Gágyor Péter Imre - Hétfő

HÉTFŐ
(az első hétfő Nürnbergben)

Az utcán jársz magadban,
a hátadon a magány,
vagy egyedül a vonatban,
a zsúfolt villamosban
a magány mindig rád talál.
Sárkányok úsznak az égen
torz felhők képében,
idegen a város, az utca,
és a lépted a kövezeten
a távolban koppanna
tán Münchenben
s üzenetet nem visz a posta
onnan sem
nem üzensz sem haza
sem idegenbe.

Marad minden
zátonyon pihensz
nem révben:
a képzelt kézfogás,
a szomjazott ölelés,
ami nincsen –
ami nem lesz
más a nap az égen…
Az utca, a lépted,
a messzi város, a táj –
az idegen szemek,
benned a régi képek
szenderegnek
még  a képzelet is fáj.

Kép: Ghyczy György
Forrás: Facebook.

Hankiss János - Hajnali három / Habfürdő

"Mert a boldogság nem valami távoli, csodás szigeten terem a számodra, amelyet csak meg kell találni. A boldogság belőled fakad. Neked kell megformálnod, itt és most, mert nincs számodra más lehetőség, mint itt és most ragadni meg azokat a felvillanó élményeket, amelyek körülvesznek."

Füves könyvről írni egyáltalán nem egyszerű feladat. Az ilyesfajta kötetek szerzői maguk is egy változási folyamaton mennek keresztül, tehát nyomon követhetjük az ő alakulásukat is, de az olvasó személyes érintettsége is formálódik lapról lapra. Kivételes egybecsengés lenne, ha mindkét fél egyszerre, és egyfelé alakulna. De még akkor is kétséges, hogy fejlődik-e valamit a nézőpontom, van-e elég húzóerő a tartalomban. 

Most, hogy szétszedtem a kifejezést, elmondom, hogy ez a kötet, csak saját megfogalmazásom szerint füves könyv, kategorizálása nem tartalmazza ezt a címkét. Ettől függetlenül tőlem megkapta. 

Az eredetileg 1982-ben megjelent Hajnali három című kötet a szerző, Hankiss János (1926-) orvos feljegyzéseit tartalmazza. Ehhez kapcsolódott a Habfürdő, s így  látott napvilágot 1988-ban. 

Ezt azért volt fontos kiemelnem, mert számomra a két mű között óriási különbség van. 

Még egy kis személyes előtörténet a könyvhöz. 

Ez a bűvös kék kötet késő kamaszkorom kiemelkedő könyve volt. 1988 óta vezetek naplót az olvasmányaimról, de érdekes módon ezt, nem jegyeztem fel benne. Vajon miért? Az biztos, hogy sokáig újra és újra elővehettem. Erről tanúskodnak a bejegyzések, könyvjelzők, üzenetek. Olyan szösszenetet  is találtam, hogy kinek akartam felolvasni, idézni. A korábbi postban található részletet tudom, hogy felolvastam egy baráti esten a kilencvenes évek elején. Harminc évvel az első olvasás után megrendítő élmények törtek fel bennem. Habár azóta nem vettem kézbe a kötetet, mondhatni, hogy nem is emlékeztem a szövegére, mégis ennyi idő távlatából felidéződött bennem minden, és nyomon követtem a mostani gondolkodásmódomban ezeket a sorokat. Jobb tanító híján, ezen nevelődtem. Mivel ennyire azonosulok a gondolatokkal, nehéz is független véleményt mondanom a műről. 

A fejezetek hét gondolat köré csoportosulnak, de nem alkotnak  masszív egységet. A gondolatfüzérek egymásból kinőve burjánoznak. Annyira simulékonyan kötődnek egymáshoz, hogy számomra nem jelentett gondot ezek befogadása. Mit tartalmaznak a fejezetek?  Mindent, ami csak úgy áramlott ki a szerzőből. Örömről, lemondásról, megbocsátásról, hiányról, vágyról, vonzalmakról, választásról, kételyről, megalkuvásokról, terhekről és így tovább. Talán ennek  -és persze ne felejtsük el József Attilát-, hatására éveken keresztül magam is vezettem "Szabad gondolatok" néven feljegyzéseket. Valahol fontos, hogy aki erre alkalmas, az kiírja magából a gondolatait. Aztán biztos adódik olyan olvasó, akinek megadják ezen sorok a nagy rácsodálkozást. Hankiss János a saját tapasztalatából ír. Orvosként főleg a fájdalomról, szenvedésről és elmúlásról szövődő gondolatai voltak megrendítőek és hitelesek. A Hajnali három nemcsak tartalmában, hanem szövegében is gyönyörű, bár kétségtelenül érezhető némi egyeletlenség a mondatokban. Betudható ez az írás személyes jellegének, és ha látta is lektor, bizonyára nem mert belenyúlni ezekbe a mondatokba. 

