Perec, Georges - A ​dolgok

Történet a hatvanas évekből 

Az utóbbi hónapokban elhatároztam, hogy nem vásárolgatok könyveket, inkább aktívabban fordulok oda azokhoz a kötetekhez, melyek itt várakoznak rám akár évek óta. Igazából nagy boldogság kezembe venni őket, hiszen okkal esett rájuk valamikor a választásom. A francia szociológus író 1965-ben megjelent vékonyka kis regénye 2018-ban került hozzám az új munkahelyem adománypolcáról. Ez csak azért érdekes, mert az 1966-os modern Könyvtár sorozatában megjelent kötetet nem adták ki azóta, így jelenleg egy-egy példány 5000 forint körül cserél gazdát. Az olvasás érdekessége volt, hogy felolvastuk egymásnak, ráadásul egy szociológussal. Természetesen minden napi adagot érdekes beszélgetések követték. 

A főszereplő házaspár, Sylvie és Jerome azt a hatvanas évekbeli francia fiatalságot jelenítik meg, akik saját bőrünkön tapasztalják meg a civilizációs bőség gondolkodást elbutító hatását. A pár félbehagyja egyetemi tanulmányait, mert türelmetlenül szakítani akar látszólagos nyomorával, olcsó kis ruháikkal és kicsinyes életükkel. Nem képesek kivárni  az időt, és egy reklámvállalat alkalmazottai lesznek. A vágyott életük - melyet birtokolt dolgokkal, s legfőképp tárgyak beszerzésével- akarnak elérni, délibábként lebeg szemük előtt a horizonton. Szeretik a szép dolgokat, az igényes bútorokat, a minőségi, varrott cipőket, a szép könyveket és metszeteket, valamilyen szinten érdekli őket a művészet, sőt még a politika is. De valahogy semminek nincs jelentősége, mert igazán semmi sem hatja őket át. Örökké elégedetlenek, folyton egy újabb dolog megszerzésén fáradoznak, legyen az egy baráti estély vagy egy pohárkészlet megvásárlása. Türelmetlenül a dolgok elébe akarnak menni, s a megszerzés után azonnal várják a változás hatásának érzését, de ugyanúgy a hiánnyal találkoznak. Még csak véletlenül sem jut eszükbe, hogy önmagukban keressék az űrt  vagy  elégedetlenségük okát. 

A történet egy végtelennek tetsző eltárgyiasított világ kellékeinek a felsorolása. Georges Perec ezt úgy éri éli, hogy Sylvie és Jerome szemével láttatja például a helyszíneket, eseményeket. A fókusz mindig ezeken a berendezési tárgyakon van. Volt egy olyan érzésem, mintha a főszereplők élete egy gumiszalagon lenne ábrázolva, és a regény ezt a szalagot kezdené el húzni. Ahogy tágul a szalag egyre több kellékrészlet jelenik meg, még több dolog, apróság, ami már szinte elviselhetetlenül hat az olvasóra. Réz Pál úgy fogalmazott, hogy a szerzőt az foglalkoztatja, "hogyan sematizálják a modern élet dolgai az ember gondolkodásmódját". 

Reményeik a tuniszi Sfaxba csalják őket, ahol azonban nagy leckét kapnak az élettől. Az ott töltött egy év megváltoztatja mindkettőjüket. Meglepő módon Sylvie és Jerome viszonylag hamar beállnak a sorba, kiegyeznek egy elitnek cseppet sem nevezhető életkörülménnyel, feladják nagy álmaikat, elengedik illúziójukat. Van ebben valami szomorú, az olvasó szinte sajnálja őket. A regény arról a lélektani átalakulásról szól, amit ez a két fiatal megél. 

Perec sematizálta főhőseit, hogy bemutassa a "hatvanas évek" társadalmi jelenségeinek azt a részét, melyet az a fiatalság képvisel, aki immár a békeidők jólétének, jövőt alakító erői lehetnek. Az én értelmezésem sokkal tágabb ennél, én a tárgyiasított világ vakvágányának útját látom ebben a történetben. Ha rajzmappával mászkálok a városban, festékesek az ujjaim és a fejemen egy színes svájci sapka billeg, akkor kelthetem a festőművész látszatát, de nem leszek az. Nem csak 1960-ban, hanem ma is körülbástyázhatjuk magunkat egy vágyott világ kellékeivel, de mindez csak látszat marad, ha nem töltjük meg tartalommal, nem lépünk igazi kapcsolatba önmagunk lényegével, nem válunk hiteles, kongruens személyekké, ha nem tesszük fel a fontos kérdést minden elért rétegnél, "jó, de miért akarom ezt?". 

Ez a különleges olvasás, történet és élmény megérte a ráfordított időt. 

Hozott pontszám: 5

Buda László - Mit ​üzen a tested?

Még tavaly decemberben olvastam Buda László "Mit üzen a lelked" című könyvét, és bár az olvasás maga katartikus volt, mindvégig ott volt bennem egy hiányérzet, hogy inkább a testtel kellett volna kezdeni. Nem is tudtam róla akkor írni, mostanra viszont a két kötet olyan egységgé érett bennem, hogy nem is lenne értelme külön taglalni őket. 

Az orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta nem utolsó sorban a Szomato-Pszichoterápiás Egyesület alapítója végtelen türelemmel és érzékenységgel közelít az emberi testhez. Könyvének minden sora abban ad iránymutatást, hogyan kellene mi magunknak is kapcsolódni a testünkhöz, és ha ez meglenne, akkor talán értenénk jeleit, nyelvét, kommunikációját. A test lázadásának tekintjük, hogy fájdalommal, kiütéssel, betegséggel nehezíti mindennapjainkat. De vajon mi hogyan bánunk vele? Igáslóként csak hajszoljuk, elvárásaink vannak irányában, de egyedi hangját csak ritkán hallgatjuk meg. Pedig a test lenyomata nem csupán a külvilágnak, hanem belső történéseinknek is. Ide vésődnek be a gondolataink, érzéseink, fájdalmaink, veszteségeink, konfliktusaink.

Buda László könyvében lépésről lépésre megtanítja olvasóját arra, hogyan veheti fel a kapcsolatot önnön testével. Minden eddigi hozzáállásunk felülírására van szükség ahhoz, hogy az öngyógyítás útjára léphessünk. A szerző rengeteg példa segítségével szemlélteti először testünk működését, majd (újra)felfedezését. Neki magának is rengeteg kérdése volt a megbetegedett testhez, és talán pont ez volt az, ami új utak felé csalta a gyógyulás irányába. Az új út pedig minden eddiginél közelebb vezet magunkhoz. Az öngyógyítás alapreceptje, hogy ismerjük minden szinten a testünket. A fizikai környezet, az érzelmek és kapcsolatok szintjén, a gondolkodás és információk szintjén, valamint a lélek és az isteni minőség oldaláról.  Ehhez további támpontokat kapunk, melyeket fűszernek nevez Buda László. Ide tartozik az önelfogadás, önátadás, személyes kapcsolatok, képzelet és kivetítés, az érzelmek átélése, a rugalmas gondolkodás. 

Ha már betegségről beszélünk, tudnunk kell a diagnózist is, ami szintén önmagunkból kell, hogy kiinduljon. Az öndiagnózishoz pedig belső utazásra hív a szerző vizualizációs feladatokon keresztül. Ha megvan a diagnózis, akkor indulhat a gyógyítás, melyhez a pszichodrámához hasonlító módszert, az úgynevezett szomato-drámát ajánlja és használja. Itt is sok olyan gyógyulással találkozhatunk, ahol a drámajáték hozott áttörést egy betegségben. A könyv második fele főképp ennek bemutatásáról szól. 

Nem tekintem és nem is sugallja Buda László, hogy ez egy új csodaszer lenne a betegségek leküzdésében, mégis az eredmények azt igazolják, hogyha megértjük testünk vészjeleit és segítünk magunkon, akkor maga  a betegség is értelmét veszítve visszavonulót fúj. Persze ez sokkal strapásabb dolog, mint bekapni a vérnyomáscsökkentőnket, szidni a tehetetlen gyógyszeripart, okolni a felmenőinket, a genetikai örökségünket vádolni. 

Valamikor az 1990-es években találkozhattunk először Rüdiger Dahlke betegség értelmezésével, ő hozta be először a gondolatot, hogy a betegség a lélek nyelve, s vajon, mi lehet a valódi értelme és üzenete. Hajlamosak voltunk egy az egyben értelmezni Dahlke mondandóját, ha a lábam fáj, akkor ez és ez lehet a bajom. Az is igaz, hogy a magyar nyelv is tele van olyan kifejezésekkel, melyek a betegség gyökere felé terelnek minket. Például:  "Ezt nem tudtom lenyelni, megakad a torkomon", "megfekszi a gyomromat", "idegeimre megy" vagy a "könyökömön jön ki". Buda László nem akar egyértelmű kódokat adni a betegségekhez, - mondjuk Dahlke is tovább finomította a későbbiekben gondolatait-, hanem arra ösztönöz, hogy fedezzük fel saját testünk, saját nyelvezetét, egyedi üzenetét. Nem is magán a gyógyuláson van a hangsúly, hanem egy szoros együttműködésen, ahol a fizikai síkon történtek ugyanolyan fontossággal bírnak, mint belső történéseink. Mit is üzen akkor a testünk - teszi fel utószavában a kérdést a szerző; azt üzeni, hogy szeresd, hogy ismerd fel, hogy összetartozol vele, gondoskodj róla, mint egy kisgyermekről, hogy figyeld a működését, kommunikálj vele, bízz benne, fogadd el feltétel nélkül, érezz rá, hogy mire van szüksége! Az öngyógyítás kulcsa tehát az önszeretet. Hogyan érezheti magát az a test,  amit folyton szapulunk, hogy gyenge, hogy ronda orrú, nagy fenekű, puhány, foltos, szőrös, kövér, ilyen-olyan? Minden gondolat milliónyi kémiai reakciót indít el vagy módosít, minden gondolat érzelmeket vált ki, az érzelmek testi reakciókat okoznak, és ez a folyamat oda-vissza fut megállás nélkül. Tehát, ha felvesszük a kapcsolatot valamelyik testrészünkkel, elismerjük,  ha teret, bizalmat, hálát, elismerést adunk neki, akkor olyan belső környezetet teremtünk, mely mérhető biokémiai folyamatokon keresztül jótékonyan hat az életünkre. Több ezer évvel ezelőtt Róma gyógyító szentélyeiben is azt írták a falra, hogy: "Nem gyógyul meg itt az, aki aggályoskodik". 

