Bennet, Edward Armstrong - Az igazi Jung (What Jung Really Said)

A XIX. században a lélektani kutatások új fejezete indult, amikor szinte egy időben két olyan óriási koponya tevékenykedett, mind Sigmund Freud és Carl Gustav Jung. Jung munkásságának bemutatása lehetetlen a másik nagy pszichiáter nélkül. Bár gondolataik ugyanarról a tőről fakadtak, mégis útjaik szétváltak. 

Freudnak, a pszichoanalitikus iskola megteremtőjének egyik alaptétele, hogy a tudattalan hatással van a személy viselkedésére. Ez a tudattalan magába gyűjti azokat az elfojtásokat, melyeket a személy túlélésének érdekében megtesz. Gondolatok, érzések, emlékek kerülnek ki a tudat fennhatósága alól, s ezek a későbbiekben - különösen a szexuális és agresszív jellegű elfojtások- akár neurózishoz is vezethetnek. Freud szerint a felszínre került elfojtások révén orvosolhatóvá válhat az adott probléma. Módszere a pszichoanalízis, melynek része a hipnózis, a szabad asszociáció és az álomfejtés is.  

Jung újszerű gondolatait éppen a szabad asszociációs vizsgálatok inspirálták. Felfedezte, hogy a fel nem ismert érzelmek jól beazonosíthatók általa. Jung mindig is nagyra becsülte a nála húsz évvel idősebb Freud munkásságát, bár elkeserítette csökönyös ragaszkodása a gyerekkori szexualitás központi jelentőségéhez. Mégis több mint hat évig együttműködött vele, mivel fejlődőképesnek tartotta a pszichoanalitikus elméletét. Ez az időszak az elmebetegség gyógyításának hajnala volt, nem is igen értettek hozzá. Mondhatni, hogy az orvosok és a laikusok is rettegtek az elmebetegségtől, nem értették az okait és roppant veszélyes dolognak tartották. Jung úgy fordult a betegei felé, hogy nem a betegséget, hanem sokkal inkább a beteget, mint egyéniséget akarta tanulmányozni.

E. A. Bennet kötetében bemutatja a két pszichiáter kapcsolatát, együttműködésüket és szétválásukat. Majd rátér azokra a sajátosságokra, melyek Jung munkásságát jellemezték; a jungi típustanra (extra- és intorverzió), a tudattalan világára, animus és anima szerepére, az árnyékszemélyiségre, a kollektív tudattalanra, az archetípusokra és az álmok jelentőségére.

A tudattalan létezésének gondolatát akkoriban nem fogadták kitörő örömmel. (Pláne a kollektív tudattalan létezését.) Jung mégis kitartóan törekedett annak megismerésére, így nagy hangsúlyt fektetett az álomanalízisre. Az álomban próbál meg kapcsolódni a tudatalatti a tudathoz. Ugyanilyen fontos volt számára az aktív imagináció, mely azt jelenti, hogy az elképzelt képeknek egyedi életük van, szimbolikájuk sajátosan fejlődik, ha a tudatos értelem nem avatkozik közbe. „Az ember minden műve az alkotó képzeletből ered” –vallotta.[1] Az aktív imaginációban megjelenő tudattalan kép sokszor tovatűnik, ezért jó, ha ezek alakot tudnak ölteni festésben, rajzban vagy mintázásban. Azt vallotta, hogy a megfestett, megmintázott munkák a psziché belső birodalmába vezető felfedezőutak. A művészet és alkotás a művész érzéseire hagyatkozik. Azok a korábbi rejtélyes lelkiállapotok, amelyek érthetetlenek voltak az egyén számára, alkotás közben egy intuitív megértés villanófényében kivilágosodnak. Maga a művész sem kell, hogy tisztában legyen a kép vagy szobor értelemnek szóló üzenetével, hiszen ez nem a logikát követi. Jung hitte, hogy az aktív imagináció segít abban, hogy a tudatos énünkben felismerjük a tudattalant. Ez az ösztönös festészet és mintázás, melyet már Jung születése előtt széles körben alkalmaztak gyümölcsözően egészíti ki a jungi pszichoterápiát. A szabad alkotásokban valósággá válhat a tudattalan érzete. Ilyen értelemben viszont Jung volt az első, aki tudatosan azzal a szándékkal alkotott, hogy megismerje saját belső képeit. Tapasztalatai, és a páciensei elmondása alapján már maga az alkotó folyamat gyógyító erővel bír. Bár Jung soha nem nevezte magát művészetterapeutának, de az alkotófolyamatok aktív alkalmazása miatt méltán tarthatjuk őt annak. A „Mandala”, és a „Filozófusok fája” című kötetben a betegei, a „Vörös könyv”-ben pedig saját alkotásait mutatta be. Együttes tapasztalatai azt mutatták, hogy ezekben az alkotáskor olyan belső erők szabadulnak fel, melyek segítenek az individualizációban, a személyiség kibontakozásában, az árnyék elfogadásában és módját adják annak, hogy kapcsolatba kerüljünk a mély-énnel (Selbst). A megjelenő belső képek, azok tudatosítása az érzelmi feloldódás ajándékát hozzák magukkal. A belső tudattalanból felszínre törekvő képek strukturálatlanok, alaktalan, formanélküli valóságok, akárcsak álmaink. Az érzelem nyelveinek hívhatjuk őket.