Most, évek múltán is nagy élmény volt a kötet. 

Aztán belefogtam a Habfürdőbe, ami oldalról oldalra egy másféle elképedésre adott okot. Nem csodálom, hogy itt már alig találtam korábbról aláhúzást, nincs csillag, bekarikázott oldalszám, szinte semmi. Egy jóval kimódoltabb, csiszolt és gyakran közhelyes szöveggel volt dolgom. Ezt a száz oldalt egy óra alatt el lehetett olvasni anélkül, hogy bármi nyomot hagyott volna bennem. Reggel óta próbálok rájönni, mi lehetett a baj? Kikopott belőle számomra a személyesség, egy bölcselkedő hangnemet vett fel a szerző, ami nekem elütött az előző részektől. Itt is voltak megkapó pillanatok, de valahogy a szövegkörnyezet, vagy beágyazódás volt fals? De az is lehet, hogy nekem magamnak jelentettek kevesebbet ezek a gondolatok, ez a stílus?

Így aztán elég vegyes érzésekkel tettem le éjszaka a művet. 

Egy rendkívül személyes jellegű könyvről van szó, ami nem biztos, hogy megtalálja jó olvasóját.  Szeretném hangsúlyozni, hogy összességében nekem sokat adott, és aki felleli valahol, az nézzen bele, kísérletezzen, mennyire találják meg a gondolatok, és nézzen magába, hagy-e jó nyomot benne! A molyon kiírt idézetek talán segítenek az eligazodásban.

Hozott pontszám: 5* / 3 

"De a földi helyeken kívül bent is őrizned kell titkos sarkokat, merész vágyakat, feltörő elképzeléseket, amelyeket magadban dédelgetsz és senkinek ki nem adsz.
Ez lehet csodálat valaki iránt, egy nő iránt, akit nem is akarsz megkapni igazán, csak megőrizni"

 

 "Ha valakire ránézek és eszembe jut, hogy ennek az embernek el  kell viselnie önmagát, mindjárt elnézőbb és kedvesebb leszek vele."

 

Vass Norbert - Indiáncseresznye

Lényegesen jobb helyzetből indultam volna, ha tudom, hogy mi az az indiáncseresznye, jobban mondva a könyvben szereplő indiáncseresznye szörp. De nem tudtam, és egész sokáig valamiféle jelképes dolognak gondoltam. Valójában ez a szörp tényleg létezett, és a Vass Norbert által megjelenített kornak, az 1990-es évek elejének egy üde színfoltja volt. Mint ahogy emblematikus eleme ennek az időnek a BMX bicikli, a Casio fémszíjas, 10 memóriás karóra, a Mortal Kombat játék vagy épp az utcán megjelenő Family Frost autók. Erre mondjuk, hogy fél szavakból is megértjük egymást. Nos igen, aki akkor volt kiskamasz, azoknak ezek a hívószavak történet nélkül is elindítják a belső filmjüket. 

Az a majd tizenöt év - ami a szerző és köztem van-, arra volt most elég, hogy felidéződött bennem is a kilencvenes évek életérzése, de már nem, mint valami belső-szoros azonosulás, csak a szemlélő, és részben érintett résztvevő emlékezése. Emlékezés, de nem átélés. Nehezen tudtam azonosulni a történettel, hiszen egy nagyon behatárolt időszak fiúközösségének a belső életében járunk. Ennek a csoportnak megvannak a maga belső törvényei, és a falkába tartozás akkoriban is kemény dió volt. 

A kamasz szemszögéből ábrázolt, visszaidézett események mégis elkezdték élni önálló életüket, és jól sejtettem, bármennyire is kirekesztett voltam az elején, lassan bevonódtam, és egy egész más szinten, de részese lettem a novelláknak. Érdekes jelenség, amikor a fiatal írógeneráció is rendelkezik már egy stabilan, jelzőbójákkal jól körülhatárolható relikviagyűjteménnyel. Az meg a legmeglepőbb, hogy csupán a múltidéző jelenetek felállításával életre kel a korszak, mozognak a szereplők, lábra áll az irodalom.

A kötet borítóján Szabó Ottó, közismert nevén RobOttó fémhulladékból készült, szifonpatron hátizsákú, repülésre is alkalmas, Jetpacketjét láthatjuk. A szifon összekapcsolható az indiáncseresznye szörppel, és mindennek tetejében ez a robot önmagát rajzolja, ahogyan a szerző is talán kicsit önmagát írta bele ezekbe a történetekbe.

