Edit Klatt-Rénszarvasoko pásztora

A molyon, Emmi Lotta számos finn és finnugor kultúrával foglalkozó könyvet mutat be számunkra, és érdekes bejegyzései felébresztik az olvasó kíváncsiságát. Így kerültem kapcsolatba én is ezzel a könyvvel, aminek külön érdekessége, hogy a Móra Kiadó anno méltónak tartotta  a kötetet, és beválogatta a csíkos könyvek sorozatában. Az utóbbi hetekben bele-bele olvastam ezen kötetek értékelésébe, és nagy kedvet kaptam ahhoz, hogy egy újabb kihívás keretén belül alaposabban megismerkedjek velük. Ki is választottam öt csíkos, illetve öt pöttyös könyvet, ami megtetszett, aztán döbbenten tapasztaltam a könyvtárban, hogy a régi gyermekbarát sorozatból alig egy néhány kallódik a polcokon. Az általam megtervezett csokrot sajnos el kell felejtenem, mert az idő rövidsége miatt képtelen vagyok beszerezni ezeket. Nos, visszatérve  az eredeti könyvünkhöz, elmondható róla, hogy egy igazi kis ritkaság, érdemes olvasni és olvastatni gyermekeinkkel.

Az alaptörténet egy kissé szomorú téma, a körülbelül 6 éves kis Sara egyik nap vízért megy, amikor elrabolják vándor lappok, hogy később eladják Norvégiában. A kicsi lány vándorlásuk során megszereti ezeket az embereket, megismerkedik nyelvükkel, hagyományaikkal, babonás hitvilágukkal, csodaszép zenei kultúrájukkal, és új nevet is kap tőlük, ő lesz Neita, saját nyelvükön kicsi lány. Ahogy cseperedik ügyes kezű lány válik belőle, akit egyre csak a rénszarvasok érdekelnek, s minden vágya, hogy örökké Per-rel maradhasson szeretett állatai közelében. Ez a vágya csak részben valósul meg, mert a nomád élet állította nehézségek felemésztik a csoport erőtartalékát, és mindenkit áthal a változtatás szele. Per új utakra lépve keresi a nép fennmaradásának lehetőségét, és el kell válni a lánytól. A történet nem várt fordulattal zárul, és  a célközönség is megnyugodhat, Neita boldog lesz.

A könyv eltagadhatatlan erénye, hogy nagy részletességgel mutatja be a lappok, vagy ahogy maguk szeretik mondani a számik életét. A nomád népcsoport fő tevékenysége a rénszarvas pásztorkodás volt. Hatalmas csordáikat Finnország és Norvégia között vezetgették az év során mindig arra, ahol a legelők leginkább megfeleltek állataik igényeinek. Nagyon sajnálom, hogy olvas közben nem jelölgettem be az újabb és újabb hitüket megvilágító részleteket, pedig jó volna egy csokorba összeállítani például Rakah-ot, aki befészkeli magát az emberbe, és a víz felé vonzza, hacsak ki nem vágják az emberből és új nevet nem adnak neki, hogy Raukah még csak meg se találhassa még egyszer áldozatát, a többi számos babonával. A nomád életforma magában rejti a természettel való nagyon közeli, szoros viszonyt, ahol a csillagok nem csak vezérlik a népet, hanem üzennek is jelzik az eljövendőt. A sátoros élet szórakozási lehetősége a szájról szájra járó néphagyomány, a mesék, anekdoták tovább örökítése, és a meg nem szűnő állandó éneklés. Az év egy  részében szinte teljes a sötétség, életük viszonylag rövid nappalok, és hosszú homályba vesző estékből áll, van idő az énekre és a mesére.  Olof, de Neita nevelője Per is szinte mindent dalban mesél el, számukra minden kicsi dolognak jelentése van, és minden önmagán túli jelentéstartalommal bír. Az európai kultúrában elterjedt ötvonalas kottarendszerben képtelenség leírni és átörökíteni a számi dallamvilágot. A yoik, vagy joik általában hangszeres kíséret nélküli egyszerű dalok. Maximum dobos kísérettel csendülnek fel. Neita életében is nagy jelentősége lesz majd egy dalnak, ami megmenti őt az irigység sárga szemű kísértetétől. 