Jung életének sarkalatos pontja volt az elmélyült, intenzív gondolkodás. Érdeklődése számos területre kiterjedt, több vaskos kötetben rögzítette meglátásait. Az archetípusok, mítoszok és szimbólumok központi szerepet töltöttek be összegző látásmódjában. Nagy felfedezés volt számára az alkímia is, melyet a „tudattalan pszichológia” ikertestvérének látott. Ezeket az ősi képzeteket a létező tudattalan korábbi meghatározásainak vélte. A mind nála, mind az alkímiában fontosnak tartott ellentétek és kettősség mellett a szellemi energiák jelentősége is hasonlóságot mutatott. De bevallása szerint gyakran az alkímiában használt jelképrendszer adta kulcsát egy szimbólum megértéséhez. Számára egy filozófiai rendszer volt az alkímia, melynek központi kérdése a jó és a gonosz viszonya, miként lehet az élet két alapvető arculatát nemessé formálni. E. A. Bennet ezért fontosnak tartotta, hogy ezt a területet is belevegye könyvébe, akárcsak a Magyar C.G.Jung Analitikus Pszichológiai Egyesület, aminek logója éppen egy „uroborosz”, a saját farkába harapó kígyó vagy sárkány, az örök körforgás és a teljesség szimbóluma az alkímiában – valamint a kollektív tudattalan szimbóluma a jungi analitikus pszichológiában.

Jung mindvégig nyitott volt a változás folyamatára. Engedte, hogy újabb tapasztalatai alakítsák korábbi nézeteit, nem ragaszkodott mereven elképzeléseihez, mint Freud. Ha tovább élt volna, talán módosította volna ezeket is, vagy integrálta volna a lélektan újabb felfedezéseit. Újszerű gondolkodása nélkülözte a dogmák béklyóit, ezzel szabad utat mutatott követői számára.

---

[1] Jung Összegyűjtött művei, 16.kötet, 45.oldal

 

 Uroborosz

 „… tudok egy jón és rosszon túli istenről, aki éppúgy bennem lakozik, mint akárki másban: "Isten :kör, amelynek mindenütt van középpontja, de kerülete sehol.” (a mondás Alain de Lille ciszterci szerzetestől származik)*

 

"Más természetű érzelmeik törtek felszínre akkor, amikor a Junggal folytatott vita után Freud egyszercsak elájult. Ernest Jones is beszámol erről a közjátékról, s megjegyzi, hogy Freud már korábban is elájult egyszer, mikor Junggal vitázott."

 

Ami manapság történik, valószínűleg nem más, mint hogy látásmódunk „alacsonyabb szintre süllyed és az összemosás folyamata” indul meg, amely megfosztja az egyént egyedülálló voltától, aki aztán tehetetlenül hányódik az Államigazgatás hullámai közt. Az egyén fokról – fokra elveszti megkülönböztető jegyeit, és "egyre távolabb sodródik attól az erkölcsi elhatározástól, hogy a maga mércéje szerint élje az életét.

 

Tompa Andrea - Haza

Tompa Andrea teljes pontossággal kijelölte témáját a címben, és mindenki megnyugodhat, csakis arról szól a könyv. Egy viszonyról, ami akár intim is lehet, fájó, fennkölt vagy hétköznapi. De igazi lényegét a hiány oldalról szemlélve lehet megérezni. Önvallomások sora következik, ami mindig személyes, mindig érzékeny talajon jár, szent és sérthetetlen. Ezért is fogom most mellőzni a pontozást, mert a pontok mindig a könyv és az én viszonyomat jelölik, de mások talán ezt nem tudatosítják magukban.