A novellák lazán kapcsolódnak egymáshoz, de folyamatában olvasva mégis képesek létrehozni egy laza textúrájú szöveget. Igazán hangzatos mondanivalója egyik írásnak sincs, mint ahogy a hazánkba beosonó jóléti életforma is észrevétlenül terült szét bennünk. A főként párbeszédekre épülő, kiskamaszkori mindennapok bemutatásának szövege követi a gyerekek stílusát, nincs benne semmi emelkedettség, így képes hiteles maradni. Mégis, egy-egy történet kicsit megrengeti az embert. Ilyen volt nekem például a "Mélyzöld" című írás, mely egy tréfából indul ki, de pillanatok alatt egy tragédia árnyképét idézi fel. Hihetetlen gyorsasággal lehet megjárni a mennyet és a poklot, elég erre két-három mondat, és a jól felépített alaptörténet ledobja magáról külső burkát. Itt már az is megjelenik, hogy milyen gyorsan el lehet hagyni a gyerekkort. De Vass megjátszatja olvasóit, és más útra terel minket.

Az igazán rövid könyvecske bárkit képes egy napra visszavinni a múltba, lesz nagy homlokcsapkodás, hogy "-Jé, tényleg volt ilyen!" Ezrek reménykedtek abban, hogy ők nyerik meg a Reader's Digest sorsoláson a kocsit, mint ahogy az első Tesco megnyitása is a paradicsom gazdagságát hozta közénk.

Vass Norbert az elsőkönyvesek jófajta frissességével ajándékozott meg, és bár fogalmam sem volt például a MAGUS-ozás mibenlétéről,  mégis összességében nálam is működött a történet.

Hozott pontszám: 4 

 Vass Norbert       

  Fotó: Végh László

Wass Albert - Olyan jó volna messze menni

Egy őszi estén útra kelni,
elűzni minden kósza álmot,
szivárvány-fátylat, délibábot...
Olyan jó volna messze menni.

Ha majd szívem a csendbe döbbent,
nem várni több találkozóra,
mosolytalanra, búcsúzóra...
Jobb volna úgy: nem sírni többet.

Az árvaságot elfeledni,
eltemetni egy tarka álmot,
fájdalmakat, szomorúságot...
Jobb volna úgy: ne tudja senki.

Egy alkonyatban útra kelni,
magammal vinni minden szépet:
szerelmes szókat, halk emléket...
Olyan jó volna messze menni...

Strahan, Jonathan - Az ​év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

 Kénytelen vagyok Pat molytag idézetével kezdeni:

"És most érkeztünk el a legfontosabb részhez. Mert miért vallom én magam büszkén, de tényleg nagyon büszkén a zsáner, és azon belül is a science fiction elkötelezett rajongójának?
Azért, mert én azt gondolom, hogy aki e műfajokat szereti rossz ember nem lehet valószínűleg elég nyitott szemléletű. Szereti a dolgokat tágabb perspektívából, több szemszögből megnézni. Toleránsabb. Könnyebben elengedi a saját, szűkebb információkészleten alapuló véleményét, meggyőződéseit. Képes nagyot álmodni. Megváltoztatni a világot" 

Valami ilyesmi kíváncsiságtól vezérelve kezdtem el én is olvasni ezt a könyvet. Egészen pontosan Geoff Ryman  Nevető árnyékok című írásával kapcsolatban hangzott el egy értékelés, amely kinyittatta velem a kötetet:

„Az eredendő bűn az, hogy létezik két különböző nem, és az egyiknek, amelyik nem hordja ki a gyereket, tudnia kell, hogy az a gyerek az övé, amiből egyenesen következik, hogy tudnia kell, hogy a nő is az övé, és mivel kölcsönkenyér visszajár, neki is a nő tulajdonává kell válnia. Ha pedig egyszerűen muszáj birtokolni azt, akit a legjobban szeretünk, akkor mennyire fontos az, hogy birtokoljunk minden mást, amit kevésbé szeretünk vagy akár csak kedvelünk?”

Csodálatos hangulatú írás arról, hogy milyen árat fizetsz a vágyódásért, akár teljesülnek valaha a vágyaid, akár nem. Leginkább a – szinte szemérmes – távolságtartásával ránt magához, vagy inkább bújik egyenesen a bőröd alá.
Eddig az egyik váratlan, kellemes meglepetés."

