Péntek Orsolya - Hóesés Rómában

 "Milyen az a hely, ahol késő van valamire tizenöt évesen? Eszter éles hangja, mint egy mérgezett nyíl, repült át az asztal felett..."

"Ebben a családban mindenből kettő van", hangzik el a regényben, és nemcsak, hogy kettő, de valahogy ez a kettő is összegubancolódik folyton. Júlia és Borka unokatestvérek, de a megtévesztésig hasonlítanak egymásra. És ha valóban létezne bármily keveredés is, a sorsukban megvan az a végtelen egyezés, amit magukon viselnek egyazon kor, egyazon társadalmi helyzet szülöttei.

Borka Magyarországon marad,  Júlia Rómába emigrál a hatvanas évek reménytelenségében. Vajon melyiküknek sikerül jobban kiteljesíteni önmagát? A művészetet választó Júlia hirtelen eltűnt apját kutatja Olaszországban. Gyökeret keres, menedéket vagy valakit, akihez tartozhat? Miközben nem engedi el a magyar szálakat sem, Borkát, akihez valódi ikerkapcsolat köti, s be nem teljesedett anyaságát az ő lányaiban, Eszterben és Dorkában próbálja megélni. Borka pedig itt próbál boldogulni,  végletekig beszorított keretek között, a rendszer, a házasság, a boldogtalanság betonpaneleinek nyomása alatt.

Az jutott eszembe a könyv elolvasása után, hogy jobb lett volna soha nem olvasni ezt a könyvet. Jobb lett volna nem tudni azt, amit csak sejt az ember.  Péntek Orsolya  hihetetlenül precíz és türelmes hóhérom volt. Éveken át csiszolta élesre a lányok sorsának kőszirtjeit, s amikor szétaprózta az időt és az eseményeket, morzsákra bontotta a múlt emlékeit, akkor beleengedett ebbe a tűkristályos verembe, ahol minden mondat és mozzanat megsebezett. Rendkívül fájdalmas női sorsot sikerült megalkotnia, ami horzsol és mar. S közben, mint egy fáradt metronóm, amely egyre lassabban kattog, az idő is lelassul, a mondatok is szinte szétlapulnak, elég észrevehetetlenül keveset mondaniuk és úgyis sokak. A mellkasban szorító pihegés fájdalmai ezek. A regény körülbelül felénél beáll ez a kimerevített fájdalom, és innen csak nagyon lassan lehet feljebb, de nem feljutni, valami elviselhető világba. Belőlem kiszívta a remény minden szikráját. Ebben a tekintetben képes volt tökéleteset alkotni a szerző, még ha nem is kellemes az összkép. 

Egyedülálló Péntek Orsolya stílusa, mind a háromkötetes regény koncepciója, mind ennek a résznek a felépítése és jellegzetességei. A korábban olvasott Dorka könyvét most már biztosan jobban tudnám kötni, de bevallom hogy semmi kedvem ebben a közegben maradni, sőt talán jobb volt úgy, a háttér nélkül követni a lány sorsát. A Hóesés Rómában egyfelől érzékelteti a női támogatás erejét, a sorsközösség jelentőségét, de még így sem volt képes egy pászmányi napsugarat belopni a történetbe. Egy kósza mosoly sem futott végig az arcomon, hiába láttam a szerző szép természeti képeit, belevakult a lelkem ebbe a kigyomlált reménytelenségbe.  

Hozott pontszám: 4

Beh Mariann - A kert konyhája

Lehet rám hatni a szépséggel, és ez a könyv egy esztétikai élmény. 