Buda László könyve megtaníthat bennünket, hogyan alakítsunk ki bensőséges viszonyt fizikai testünkkel, hogy megértsük üzeneteit, hogy jól szeressük. 

 

Hozott pontszám: 5 

Só, Isida - Macskát receptre

A kiotói Nakagjó kerületben a Fujacsó utcán északi, a Rokkaku utcán nyugati, a Tomikódzsi utcán déli, a Takojakusi utcán pedig keleti irányban van egy Nakajó nevű Lélekgyógyászati rendelő. A furcsán megjelölt cím egy még furcsább rendelőt rejt magában. A magánpraxis egy sikátorban van, ami ráadásul nem is látható és található meg mindig. Aki viszont elszántan és okkal keresi, az ráakad majd a helyre. A Nyau doktor vezetése alatt álló rendelő macskákkal gyógyít, és hogy hogyan, arra az az öt történet ad magyarázatot, melyet a Macskák receptre című könyvben olvashatunk. 

Az öt történet, öt megoldhatatlannak tűnő élethelyzetet és az azzal járó szorongást, rossz kedvet, elégedetlenség mutatja be. A páciensek megdöbbennek amikor receptre felírt macskát kapnak orvosságként bajukra, amiket (akiket) tíz-tizennégy napig kell "szedniük". A bájos kis jószágok persze nem csinálnak semmi különöset, egyszerűen csak vannak, s csendes nyugalommal borítják fel átmeneti gazdijuk életét. 

Mindegyik élethelyzet rávilágít arra a már-már közhelynek számító tényre, hogy általában nem is tudjuk, hogy mi az igazi bajunk. Ami elviselhetetlennek, idegesítőnek tűnik az nem más, mint egy kis bekapcsolódott lámpácska, melynek fényénél talán megláthatjuk, honnan ered elégedetlenségünk. 

Isida Só könyvében jelen van egy csipetnyi mágia, de valójában az életünket mutatja a maga realitásában. Megalkuvásra kényszerítő munkahelyi szituációk, elviselhetetlen kollégák és felettesek, iskolai klikkesedés, a családban betölthetetlennek tűnő szerepek, régi, be nem gyógyult sebek okozta örökös fájdalom és hasonlók. Ezekbe a helyzetekbe csöppenek bele a kis macskák, akik segítenek a maguk egyszerű módján. Ez a segítség azonban inkább tűnik bosszantónak, mint valódi segítségnek. Persze semmi baj, hiszen Nyau doktorhoz bármikor vissza lehet menni és az adagolásban új javaslatot kérni. Főhőseinkre azonban inkább az jellemző, hogy alig tudnak megválni a kis cicusoktól. 

Az állatok lelket gyógyító, vigasztaló és értelmet adó hatásáról minden gazdi mesélhetne. A japán származású Isida Só sem tesz mást, csak engedi, hogy közel engedjük magunkhoz a gondolatot, hogy vajon nekünk miben segíthetne egy ilyen kis jószág? 

Aki vállalkozna egy hasonló gyógyulásra,  az bátran keresse a Noé Állatotthon Alapítványt, ahol örökbe fogadhat maga is macskákat, vagy keressen engem, mert egyik barátnőmnél épp négy kiscica várja gondos gazdiját! 

Számomra már a könyv olvasása is gyógyítóan hatott, hiszen egy meglehetősen nehéz és megerőltető héten olvastam a kötetet. Alig vártam a munkaidő végét, hogy ismét találkozhassam az én kis jószágaimmal, igaz, csak a lapokon. 

 

Hozott pontszám: 4

 

Syou Ishida

 

 

Flanders, Cait - A ​kevesebb több

Hogyan jöttem rá egy év alatt arra, hogy az életben a valóban fontos dolgokat nem lehet megvenni

 

Ha valamilyen  projektben  benne van az ember, akkor jól jön egy kis inspiráció a megvalósításhoz. Különösen igaz ez akkor, amikor hosszú távú célkitűzéseink vannak, leült, elakadt vagy csak lelassult - már-már állni látszik az adott feladat megoldása. Az igazi szükségleteken alapuló fogyasztás kialakítása is egy ilyen  hosszútávú projekt. Van benne hullámzás rendesen; visszaesések, stagnálások és újbóli haladások váltakoznak. Az új helyzetek és szerepek mindig hoznak új kihívásokat, elkezdődhet egy elsőre kevésbé látható halmozódás körülöttünk. Tehát napjaink fogyasztói társadalmában észnél kell lenni mindig az olyannak, aki kapcsolatban marad a külvilággal, nem remeteként zárkózik el a kihívásoktól, hanem bármilyen okból, de megérinti a piac szele. És ez a bizonyos piac keményen próbálkozik bejutni a magánszféránk minden területére. Egyre kifinomultabb eszközökkel indít missziót elfoglalásunkra, melynek célja, hogy fogyasszunk, habzsoljunk, gyönyörködjünk, élvezkedjünk. Ha csak a könyveknél maradunk, ott is érzékeljük, hogy csodás borítók, kitűnő tapintású papírok, élfestett lapok csábítanak vásárlásra. Minden vásárlás egyben egy ígéretet is hordoz magában. Ha ezt megveszed, birtoklod, akkor nyugalmat lelsz, tudásod lesz, szórakoztatásban lesz részed, különb leszel általa, különleges leszel és hasonlók. 

Ennek a kétélű csapdájába estem bele én is. Szerettem volna erősíteni és más szemszögből is megvizsgálni a minimalizmust, de áldozata lettem a piacnak és nem kaptam semmit. 

 

Azt a tényt nem szeretném megcáfolni, hogy minden könyvnek megvan a maga érintettségi köre. Tehát ez a könyv is nagyon hasznos lehet annak, aki röviden szólva, még bele sem gondolt abban, miféle spirálba húzza az embert a piaci túlkínálat. Ha itt tartasz, akkor ne is olvasd tovább az írásomat, nem neked szól. Így is láthatóvá válik majd Cait Flanders könyvének olvasása közben, hányféleképpen tudjuk átfesteni, eltakarni a lelkünk mélyén lapuló lényeget. De ha ezen már túl vagy, akkor nézzük meg együtt, mit kapunk kézhez. 

Nem szoktam erős kritikát gyakorolni a könyvek terén, alapvetően tisztelem azt, aki veszi a fáradságot és megír egy könyvet, majd veszi a  bátorságot és azt közre adja.  De most eléggé felbosszantott ez a szerző és az a marketing, amit tapasztaltam. Alapvetően a fülszöveg is félrevezető, mert a könyv tárgya az valóban az, hogy a szerző egy évig nem vásárolt semmit (már ez a semmi sem semmi), de amiről a könyv igazán szól az egy lelki betegség naplója. Ráadásul számomra  nem megnyugtató a vége sem, így azt érzem, hogy egyáltalán nem mondta ki a lényeget, ködösít és félrevezet. 

A könyv szerkesztése pedig teljesen érthetetlen és zavaros. Elvileg ennek a kötetnek arról kellene szólnia, hogy Cait egy évig nem vásárol semmi olyat, amire nincs igazán szüksége az alapvető élethez. Annak a vásárlási koncepciónak, amit felállít látom az értelmét, hiszen megfogalmazza, hogy mi az, amit lehet vásárolni (élelem, ajándék, ami elfogy, vagy az úgy nevezett jóváhagyott listán szereplő tétel), mi az, amit nem vásárolhat (pl. elvihető kávé, könyv, ruha, cikkek), illetve a jóváhagyott lista szerepel még a koncepcióban. (Ez az előre nem látott rendkívüli, de indokolt kiadást jelenti) Mind minden ilyen lista egyéni, és azt láttam, hogy nagyban függ a társadalmi helyzettől és az egyéni céloktól. Tehát Cait a felállított szabályok mellett egész évben utazgatott például, ami a legtöbb ember számára nem hozott volna jövedelem-megtakarítást. 

