Campbell, Joseph - Az ezerarcú hős

Nagyon örültem, amikor láttam, hogy kiadták Josepf Campbell kötetét, amibe úton útfélen belebotlik az, aki archetípusokkal, mítoszokkal, hősökkel foglalkozik. Így elolvasása után én is úgy gondolom, hogy ez egy megkerülhetetlen kötet. Végtelenül gazdagnak tűnő forrásanyaggal dolgozik, megjegyezhetetlenül sok mítoszt és történetet állít fel példának a szerző. Mind a meseterápiában, mind a művészetterápiában érintettem azt a területet, amit Campbell kutatott, de mégis úgy érzem, ez az a dúsan termő liget, ahonnan indulnunk kell. 

Az első fejezet azt próbálja megértetni olvasójával, hogy a mitológia olyan szimbólumokkal dolgozik, melyeket nem az ember alkotta, nem ő gondolta ki. Hiszen ezeket sem elnyomni, sem kitalálni nem lehet. "A mítoszok az emberi psziché spontán megnyilatkozásai." Olyan természetesnek vesszük a létezésüket, hogy soha meg sem kérdőjelezzük miért és hogy is vannak jelen a gondolkodásban? De ahogy elkezdjük számba venni a hősök problémáit, útjukat, segítőiket, sorsukat egy egyetemes sémát látunk kirajzolódni. S minél többet vizsgálunk meg, annál inkább látszik ez. Ilyen szempontból nézünk rá a könyvben az álmokra is. Mivel a mitologikus hős útja egy kibontakozást jelenít meg, ezért az elszakadás - beavatás- és visszatérés hármas ciklusát nevezi meg Campbell minden mítosz magjának. Ez a hős a hétköznapok világából indul el, mesebeli erőkkel találkozik, hogy döntő győzelmet arasson és olyan erők és képességek birtokában térjen vissza kalandos útjáról, amellyel áldást vagy megoldást hoz az embereknek.  A sikeres út életadó energiák áramlása a világ testében, mely egy láthatatlan forrásból ered, a Világköldökből, mely szimbóluma az univerzum közepének. Egy olyan kultúrában, melyet a mítosz táplál minden megelevenedik, értelmet és magyarázatot nyer. 

A kötet a bevezető után két nagy egységben bontakoztatja ki témáját. Az egyik magának a hősnek az útja - az említett elindulás, beavatás és visszatérés hármasságában, míg a másik a kozmogóniai ciklust tekinti át. Ebben a ciklusban a szerző a mítosz és álom közti különbségből kiindulva elszakad a tudattalan pszichológiai értelmezéstől és éppen ellenkezőleg, a mítoszok tudatosan formált lényegére világít rá, amit erőteljes képekkel (szimbólumokkal) kommunikált hagyományos bölcsességnek vall. Először az emanációról, a kiáramlásról ír, aztán a szűzen szülésről, a hős átalakulásáról, majd a mikrokozmosz pusztulásáról, a feloldódásról. 

Campbell a valaha létezett és létező  bölcseletek tükrében keresi a világ működésének rendező elvét. Archaikus szövegeket, mítoszokat, vallási iratokat, regéket helyez boncasztalára, ízekre szedve mutat rá a mélyben meghúzódó tudás lényegére. Bár rendkívül izgalmas és jól vezetett útba igazításokat kapunk, abszolút nem egyszeri olvasásra való irodalom ez. Valószínűleg sok eddigi gondolatunkat kell megvizsgálnunk, átrendeznünk. Azt sem mondom, hogy el kell mindezt fogadnunk. 

Hogyan élhetjük meg modern korunk hősiességét, miként öltenek testet ma az archetípusok, hogyan tudunk kapcsolódni eltárgyasodott, természettől eltávolodott világunkban az Eredetünkhöz, felfogható-e mai világképünkkel bármi is a létezésről? Ezek már csak utózöngék bennem az olvasás után, akárcsak az, hogy jelen korunk milyen egyedi történeteket ad hozzá a hajdani mítoszokhoz. 