Katarzis volt számomra a javából, mivel két igen fontos témát,  a vágyat és a birtoklást boncolgatja. De az a mód, mellyel a science fiction fantasy (SFF) dolgozik az lehetővé tette, hogy a kérdést egy steril környezetben szemléljem. Nincs a jelen berendezkedéséhez semmi köze, lerántja róla a hátráltató köteleket, és belehelyezi egy elképzelt jövőbe, egy  kitalált világba. Él bennem egy kép, egy tenyerét nyújtó kar, amin ott van a tárgy, az objektum, az alany vagy bármi, ami  csak ott, és csak önmagában létezik. Egy új nyelvi és képi világot kell kialakítanunk, amely a lehető legsemlegesebb,  sőt a  legjobb, ha nem is létezik. Létezzen csak gondolati szinten! Olyan ez, mint a szerelemben az érintés vagy  a tekintet, amely nem szűköli a szavakat, mert abban a pillanatban, hogy szavakban ölt testet,  összetörik, és karácsonyi üveggömbként szilánkolja magát.


Képeket használ ez a műfaj, valami óriási allegóriát, mely minden egyes novellánál a semmiből építi fel magát. Kacatokból, falra kent drogból, furi űrlényekből, sárkányokból, vascipőkből, planétákból és elmehajókból, az élet esszenciáját megőrző kristályokból. A környezet mindig minimalista, letisztult, por és űr, hegyek, csupasz puszták, rideg fém, a semmi. Ebben az egyszerűségben tűnik fel a novellák témája. Voltak összetettebb gondolatokat tartalmazó írások, általánosságban ezek kevésbé tetszettek, mint azok, melyek egyetlen dologra fókuszáltak. Érdekes volt szűz környezetben ugyanazokat a dinamizmusokat tetten érni, melyek a mindennapjainkat irányítják, mint például a kapzsiság vagy a hatalomvágy.
Izgalmas színezetet adott a könyvnek, hogy a  huszonnyolc novella mind különböző szerzőtől származott. Még egy ilyen kis kezdő zsánerolvasónak is mint én,  megkülönböztethető volt például a keleti szekció. Ken Liu neve ismerős volt ebből a csapatból, de a Jonathan Strahan által beválogatott többi  írás is kitűnő színvonalú. Gyakran szépirodalmi igényességgel megalkotott darabokra bukkantam, ami elfeledtette velem azt is, hogy mit is olvasok valójában.

"A nappályáról lenézve mintha parányi, töltényforma rovarok felhője rajzana az űrben, fénycellával borított páncéljukon csillogó napsugarak, icike-picike lángok a sötét semmiben.
Elviselhetetlen lassúsággal araszolnak a sztratoszféra szeletnyi héján, akár egy csupasz obszidiánsziklán vonuló bogársereg. Csak a Nap nem mozdul. Uralja égboltjukat most is, mint mindig." (Lavie Tidhar: Terminál (Végállomás)

 A most idézett Lavie Tidhar írása például torokszorító. A Mars felé sodródó  űrjárgányok  végtelen magányban utazó embereket rejtenek, akiket ebben a magukra maradott állapotban csak hang köt össze. A zene, és az egymással való rádiós beszélgetés. Mire képes ilyen puritán környezetben, a nagy nihilbe, a síri csendbe beszabaduló emberi hang? Fájóan gyöngéd és melankolikus megközelítése törékeny emberi valóságunknak, mely a legvégsőkig,  kétségbeesetten szomjazza a szeretetet.


A legtöbb novelláról elmondható, hogy hátrébb kell lépni, hogy felfoghatóvá váljon üzenete, de talán ez épp szimbolikus jellegéből is adódik. Lehet, hogy elolvasás után rögtön nem is hat, de mivel még a leggyengébb írás is remekmű, így azt tapasztaljuk, hogy  bőrünk alá mászik a hangulat, és összerendezi magát jelen helyzetünkkel.
Ami újszerű volt számomra és kiemelnék, az a műfajok zseniális keveredése. Itt legfőképp a mese, tündérmese elemeinek laza használata tetszett. De nemcsak a műfajokat, hanem az időt is hanyag eleganciával kezelik az alkotók, mely szintén új és izgalmas ízeket ajánl fel az olvasónak. Ez  lehetővé teszi számunkra, hogy fantáziánkat a végtelenbe szétterítve, minden kötöttség nélkül használjuk. Ennek okán eddig nem tapasztalt csatornák megnyílását érezhetjük magunkban, új képeket, elképzeléseket, ötleteket, összefüggéseket és valami végtelen gazdagságot élhetünk meg, mely bőség ily gazdagon talán a teremtés pillanatában lehetett jelen.

Maradandó élménnyel, egy új kinccsel gazdagodtam.

