki uralja az időt, és nem Istent teszi felelőssé. Kóstoljunk bele abba a mitikus időbe, ami mozdulatlan, akárcsak egy kép, ahol nincs üresség a pontok között, ahol nincs halál.

"Az elbeszélés illatozni hagyja az időt. A pont-idő ezzel szemben szagtalan. Az idő csak akkor kezd el illatozni, amikor tartalomra tesz szert...Az idő elveszíti illatát, amikor minden értelem és mélyszerkezettől megfosztják, amikor atomizálódik vagy ellaposodik, elvékonyodik vagy lerövidül. "  (35.oldal) 

Kívánatossá válik Byung-Chul Han kontemplatív jellegű időfogalma. Mindenképp valamiféle gyakorlattá kell változtatni az olvasottakat, ha meg akarjuk tapasztalni, mivel a szerző erre nem ad utasításokat. A könyvben nincsenek kívánalmak, parancsok, receptek, felszólítások - nem mondja meg, miként alakítsuk át felfogásunkat. Viszont volt egy rész, ami átélhetővé teszi a leírtakat, aztán eldönthetjük, hogy miként élünk  tovább. 

A Typotex Kiadó megjelentette a szerző több esszéjét is, azok témája is ígéretes számomra. Hamarosan találkozhattok még nevével a blogomon. Addig is alább olvashattok egy kis részlet és illusztrációt a fent említett megélésemből.

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett) 

 

"Az eltűnt idő keresése Proustnál reakció a létet megbontó, fokozódó elidőtlenedésre. Az én "pillanatok sorozatává" esik szét. Így minden tartósságát, sőt állandóságát elveszíti: "a férfi, aki voltam- írja Proust- nincs többé, más ember lettem. Proust időregénye Az eltűnt idő nyomában kísérlet a széthullással fenyegetett én identitásának stabilizálására. Az időválságot identitásválságként éli meg.

A regény kulcsélménye közismerten a hársfateába mártott madeleine illata, íze. A boldogság heves érzése tölti el Marcelt, amikor egy kanál teát, a benne ázó madeleine-nel a szájába vesz: 

"Csodás öröm árasztott el, minden mástól elszigetelten, anélkül, hogy az okát tudtam volna. Az élet viszontagságait rögvest közömbössé tette, csapásait veszélytelenné, rövidségét merő érzékcsalódássá, ahogy a szerelemben, s valami becses esszenciával töltött  el: jobban mondva ez az esszencia nem bennem volt, én magam voltam az. Nem éreztem többé magam középszerűnek, esetlennek, halandónak. " (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában 6. Albertine nincs többé.)

 

 

Wohlleben, Peter - Az ​állatok érzelmi élete

Nagyon szerettem volna már megismerkedni Peter Wohlleben munkásságával. Könyveinek címei azonnal felkeltették az érdeklődésemet, és a Park Kiadó igazán tetszetős sorozatban bocsátotta útjára a sorozatot. Persze érthető, ha lázba jövünk olyan címektől melyekben szerepel: a titokzatos, a rejtett, vagy a jelbeszéd; mind olyan kifejezés, ami az élővilággal kapcsolatban érdeklődést vált ki az emberből. Hajdan éveken át tanultuk környezetünk résztvevőinek kialakulását, felépítését, működését, aztán legtöbbünk életében a középiskola befejeztével, ez a fejezet is lezárult. Aki kertes házban él, vagy van telke, van valami kertkapcsolata, netán egy kutyája, macskája, madara, hala vagy teknőse az szerencsésnek mondhatja magát, kapcsolatban tud maradni az élővilággal. De még ők sem juthatnak a megismerés olyan mély szintjére, mint ahová a német szerző kalauzol bennünket.

Akinek van, vagy volt valaha állata, annak teljesen kézenfekvő, hogy az állatoknak igen is van érzelmi élete. Hányan mesélték már nekem is, hogy kutyájuk  megérzi a gazdi hangulatváltozásait, képesek vigasztalni, együtt örülni, szégyenkezni, félni. A szerző azoknak a sokszínű érzéseknek a meglétét mutatja be, melyek megjelenése erőteljes az állatvilágban is. Kezdi az anyai szeretettel, a gondoskodással és hatalmas ívet leírva végigveszi az állatok életének jellegzetes állomásait egészen a gyászig. A rövid fejezetek közérthetően írják le az adott viselkedéshez kötődő érzelmeket. Többször találkozunk a szerző saját tapasztalataival is, melyet erdészként szerez be lakókörnyezetéből. Az emberekhez képest változhat az állatok érzéseinek kifejeződése, láthatjuk a hasonlóságokat, de a különbségeket is. 