 

A szerző a 30. születésnapjára időzítette a projekt kifutását, így a folyamat júliusban indult. Bemutatja gyerekkorát, a pénzhez való kezdeti viszonyát, aztán képet kapunk az életének alakulásáról. Ebben döntő szerepe van annak az alkoholizmusnak, ami már ifjúkorában szerves része az életének. Ehhez társul a későbbiekben egy vásárlási mánia, ami nem is tűnik olyan vészesnek, majd a kialakult helyzetet egy sorozatnézési függőséggel fűszerezi. Látható, hogy ugyanannak a lényegnek az eltakarásáról van szó, amire mindig más orvosságot keres. Számomra az a vásárlási tilalmi projekt, amit bevezet csak elodázza a lényeggel való találkozást. Persze szükség volt arra, hogy ne költekezzen ahhoz, hogy az adósságát visszafizesse, de az év leteltével újabb hasonló utakat kezd el járni a szerző. Jó is az, ha felismerjük, hogy az élmények, a baráti, társas, családi kapcsolataink sokkal fontosabbak, mint a birtokolt cuccok mennyisége, ugyanakkor a könyv nem tudta érzékeltetni velem, hogy miben jött el a nagy változás az író számára. Persze leírja, hogy kivel és hol találkozott, mit csináltak, mit ettek, de nem jön át ennek az az átható ereje. Nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy Cait Flanders valóban így érez, csak írásában nem tudta ezt jól érzékeltetni. 

Ezen azért sem csodálkoznék, mert az egész könyvet jellemzi egy nagy katyvasz, aminek az az oka, hogy bár naplószerűen, hónapról hónapra írja le a történteket, de valójában minden hónapot a visszaemlékezések és a jelen események keveréke adja. A századik oldalon, decemberben már nagyon dühös voltam, hogy megint csak az alkoholista évek eszmélet vesztett sztorijait olvasom ismét. Pedig, ha tudtam volna, hogy  a 180. oldalon is ott lesz még... Egyszerre ír az adott hónap jelenéből és a már visszafizetett tartozások állapotából. Rengeteg benne az ismétlés, ugyanannak a dolognak ugyanúgy történő leírása, Pedig egy jó szerkesztő olyan szépen végig vezethette volna ezt az egész sztorit a mélypontból, a 30 000 dolláros tartozástól, a felállási kísérletekkel, a párkapcsolati problémákkal nehezített terepen, a tévutakkal, az elhatározással és annak megvalósításával együtt. Mert nagy csalódás volt, hogy Cait nem ír arról, hogy nehéz lett volna megállni ezt vagy ezt, mi segített neki, mit ajánl ilyenkor. Igaz leír egy egyszeri megingást, egy ebook olvasó volt a gaz csábító. Másrészről azt is láthatjuk, hogy milyen anyagi sikereket érhetünk el megtakarítás terén, ha nem leszünk áldozatai a nagy leárazásoknak, akcióknak, csábító reklámoknak. 

 

Mivel ez egy önéletrajzi történet, ahol őszintén láthatjuk az író legmélyebb bugyrait, olvasunk a sorok között és olyan is meglátunk, amit maga a szerző még most sem lát, ezért rossz érzés kritizálni a könyvet. Viszont nem tehetek mást, mert egyáltalán nem tudott engem inspirálni, nem váltotta be azt, amit ígért. És itt jön az a bizonyos csapda, amire az írásom elején utaltam, hogy én magam is azért veszek meg egy könyvet, mert azt remélem, hogy általa megszerzek valamit. Mondjuk ezt is ígérte a fülszöveg, az ajánló. Másrészt a szerző, aki egész évben nem vett semmit, még könyvet sem, azt akarja, hogy vegyem meg a könyvét. Természetesen ez már kisarkítása a dolognak, hiszen az ő célja remélhetőleg az, hogy minél többen észbe kapjanak és minél több emberhez eljusson a tapasztalata. 

Talán az is megtévesztő ebben a könyvben, hogy az önsegítő könyvek, életmód kategóriába sorolták, a cím is ezt sugallja és a tipikus, minimalista borítója. De ha  memoárként, önéletrajzként olvassuk, akkor egész más elvárásokkal vesszük kézbe. A kötet utolsó körülbelül harminc oldala oldotta bennem a feszültséget, mert egyrészről elmondja, hogy nem ez az egyetlen út létezik, ami a valódi szükségleteken alapuló fogyasztás felismeréséhez vezet, másrészt kapunk egy összefoglalót, egy iránytűt a kevesebb felé vezető úton. Nem is létezhetnek itt merev szabályok, hiszen nem mindegy mennyi jövedelemnek teszem félre a 10-20-50 százalékát.  Azt is borzasztó volt azt olvasni, hogy "TILOS" valami. Elgondolkodtató, hogy mit jelent a mi nemzedékünknek, a mi társadalmunkban a tilos kifejezés, és mit jelenthet ez máshol.

 

Mindennek dacára azért elgondolkodtatott engem is Cait Flanders története, hogy mit, mennyit és miért vásárolok, gyűjtök, nézek, eszek-iszok, és hiszem azt is, hogy a tudatosodás segíthet abban, hogy megtaláljuk a lényeget a fizikai, lelki, szellemi és spirituális síkon is. 

Hozott pontszám: 3

 

Cait Flanders

 

 

 

 

Kimmerer, Robin Wall - A szentperjefonat

 Őshonos bölcsesség, tudományos ismeretek és a növények tanítása

 

Robin Wall Kimmerer a potavatami, amerikai őslakosok leszármazottja. Már nagyapja se beszélte az ősi nyelvet, hiszen az indiáneltávolítási irányelvek erőszakos kitelepítésének és kényszer amerikanizálásának áldozata lett az a generáció. A népet elszakították a hagyományos életformájától, hagyományaiktól, növényeiktől és attól az ősi tudástól, mely évszázadok óta öröklődött. Mégis, minden brutális intézkedés ellenére, valami ősi csíra, a tudás legapróbb rezdülése a mai napig jelen van azokban, akik erre oda figyelnek, így Robin Wall Kimmererben is.

A Szentperjefonat könyv veleje egy ősi mitikus történet,  az Ég asszony zuhanásának meséje. Ami valójában a  növények, állatok és emberek közötti harmónia tökéletes állapotának leirata, egy teremtéstörténet. A jelenben tapasztalható felborult állapot, amit manapság klímaválságnak nevezünk, ennek a tiszteleten és segítségen alapuló kapcsolatnak a megszűnésére vezethető vissza. Az ember helyzetének és életének allegóriája egy ártatlan kis gyógynövény, a címben szereplő illatos szentperje. 

A szerző botanikus, elismert tudós lesz, majd ezzel a megszerzett tudományos háttérrel visszafordul oda, ahonnan indult, saját gyökereihez. Egyszerre lesz a kulturális újjászületés hírnöke és az ökológiai tudatosság példaképe. Tanulni kezdi ősapáinak nyelvét -amit a világon csupán heten beszélnek-, és egyre jobban látja és érti, hogy elei mindent tudtak. Már maga a nyelvük is egy csoda, mely 70 százalékban igékből áll, míg az angol szavak 30 százaléka ige. Jól illik ez egy olyan kultúrához, mely a tárgyak megszállottja - jegyzi meg  a szerző. Így nem csoda, hogy milyen kevesen beszélik a potavatami nyelvet.

Életeseményeinek tükrében teszi az olvasó számára láthatóvá Robin Wall Kimmerer hogyan jelenik meg az élővilág misztikuma a mindennapokban. A szamóca szedésében, egy vegyszerekkel elárasztott föld és tó tisztításában vagy éppen a juharfák megcsapolásában. Nem tagadja, hogy manapság nagyon nehéz harmóniában élni a természettel, nagy kihívás szertartásokat, rítusokat előhívni, hiszen mindenből hiányzik az emberen túlmutató, aktív kölcsönösségen alapuló kapcsolat, így silányul minden kommersz eseménnyé. Sőt ezen is túlmegy és azt állítja, hogy az ipari szennyezés miatt egyáltalán nem biztonságos hagyományos életmódot követni. Végigvezet bennünket egy környéküket beárnyékoló vegyipari szennyezés esetén, bemutatja, miként "alkalmazkodik" az élővilág a mostoha helyzethez és a civil felelősségvállalás lehetőségéből is kapunk ízelítőt. 

De a szerző nem haragból, még csak kétségbeesésből sem beszél. Marad a tények talaján, és szelíd, de nem halk szószólója lesz az emberi beavatkozás fontosságának. Mondandója jóval túlmutat az ökológiai helyreállításon, a növények és emberek kapcsolatának meggyógyításáról beszél. Szavait átitatja a bölcsesség, melyben a tapasztalat keveredik az ősök tudásával. Mindannyiunkban ott lakozik a félelmeinkből táplálkozó önző bestia, aki mohón a maga javát keresi. Cinkosokká válunk, amikor hagyjuk, hogy a piac határozza meg, hogy mi legyen az értékes, amikor olyan világgal való függőségbe kerülünk, mely a kereskedőt gazdagítja csak, méghozzá a lélek és a földünk elszegényedése árán.  Olyan világba születünk bele manapság, ami ezt tekinti evidenciának és a pusztuló élővilágot csak azért érzi kínosnak, mert egyre nagyobb a hőség. Robin Wall Kimmerer soraiban is megjelenik az alázatunk hiánya, mely belátná, hogy mi, emberek érkeztünk ide utoljára, és ez megkövetel egyfajta alázatot.

 "Számos őslakos nép vallja, hogy mindannyiunknak van saját ajándéka, saját egyéni képessége. A madarak például énekelnek, a csillagok pedig fénylenek. De ezek a  népek azt is értik, hogy az ajándékok kettős természetűek: az ajándék egyben felelősség is. Ha a madarak ajándéka az éneklés képessége, akkor kötelessége dallal illetni a napot. A madarak feladata az éneklés, mi pedig ajándékként fogadjuk a dalukat." 

De mi az emberek felelőssége? És mi az ajándékunk a világnak? 

A szentperjefonat az ősök bölcsességének, a tudományos ismereteknek és a növényvilág tanításának összefonódó, erős köteléke. 