Hozott pontszám: 5

  

A szülőkkel való kapcsolatunk

#nem tabu 2.

 

Második alkalommal a szülőkkel való viszonyukról, a zökkenőmentes kommunikációról és kapcsolatuk javításának lehetőségéről szerettek volna beszélgetni a #nem tabu csoport tagjai. A résztvevők 9. - 12. osztályos budapesti, gimnáziumi diákok voltak, fiúk és lányok vegyesen.

Egy kis asszociációs játékkal próbáltunk ráhangolódni a foglalkozásra.  

Mi lennél, ha állat, ha növény, ha hangszer, ha zene, ha irodalmi alak lennél? Bár nem kifejezetten mélyedtünk el a válaszok kifejtésében, ezek a feleletek önmagunkban sokszor többet mondanak el a diákokról egyetlen szóban, mint hosszas beszélgetések. Mit árul el vajon önmagunkról, ha gesztenyefa, facsemete, fű, nárcisz, almafa, orgona vagy tölgyfa lennénk? Miután szellemileg jól átmozgattuk magunkat, egy témára felvezető, rövid novellával lettek megkínálva a résztvevők. Légrádi Gergely Napfénytető kötetéből a Találkozásaink című írás észrevétlenül behozta az apáról fiúra átöröklődő mozzanatokat, szokásokat, letagadhatatlan hasonlóságokat.  A történet végére mindenki megtapasztalta, hogy megérkeztünk a témába. 

„A legnehezebben elviselhető dolog számomra a szüleimmel kapcsolatban…” kérdésre egy jegyzetlapra, névtelenül  írták fel a gyerekek a problémáikat, melyet egy közös felületen jelenítettünk meg.  A nagyon különböző válaszok között olyanokat találtunk, mint például: „túlzottan féltenek, elkényeztettek, lassúak, nem tudnak semmit az én szememmel látni, állandóan fáradtak, szétszórtak, problémás egyezségre jutni a költségvetésben”. A nehézségeket egyesével átbeszéltük, mindenki elmondta, hogy mennyiben érintett ezekkel kapcsolatban. A diákok saját tapasztalataikból elmondták, hogy nekik mi segített az adott dologban, ötleteket adtad, együtt gondolkoztak. Magam is igyekeztem felhívni a  figyelmüket arra, amire esetlen nem gondoltak, rávezetni őket azokra a kötelezettségekre, melyek a szülők vállát nyomják. Illetve megerősíteni őket abban, hogy egy szülő mindig a legjobbat akarja a gyermeke számárára, és a cselekedeteiknek ez a mozgatórugója. Kihagyhatatlan volt a kommunikáció jelentőségéről is beszélni, mely a jó kapcsolat alapja, és nem csak a konfliktuskezelés eszköze.

A végtelenségig tudtuk volna folytatni, és ahogy lenni szokott, újabb kitárgyalásra váró témák úsztak be a látókörünkbe, például a „Pachwork családban élni” vagy a „Családi titkok” ügye.

Mint mindig, úgy most is nagyon pozitív tapasztalatokkal zárult számomra a foglalkozás. A találkozások egyik hozadéka, hogy a résztvevők megfogalmazzák problémáikat, nemcsak ösztönösen tiltakoznak, vagdalkoznak vagy szitkozódnak.  Ezen felül érezhetően volt bennük egy kis nézőpontváltás, látható volt, ahogyan megdöbbentek azon az egyszerű kijelentésen, hogy „a szüleik mindennél jobban várják, hogy többet tudjanak meg róluk”. Nem utolsó sorban mindez lehetővé teszi, hogy egymás felé is közelítsenek, bizalmasabb kapcsolatok épüljenek ki. A következő találkozásra egy hónap múlva kerül sor. A téma még megszavazásra vár. 

H. Herman Annamária

Óvodai és iskolai szociális segítő

Hankiss János - Hajnali három (részlet)