A számik ma egy körülbelül 80-100 ezres nagyságrendben létező Finnország, Norvégia, Svédország  és  részben Oroszország élő népcsoport, melynek életformája sokban hasonlít az európai emberéhez. Már csak részben foglalkoznak rénszarvas tenyésztéssel, motoros szánra cserélték régi szánjaikat, saját Számi Tanácsuk és Parlamentjük van, mely képviseli népük érdekeit. És bár sátraikat házra cserélték, amelyben kályha ontja a meleget, rénszarvasbőr kabátjukat gore-tex váltja fel, mégis viszik magukkal hagyományaikat mindannyiunk nagy örömére.

Az egyetlen bajom a könyvvel kapcsolatban maga a kerettörténet volt, ami megítélésem szerint túlságosan nyers és durva, főként, hogy gyerekeknek íródott könyvről van szó. A kislány elrablása és tehetetlensége bénítóan hat, és döbbenetes az, ahogy minden fájdalma ellenére a Stockholm szindróma iskolapéldájává válik, és megszereti elrabolóit. Tényleg csak ennyit írnék a könyv margójára negatívumként,  és szerencsére azóta sem hallottam lelki traumában hánykódó egykori olvasókkal. 

"Itt maradtam megannyi esttel..."

Babits Mihály- Szegény magára maradott 

 

 

 

Szivem magába szívott ezer illatot,  
ezerjó illat engem
hogy elkábitott!
Szivem most illatzacskó,
lelkem illatház:
ez a sok illat engem
hogy megbabonáz!
Virágok illatával
tele bús fejem,
virágok illatáról
rád emlékezem,
gyönyöröm aki voltál,
most vagy bánatom,
hogy tested vánkosára
le nem nyughatom.


Hervad a kertem violákkal –
Szegény violák!
Akár a ma, akár a holnap,
akár a világ.
Napos napot napok napolnak, –
hol a türelem?
Életpapok csapot papolnak, –
ó zord szerelem!
Sok hosszu, hosszu éjszakákon,
megint egyedül
szegény, szegény zugó fülembe
a Csönd hegedül:
komisz, keserves egy cigány ez
s ezer dala van:
kegyetlen, ős, örök vonóját
nyüvi nyomtalan.

Köszönet a gyávákért!

Függetlenül a saját véleményemtől, nagyon jó, hogy ez a könyv megszületett.

Bedughatom a homokba a fejemet, de a tény az tény, egyre hamarabb jönnek rá az emberek az élet értelmetlenségére. Az, hogy én megtaláltam helyemet és létezésem okát a világrendben, az semmit sem változtat azon, hogy mások nem. Kritikus helyzet, amikor nyakig a kamaszkorban, annak minden érzékenységében veszítünk el mindent, ami eddig értelmet adott. Ez történik ebben a könyvben is, amikor a nyolcadikos Pierre egyik nap erre ébred. Kétkedése, mint a pestis terjed az osztályban, és ahogy a betegségnél is lenni szokott, az ember először tagad. A gyerekek is tagadnak, kétségbeesetten keresik létezésük értelmét, minden erejüket latba vetve kapálódzva, saját lehetőségeik határait szétfeszítve, dadogva igazolni akarják, igen is vannak fontos dolgok az életben. Építenek egy bábeli tornyot, amire mindenki, mint egy oltárra helyezi önnön ajándékát. Amikor olvastam a könyvet, gyerekről gyerekere azt gondoltam, ez nem igaz, ezt nem lehet elvárni tőlük, aztán jött a következő gyerek, a még elképesztőbb adományával, és engem már a rosszullét kerülgetett, a kétségbeesés, hogy könyörgöm, valaki avatkozzon már közbe, ezt nem lehet hagyni! A dolog kettőssége és abszurditása abban áll, hogy egymásnak találják ki a feladatokat, tehát nem önmagad ajánlod fel értékedet, hanem a másik. Tehát egy kívülálló sokkal jobban tudja, mi a te legféltettebb kincsed.
Elkezdődik egy észveszejtő játék, ami olyan skandinávosan rémisztő, de nagyon is elképzelhető. Hasonló borzongást éreztem a Per Petterson Lótolvajok című könyvében, de még inkább Linn Ullmann Áldott gyermekében.
De mitől is szívnák magukba az anyatejjel ezek a gyermekek az élet értelmének tudását, amikor a körülöttük élő felnőttek is híján vannak ennek. Senki nem tudja, hogy az a feladatunk, hogy óvjuk és segítsük a gyermekeinket? Mind a szülők, mind a nevelők, mind a szakorvosok tétlenül szemlélik Pierre kiáltását? Tudom, hogy nem érdemes ilyen mélységekig boncolgatni egy irodalmi művet, ami steril, laboratóriumi körülmények közé helyez egy problémát, kicsit olyan „Legyek ura”-s szituációba, de itt jön az én szuverenitásom, én így olvasok, és értelmezem az irodalmi alkotásokat, ahogyan Müller Péter mondta, „-Én több pszichológiát tanultam íróktól és költőktől, mint a tankönyvekből.”
Mondanám, hogy ez a könyv lehetne az újonnan bevezetett erkölcstan, vagy etika oktatás egyik probléma felvető segédanyaga, de félnék, hogy nem megfelelő válaszok híján, csak lavinát indítana el, aminek be nem látható következménye lenne, akárcsak a könyvben.