Az ökológiai válság gyökereit sokan kutatják, s vannak, akik filozófiai, vallási és metafizikai összefüggésekben közelítenek a  környezeti kérdésekhez. Ez a könyv szép példája annak, hogy a civilizációs problémáink eredete, így a helyzet meggyógyítása is a kapcsolati szint mélyére kell, hogy lenyúljon. 

Hozott pontszám: 5* Kedvenc lett. 

Megrendelhető olcsóbban itt. 

 

 

Robin Wall Kimmerer 

 

Sverdrup-Thygeson, Anne -Erdők

 Hogyan kapcsolódunk a fákhoz és huszonötezer másik fajhoz

"Az északi mitológiában a világ koncentrikus körökbe szerveződött. Mint a fa évgyűrűi. Ezt a mintázatot az ujjlenyomatunkban is felismerhetjük. Mert az idő, a világ, a fák és mi, emberek, összetartozunk." 

Bevallom, egy ideje semmi kedvem kijönni a természetből, előbújni a fák közül, maradnék még a maga idejét járó, az ember számára lassú élővilágunkban. Ezért  Peter Wohlleben, Byung-Chul Han, Szűcs Kinga után a norvég származású Anna Sverdrup-Thygeson könyvével a helyszínen  maradtam. A szerző egyetemi oktató, természetvédelemből doktorált biodiverzitás és rovarszakértő. Huszonöt éve kutatja az erdők élővilágát, emellett ultramaraton-futó és három gyermek édesanyja. 

Ha azt mondtam, hogy a német erdész, Peter Wohlleben írásait szerettem, akkor ezt a könyvet egyenesen imádtam. Élveztem azt a minőségbeli ugrást, ami a két lelkes természetbúvár munkája között észrevehető. 

 

Anna Sverdrup-Thygeson könyvében van egy szépen futó időbeliség, ami indul egy ükapai örökségből, a több mint 200 éves Skandináv botanikai határozóból, ami a mai napig is a család, így a szerző tulajdonában van. Az évszázadokon át örökölt könyv mellett a természetszeretet is az örökség része volt. A szerző a könyv írásakor már több mint harminc éve a fákat kutatta. "Az erdő hatással van ránk. A fák lombkoronájának zúgása megszólít bennünket, évmilliók óta, a karbon időszak óta duruzsol az  erdőben. Mert az erdők nagy időszakot fognak át." Finom humorral és az erdő iránti tisztelettel van átszőve a kötet minden sora. Így amellett, hogy rengeteget tanulhatunk belőle, még élvezni is fogjuk az olvasást. 

 

A tíz fejezetre osztott könyv fejezeteinek vezérfonala egy-egy fa lesz. Indulunk a nyírfától, ami az erdő lényegi meghatározására törekszik, s behozza azt a kedves és képszerű bemutatást, ami szerint az erdő egy gólyalábakon álló virágos rét. Természetesen fontos megállapodni abban, hogy mit is nevezünk erdőnek, mert ez nem is olyan egyszerű, mint azt gondolnánk. Leginkább Norvégia és Svédország erdeinek fáit ismerhetjük meg, ami elválaszthatatlan a növény és állatfaunától. Rendkívül sok érdekesség mellett Anna Sverdrup-Thygeson is kiemeli az erdők működésének alapvető tulajdonságait. Írásának stílusát egy természetes szabadság jellemzi, nincs benne merevség, olyan, mintha itt mesélne nekünk a szobánkban, és a gondolatok csak úgy jönnének, mennének. 

 

Vannak azonban mondandójában olyan sarkalatos tények, melyeket érdemes kihangsúlyozni, mert szerintem eddig ezek nem kaptak kellő figyelmet. Anélkül, hogy az zavaróan idegesítő lenne, a norvég szerző is elmondja, hogy nagyon sokáig pimaszul és gátlástalanul kihasználtuk az erdőket. Úgy döntögettük fáit, mintha másnapra újra ott lenne helyette egy másik. Azt gondoltuk, hogy Isten, vagy a nagy alkotó majd leemel a polcról egy ugyanolyan fajt, amit mi emberek kiirtottunk. Sokáig elképzelhetetlen volt az, hogy ennek következménye lehet. A hajózás fénykorában erdők tucatjai estek áldozatul a hatalmas flották megalkotásánál. S gyakran a tengeri csatákban hajók százai a víz alatt végezték be sorsukat. Mára létezik egy vörös lista, amin a veszélyeztetett fajokat sorolják fel, veszélyeztetettségük foka szerint. A 2021-es vörös lista több mint 20 ezer norvég faj állapotát értékelte. Arra a következtetésre jutott, hogy ha nem változnak a jelenlegi viszonyok, akkor a fajok 21 százalékát – több mint egyötödét – a kihalás fenyegeti. De vajon mi lehet ennek az oka? Hiszen azt már rendszeresen tapasztaljuk, hogy a kidöntött fák helyére újakat telepítenek. Mára már nem a fa a legtöbb használati termék, közlekedési eszköz alapanyaga. Ennek vizsgálatakor szembekerülünk azzal a ténnyel, hogy erdő és erdő között is különbség van annak korából adódóan például. A kiirtott  őserdők magoncai sokára válnak elődeikhez hasonlóvá. De azt is fontos hangsúlyozni, hogy az erdő akkor működik jól, ha nem akarunk benne "rendet" rakni. Nem kell a kidőlt, holt fákat onnan elvinni, hiszen az őserdőkben is  a faállomány egyharmadát a holt fák teszik ki. Ezek az akár  évtizedekig bomló fák otthon adnak azoknak az állat és növényfajoknak, melyeknek ez a lételeme.   

Egy másik ugyancsak fontos tényt is boncolgat a szerző; a biodiverzitás fontosságát. Azok az egyedek, melyek nem tömegével vannak jelen, hanem ritkaságnak számítanak, különösen nagy hatással lennének a környezetre, ha kihalnának. A ritka fajok egyedi funkcióval bírnak, olyan "szakképesítéssel"  rendelkeznek, melyeket a leggyakoribb fajok nem  képesek ellátni.  Persze a gyakori fajok is nélkülözhetetlenek az ökoszisztémában, de a ritka fajokat sem írhatjuk le, nem mondhatjuk, hogy  feleslegesek! 

 

Mondanom sem kell, hogy a könyvben bőven olvashatunk az erdők élettani hatásáról, a környezeti egyensúlyban betöltött szerepükről, szénmegkötő képességükről, a hőmérsékletre gyakorolt hatásukról és még rengeteg olyan hasznukról, amire elsőként nem is gondolunk. Anna Sverdrup-Thygeson megmutatja nekünk kedvenc fáját is, azt  az erdeifenyőt, ami már jóval ükapja születése előtt megkapaszkodott egy szakadék peremén. Érdekes kérdés ilyen tekintetben az idő, hiszen  a fák a legidősebb és legnagyobb általunk látható élőlények.  Generációkra kitartanak, s talán tanulhatunk tőluk valamit a változásról, amire reagálnunk kellett volna. Mára az európai erdők kiterjedése a felére csökkent, s csupán 3 százaléka érintetlen, eredeti erdő. Amellett, hogy ez a fejlődés velejárója, muszáj jól reagálnunk erre a változásra, lépéseket kell tennünk a környezetünk megőrzésére. 

Bő másfél éve költöztem a jelenlegi lakhelyemre, egy Budapest széli, élhetőnek mondható lakótelepre. Az egyik ablakom egy kutyafuttatóra és egy két éve telepített Miyawaki mini erdőre néz. Éppen a költözésemkor hallottam először a Miyawaki erdőről, egy Szécsi Noémi által tartott Tabánt bemutató sétán. Ebben a mesterségesen létrehozott mini erdőben rendkívül sűrűn ültetnek egymás mellé tájhonos fákat, hogy a fényért való küzdelem miatt sokkal gyorsabban növekedjenek, és váljanak egyfajta zöld oázissá. Hálás vagyok, hogy ennek cseperedését láthatom magam is. Régen attól rettegtünk, hogy minden talpalatnyi helyre felhúznak egy házat, most már ilyet is tapasztalunk, hogy erdő születik a nappalink tövében. 2020-ban Magyarországon 50 millió fát ültettek el az Országfásítási program keretén belül és a program azóta is tart. (Norvégiában 2021-ben 37 millió fát ültettek a könyv adatai szerint) A sok szomorú adat mellett jó ezekre a kezdeményezésekre is gondolni. 

 

Ez egy rendkívül jó stílusban megírt, olvasmányos ismeretterjesztő könyv az erdők élettől hemzsegő varázslatos világáról. Tartalmában sok átfedés van Wohlleben könyveivel, de ez még inkább emlékeztet és megerősíti tudásunkat. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

 

Wohlleben, Peter - A ​fák titkos élete

Az utóbbi évben kicsit mindig el vagyok maradva a bejegyzésekkel, nem is írok minden olvasmányomról, de semmiképp sem szerettem volna kihagyni Peter Wohlleben első magyarul megjelent könyvét, ami 2016-os magyarországi  debütálása óta már az ötödik kiadását éli meg. Az eredetileg 2015-ben napvilágot látott kötet, a Das geheime Leben der Bäume egy merőben új látásmódot hozott az emberek számára, amire szerintem nagyon szükség volt már. A természetet kizsákmányoló attitűd annyira elfogadottá vált, hogy szinte ez lett a norma, miközben lassan elfelejtődött, hogy valaha ember-állat-növény egy szoros összetartozásban élt. Aztán idővel eszközzé vált az ember számára a másik két létforma, mivel sem beszélni, sem gondolkodni, sőt a növények még mozogni sem tudnak. Ez egyértelműen alacsonyabb kasztba helyezte őket, s az utóbbi időkben ez a szemlélet öröklődik nemzedékről nemzedékre. 