 Hozott pontszám: 5 

Kákosy László (szerk.) - A ​gyönyörűség dalainak kezdete

Az óegyiptomi szerelmes versek a munkahelyem kerítésének kőpadkáján pihentek. Valaki ott hagyta, én elhoztam, és a költészet napján kinyitottam. Mindkettőnk történetében van valami rejtélyes, valami ki nem számítható, különleges. Ezek az i.e. 1400-1100 közötti időben, óegyiptomi írással keletkezett szerelmi költemények a mai napig olvashatóak, bár verstani sajátosságairól szinte semmit nem lehet tudni. A hieratikus írás csak a mássalhangzókat jelöli, és a rímek felismerése is szinte lehetetlen, tekintettel arra, hogy holt nyelvről van szó. Mégis az az érzelmi megragadás, közvetlen kifejeződés, ami a verseket jellemzi, ősivé és annyira ismerőssé teszi a költeményeket, mintha csak bennünk születtek volna. 

A papiruszokon vagy cserépdarabokon fennmaradt írások sokszor töredékesek, hiányoznak belőlük sorok, vagy nagyobb részek. Homogénné csiszolása révén, ami Molnár Imre nevéhez köthető, stílusában behozza az egység érzetét. Olyan, mintha a nép ajkán születtek volna, amit aztán a költők fontak volna versbe. A versek naiv bája, természetközeli képei őszinte megnyilatkozásai a szerelemnek. Magyarázat nélkül is hamar rájövünk, hogy a fivéremnek-nővéremnek jelölt szereplők nem testvéri kapcsolatban állnak. A költemények között vannak olyanok is, melyek a szerelem képét használják az isten-ember szeretet ábrázolásához. Ez nem is annyira ismeretlen, hiszen az ókori keleten több ilyen alkotás  született. A héber Énekek éneke szintén a férfi-női szerelem képét használja, valamint Rumi - Cseppek a borból  kötetben megjelent versei is arra vállalkoznak, hogy láthatóvá tegyék  a láthatatlant. 

Az alkotások tisztasága, egyszerűsége és szókimondása fogott meg leginkább. Kicsit nehezen találtam meg már magamban ezt a lelkesült szerelem érzést, de megvolt, csak mélyen, fiatalkori életérzésekben lapulva. Ebben a könyvben maga  a létezése a leginkább lenyűgöző. Az, hogy van, hogy olvashatjuk. Kákosy László végezte a nyersfordításokat az óegyiptomi eredeti szövegből, de Molnár Imre adott hangot nekik magyar nyelven. Hogy még inkább benne éljünk a keletkezés  körülményeiben, a kötetet egyiptomi fali és sírképek részletei illusztrálják. 

Az 1976-os kiadás a mai napig felfoghatatlan értéket tükröz. Jó volt visszamenni a líra gyökeréhez a költészet napján, belemarkolni egy láthatatlan kötelékbe, ami összerántja mindazt, ami széthullni látszik manapság.

Hozott pontszám: 5

 

MEHMEH VIRÁGOK

Meghallgattam a szivem.
Úgy bánok véled ezentúl,
ahogy ő diktálja, midőn ölelésbe fonódunk.
Ragyogó festéke a szememnek a vágy,
ha reád röpitem tekintetemet.
Szemem világossága te vagy;
csak azért törekszem közeledbe,
hogy érezzem lobogásod,
ó, én szivemnek mindenható ura, te!
Gyönyör-áldotta idő ez;
ó, bár az öröklét
volna ez óra tanyája!
Amióta karodban aludtam,
megkönnyebbült a szivem.
Sem gyász feketéje,
sem öröm ragyogása
nem távolíthat el soha tőlem.

 

Cusk, Rachel - A vendégház

Rachel Cusk könyvét több olvasó saját életével és kérdéseivel kapcsolatban is találónak érezte. Mivel élethelyzetből és életkorból adódóan én is így érezhetek, természetesen nekem is voltak összecsengéseim a főszereplővel. De mégis valami más fogott meg.