Méretét tekintve is megköveteli, hogy otthon, egy kényelmes fotelba bevackolódva olvassuk. A kötetet kinyitva egyszerre jelenik meg tél és nyár, ősz és tavasz, egy varázsütésre a természet maga költözik szobánkba. A kert konyhája először a fűszernövények ártatlan kis zöldjével bólingat be, majd egyre merészebb utakra tévedünk Beh Mariann kezét fogva. Hiszen nem állhatunk meg a borsikafű, a bazsalikom vagy a lestyán üdeségénél, a kertkaput elhagyva a vadon növényeit is becsempészhetjük Hestia asztalára. A csalán vagy a medvehagyma fogyaszthatóságáról talán már sokunk hallott, de a merészebb vállalkozók a réti herét, a tyúkhúrt és a pásztortáska enyhén csípős, tündéri, szív alakú levélkéit is étkül vehetik. S ha ez nem volt elég, akkor együnk virágokat. Már sok-sok évvel ezelőtt olvastam Petrik Adrien könyvében (talán a Hideg szóda élvezete kötetben), hogy mely virágokkal bolondíthatjuk meg salátáinkat például. Bevallom azóta sem került közelebb hozzám a gondolat, hogy virágot egyek, de aki esetleg belevágna ebbe, annak eligazítást ad az "Ehető virágok" című fejezet. Van itt ibolya, hárs, akác és búzavirág is, sőt még szeretett napraforgóm szirmai is húsételek és köretek díszeként végzi. No de mit készíthetünk ezekből a természeti csodákból? 

A kötet második része a növények feldolgozásával foglalkozik: a begyűjtéssel, szárítással majd jönnek a receptek. Az ételek előállításánál néhol jelentősebb szerepet kapnak ezek, de van, hogy csak szórásként, díszítő elemként színesítik a fogásokat. Mindenki annyit vállal be, amennyi számára még elviselhető. A virágszirmokba hempergetett túrós-sajtgolyók izgalmasan néznek ki, leginkább úgy, mintha egy kisgyermek készítette volna, mondjuk anyák napjára. Bizony kell egy kis vállalkozószellem némelyik alkotás elkészítéséhez, de a szerző nem is ígér mást, csak egy kalandot, ízlelőbimbónak és szemnek. Az itt következő  receptek évszak szerint vannak lebontva, hogy éppen mely növények vannak terítéken. Levesek, főzelékek, saláták, édességek és ínycsiklandozó italok is meghódításra várnak. Egyébként már az ételek címe is hívogató; a narancsos hársfavirágszörp akár tündérek eledele is lehet, akárcsak a rozmaringos mézeskalács. De húsételek is vannak a repertoárban, így a kísérletezőkedvűek elkészíthetik a fűszeres bodzaszószt húsgolyóval, vagy a grillezett karajt szivárványsalátával. Esetleg karaj nélkül is menni fog! Tény, hogy a bemutatott receptek főként  húsmentesek. 

Csodálatos fotók hozzák meg az olvasó kedvét a kreativitás konyhai kiéléséhez. Sajnos egy hiba is csúszott a kötetbe, a turbolya bemutatásához tartozó fotó véleményem szerint salátaboglárkát ábrázol. Ez annál is aggályosabb, mert a turbolyának van egy hozzá igencsak hasonlatos mérgező testvérkéje a foltos bürök, valamint a salátaboglárka is könnyen összetéveszthető a réti boglárkával, ami szintén nem javasolt fogyasztásra, és maga  a szerző is javasolja, hogy alaposan nézzünk utána, hány aranysárga szirmocskája is van a begyűjtött virágnak. 

Sajnos az általam  vadturbolyának vélt növényt én sem mertem leszedni a hétvégi kirándulásomkor, de a bodzavirágból vagányan megszedtem kosaramat és ma már ittam is a hűs itókából. Tárkonyecetet, gyógyteákat, bodzaitalt és medvehagymás túrókrémet, illetve petrezselymest is készítettem már az inspiráló sorokat olvasva.

 A csodás kötetet véleményem szerint kitűnő ajándékul szolgálhat!

Hozott pontszám: 4/5 

Bodzavirágom...

Vadturbolya ????
A kellemes és ánizsos illat úgy tűnik, csak a zamatos turbolya jellegzetessége, mert ennek nem volt ilyen. Viszont egérszaga sem volt, mint  azt a foltos bürökről mondják. Egy életem, egy halálom, egy levelet elrágcsáltam, nekem ízlett, de másnak nem mertem tálalni belőle. Pedig régi vágyam, hogy turbolyát fogyaszthassak. 

Beh Mariann a Bazsalikomos kert megálmodója és a könyv szerzője

Szepes Mária - A szerelem mágiája

 "Benned él párod sajgó negatívja. Várod, hogy a varázsszót kimondja: "Én vagyok Te",

 amely örök sebedet gyógyítja."