Az elmúlt évben olvastam Mariszajev-Az utolsó farkas című könyvét, mely illusztrációja is lehetne Wohlleben kötetének. Ott még sokkal összetettebb érzelmekkel is találkozhattam, és nem utolsó sorban az a kiadvány nem az állatok érzelmi életét hivatott bemutatni, egyszerűen csak mesélt minden feladattudattól mentesen. Szépen összecsengett ez a két olvasmányom. Nagyon jó olvasni az állatokról, a növényvilágról, az ökológiai környezetünkről. Egyszerűen kitárul és kitágul a világ, szorosabb kapcsolatba kerülünk velük, tartalmasabbá válik ezáltal az életünk is. A régiségben élők még ismerték az egymásra utaltságnak a valóságát, de manapság már bele sem gondolunk az élővilág más szereplőinek fontosságába, valahogy kikerültünk a körforgásból és azt gondoljuk, felettük állunk. Peter Wohlleben azonban visszavezet bennünket ehhez az ősi kapcsolódáshoz, lehetőséget ad, hogy ne csak biodíszletként értelmezzük az állatok jelenlétét, figyeljünk egyéniségükre, érzéseikre. Minden fejezetben találkozunk olyan  érdekességekkel, amit eddig még nem hallhattunk. 

Jól érezhető, hogy a szerző nem akarja olvasóit nagyon megterhelni, alig pár oldalt szán egy-egy téma bemutatására. Itt éreztem egy kis hiányosságot, ami talán saját igényemet tükrözi. A gyászról például kifejezetten keveset ír szerintem. Abban viszont sokat segít, hogy elindulhasson egy másfajta gondolkodás az állatokkal kapcsolatban, ami nem csak a hasznosságuk szerinti megítélésükön alapul, hanem sokszínűségük, érdekességük, egyediségük értékelésének fontosságát hirdeti. 

Hozott pontszám: 4/5

Peter Wohlleben

Rasmussen, Camilla Schmidt - Horgolt konyharuhák, törlőkendők

Nem csak mindig olvasok, kézműveskedni és kézimunkázni is nagyon szeretek. 

Horgolni elég régóta tudok és horgolok is, mégis idén készítettem el az első sapka-sál szettemet. Mondhatom, odavagyok érte. Így aztán könyvtárban járva, elhoztam pár horgolással kapcsolatos könyvet is, köztük a konyhai törlőruhákat. 

Mondjuk kérdéses, hogy mit jelent elolvasottnak tekinteni egy ilyen könyvet, de tény, hogy megnéztem a mintaleírásokat, átrágtam az alap tudnivalókat és két konyhai törlőt meg is horgoltam. Egy-két éve használok kötött konyhai törlőket, itt volt az ideje, hogy horgoljak is. A horgolásban azt szeretem, hogy könnyebben tudok formákat létrehozni,  mint a kötésben. Valahogy természetesebb. Így korábban más használati tárgyakat is gyártottam már, például furulyatokokat, arctisztító korongokat, hengeres tolltartó féléket, tarsolyokat, tokokat. Körülbelül 2-3 hete pedig elkészültek az első cérnából horgolt könyvjelzők is.

Ennek a könyvnek a rövid bevezetésében szó esik arról, hogy 100% pamutfonalat használjunk ezekhez a munkákhoz, és hogy munkánk inkább rugalmas legyen, mint szoros. Majd az alap pálcák, rövidítések átfutása után jönnek a minták. 

11 mintaleírást tartalmaz a könyv, a nehézségi fokokat *, ** és *** -al jelöli. Kezdő horgolóként simán meg tudtam csinálni a kétcsillagos mintákat is. A leírás érthető, a fotók szemet gyönyörködtetőek. Az egyetlen bajom csak az volt, hogy nem mutatja kiterítve a kész konyhai törlőket, néha nem egyértelmű egy kezdőnek, hogy a közös fotókon melyik munka-melyik mintához kapcsolódik. Csak tippeltem itt.
Méltó párja a „kötött konyharuhák” kiadványnak.