Peter Wohlleben azonban szakít ezzel a látásmóddal és visszahelyezi az élőlényeket abba a státuszba, ahová illenék tartozniuk. Ez a helyreállítás pedig csakis a megfigyelések és a tudomány eszközeivel történik. A fák titkos élete ugyan a növényvilág óriásaira koncentrál, de szellemében egyértelműen egy olyan úton indul el, ami a többi élőlény lényegi átstrukturálását jelentheti a jövőben. 

Mivel ez a könyv nagy népszerűségnek örvend, több mint 50 000 eladott példánnyal büszkélkedhet -sőt 2020-ban bemutatásra került az "Amiről a fák suttognak" című magyar  film is, ami mind gondolkodásában, mint tematikájában Wohlleben könyvét követi, sőt olykor szó szerint is ismerős mondatokkal találkoztam -szóval, mivel ennyire népszerű és ismert könyvről van szó, így részletesen nem mutatnám be a könyvet tartalmi szempontból. Röviden a szerző abbéli tapasztalatairól és kutatási eredményéről ír, ami a fák közti kommunikációról, érzelmekről, barátságról, szerelemről szól. Olvasás közben azt is megtudjuk, hogy a fák tudnak számolni, van időérzékük, olykor ők is alszanak, pihennek és igen is szociális lények ők maguk is. Persze ahhoz, hogy ezt megértsük, el kell felejtenünk a szigorúan ember-ember közti kapcsolatról alkotott képeinket. Már önmagában ez a felkínált lehetőség is hatalmas eufóriát okozhat olvasás közben. 

A szerző képi kifejezőkészsége lehet népszerűségének egyik forrása. Peter Wohlleben párhuzamba állítja az emberek világát jelen esetben az erdők, a fák életével. Például az egyik fejezetben úgy mutatja be a sötét erdőt, mint egy szupermarketet, ami telis-tele van mindenféle finomsággal (cukor, ásványi sók, víz). Könnyen el lehet így már képzelni mi zajlik a fák életében, hogy számukra, önmaguk létezése ugyanolyan fontos, mint ahogyan azt mi, emberek gondoljuk magunkról. 

A fejezetek röviden törekednek az adott téma bemutatására, inkább egy-egy aspektusra világítanak rá, mint  hosszan járnák körül a témát. Ezért lehet, hogy valakinek nem elég tudományos. A szerző erdész, erdőgazdálkodást tanult, vagyis, mikor gazdaságos egy erdő, milyen az optimális erdőgazdálkodás. Eltorzult látásmódja, mely csak a szálfa szépségét értékelte, lassan átalakult a vezetett erdei túrák és a látogatókkal folytatott beszélgetések során. Így vándorolt a tekintete a kevésbé szembetűnő világ felé. Minden fejezet elgondolkodtat, mert rámutat olyan tényekre, amit eddig csak emberi oldalról közelítettünk meg.

A könyv megszületése óta eltelt tíz évben elindult egy szemléletváltás. Peter Wohlleben azóta már gyerekek részére is írt könyveket, tehát a kisebbek a saját nyelvükön találkozhatnak ezekkel a gondolatokkal. De nem csak a német erdész, hanem mások is tollat ragadtak és újabb elképzelések, tapasztalatok és kutatások is napvilágra kerülnek és egyre többet magyarul is elolvashatunk.

Ami valamikor csak a science fiction - a tudományos fantasztikus világban létezett, mint elképzelés, mára egyre inkább tényként van jelen és gazdagítja életünket. Talán ez is vonzóvá teszi az ilyen kiadványok forgatását. Az biztos, hogy engem rabul ejtett és a közeljövőben is hasonló könyveket fogok bemutatni a  blogomon. 

Akit érdekel, hogyan és mit üzengetnek egymásnak a fák, hallgató-e a beszédjük, miként nyújtanak segítséget egymásnak, milyen fa és állatszövetségek léteznek, álmodnak-e a muslincák, létezik-e téli álom a növényeknél az bátran vegye kézbe ezt a könyvet!

Hozott pontszám: 5

Vodolazkin, Jevgenyij - A ​Sziget krónikája

 "Nem hasonlít-e a nép élete az egyes ember életére?"

 

Vodolazkin első magyarul megjelent könyve, a Laurosz több szempontból is megérintett, bár tagadhatatlan, hogy a történet hangulata volt rám a legnagyobb hatással. A Lauroszban besűrített idő a Sziget krónikájában kitágul és egy körülbelül 350 éves végtelenbe nyúló fövennyé szélesedik. Valójában mindkét történetben az idő teljesen szabadon használt, talán nem is olyan lényeges tényező, ami csak éppen arra akar szolgálni, hogy bemutassa, milyen értelmetlenség is az időtől várni a csodát.

A Sziget a maga névtelenségében, szeparált kis autonóm világként létezik valahol. A Sziget élete pedig körkörösen haladt, akárcsak az állatok élete, a nappalokat éjszakák váltották, a tavaszokat nyarak, s az írásbeliség nem létezett. Míg egy nap el nem jutott a Szigetre a kereszténység, és ezzel belépett az idő fogalma mellett a történetiség is az életükbe. Az éppen uralkodó Feodor fejedelem az egész birodalom ura volt, s felvetette a kereszténységet mindenkivel. A fejedelmet Figyelő Agafon próféta jövendölései támogatták. A Sziget történetét ettől a pillanattól kezdve leírja az éppen aktuálisan kinevezett krónikás, általában egy egyházi személy. S már ekkor megismerkedhetünk két emberrel, azzal a Parfenyijjel és Kszenyijával, akik az évszázadok tanúi lesznek egészen napjainkig. Parfenyij és Kszenyija a Sziget történetének legismertebb uralkodópárja lesz majd, alakjuk mindvégig megkerülhetetlen.

Miről is szólhatnának az évszázadok, ha nem arról, hogyan alakul át a birodalom a bizánci kultúrából napjainkig. A kezdeti egyenesági öröklést különféle megoldások váltják, jönnek forradalmárok, diktátorok, manipulátorok, szemfényvesztők. Van a Szigeten egység, széthúzás, szakadás, idegen uralom. Semmi újat nem mutat be Jevgenyij Vodolazkin, mint azt, amit mi magunk ne ismernénk a történelemkönyvekből. Ami érdekes felütést ad mégis a jól ismert sémának, az a már említett uralkodópár jelenléte. Vajon mi a szerepük a regényben, miért használta az ő alakjukat a szerző? Az biztos, hogy mindkettőjükben van egy erős tisztaság, a gyökerekhez való biztos kapaszkodók ők. Más kérdés, hogy kinek is van erre szüksége manapság? Olyan értékekről tesznek tanúságot, amit napjaink embere nem is ért meg. Emellett a fejedelempár az idők tanúja, így kvázi alakjuk behívja a történelmet. A történelem szükségességének kérdése amúgy is folyton felmerülő téma az idők során. Az egyik krónikás szerint nincs rosszabb, mint történelem nélkül maradni, míg egy másik lazán kivág a Sziget krónikájából száz oldalt. Vodolazkin számára mindenképp ekörül a kérdés körül forog minden.

A Sziget krónikája erős párhuzamban áll Oroszország történelmével, ez tagadhatatlan, de a felhasznált erős bibliai képek, jelenetek, döntő szerepet játszanak a szigetlakók életében, s ezek kérdéseket vetnek fel az olvasóban. Elindulva a bizánci kereszténységből a fogyasztói társadalom bugyraiba, a szélhámosok, haszonlesők és testüket pénzért áruló emberek között lépdelve megérkezünk a Véghez, ahhoz a Véghez, amit csak egy igaz ember áldozata képes megtörni.

„Igen, mondom, folytatódik a történelem – egyelőre. De ez, én mondom, az utolsó figyelmeztetés. Béke és szeretet lett köztünk, és mindenki megbékélt haragosával a Szigeten abban a reményben, hogy még sokáig tartanak napjaink. Országunk pedig aláírta a rég várt békét Franciaországgal. ”

 

Hozott pontszám: 4,5 

 

 

Byung-Chul Han - A föld dicsérete

 Utazás a kertbe

Nem ez az első olvasásom a  dél-koreai születésű, svájci filozófustól, akinek hitvallása: "a világ világosabbá tétele". Ebben a világosítási folyamatban, ahol  szerepel a Kiégés társadalma, a Pszichopolitika, A rítus eltűnése, A narráció válsága, az Erósz haldoklása megállhatunk egy kis időre, hogy levegőt vegyünk és erőt merítsünk - ez A föld dicsérete. Ez nem a föld, mint bolygó himnusza, hanem a növények számára táptalajt adó föld dicsérete lesz. A szerző egy nap erős vágyat érzett arra, hogy közel legyen a földhöz, hogy kertészkedjen. Létrehozott egy "bi von"-t, ami koreaiul Titkos kertet jelent. Három éven keresztül készített feljegyzéseket, írásokat a kert ápolása közben, ezt olvashatjuk a kötetben. 