„Apa és mérnök fia a padláson rendezkedett; a fiú nősült, együtt szelektálták a régi holmikat.
Egyszerre megakadt a lázas selejtezés, a fiú kikapta apja kezéből az ócska iskolatáskát.
Lázasan kotorászott a poros bőrtáskában, és egyszerre előhúzott valami felismerhetetlen maszatot.
– Megvan!
Az apa értetlenül bámult az alaktalan gombócra.
– A csokoládé – mondta a fiú, mintha azt mondaná; „A régóta keresett medalion.”
– Ez?
– Nem emlékszel rá? A mentőövem.
És akkor hirtelen beugrott.
10 éves kisfia akkoriban mintha elvesztette volna csodálatos kiegyensúlyozottságát. Többször szorongott, hangosan szidta a tantárgyakat, nem találta a helyét. Iskolakezdés után voltak, az ötödik állítólag nehezebb osztály. Az apja maga is visszaemlékezett, a páratlan évfolyamokat mindig is rosszabbnak tartották. A gyerek eddig sohasem félt az óráktól, most idegesen csomagolt, kapkodott, korábban fölébredt, éjszaka forgolódott.
A szülők összedugták a fejüket, az anya firtatni próbálta az új osztályfőnököt, egy pedáns, komoly és józan tanárnőt, de ott sem tudott meg semmit.
Az apa a vasárnapi hegyi túrán a szót az iskolára terelte, a gyerek élénken beszélt, énekről és matekról volt szó, meg a csoportelméletről, amiről az apa azt sem tudta, mire való, s talán csodálkozott is rajta, hogyan jutott el ő maga elfogadható posztjára enélkül. Aztán a torna, ahol a tanár a fenekükre csap, ha nem másznak elég gyorsan, és a környezet, amelyben a kristályok egyáltalán nem érdeklik őt.
Nagyokat szippantottak a fenyőszagból, elhatározták, hogy többször kiszaladnak ide, mert itt olyan nyugalom van.
De a vasárnap esti pakolásnál megint előjöttek egy kis élet akadályai, s ekkor az apának valami eszébe jutott; a városban járva egy butikban külföldi csokoládéra bukkant, s noha borsos ára volt, vett egyet, hogy azonnal megegye. De aztán arra gondolt, minek dobálja magába ilyen éhesen és főleg ebben a dühödt állapotban (mert hiszen az éhség dühössé is tehet), s eltette magának.
Most előkereste és a gyerek szobájába vitte:
– Huha! –ágaskodott fel ágyában a gyerek. –De már fogat mostam.
– Sebaj, úgyse mostanra szól.
– Akkor hát?
– Nézd csak: beleteszem a táskád jobb első rekeszébe. Ez arra van, hogy amikor a legrosszabb neked, akkor edd meg, de gyorsan.
A gyerek felült, és egyszerre éberré vált:
– Na, várj csak. Hogy értsem a legrosszabbat?
– Hát amikor félsz valamitől. Vagy nagyon dühös vagy.
– Mondjuk az énem nem sikerül? Vagy a dolgozat?
Az apa komolyan fogalmazgatta:
– Amikor úgy érzed, most aztán, most aztán…
– Szóval úgy érted…na, várjunk csak, ezt pontosan meg kell határozni (ezt a hivatalos szót használta).
– Nos: végső esetben, azt hiszem, ez a lényeg.
– Értem, szóval előbb próbálom húzni az időt?
– Igen. Végiggondolod, ez-e a legnehezebb pillanat vajon?
– És ha nem, nem eszem meg.
– Így van. De ha úgy érzed, most aztán nem megy másképp, vagy „most elég”, vagy…
– Várj csak! – csapott bele a gyerek. – „Most aztán betelt a pohár?”
– Ez az! De még ki nem csordult, Mielőtt kicsordul…
– Értem, apu. Meglesz.
Apa és nagyfia egymásra néz, elnevetik magukat.
– Tudod – mondja a fiú –, hogy milyen sokat jelentett?
– Gondolom, sokszor odanyúltál.
– Igen. De aztán úgy éreztem, még nem a legutolsó pillanat. Még ráér. És ezután olyan nyugalom jött rám, hogy ettől fogva soha semmit se féltem.”

Karc

Menyhért Anna - Egy szabad nő

"Óva intették az édesanyákat attól, hogy Erdős Renée verseit leánykáik kezébe adják. De persze ez csak még kíváncsibbá tette azokat az óvni való, fiatal lányokat. No meg a mamáikat is. Mindannyian meg akarták tudni, hogyan beszélnek a modern nők a szerelemről. Szókimondóan, a férfiról, a testről olyan nyíltan, ahogy korábban elképzelhetetlen volt. Igen, ez Renée újdonsága."