Hozott pontszám: 4  

Stefánsson, Jón Kalman - Árkok ​az esőben

A 2024-ben magyarul megjelent Stefánsson első prózakötetét vehettem a kezembe, amely ismét egyetlen oldal alatt képes volt elrepíteni arra  a csalhatatlan izlandi tájra, amelynek bemutatását  a szerző nem képes kimeríteni, mi meg  képtelenek vagyunk megunni. A titka számomra  különleges lírai képi világában rejlik, ami annak zamatából adódik, hogy ő egyszerre tud költő és prózaíró lenni.

 "A nappal világossága átszűrődik a felhőkön, akár egy lassú szimfónia."  - kezdi hajdani meséjét. Az időeltolódás sokkal inkább térbeli eltolódás, ami Izland  érintetlen sziget voltából adódik, ahová szűrve érkezik minden. Az izolálódás arra tanította meg az izlandiakat, hogy észrevegyék azokat az apróságokat, amiből nagy dolgok adódhatnak. Ebbe az aprólékos, mindenre figyelő, érzékeny rezdülésekre reagáló világba tekinthetünk bele, ahol elhangzik a nagy kérdés, hogy "van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?" 

A lazán kapcsolódó novellák leginkább életérzést vetítettek belém, nem a cselekmények alakulásán volt a hangsúly. A történések menetét nehéz is lenne követni, mert a szerző többször nézőpontot vált; hol egy fiú, hol egy elbeszélő  szemüvegén át látjuk a világot. Bár mindkét szemlélő ugyanazt látja, a távolban olykor feltűnő autó, busz, tudós vagy egy turistacsoport adta időfordulatot, mégis a fiú magában hordoz egy elindulást, a férfi zsendülő erejét, mely minden idegszálában a lányokra rezdülő, moccanó energiával látja önmagát ugyanabban a világban. 

Ez a világ tele van furcsábbnál furcsább emberekkel, a már megszokott izlandi jeles gazdák, apostolok, öregek és a zord vidéken edzett alakokon kívül most feltűnnek a trollok is, akik talán soha el sem hagyták ezt a vidéket. Vannak viszont mások, akik elmennek, s olyanok is, akik messziről jönnek, hogy végre otthonra leljenek. 

Ez a könyv ismét elhozta a lassulást, olvasni olyan, mint az olvadó jégcsapokat nézni. Talán líraibbnak éreztem, mint a szerző bármelyik korábbi kötetét, de az is lehet, hogy a cselekménye volt elmosódottabb, mint azok. Picit hiányoztak is a stabilabb körvonalak, de jól látszik, hogy honnak indult Jón Kalman Stefánsson, kötete szépen illeszkedik életművébe. 

Hozott pontszám: 4/5

 

 

Jón Kalman Stefánsson (2024)

fotó: Kocsis Zoltán

 

Hollis, James - Az élet második fele

Út a kiteljesedés felé

 

Olvastam már jó néhány önismerete könyvet, de James Hollisnak ez a könyve a legjobbak közé tartozik. Olvasás közben folyton azt éreztem, hogy ezt így még soha, senkinél nem olvastam. Pedig biztos találkozhattam ezzel a megközelítéssel, de megfogalmazásában, tematikájában nagyon közel állt hozzám. Viszont tényleg voltam olyan részek, amiket most hallottam először. Tehát, tud újat adni a veterán lélekbúvár olvasó közönségnek is. 

Nem szeretném taglalni azt, hogy mi az az életközepén beköszönő válság, aminek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy felfordítja értékrendünket, megváltoztat bennünket egészen addig, míg saját magunk számára is ufókká válunk. Aki belekeveredett már, az tudja, hogy miről van szó, aki meg nem, az meg hiheti, hogy ő majd megússza. Nem is ez a lényeg, hiszen a szerző úgy ír erről a témáról, hogy azt éreztem, nem is ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy megértsük magunkat, ráébredjünk arra, mi az a belső vezérlőelv, ami mentén működünk. Természetesen szépen beleszövi mondandójába a fordulat utáni életérzéseket is, de abszolút nem éreztem mindent a változásra kihegyezve. 