A legtöbb meditációban, relaxációban létezik egy gyakorlat, ahol létrehozzuk a magunk biztonságos helyét, ami számunkra a legideálisabb, ahol nyugalom és harmónia van. Ebben a környezetben a későbbiekben a megnyugváson kívül fejlődhetünk, rendeződhetünk is, de akár belső segítőket, mestereket is fogadhatunk. Bár mindez belül történik, mindannyian tudjuk, hogy mennyire fontos, hogy mindez megjelenjen a külvilágunkban is. Van, amikor a külső világ rendje és békéje tudja segíteni a belső rendeződést, de mindez fordítva is működik. Byung-Chul Han álomkertjének egyik célja, hogy megálmodja benne az eljövendő Földet. A kerti munka számára a jelenben levés állapota, egy csendes meditáció, amikor engedi "illatozni az időt". 

 

Az előszóban a szerző  finom és lágy szavakkal ráhangol minket arra, hogy írásai segítségével átérezhessük azt, amit ő "belátott", ami számára evidenssé vált, hogy a Föld isteni teremtés. Isten játéka, amiben az ember is részt vehet, játszhat,  ha nem vakul bele ennek a világnak a teljesítmény és munkakényszerébe. Számára a könyv minden sora imádság, szerelmi vallomás a természethez. Megszületik benne a felismerés, hogy a biológia végső soron nem más, mint teológia -  theosz (isten), logosz (beszéd). Óvnunk és védenünk kell ezt a titokzatos és törékeny edényt, a Földet, ami mindezt megtapasztalhatóvá teszi az ember számára. Byung-Chul Han szavai pedig zengő himnuszok, dicsérő zsoltárok, ahol  kertje virágainak szépsége, növekedése és létezése alkotják majd ezeket a szavakat. Zenét és verseket behív a szerző mindezek jobb átéléséhez, valamint Isabella Gresser fekete alapon fehér  rézkarc szerű illusztrációi is segítenek abban, hogy átkapcsoljuk magunkat. 

A kertész és megfigyelő ember őszinte reakcióit olvashatjuk, ahogy berlini kertjében növényeit nézi, ápolja. Célja, hogy az év minden pillanatában legyen virágzó növénye. Sokszínű kertjének több lakója Dél-Koreából származik, és legtöbbjük neve is hordoz magában valami többlet tartalmat. Növényei gondolatokat hívnak elő belőle, így Byung-Chul Han egyszerre reagál az évszakra, a növényekre, a gondozás folyamatára, a kert fogalmára és korunk emberének át nem gondolt vandálságára. Talán ez utóbbi -sajnos  többször is előforduló jelenség-, volt az egyetlen, ami  eléggé kidobott a szövegből. Nem éreztem ezeket idevalónak, bár nagyon is emberi reakciók. Ettől eltekintve nagyon szerettem benne lenni  a könyvben. A sok vendégszöveg, főleg versrészletek, igaz lírai csemegévé varázsolják A föld dicséretét. 

Olvasás közben el kell tudni engedni azt a vágyat, hogy minden említett kis növénynek utánanézzünk. Eleinte ez biztosan nem megy, de aztán észrevétlenül én sem keresgéltem már, mert ahogy átitatott a szöveg, jelentéktelenné kezdett válni, hogy melyik virág a gondolatainak megtestesítője.  

Sokáig azt gondoltam, hogy a Typotex Kiadónak érdemesebb lett volna egy kötetben kiadni a szerző munkáit, de most már valahogy nem bánom, hogy ilyen kicsi, könnyen zsebre vághatóak lettek. 

Azt hiszem senki sem csodálkozik azon a jelenségen, amikor ennyire megérinti az embert a természet jelenléte. Voltak nekem is éveim, amikor ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mindent eldobva kimeneküljek a főváros betonrengetegéből. Egy kicsi kert vágya, a mindennapos kapcsolat  növényekkel, állatokkal  teljesen megszédített.

Aki szeretne egyszerre találkozni Franz Schuberttel és Hölderlinnel az árnyékliliomok tövében, aki legalább egy kicsit kiszakadna a mindennapok szokásos világértelmezéséből, az semmiképp se hagyja ki ezt a virtuális arborétumi sétát Byung-Chul Han vezetésével. 

A kert, mint szimbólum, mint a paradicsomi állapot földi tükre erősen bennünk él.  Ez jelen van mind a katolikus, mind a muszlim világ szimbólumrendszerében, de a zen kertek is ennek megjelenítői. Ezt a paradicsomi, idilli nyugalmat éreztem át, még ha fenyegetően az árnyékban ott is lapul a pusztulás félelme. 

Hozott pontszám: 4/5

 

Fráter Erzsébet - Mesés ​növények, növényes mesék

Nagyon szeretetem Csíkszentmihályi Berta illusztrációit, így  megörültem, amikor megkaptam ezt a 2010-ben megjelent könyvecskét, és éppen a Vácrátóti Arborétumból. Az botanikus kertben sétálva van egy meseösvény útvonal, ami a gyerekek sétálási kedvét hivatott növelni - gondolom-, így már ottlétem alatt is több mesével találkoztam. 

Sajnos a kötetet elolvasva már nem vagyok ennyire feldobva. A könyv bal oldalán egy növény bemutatása történik.  Fráter Erzsébet körülbelül 10-12 sorban zanzásítva hoz egy növényhez kapcsolódó történetet,  mítoszt. Utána közel ugyanilyen hosszan a növény bemutatása történik, itt már a pontos, latin fajmeghatározás is szerepel, ami mondjuk a mesék forrásmegjelöléséről nem mondható el. Csíkszentmihályi Berta egyoldalas illusztrációi remekül hozzák annak a világnak a bemutatását, ami a növényhez kapcsolódik, a bal oldali leírásban is szépek a rajzok. 

A könyvet ebben a formában igen szűk életkori rétegnek tudnám ajánlani. De ebben is bizonytalan vagyok, mert hiába lett a mítosz lerövidítve, sokszor felfoghatatlan ez egy 5-7 éves gyerek számára.  Például ez: "Több, mint kétezer évvel ezelőtt IV. Ptolemaiosz, Egyiptom fáraója hírül vette, hogy hatalmas alexandriai könyvtárnál - mely hatszázezer tekercsével az ókor legnagyobb könyvtára volt- még nagyobbat készül létesíteni Pergamon királya, II. Eumenész." 

Ez a könyv sokkal jobb lett volna, ha az eredeti mesék, mítoszok szerepeltek volna benne.  Aztán az is kiderült, hogy az Arborétumban nem ebből a könyvből lettek kitéve a mesék, hanem az "Erzsébet királyné esete a rozmaringgal" könyvből, szintén Csíkszentmihályi Berta illusztrációival. De ez már az én figyelmetlenségem. 

Fráter Erzsébet a Vácrátóti Botanikus Kert  vezetője, rengeteg szakkönyv szerzője, a Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Karának tiszteletbeli doncense. Tárgyi tévedés biztos nincs a könyvben, de kicsit beazonosíthatatlan a korosztály, aki a célközönség lenne. Pár hete a Budapesti Füvészkertben vettem részt egy vezetett sétán (Tövisek és tüskék volt a téma ). Már indulás előtt észrevettem egy körülbelül 6 éves kisfiút, aki édesanyjával jött a bemutatóra. Mondtam is magamban, szegény gyerek, biztos halálra unja majd magát, ez nagyon nem ilyen korú gyereknek való. Hát, nagyobbat nem is tévedhettem! A kisfiú mindannyiunkat leiskolázva ismerte fel például a Lepényfát. Megdöbbentő volt a tudása. Nagyon nem egyforma a mai gyerekek érdeklődése és tudása. Ebben bízva remélem, hogy megtalálja ez a kötet is a megfelelő gazdáit, mert alapvetően nagyon jó kézbe venni, kinyitni, elmerengni a képeken, a harmóniát sugárzó, ízléses rajzokon fellelni a részletben megbújó információt. Viszont a "növényes mesék" kifejezést megtévesztőnek tartom. Az utóbbi időben különösen is figyelem és gyűjtöm a mesékben megtalálható gyógynövényeket, fákat, virágokat, talán ezért is érintett most a szövegben rejlő hiányosság érzékenyen.

Hozott pontszám: 3,5 (átlagoltam most)

 

Fejes Endre - Vidám cimborák

Viharvert kis kötet lett mára Fejes Endre Vidám cimborái. Az 1966-ban megjelent válogatás már akkor is ritkaság számba menő novellákat tartalmazott. Nem fog senki sem csodálkozni, ha azt mondom, hogy nem csak a kötet, hanem ezek a vidám cimborák is viharvertek. A szerző nem szakadt el azoktól a tipikus figuráitól, akik munkásságát fémjelzik; a periférián ragadt, de hajdan szépet, olykor nagyot álmodó, egyszerű munkásifjaktól. Még sincs két egyforma sors, egyforma életút, hajszálvékony reménysugarak éltető ereje vetül át a szereplők életén. 

A nyolc novellát és egy irodalmi forgatókönyvet tartalmazó könyv előszavában maga Fejes Endre szól hozzánk és kéri megértésünket, egyben kiemeli a Kéktiszta szerelem című munkáját, melyet hosszúnak tart, mint novellát, rövidnek, mint regényt. Utóbb láttam, hogy később ehhez is készült forgatókönyv és 1970-ben vászonra is vitték. A gyári munkások életéből ellesett mozzanatokból felépülő történet egy lírai szépségű szerelmet mutat be. Fejes Endre prózája tárgyilagosan ábrázol, nem részletezi a környezet bemutatását, nincsenek hosszú leíró részek, mégis elevenen jelenik meg szemünk előtt a cselekmény minden részlete. Érdekes kontrasztban áll a figyelmes, háttérbe vonulni képes szeretet azzal a kemény világgal, amit a vassal való munka megkövetel. Érdekessége a novellának, hogy ebben a történetben is megjelenik egy Hábetler nevű férfi, de csak névrokona lehet a  Rozsdatemető hősének.