Menyhért Anna az irodalomtörténet egyik kiemelkedő szereplőjének bőrébe bújt, amikor Erdős Renée karrierjének kisebb megbicsaklását, és annak okait mutatta be regényes formában. Ne tévesszen meg senkit az alcím, nem az egész életét, csupán annak egy kis részét kívánja elénk varázsolni. Renée irodalomtörténeti jelentősége pedig abban rejtezik, hogy a huszadik század legelején publikálta napilapokban verseit. Sőt első verseskötete 1899-ben, Eötvös Károly anyagi és pártfogói támogatásával látott napvilágot. (Leányálmok) A Magyar Géniuszban, Budapesti Naplóban, Vasárnapi Újságban, Hétben, Magyar Hírlapban leközölt versei és tárcái pedig lehetővé tették számára, hogy első magyar  írónőként megálljon a saját lábán. A századforduló függetlenedő, emancipálódó polgárnői mintájává vált. Versei, melyek túlfűtött érzelmektől izzanak, eleddig ismeretlen hangként hasítottak bele a magyar irodalomba. Álszemérem nélkül íródott költeményeinek egy része szerelmi-erotikus vonatkozású. Ezeket lehetett szeretni, vagy nem szeretni, de senkit nem hagyott érintetlenül. 

A könyv Bródy Sándor, 1905-ben megkísérelt öngyilkosságával kezdődik. Az ünnepelt fiatal költőnő, Bródy szeretője, Erdős Renée karrierjére ez csúfos árnyékot vet. Mindenki okkal feltételezi, hogy az ingatag lelkű író végzetes tettét Renée okozta. Pedig Bródy már évek óta, talán elsőszülött leánykájának tragikus halála óta súlyos depresszióban szenved. De a pletyka kipattan, és futótűzként terjed. Az sem sokat segít helyzetén, hogy egy évvel korábban Pfeifer Károly, ugyanabban a szállodában lett öngyilkos, ahol Bródy, és Renée verseskötete volt a kezében. A költőnő belebetegszik a tragédiába, magányossá válik, s külföldön keres menedéket. De vajon tényleg ő tehet a csapások láncolatáról?

Hét évet ugrunk az időben, Menyhért Anna 1898-ba vezeti vissza olvasóit, és segít megérteni, hogy mi lehetett az oka az Erdős Renée körül kialakult helyzetnek. Újságcikkek, naplójegyzetek, levelezések, memoárok szolgáltak alapul a regényhez, mely fikcióval kiegészülve érzelemgazdagon mutatja be ezt az időszakot. A szerző alaposan tanulmányozta Renée költészetét, és ennek szenvedélyessége átjön a sorok között:

"Olyan férfira vágyott, aki magával ragadja, és uralkodik rajta, egy kicsit megkínozza, aztán társként, egyenrangú társként szereti. Aki lehúzza bőrét is, nemcsak a ruháját, és pőrén hagyja, fájón, csupaszon, s aztán felöltözteti a szerelmével."

 A történetből kiderül, hogy nem csak Bródy Sándor, hanem Molnár Ferenc, Jászi Oszkár, Pfeifer Károly is hódolói közé tartoztak. Lelkes sorokkal üdvözölte őt Somlyó Zoltán is: 

"Tudod-e, hogy verseid minden egyes szója

A lelkem húrjának igazi szószólója" *

S tudjuk, hogy Szabó Ervin, Babits Mihály és Ady Endre is meleg szeretettel vette őt körül. Felbukkan egy szerelmes rajongó hölgy is,  Bedőházyné Héczey Erzsébet, akihez talán gyöngédebb érzelmek is fűzték. Ez csak nagyon szépen, árnyaltan jelenik meg a történetben, és a halvány utalás továbbgondolását Erdős Renée Szapphóhoz írt verse adhatja meg talán az olvasónak. 

A kortörténeti leírások a századfordulós Budapestet élethűen terítik elénk, amit  a belső borítón található korabeli fotók is megtámogatnak. De be kell vallnom, hogy lényegesen vastagabb ábrázolást is elbírt volna a regény. Kicsit szellősnek, fajsúly nélkülinek  éreztem a helyzetek ábrázolását. Ugyanígy voltam a női egyenjogúság gondolatának beleszövésével is. Ott volt, de nem volt elég erős. 

Ami viszont nálam elvitte a hangsúlyt, az az ábrázolt Erdős Renée férfiakkal szembeni felelőtlen játszadozása volt. Itt különösen Jászi Oszkárra utalnék.  Kideríthetetlen, hogy mennyi ebben az írói fantázia, a tények alapján talán elképzelhető ilyesfajta hozzáállás. Ez minden esetre nem a regénynek róható fel, épp csak kellemetlen volt szembesülni vele. Emellett Menyhért Anna nagyon élethűen hozza a fiatal álmodozó, a nagyvárosi forgatagba és irodalmi klubokba, kávéházakba bebocsátást nyerő, szívében nagy vágyakat kergető leány alakját. 

Hozott pontszám: 4

 

Erdős Renée

*Somlyó Zoltán - Erdős Renéehez, Magyar Géniusz 19026 4.57.

Borbély Szilárd - Nincstelenek (Már elment a Mesijás?)