Alap mondandója, hogy az élet célja, nem az, hogy megleljük boldogságunkat, hanem, hogy megtaláljuk az életünk értelmét. A mindennapi sikeres működésünk kerékkötője a tudattalanunk, ahová szépen leülepednek azok a dolgok, melyre az élet első felében nincs szükségünk, a gyermekkori sérülések, traumák,  elkerülések, elfojtások, komplexusok és társaik. Viszont, amiről nem tudunk -hangsúlyozza Hollis mindvégig-, az bizony szenvedést okoz nekünk, és olyan döntések felé sodor bennünket, melyeket valójában nem is akarunk. A nagyvilágban való túlélésünk érdekében olyan működési mintázatokat sajátítunk el, amelyek mélyen a felszín alatt befolyásolják az életünket. A szerző azt javasolja, hogy hagyjuk el ezeket, vállaljuk fel azt a szorongást, amelyet a kiszámítható biztonság elhagyása jelent, mert ha nincs tudatosság, nem lehetséges a szabadság sem, és ott nincs hiteles döntés se. No de ki az, aki a szenvedés megélését választja, az ismerős, jól bejáratott út helyett? Hollis szerint a lélek soha nem néma. Szerinte a szenvedés az első jele annak, hogy a lélek gyógyulni akar, ez egy figyelmeztető jel. Mégis, akármennyire meg akarjuk ismerni magunkat, valahogy mindig úgy manőverezünk, hogy elkerüljük az igazi találkozást önmagunkkal. Ennek a nehézségéről is olvashatunk az énjeink összeütközéséről szóló fejezetben. Rengeteg példát hoz a gyakorló pszichológus, ami illusztrálja a helyzet bonyolultságát. Folyamatosan aláhúzgáltam azokat a részeket, melyeket még többször el kellene olvasnom, meg szeretnék jegyezni, vagy  elemezgetni akarok, de azon kaptam magamat, hogy minden oldalon vannak ilyen sorok. Minden érthetősége és olvasmányos stílusa mellett, ezzel a kötettel lassan lehet haladni. Nem rágja a szánkba Hollis, hogy milyen kérdéseket tegyünk fel magunknak, miket képezzünk le a saját életünkre, de a figyelmes olvasó ezt óhatatlanul megteszi. Ezért aztán nem is egy haladós könyv, jó, ha rászánunk pár hetet az olvasásra. 

Külön kiemelendő, hogy számos versrészlettel, idézettel és  irodalmi utalással tarkítja mondandóját a Jung nyomdokain járó pszichoanalitikus szerző. Sok új nézőpontot hozott számomra a könyv, de emellett ki szeretném emelni "A mindennapi élet pszichopatológiájából kiemelkedő új mítosz" című fejezetet, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a spirituális tájékozódási pontok eltűnése, hogyan hat korunk emberére. A függőleges találkozás megszűnése, miként vezet az ellaposodáshoz, hogyan vonzza be magának az anyagi világhoz kötődő függéseket, mert az érzékek világa mást sem tud produkálni, mint függőséget. Hollis mindvégig kitart amellett, hogy fel kell vállalni a tudatosságot önmagunkkal szemben, pszichológiai szemmel kell nézni a világot, fel kell ismerni a rejtett motívumainkat, az ismétlődéseinket, még akkor is, ha senki sem tud örökké tudatos lenni. Ez a pszichológiai látásmód azt is jelenti, hogy a korábbinál radikálisabban kell föltenni magunknak a kérdést, hogy mi zajlik a felszín alatt, és felkutatni a mögöttük húzódó energiákat. Meg kell találnunk a saját mítoszunkat, amiért érdemes szolgálni!

A teljesség igénye nélkül, épp csak érintve tudtam felvázolni a könyvet, de remélem, hogy ebből is kiderül, hogy micsoda ívet ír le Hollis gondolatmenete! Nekem kedvencem lett!

Hozott pontszám: 5* (Kedvenc lett)

Weöres Sándor - Nyisztor Zoltán - A keleti út

 Párhuzamos útinaplók

Weöres Sándor 1937-ben már a Nyugatban rendszeresen publikáló, 24 éves, fiatal költő.  Az 1936-ban nyert Baumgarten-jutalom 3000 pengőjéből egy távol-keleti utazásra fizette be magát a Conte Rosso nevű olasz hajó fedélzetére. Az út két és fél hónapig tartott, Genovából indult, majd Szicília és az afrikai partok mentén, a Szuezi-csatornán át, a Vörös-tengeren haladt. Majd az Arab-tenger, Bombay, Ceylon, Szumátra, Malakkai -szoros, Maláj-félsziget, Szingapúr következett. Innen a Dél-kínai tengeren utazva, Manilát érintésével Sanghajba ment a hajó, s végül Hongkongot érintve hazatért. Fantasztikus, élménygazdag utazás lehetett ez, felfoghatatlan mennyiségű információval. A filozófia szakos pécsi egyetemistának ez az utazás lehetett a dédelgetett álma, hiszen már tizenhat éves kora óta ismerkedett a keleti irodalommal és bölcselettel. 