Ugyanilyen érzékenységet éltem át a kezdő novella, az Élő Klára olvasásakor. A hatvanhárom esztendős férfi meséli el egyetlen szerelmének rövid történetét, melyben a hol cirógató, hogy bántó szél játszik mindenkivel. A címadó novella, a Vidám cimborák olyan férfibarátságok színterébe vezetett be, melyet nőként sosem láthattam. Többet mondott el ez a kis írás a férfiakról, mint  évek tapasztalata. Itt is egyszerre kell átélnünk az összetartozás élményének melegségét a kegyetlenség szikárságával. 

A kötetben helyet kapott az Etűd I és II írások, melyek érdekessége, hogy egy későbbi regény  a "Szerelemről egy bolond éjszakán" részletei. Ezt a munkáját tartják egyébként a szerző legszemélyesebb írásának.  Az Etűdök Párizsban játszódik, főhőse pedig a világcsavargó munkás.

A Vidám cimborák című könyv második felét a Mocorgó című novella irodalmi forgatókönyve teszi ki. Bevallom, eddig még ilyen stílusú dolgot nem olvastam. Meg is lepődtem, amikor a filmet megnézve szóról szóra ismertem fel a mondatokat. Makics József egyetlen vágya, hogy sátrat nyithasson a Teleki téri piacon. Ez a semmiségnek tűnő álom azonban elég ahhoz, hogy kibírja a XX. század adta gyűrődéseket. A történelem vihara egy valós szélvihar képében tépázza meg főhősünket. Életének történetét egy százasért meséli el az írónak. 

Az a húsba vágó Fejes Endre írásaiban, hogy úgy fikciók a történetek, ahogy egyáltalán nem azok. Makics József 1956-ban a Bakáts téren hal meg, ott ahol azóta is minden évben megemlékezünk  azokról, akik itt vesztették életüket 1956 őszén, ott ahol azóta is áll a "Szikrázó fényben az egytornyú templom, a parányi téren gyerekek játszanak, a járdán emberek sietnek a dolguk után. Már elvitték a sírokat" A sírokat ugyan elvitték, de a történelmi tények itt maradtak közöttünk. Fejes Endre írásai nem engedik, hogy elfelejtsük ezeket a tényeket, a gyökerünket.

Nagyon szeretnék még olvasni a szerzőtől!

Hozott pontszám: 5

 

 

Bakáts téri 56-os emlékmű

 

 

Boldizsár Ildikó (szerk.) - Mesék ​a csodakertről

 "A föld megtanít emlékezni...

Megtanít a tiszteletre,

Legyek olyan, mint a fák rügye.

A föld megtanít törődni.

Megtanít a szeretetre - 

adjak úgy, ahogy ő ad életet..."                                                                   (amerikai fekeláb törzs, Szántai Zsolt fordítása)

 

2019-ben Áfra János és Závada Péter költők útjára indították a "Művészek a klímatudatosságért" elnevezésű összművészeti kezdeményezést,  hogy egyre szélesebb körben hívják fel a figyelmet a közelgő ökológiai katasztrófával kapcsolatos egyéni és közösségi felelősségvállalásra. A kezdeményezéshez az elsők között csatlakozott a Metamorphoses Meseterápiás Egyesület, hogy kivegye részét a munkából. Mi mást is használt volna ehhez, mint a meséket?

A teremtésmítoszok, a varázs - és eredetmagyarázó mesék kezdetek óta hirdetik az organikus és harmonikus, a legmesszebbmenőkig ökologikus szemléletű kapcsolatot az ember és a világ között. Az igazi mesehősök mindig arra törekszenek, hogy szót értsenek a természet elemeivel, és kalandjaik során mi is tanúi lehetünk az egykori idealisztikus, kiegyensúlyozott viszonynak.

Hogyan képes a mese segíteni ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben? 

Először is, már maga a mesehallgatás is gyógyítóan hat. Elmeséli azt az időt, amikor még megvolt ez a harmónia. A kötet négy fejezete közül az elsőben található gyűjtemény arról mesél, amikor még rendben mentek a dolgok.  Az itt található tizenkét mese a legkülönbözőbb vidékről hozza ugyanezt az ősi tudást. Van itt manysi, japán, afrikai, indián és magyar mese egyaránt. Ezek közül számomra a legkedvesebb "Az útelágazáson álló fa"  című japán mese volt. 

Másrészről a mese működhet úgy, mint egy kút, ami egyre mélyebb szintre engedi az embert. Ezen a szinten már magunkra ismerhetünk a történetekben. A második fejezet az ember és állatok közti szövetségről mesél. Koreai, üzbég, lakota, eszkimó, izlandi mesék színesítik a sort. Ebben a tízes csomagban egy belorusz népmese, "A sánta vadrucácska" érintett meg legjobban, mely magában hordoz már a gyógyulásból is egy apró szikrácskát. 

A harmadik fejezetben arról olvashatunk, hogy mit kapott az ember a természettől. Tizenöt mesét tartalmaz ez a rész, s jócskán van benne szívet melengető történet. Itt is egy belorusz mesét csillagoztam meg. "A mindentudó hlopec" című mese főhőse mindenre tudni akarja a választ, de amikor a Nap a fejébe világítva megadja a válaszokat, a legény azt érzi, hogy kihűlt a szíve. Minek kell vajon visszatérnie az emberbe, hogy melegség járja át? 

A negyedik fejezet tizenhét meséje a megbomlott egyensúly címet viseli. Itt már több harcról, viszályról, bosszúról és figyelmetlenségről  is olvashatunk.  Ebből a blokkból nem választottam ki egyet se, de ugyancsak a világ minden részéről érkeztek a mesék. Etióp, német, afrikai, tanganyikai, dolgan, vogul-manysi, kirgisz, tibeti forrásból származó meséket tartalmaz többek közt ez a fejezet.

Végül az utolsó fejezet - És ahogy újra rendbe mehetne -, csupán két mesét tartalmaz, de mindkettő egy csoda. "Az első templom" talmud legenda nyomán született történet volt az idei évkezdésem ajándéka. Megmelengeti az ember szívét, akárcsak annak a reménye, hogy még minden rendbe hozható ökológiai szinten is. De ahhoz az kell, hogy olyan erők hassák át a világot, mint amilyen az utolsó mese hőseinek szívében lakik. "A csodakert" kazah mesében vagyok azóta is, és legszívesebben el sem mennék innen. Gyertek el inkább ti is, legyünk itt minél többen! 

Mivel közel három hónapig olvastam ezeket a meséket, elmondhatom, hogy teljesen átmosott ez a mágikus világ. Emlékeztetett arra, amit valaha mindannyian tudtunk, hogy ember, állat, növény és a föld minden kincse egymás mellett tudott élni úgy, hogy táplálta és nem kihasználta egymást. Szép válogatás lett ez az 56 mese, bár tudom, hogy nagyon nehéz lehetett meghúzni a határt és kizárni több, idevaló történetet is.

Bizony, ez nem egy illusztrált, rövidített változatokat tartalmazó mesegyűjtemény, hanem Boldizsár Ildikó törekedett arra, hogy a mesék eredeti forrásukból kerüljenek a kötetbe. Ez nem jelenti azt, hogy ne kötné le a gyerekeket. Én magam második osztályos gyerekeknek élőszavas mesében adtam elő a "Téli mese" című, finn népmesét. Teljesen elvarázsolódtak, ki sem akartak jönni az erdőből, s közben átéltük, hogyan tudunk a legnagyobb szélviharban is talpon maradni, hogyan maradhat körülöttünk örök tavasz. 

Hozott pontszám: 5

Krizsán László - Benyovszky ​Ázsiában

Az elmúlt esztendőben jó pár könyvet beszereztem a Trebess Kiadó oldaláról, köztük ezt a kötetet is. Elöljáróban csak annyit, hogy eredetileg egy Thomas Merton ritkaságot szerettem volna begyűjteni, aminek következménye lett, hogy  a sorozat több tagja is nálam landolt.  Csehov írásáról, már beszámoltam, most pedig következzen egy hazánk fia. 

Benyovszky Móricról talán csak azért tudunk többet, mert egy magyar filmsorozat készült kalandos életéről. Először azt hittem, hogy ez a könyv a hiányzó részletekről tesz majd említést, de valójában nem. Ez a tanulmány több forrás megjelölésével próbált valósághű képet alkotni arról a katona-nemes emberről, akinek életét alapvetően egy elbirtoklási per határozta meg. Feltételezett halála miatt kedves rokonai kizárták a családi vagyonból. Benyovszky Móric ezért fegyveres erővel szeretett volna elégtételt venni.  Rokonai  Mária Teréziához fordultak, aki felségárulás vádjával kitiltotta Benyovszkyt Magyarországról. Benyovszky lengyelországi rokonainál keresett menedéket, s közben egy indiai utazást tervezgetett. De minden másként alakult, ahogy olvashatjuk a könyvben, mivel Szibériába, az Ős-Gulagra került 1769-ben. Ez a kamcsatkai fegyenctelep nem csak az elítéltek, hanem az ottani fegyőrök számára is büntetés volt. A száműzöttek életéről, ottani berendezkedéséről színes képet kapunk, s átérezhetjük ama vágyukat, ami a meneküléshez vezeti őket. A szökésben résztvevők között egy titokzatos hölgy is ott van, bizonyos Afanázia, akinek kilétére is fény derül. Bár a hajóval történő szökés sikerrel jár, mégis állandó elégedetlenség uralkodik a fedélzeten. Felkelések, árulások nehezítik az utazók amúgy sem könnyű életét. Benyovszky elvitathatatlan érdeme, hogy elkészítette Kamcsatka első földrajzi és vízrajzi térképét, néprajzi leírását. A Csendes-óceán északi vizein való utazásuk során elkészített térkép pedig 7 évvel előzte meg Cook kapitány kutatóútját. Az eltérés csak a szigetek elnevezésében van, hiszen mindketten "először" adtak nevet a felfedezett vidéknek.  Tudománytörténeti szempontból többen is megvizsgálták Benyovszky és csapatának útját a Csendes-óceán északi térségében s a Japán partok mentén. Többek közt gróf Teleki Pál volt az, aki hitelesítette a magyar utazó útját, és csupán minimális pontatlanságot igazolt. Szóval az biztos, hogy Benyovszky volt az első magyar, aki bejárta a Kamcsatka és Alaszka közötti térséget.