Gyere, menjünk le a földi pokol mélyére! 

Szerinted korgó gyomrod, meztélábod már az, vagy a vizes felmosórongy neked csapódó csípő karma? Mikor jutunk el az alsó határra? A penészes fal, a fojtogató bűz, a szűnni nem akaró gyermeksírás, vagy a testeden csattanó ártó kezek jajszava jelzi, hogy megérkeztünk? Vagy van még, mit el lehet venni?  A csokoládé édesen olvadó, szájban szétterülő melegségét, vagy a boldogulás reményét? Mikor leszünk teljesen nincstelenek?

Az 1960-as évek Szabolcs-Szatmár-Bereg megye határszéli falvában vagyunk, ahol szétválaszthatatlanul keveredik magyar-román-rutén, cigány, zsidó és hucul vér. A szegénység és kifosztottság legvégső állomása ez, ahol a kiszolgáltatottság szélsőségét a történetet mesélő fiúgyermek képes a leghűségesebben megjeleníteni. Őszinte, a végsőkig naturális ábrázolásokkal dolgozik Borbély, amikor arra vállalkozik, hogy a létezés egy végső pontjára vezesse olvasóját. A folyamatosan terhelődő szemlélő pedig szomjazza a legkisebb örömöt is, ami felszíthatja benne a  jobb élet reményét. Szociológiai tanulmány, ami egyszerre időbe kötött, másrészt végtelenül rugalmas, és a mindenkor jelenlevő kiszolgáltatottság ódája. A politikai nézetek és szlogenek változhatnak, de a prímszámok magánya örök. A felnövekvő gyerek folyamatosan ezzel az egyedülléttel, a meg nem oszthatósággal számol, miközben kimondatlanul is keresi a saját útját, saját hangját. A máshová született gyerekek néma panaszdalát találjuk a sorok között. De nem csak a gyerek az, aki helyét nem leli, hanem itt van az anyja, ki képtelen beilleszkedni a paraszti világba, vagy az apja, kinek létezését mindvégig a kivetettség jellemzi. Kuláknak nem elég kulák, párttagnak nem elég jó, belengi a balkézről születettség örökké felderengő jele. Kopár világ ez, ahonnan menekülne az olvasó, de valami meg nem határozható, ránk ragadó, fogva tartó vákuum miatt képtelenség elmozdulni a regény mellől. Ugyanakkor Borbély Szilárd stílusára nem lehet azt mondani, hogy sivár, hogy lecsupaszított lenne. Nem. Tele van jól megragadott, villanó  képpel és mindent kifejező, esszenciálisan besűrített szaggal. Olvasás közben kitörölhetetlenül körbevettek ezek a szinte elviselhetetlen kipárolgások, a gyermeki érzékelés őszinte reakciói. Kim Leine Végtelen-fjord prófétáinál éreztem valami hasonló, maró kínt. Ami pont a kiváltott undor miatt vált képessé arra, hogy egy szemvillanás alatt megteremtse a történet miliőjét.

Az életrajzi fikció kategóriával jelölt kötet Borbély Szilárd múltjának morzsáiból táplálkozik. Meghatározhatatlan, hogy hol mosódik össze a valóság  a fantáziával. De a keret adott. A helyszín, a körülmények, a kivetettség. Annak tudatában, hogy a kisfiú kikerül majd innen, lényegesen jobb helyzetben vagyunk mi, az utókor, de a szerző későbbi sorsa, szüleinek tragédiája olyan, mintha a Nincstelenek kódája lenne. Kihagyhatatlan könyv.

Hozott pontszám: 5*

 Borbély Szilárd

Radnóti - szabadon

"Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,
beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott dobogás is elül.
Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál a halál."

"Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom
sötét egébe is zuhanj velem.
Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó,
avarra hull le ma már a dió,
nem koppan. S bomlik az értelem."

"Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy
s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
A hallgatag növények szerelme emberibb.
A madár tudja tán , hogy mi a szabadság
mikor fölszáll a szél alá " 

"Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár. "

"Fázol? várj, betakarlak az éggel,
hajadra épül a hímzett csillagok
csokra és holdat lehellek a
szemed fölé."

"Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága…
virulsz ki most eszemben.
S tudom már,mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm a szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélekző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban."

"Béke legyen most mindenkivel:
jámbor öregek járnak az
első hó sarában és meghalnak
mire megjön a hajnal." 

A versrészletek Radnóti Miklós Egyszer csak, Előhang egy monodrámához, Szerelmes vers Boldogasszony napján, Téli vers,  Rejtettelek, Tétova óda című verseiből valók.