Az őszinteség egyik legjobb formáját használta fel a szerző, amikor a középkorú nő, M. egy bizonyos Jeffershez íródott végtelen levélfolyamában írja le, hogy mi játszódik le környezetében és még inkább azt, hogy mi játszódik le önmagában. Egy reggeli séta képei jelennek meg szemeink előtt Párizsban, ahol a történetet mesélő M. készen áll arra, hogy beengedje önmagába mindazt az élményt, amit dob elé az élet. Jó az ilyen nyitottság, amikor képesen vagyok minden kis foszlányra rezdülni. Csak épp a sérülés esélye is megnő. De miféle sérülésről beszélek, hiszen ezen a reggelen napfényben nyüzsgő emberek, fényárban úszó kirakatok fogadják főhősünket. "Az utcák, mintha tökéletes fény-árnyék szurdokká változtak volna". Ebben a cél nélküli sétában jelenik meg egy galéria hirdető plakátja, mely L. festményét ábrázolja. Miután M. besétált a kiállításra a képek láttán elindul benne  valami olyan, ami után az ember nem lehet ugyanaz, mint előtte. L. alkotásai a férfi elementáris szabadságát tükrözi minden ecsetvonásában. Ennek kapcsán megjelenik a nőben az egyedülvalóság érzése, melyet majd több, összetett érzés is követ. A következő lépés meghatározóvá válik; M. kifordítja a dolgok menetét, amikor felveszi a művésszel a kapcsolatot és meghívja magukhoz a lápra, ahol felajánl a festőnek egy vendégházat, és annak lehetőségét, hogy lefesthesse az ottani világot. 

Hosszas várakozás után hirtelen meg is jelenik  L., de mondanom sem kell, hogy minden másként történik, mint azt mesélőnk elgondolta. M. férjével, Tonyval és lányával, Justinnal, illetve annak párjával, Kurttal lakik épp a lápon, amikor berobban életükbe a festő egy fiatal hölgy társaságában. A szabadság és zabolátlan művészi erő, ami megérintette M-et korábban, most teljhatalmat követel benne és folyamatos önreflexióra készteti a nőt. Az önboncolgatás előterébe anyasága és lányával való kapcsolata kerül, de természetesen idősödő női mivolta éppúgy hangsúlyos lesz, mint hivatása. L. viselkedése mindannyiukra hatással van, de leginkább a levélíró M. érzi magát találva. Szinte nem történik semmi, akár három mondatban össze lehetne foglalni a regény cselekményét, de az igazi változások, melyek nem vesznek el három mondatban, azok belül zajlanak. 

Ebben az idilli környezetben, ahol látszólag minden készen áll a visszavonulásra és egy szelíd életre, számomra a Vendégház szimbóluma volt hangsúlyos. Adott egy szabad, befogadásra képes terület az életünkben, talán el is van szeparálva a többitől, és ebbe a semleges zónába beleejtőernyőzik valaki, akitől azt várjuk, hogy megtölti majd tartalommal az üres és szabad kapacitásainkat, aki felpezsdíti majd unalmas, lecsitult mindennapjainkat. De a dolgok valahogy nem úgy jönnek el soha, ahogy várjuk. Tanúi lehetünk M. befogadásának, változásának, annak a belső útnak, ami mégis előreviszi őt.

Rachel Cusk könyve azokról a bennünk játszódó jelenségekről, gondolatokról szólnak, melyek hangjai soha nem szűnnek meg létezni. Érzékenység és finom figyelem jellemzi a kötetet, ahol a történet a felszín alatt játszódik. 

Hozott pontszám: 4,5

"Végül beláttam, hogy Tonynak igaza volt, le kell pihennem, úgyhogy csak hevertem ott, a könnyűség csodás érzését ízlelgetve, mintha hatalmas, rosszindulatú daganatot távolítottak volna el belőlem. Végül is senki másra nem tartozott, hogy a daganat ott volt, és az sem, hogy eltűnt - éppen az volt a lényeg, hogy megtanuljak inkább magamban élni. Mindenki más, úgy tűnik, tökéletesen boldogan él magában. Csak én sodródom ide-oda, mint egy kóbor lélek, akit kidobtak önmagam otthonából, hogy a többi ember minden szava és hangulata és szeszélye csapkodjon! Az érzékenység egyszerre a legszörnyűbb átoknak tűnt a szememben..."