Egy osztálytalálkozó adja apropóját a számvetésnek, mely most nem kifejezetten arra tekint rá, hogy hol tartunk az életben, hanem, hogy hol vagyunk az életben? Messze vagy távol az "óhazánktól", emlékeinktől, kötődéseinktől? Ezer oldalról világít rá a szerző ugyanarra a pici szóra, haza. Ez az elvont, ugyanakkor nagyon is gyakorlatias dolog számtalan apróságból épül fel, megfoghatatlan, tünékeny, de mégis aktívan tárgyias valóság. S folyton egy kapcsolat. Kapcsolat az anyanyelvvel, a régi barátokkal, családtagokkal, ételekkel, szokásokkal, nemzetünk nagyjaival, mindennel, de mindennel, amire nem is gondolunk, de identitásunkat alkotják. Végtelen sok érzőideggel áll ez összeköttetésben, idő és távolság nem blokkolja működését. 

Ebbe a mély vízbe ereszkedett most bele a szerző, ide viszi olvasóit. És hiába mesél, az olvasó ugyan hallgat, de folyton felel. Számomra a Haza egy beszélgetés könyve volt, ahol találkozások vannak, s a találkozásokban párbeszédek. Nem is szigorúan követi a történet a cselekményt, laza, levegős, vissza-visszatérős. Ennél a könyvnél kifejezetten igaz az, hogy ketten alkotják a könyvet, a szerző és az olvasó. 

Óriási munkának tekintem ezt a kötetet, mert nem a felszínen futkos, hanem mélyreható kérdéseket vet fel az otthonról, a gyökerekről és a sodródásról. Nekem, aki gyakorlatilag ugyanabban a kerületben élek most is, ahol megszületettem, nekem vajon mennyi minden tudott átjönni ezekből az üzenetekből? A történetet mesélő névtelen személy még csak az anyaországot sem jelöli meg, bár tudni véljük, de kínos hallgatásának talán pont az a célja, hogy általánosítson. Utazása Odüsszeusz útja, sorsa Nabokov magánya. De nem csak a múlt van homályosan jelölve, hanem a jelenben tartó szál, a leszármazott is csupán Fiúként van jelölve. Ez újabb és újabb kérdéseket vet fel, a fiatal generáció örökségét. 

Talán már mindebből kiderült, hogy ez alkalommal nem a szöveg az, ami a fotelhez szögezi az olvasót, hiányzik belőle a sodró cselekmény. Bármelyik fejezetnél is ütjük fel a könyvet, mindent értünk, és minden ugyanannak a témának egy másik szeglete, hiszen mindannyian máshol vagyunk, másként látunk. Ezzel a nyitottsággal érdemes közelíteni Tompa Andrea könyvéhez. 

Tompa Andrea

Fotó: Valuska Gábor

Prochaska, James O. - DiClemente, Carlo C. - Norcross, John C. - Valódi újrakezdés

A mentálhigiéné képzésem alatt tanultuk a DiClemente néven ismertetett változási szakaszokat. Ennek tudatosítása minden segítő szakmában munkálkodó embernek hatalmas segítségül szolgálhat, így nem is volt kérdés, hogy a vázlatpontokon túl, szeretnék jobban megismerkedni a témával. A változás át-, meg átszeli egész életünket, s modern világunkban mintha még inkább felgyorsult volna ez a folyamat. Ez mindenkinek nagy kihívást jelent, pláne, ha az önmagunkban történő változásokra törekszünk. A kötet tulajdonképpen azt vizsgálja, mi kell ahhoz, hogy sikeresen tudjunk változni, főleg, ha olyan dolgokról van szó, mint a rossz szokások levetkőzése, dohányzásról, alkohol, drogfogyasztásról való leszokás, tartós fogyás, életmódbeli változtatások.