Egy kalandos és viszontagságos úttal ismerkedhetünk meg   Krizsán László tanulmányában, ahol az utazás mellett kardinális szerepet tölt be az a bizonyos Bolserecki kiáltvány, melyet  Bolsereck száműzött rabjai fogalmaztak meg. Ennek egy része a jogtalan trónbitorlás ellen foglal állást. A hatalom urai által elkövetett törvénytelenségeket veszi számba, és új törvények megalkotását követeli. A kamcsatkai helyzetre is kitér a Memorandum, s ennek is az elnyomás, jogtalanság, a nép kárára történő kizsákmányolás áll a célkeresztjében. A kiáltvány sorsa igen érdekes, nem nehéz kitalálni, hová kerül. Visszatérve az utazásra, Kamcsatkát megkerülve eljutnak a Bering-szigetekig, majd Lőrinc-szigeteket érintve eljutnak Aleut -szigetekre egészen a mai Tajvanig. Dél-Kínába érve Makaóban is kikötnek.

Miután megérkezett a cári kegyelem, Benyovszkyék egy francia kereskedelmi hajóra szállnak, és  Madagaszkár érintésével  Franciaországba utaznak. A sors iróniája, hogy Benyovszky végül Madagaszkárra megy és a kamcsatkai menekültek visszatérnek oda, ahonnan indultak. Vagyis miután III. Katalin cárnő eljárt az ügyükben, visszatérhetnek Kamcsatkára, Bolsereckbe. Csupán 17 ember maradt közülük életben, s elég nagy büntetés volt számukra, hogy Benyovszky megcsalta őket és szenvedtette őket -írta Katalin cárnő. 

Bizonyára nagyjából emlékszünk Benyovszky Móric történetére, ami mégis a könyv sajátossága, hogy egy meséktől mentes, reális képet igyekszik alkotni az utazóról. Ennek alapján tényleg egy olyan vezéregyéniség lehetett, akinek találékonysága, bátorsága emlékezetessé tehette alakját. Mivel a könyvben sok szó esik a Bolserecki Kiáltványról, így érdemes azon is elgondolkodni, milyen szerepe volt ennek Oroszország későbbi sorsában. Néhány érdekes kép, levéltári részletek segítenek testközelbe hozni ezt a több, mint kétszázötven éves történelmi eseményt.

Hozott pontszám: 4 

Byung-Chul Han - Az idő illata

Filózófiai esszé az elidőzés művészetéről 

 

 

Sokan, talán nagyon is sokan érezik azt, hogy az idő fogságában léteznek. Ma már nem is igazán a gyorsulás jelent kihívást - vallja a szerző, hanem sokkal inkább a szétszórtság. Eltűnt a ritmus az időnkből, ezért érezzük úgy, hogy az csak kavarog, irányt vesztett, egyre csak gyorsul. Az idő atomizálása okozza ezt a szétszóródást, aminek következménye, hogy nem is érezzük a tartalmakat, olyan, mintha alaktalan, formátlan létező lenne csak az idő.  Vajon ebben a szétforgácsolódott állapotban hogyan élheti meg az ember identitását, miért kap az egészség mindennél fontosabb szerepet? A könyv a "diszkrónia" okaira és megjelenésére keresi a választ, miközben a gyógyulás lehetőségeit is számba veszi. 

Ebben a vizsgálódásban Byung-Chul Han történelmi visszatekintésbe fog, és olyan fogalmakat hoz be, mint a "vita completativa" szemben a "vita activa"-val. Vallja, hogy a tevékenységeket értékelő mindennapok hiperkinézisét az elidőzés gazdagságával kellene egyensúlyba hozni, sőt a lassulás sem jelenthet jelen állapotunkban megoldást. Radikális szavak ezek; kell idő, amíg  az olvasó át tudja magát kapcsolni. Ennek kifejtését éppen a halállal kezdi, hiszen aki nem képes időben meghalni, nem tudja megfelelően lezárni életét, márpedig jelen korunk egy végtelen továbbfutásra kényszeríti emberét. Heidegger és Nietzsche gondolataiból kiindulva ütköztet nézeteket, illetve aktualizálja jelen korunkra. De Byung-Chul Han írása mindvégig sűrűn átszőtt forrásanyaggal, s ezek között kiemelt szereppel bír az említett két filozófus mellett Marcel Proust  - Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes, monumentális írása. 

Az idő illatát olvasni már magában is lelassulás. Vannak részek, amikre többször is érdemes időt szánni, mert a megértés több fokozatban jut el hozzánk. Minden oldalon találtam olyan kifejtést, ami megérintet, és bizony voltak elakadásaim is. Filozófiai szöveget olvasni annak, aki alapvetően nem szokott ilyennel foglalkozni, kihívást jelent. Számomra pont azért volt ideális, mert nem teljes absztrakciót követel meg, noha tényleg voltak benne nehezebben követhető részek. Ennek ellenére abszolút ajánlani tudom a könyvet. 

Legszívesebben sok-sok részletet kiemelnék a könyvből, de akkor pontosan szembemennék a szerző alapvetésével, ami a megélt, tartalmas, illatozó idő megtalálását mutatja be. Ez  a folyamat egy érzékeny és rendkívül árnyalt jelenség, amelyben a megtapasztalások adják a gazdagságot, az idő besűrűsödését.  A betelt idő szépsége szemben a csúcsra járatott percekkel. 

Nagyon jó hatással volt rám az olvasás, teljesen illeszkedik jelen életem sarokköveihez. Minden bizonnyal kell egy bizonyos kor, ami meghozza a lényeg megértésének ideális klímáját az emberben, de azt is látom, hogy ha ez minél előbb megtörténik, annál jobb. A szerző mellőzi korunk divatos szlogenjeit, mint az "élj a jelenben, légy jelen, tudatosan megélt idő, éberség, mindfullness" , mégis ezeknek a tartalmaknak egy jóval nagyobb mélységet adó kifejtésére vállalkozik. Amiről Byung Han beszél az a szabad ember, aki uralja az időt, és nem Istent teszi felelőssé. Kóstoljunk bele abba a mitikus időbe, ami mozdulatlan, akárcsak egy kép, ahol nincs üresség a pontok között, ahol nincs halál.

"Az elbeszélés illatozni hagyja az időt. A pont-idő ezzel szemben szagtalan. Az idő csak akkor kezd el illatozni, amikor tartalomra tesz szert...Az idő elveszíti illatát, amikor minden értelem és mélyszerkezettől megfosztják, amikor atomizálódik vagy ellaposodik, elvékonyodik vagy lerövidül. "  (35.oldal) 

Kívánatossá válik Byung-Chul Han kontemplatív jellegű időfogalma. Mindenképp valamiféle gyakorlattá kell változtatni az olvasottakat, ha meg akarjuk tapasztalni, mivel a szerző erre nem ad utasításokat. A könyvben nincsenek kívánalmak, parancsok, receptek, felszólítások - nem mondja meg, miként alakítsuk át felfogásunkat. Viszont volt egy rész, ami átélhetővé teszi a leírtakat, aztán eldönthetjük, hogy miként élünk  tovább. 

A Typotex Kiadó megjelentette a szerző több esszéjét is, azok témája is ígéretes számomra. Hamarosan találkozhattok még nevével a blogomon. Addig is alább olvashattok egy kis részlet és illusztrációt a fent említett megélésemből.

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett) 

 

"Az eltűnt idő keresése Proustnál reakció a létet megbontó, fokozódó elidőtlenedésre. Az én "pillanatok sorozatává" esik szét. Így minden tartósságát, sőt állandóságát elveszíti: "a férfi, aki voltam- írja Proust- nincs többé, más ember lettem. Proust időregénye Az eltűnt idő nyomában kísérlet a széthullással fenyegetett én identitásának stabilizálására. Az időválságot identitásválságként éli meg.

A regény kulcsélménye közismerten a hársfateába mártott madeleine illata, íze. A boldogság heves érzése tölti el Marcelt, amikor egy kanál teát, a benne ázó madeleine-nel a szájába vesz: 

"Csodás öröm árasztott el, minden mástól elszigetelten, anélkül, hogy az okát tudtam volna. Az élet viszontagságait rögvest közömbössé tette, csapásait veszélytelenné, rövidségét merő érzékcsalódássá, ahogy a szerelemben, s valami becses esszenciával töltött  el: jobban mondva ez az esszencia nem bennem volt, én magam voltam az. Nem éreztem többé magam középszerűnek, esetlennek, halandónak. " (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában 6. Albertine nincs többé.)