Natsuo Kirino - Kín

Még mindig Japán, de már napjainkban, és egy egészen más társadalmi réteggel ismerkedhetünk meg, mint a korábban általam említett könyvekben. Ez itt a városi szegény réteg, akik nevetséges bérért vállalnak itt-ott munkát, akiknek vágyaik és igényeik túlszárnyalják a lehetőségeiket. A történet négy kulcsfigurája négy nő, akik éjszakai műszakban dolgoznak egy készételt csomagoló gyárban. Nem árulok el nagy titkot, hiszen a fülszöveg is kikotyogja, hogy az egyikük hirtelen felindulásból megöli a férjét. A kétségbeesett asszony egyik kolléganőjéhez fordul, hogy segítsen eltüntetni a holttestet. A furcsa megoldás indítja be a gépezetet, amely egymásra ránt sok-sok embert, és ennek segítségével nyakig merülhetünk a Japán társadalomismeretben illetve a mélylélektanban.

Ami nagyon érdekes a történetben az a négy nő egyéni története. Mindegyiknek megvan a maga keresztje, amit vonszol és ami lerántja olyan mélységekbe, amit talán nem is gondolt magáról. Mire vagy képes, meddig van merszed elmenni, hogy kikeveredj az adósságodból, hogy iskolába küldhesd a gyerekedet, hogy fellélegezhess. Mivel nem igazán krimi történetről van szó, a legelején a szemünk láttára történik meg a gyilkosság, így a könyv legfőbb erénye pontosan ez az alapos ábrázolás. A történtekbe véletlenül bekapcsolódik egy korábban elítélt ember is, remélve, hogy ő majd elviszi a balhét, és az ő múltja -de azt mondom a jelene is- olyan vérfagyasztó, hogy az embernek az élettől is elmegy  a kedve. Tokió társadalmának egy nagyon beteg, roncsolt rétegét ismerhetjük meg, és csak remélhetjük, hogy nem egy általános képről van szó. Bár, amikor azt olvasom, hogy napi szinten milyen mennyiségű és pornó manga jelenik meg náluk, milyen természetes meleg pornó mangát olvasni a metrón, akkor mégis csak arra gondolok, hogy itt nagy bajok vannak. 2006-ban Alejandro Gonzalez Inárritu előrukkolt egy úgy nevezett falhoz verős filmmel, a Bábel-el. Nagyon megrázó történet, talán nem is ez a legmegfelelőbb szó erre, de tény, hogy nagyon a valóságról szól, válogatott egyszerű tragédiák láncba fűzve, ami engem is elképesztett. Abban a filmben mindenki eldöntheti mi veri ki nála leginkább a biztosítékot, nos számomra mindenképp a japán vonal volt az. Képekben elénk teremtve ott áll a nyüzsgő főváros Tokió a maga roncs embereivel, fókuszban egy kamaszlánnyal. Valójában nem is története kiábrándító, bár az is, hanem az a valóság amit lefest a rendező arról a világról, a kapcsolatteremtésről, az egészséges lélek nyomát sem látni a fiatalok körében. Most is ez az érzés hatalmasodott el rajtam a könyv olvasásakor. Ebből nem lehet kimászni, vagy mégis?  A hajdani szép eszméjének a nyomát sem lehet látni, vagy csak ők nem látják meg.

Különleges hangulatú és remekül megírt könyv Natsuo Kirino Kín című kötete. 
((Nagyon zárójelben azért ide írom, hogy voltak bekezdések, amiket átugrottam, kicsit brutálisra sikeredett a leírás, de még az ilyen gyönge gyomrú olvasó is, mint én, képes kiolvasni a könyvet.))