Ugyanezen a hajón utazott Nyisztor Zoltán katolikus teológus, pap, korának elismert gondolkodója. Érdekes, hogy a Weöresnél épp húsz évvel idősebb Nyisztor is filozófiai érdeklődésű volt, ő 1913-ban doktorált filozófiából Rómában. Az 1937-es Manilai Eucharisztikus Kongresszusra utazott egy magyar csoporttal.  A fiatal költő ismerte Nyisztor munkásságát, de a pap még nem hallott Weöres Sándorról. Bár nem derül ki, hogy beszélgettek volna egymással, de érdekes, hogy mindketten naplót vezettek az út során. Kettejük utazási élményeiből válogatott részleteket Steiner Ágota és állította őket párhuzamba. Ez a pici könyv egyfajta kísérlet, egy kíváncsi betekintés a két utazó jegyzeteibe. Ugyanarról írnak, de egész más dolgok állnak figyelmük középpontjában. 

A könyv bal oldalán Weöres Sándor sorait olvashatjuk, míg a jobb oldal Nyisztor Zoltáné.  A szerkesztő igyekezett úgy ollózni a naplókból, hogy ugyanazon útszakaszok álljanak párhuzamban. Weöres Sándort minden érdekli, de leginkább a földrajzi viszonyok, a természeti jelenségek és az ezzel kapcsolatos érzéseire, megfigyeléseire összpontosít. Káprázatos szavakkal varázsolja elénk a horizontot. A fiatalok izgatottságával várja, hogy olyat lásson, amit eddig még soha. Szomorúan konstatálja, hogy kihagyta például a Sinai hegy látványát, mert nem ébresztették fel éjszaka, amikor elhaladtak mellette. Semmit sem akar elmulasztani, minden hat rá, s ezzel kapcsolatban verseket is ír. Néhányat olvashatunk mi is a naplóban. 

Közben Nyisztor Zoltán amellett, hogy őt is elkápráztatja a tengerek világa, a látvány és az égbolt, ő kevesebbet ír arról, hogy mit vár, és többet az emberi kapcsolatokról. Milyen beszélgetéseket csíp el, milyen népek képviseltetik magukat a hajón, kivel, mi történik ebben a zárt világban. Persze a kikötői élményeikről, városnézéseikről is olvashatunk, valamint a keleti világ művészi megnyilvánulásairól. Érdekes egymás mellett látni a két finom érzékenységgel megáldott utazó gondolatait.

A könyv leginkább egy kedves gondolat, egy érdekes kísérlet ötletének felel meg. Mivel nagyon rövid és befejezés nélküli, lecsapott a vége is, erős hiányérzetet hagy maga után. Szívesen olvastam volna még a sok-sok kalandról, az ottani hihetetlen világról. Egy hajóút mindig magában hordoz egy különleges élményt, nem csak maga az utazás izgalmas, hanem arról olvasni is szeretek. A kötetet Steiner Ágota utószava zárja, néhány fontos, a naplók megértését segítő információval. 

A könyvecske a Terebess Kiadónál rendelhető meg. Örültem, hogy olvashattam!

Hozott pontszám: 4

Fejes Endre - Rozsdatemető

Az idei évet egy olyan magyar szerző könyvével kezdtem, akitől eddig még semmit sem olvastam. Pedig a neve abszolút nem volt ismeretlen, jó pár művének a címe megvolt nekem, mégis valahogy kimaradt. 

Rozsdatemető - milyen megkapó cím. Egy soha nem használt szó, mégis van hozzá belső képünk. De ha nem is lenne, Fejes Endre az első bekezdésében pontosan meghatározza mi az, amiről beszélni akar. Egy helyszín; ahol kiselejtezett, hajdan hasznos, mára kolonccá vált mázsás gépek rozsdazabálta, felismerhetetlen roncsai fekszenek, s várják végső megsemmisülésüket. Vajon tényleg csak azért ez a címe a könyvnek, mert a kiinduló jelenet, egy gyilkosság helyszíne? 