 

Valamikor harminc évvel ezelőtt olvastam először, az akkor frissen megjelent Szepes Mária könyvet. Sok év telt el azóta, és mi tagadás egész mást jelentett ma ez a könyv, mint akkoriban. Én is változtam meg a világ is. De vajon változott-e a könyv tárgya,  a szerelem? 

Az írónő rögtön egy nagyot ugorva Freud, Adler és Jung oldaláról kezdi megközelíteni a témát, hangsúlyozva a három nézet alapvető különbségét. Mert hát mi is a szerelem, mely szerteágazóan beborítja kultúránkat, történelmünket és saját való életünket?  Hányan és hányan próbálták megragadni mibenlétét, s mi magunk is hányszor igyekeztünk elcsípni és megmagyarázni. Költőkké válunk, amikor elborít bennünket ez a felfoghatatlan érzés, vagy féltékeny őrültként lépünk fel magunkból kikelve. Mássá leszünk, ezt mindenki megtapasztalja, és erre csak egy nagyon is erős és egyedi erő képes. Erő, azaz mágia. Freud minden emberi megnyilvánulás mögött a nemi ösztönt jelölte meg, mint legfontosabb hajtóerőt. Adler hatalmi vágyként, Jung pedig Isten utáni vágyként értelmezte a szerelmet. Szepes Mária pedig így fogalmaz: "De mindhárom mögött ugyanaz az isteni ősenergia: a teremtés szüntelen mozgásban levő árama lüktet csak különböző létsíkokon"

A szenvedély oldaláról közelítve indul gondolatmenetének kifejtése, mely a végtelenből végesbe való betörésként jelenik meg világunkban. A lüktető, pulzáló vágy hona ez még. Majd körüljárja az összetartozás mibenlétét és azt, hogy  hogyan tud valami természetfelettinek a megjelenítője lenni  két ember szerelme. 

Nem állítom, hogy kimerítette volna a szerző a témát, egyáltalán nem. Sőt, nekem kevésnek is tűnt mondandója, mintha csak egy szeletkét mutatott volna be abból a gazdag rétegződésből, ami benne kialakult, vagy megteremtődött. Érintőlegesen beszél csak a szerelem misztikumáról, de ez a tapintás, amivel nem is kell feltétlenül egyet érteni, ahhoz mégiscsak hozzásegít, hogy hangot adjunk a magunk véleményének, megfogalmazzuk és át is gondoljuk ezeket élettapasztalataink tükrében. 

Ilyen tekintetben furcsának is, túl kézzelfoghatónak tűntek Szepes Mária tanácsai, mit ne tegyünk soha, illetve mi az, amit el ne mulasszunk megtenni azért, hogy harmonikus együttlétben éljük párunkkal.  Olyanokkal találkozunk, mint például soha ne kicsinyeljük le partnerünk képességeit, ne gúnyolódjunk, ne vegyük át mások szövegeit, ne bíráskodjunk és hasonlók. 

Gondolatindító sorok, sokszor kicsit elvont eszmefuttatások keveréke lett számomra a könyv. Voltak részek, melyek kifejezetten tetszettek, de akadtak olyanok is, melyekkel nem tudtam mit kezdeni. Mint minden vékonyka könyv, így ez is magában hordozza annak veszélyét, hogy néhol megállnánk és olvasnánk még a témáról. Nos, akkor azt ajánlom, hogy tegyük meg, ne adjuk fel, keressük meg a téma folytatását máshol! Gondolatébresztő, szemnyitogató olvasmány az írónő spirituális megközelítése, nem is akar több lenni. A sorozat más tagjához hasonlóan, ez is csak a bevezetője lehet az adott témának.

Hozott pontszám: 4

Szepes Mária

Dragomán György - Főzőskönyv

Kapcsolatom a könyvvel úgy kezdődött, hogy követem Dragomán György közösségi oldalát, és szilveszter előtt az egyik írásában igazán kedvem leltem. Arról szólt a fáma, hogy miként lehet egy jóféle újévi lencselevesre szert tenni. No' hiszen, erre már én is felkaptam a fejem, mivel akár igaz, akár nem, de a gazdagság és áldás  reményében én is az apró szemű hüvelyessel indítom rendre az évet. Az ember megteszi, ami telik tőle, nem? Eme lencseleves tárkonyos is, meg paradicsomos is, és  beletévedhet abba a fazékba nagy duzzogva egy kis kolbász is. Nem is a dicskoszorú reményében, dehogynem hanem inkább az írás átütő stílusa miatt, végül megalkottam a végtelen jólétet hozó levest. Az újévi ebéd után a rendesen kiürült mélytányérok láttán megrészegülten újabb sikerekre vágytam. És ha a 2021-es esztendő még forradalmi anyagi változásokat nem is hozott, annyi azért került a bankszámlámra, hogy megvehessem immáron Dragomán György újonnan megjelent kötetét, a fent említett leves történetét is tartalmazó Főzőskönyvet.

Mert alapvetően ez nem is egy szakácskönyv, hanem egy életkönyv, ahol nagy szerepet tölt be az ebédlőasztal. Polcz Alaine Főzzünk örömmel kötetét juttatta eszembe, ahol hasonló élményekkel gazdagodtam. Sőt azóta észrevettem, hogy rendre az ilyen típusú szakácskönyveket preferálom, ahol az ételekről nem csak az összetevőik és elkészítésük szintjén beszélnek, hanem a hozzá kapcsolódó történetek, legendák is bemutatásra kerülnek. A saját receptkönyvembe is írok egy-egy emlékezetes információt, kinek-mire készítettem, milyen sztori kapcsolódik hozzá. Persze ezek messze elmaradnak attól, amivel Dragomán György megkínál bennünket. 

Vannak szakácskönyvek, melyek olyan álomszép képeket tartalmaznak, hogy az ember azonnal meg akarja maga is alkotni azokat az ízes csodákat. A Főzőskönyv ugyanilyen, csak épp a szerző itt a szavakkal bánik úgy, hogy magunkénak akarjuk tulajdonítani azokat az életérzéseket, melyeket megjelenít. Mert nem biztos, hogy elsősorban a zamatokat akarjuk, hanem úgy összességében mindent, ami a sorok közt megjelenik. Itt pedig tapinthatóan jelen van  a gyermekkor a minden éhségét csillapító vajas kenyerével, a gyermekeink örökké pizzát követelő közös harsogásával, de a személyes kedvencek, békítő falatok, ünnepek elengedhetetlen ízei is. Ezek pedig nem csupán a libacombról és hideg paradicsomlevesről szólnak, hanem mindarról, amit az étel jelenthet. Mindez Dragomán György stílusában. Humoros, végtelenül őszinte, magát is kritikusan szemlélő, örökké kísérletező lendülettel tálalja fel ételeit, és csak úgy mellékesen egy-egy rövidebb novellával is megajándékozza nyájas asztaltársaságát. 

Ez alkalommal kedves Író Úr inkább a főzési és alkotási szenvedélye nyűgözött le, és nem egy kreálmányát azóta magam is elkövettem. Kreatúra, mert hogy nem feltétlenül a disznópecsenye az ami lázba hozott, hanem például a hideg tea készítése, vagy a fűszerek iránti hódolata, ami engem is megérint, vagy épp a saját készítésű tárkonyecet tudománya, ami nálam  a térdremegtető kategóriában van. Szóval inspiráló lett ez a könyv úgy egészében és darabjaiban is. A vaslábosok titkáról szerintem mindenkinek hallani kellene, akárcsak a számomra teljesen fehér foltot jelentő kukta edények rejtelmeiről is. Sótól az eperig, hagymalekvártól a panírozásig élményszámba megy az összes történet. Végére hagytam a közös kedvencünket, a kenyér készítést. Most sajnos nem vagyok abban az életállapotban, hogy ezt megtehetném, de volt idő, amikor nem így volt és talán lesz is. Nagyon jó volt ezeket a tapasztalatokat olvasni egy olyan embertől, akinek eddig csak tollforgató keze ügyességét ismerhettem. 

Varázslatos volt számomra megélni azt, hogy képek nélkül is ugyanolyan intenzíven hatottak az illatozó ételek, beindultak a gyomornedvek, mintha csak a népmesei terülj, terülj asztalkámat láttam volna lelki szemeim előtt. 

Hozott pontszám: 5

 

Dragomán György