Ifjabb Hábetler János 1962 tavaszán megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben. Ha el akarná mondani az igazat, ha kinyitná az eddig néma száját, akkor az első világháborúig kellene visszamennie, amikor ő maga még nem  élt. És megteszi, vagy megteszi helyette Fejes Endre, aki egy majd ötven éves ugrással mesélni kezd apjáról, Hábetler Jánosról. Annak háborús történetéről, feleségével, Pék Máriával való találkozásáról, esküvőjükről, viszontagságos életükről, gyermekeikről, akik közül Gizike, Jani, Hajnalka és Eszter maradt életben, s akik a könyv főszereplői lesznek. Egy család életén keresztül tanúi leszünk az első világháború, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság napjainak, a második világháború,  a Horthy--korszak és zsidó elhurcolás néhány eseményének, majd a kommunista időszaknak. Közben láthatjuk, miként érinti őket az 1956-os forradalom, a környezetükben találkozhatnak a hortobágyi kitelepítéssekkel és egy szocialista agitátor is részese a család mindennapjainak. 

Nagyon érdekes az, ahogyan Fejes Endre egy nyolcadik kerületi munkáscsalád  szemüvegén át szemléli az eseményeket. Mivel maga is itt élt, jól ismerte őket, regényei és novellái szociográfiának is tekinthetők. Azt látjuk, hogy a Hábetlerek nem csak a város peremén, hanem a történelem peremén is élnek. Igazán nem tud hatni rájuk semmi, nincs véleményük, nincsenek vágyaik, nem lázadnak, tiltakoznak. Az ő létezésük a sodródás. Amit felajánl a sors elfogadják; ha kell udvart sepernek, ha kell temetéseken énekelnek, felszolgálnak. Bármit elvállalnak, csak dönteniük ne kelljen. Számomra olyan volt az életük, mint egy vegetáció. Nem voltak képesek még a konfliktusokat sem megélni, így semmi esélyük nem volt arra, hogy fejlődjenek. Életük céltalan volt, de nem zavarta őket. Mivel látjuk, hogy hosszú évek alatt hogyan adódik át egyik generációtól a másikra ez a tanult tehetetlenség, bennünk olvasókban  inkább egyfajta elfogadás jelenik meg.  Azért azt láttam, hogy nem mindent vagyunk képesek elfogadni. Amikor nálam is megjelentek azok a pontok, amik már engem is felháborítottak, megszületett bennem  az ellenszenv. Ezt leginkább a  két kisebb lány szerelmi életénél éreztem. Nem volt bennünk vágy, kötődés, törődés és féltés sem, követhetetlen mennyiségű és nevű férfivel találkozunk. Az egész családot mégis egy szoros összetartozás jellemzi. Mindenki tud mindenről, ebben a környezetben nem létezik magánszféra, nincs az a baj, amit Pék Mária rántott hala és túrós csuszája ne tudna orvosolni. A regény nyomán megszületett a hábetlerizmus kifejezés, amit eddig ugyan nem hallottam használni, de tényleg jól leírja a jelenséget, amit a kitörés képtelenség, kicsinység és jellegtelenség jellemez.

A Rozsdatemetőben több dolog  az olvasóra van bízva, nem hiába emlegetik antiregényként. A figurák ábrázolása szinte teljesen hiányzik, de ennek az ötven évnek a bemutatása is sovány kétszáz oldalon történik. Sőt,  igazi drámák és konfliktusok sincsenek. Aki azt gondolja, hogy a gyilkosság majd meghozza a fordulatot, az csalódni fog, még az utolsó pillanatban is holmi szendvicsekkel és nyugdíj emeléssel vannak elfoglalva a Hábetlerek. A történet egyetlen valóban erős jelenete a gyilkosság előtti párbeszéd, amikor Jani és annak volt sógora beszélgetnek, és a férfi kendőzetlenül szembesíti Janit a Hábetler család működésével. Fájó szavak ezek, Jani érzékeny pontjára találnak, s nyomában megszületik a tragédia. 

Nem volt ismeretlen a regény miliője, kicsit később, de magam is ott nevelkedtem. Ismerem az utcákat, ahol a szereplők élték napjaikat;  a Ludovikát, Mátyás teret, a Nagyfuvaros utcát, az Orczy kertet. De ha a helyszín nem is ismerős mindenki számára, azzal a jelenséggel, amit a szerző boncolgat, még napjainkban is találkozunk. A gyors, pergő események letehetetlenné tették számomra a könyvet, ami megírása óta másokra is nagy hatást gyakorolt.  1962-es megjelenése után rövid időn belül 30 nyelvre lefordították, megfilmesítették és többször színpadra is állították. Kedvet kaptam, hogy mást is olvassak Fejes Endrétől. Jó évkezdés volt!

Hozott pontszám: 5