Az élet bármely területén felléphet annak igénye, hogy egészségünk vagy közérzetünk javítása érdekében változnunk kell. Szerintem mindenki találkozott már azzal az érzéssel, amikor tele lelkesedéssel belevág egy ilyen feladatba, de valahogy a cél elérése nem jön össze. Van, aki újból megpróbálja, s vannak, akik állhatatosan, mint egy örök mókuskerékben forognak. A  három pszichológiaprofesszor egy olyan  önerőből, egyedül is végezhető változtatási programot dolgozott ki, amit világszerte nagy elismerés fogadott, és olyan szervezetek támogatják napjainkban is, mint az egyesült államokbeli Országos Rákkutatási Intézet vagy a Drogmegelőzési Intézet. 

A tudományos háttérről beszélnek először a szerzők, hogyan zajlik a változás, mikor változunk és mi maga a változás? Aztán részletes bemutatásra kerül a változás hat szakasza. A részletes alatt tényleg részletest értek, rengeteg tapasztalat, vizsgálat tükrében az élet számos területéről. Legtöbbször a dohányzással kapcsolatos vizsgálatok szerepelnek, de az alkoholról való leszokás és a fogyókúrák is terítéken vannak. A kutatók szerint akkor tud sikeres lenni egy változás, ha tisztában van az illető, hogy pontosan melyik szakaszban van, és abban a részben maximálisan megteszi azt, amit ez követel. Ezért az egyes szakaszok tárgyalása közel 30-40 oldalt ölel fel, s  első körben egy gyors teszt segítségével arra ad választ, hogy a kitöltő itt tart-e? Bemutatja az időszak jellegzetességeit, melyeket az életből vett példákkal illusztrál. Hangsúlyozza minden esetben, hogy mi az, ami segítség, mi az, ami hátráltató tényező. Minden lépcsőfoknak megvan a sajátossága, ezek elemzésére is sor kerül, türelmesen, szeretettel, nagyon emberi hozzáállással. Olvasás közben azt érzi az ember, hogy a szerzők egyszerre tudományos, de lelki megértéssel fordulnak a témához. Engedik, hogy mindenki lassan, a saját tempójában haladjon. Tisztában vannak a botlások, visszaesések kihívásával, de azt is feltárják, hogyan lehet ezeket a leghatásosabban elkerülni. 

Íme a hat szakasz, amit egy folyamatnak, úton levésnek kell elképzelnünk: 

 

1. Fontolgatás előtti szakasz, amikor ellenállunk a változásnak, bár tudjuk, hogy kéne. 

2.  Fontolgatás - amikor megjelenik a láthatáron a változtatás gondolata. 

3. Felkészülés része - ami a tulajdonképpen rákészülést mutatja be.

4. A cselekvés ideje - ami számos ötlettel próbálja megkönnyíteni az út ezen szakaszát.

5. A változás fenntartásának szakasza - a drága eredmények megóvásának ideje ez. 

6. A fenntartást követő befejező szakasz. (A szerzők előtte egy kis kitérőt tesznek,  a visszalépést vizsgálják egy korábbi szakaszra. Mit tanulhatunk a visszacsúszásainkból.)

 

 

Ez a módszer gyakorlatias, de ugyanakkor tisztában van az emberi viselkedés és lélektan apró rezdüléseivel. Számít és épít rájuk, tudatosítja a láthatatlannak tűnő csapdákat és önismeretre sarkall. 

Tetszett a könyvben, hogy nagyon odafigyel a stresszfaktorokra, a megküzdési stratégiákra, felelősségvállalásra, támogató kapcsolatokra. Sok szeletét már ismerheti az ember a változás folyamatainak, de így egyben, testre-lélekre-szellemre fókuszával még senki nem foglalkozott a témával. 

 

A könyv nagy érdeme, hogy minden szava érthető, olvasmányos stílusban íródott. A számos példa még jobban segít megérteni a lélektani  folyamatok mibenlétét. Az egyetlen hátránya éppen ez az alaposság, hogy eléggé elfáradtam mire elolvastam, mert mindent egyben szerettem volna bekebelezni. Azonnal át akartam élni az egész folyamatot minden kitérőjével. A kötet vége felé van egy fejezet, a Változási kézikönyv, ami három konkrét probléma - a dohányzás, az ivás és a pszichológiai problémák - legyőzését kíséri végig, hogy mit kell tenni. Ez egy jóval gyakorlatiasabb, lényegre törő összefoglalás. 

Nagyon sajnálom, hogy a 2009-es kiadást nem követte újabb, mert egy nagyon jó könyvvel van dolgunk, ami gyakorlatilag már csak könyvtárban lelhető fel. Az alcímben az áll, hogy "Hatlépcsős program ártalmas szokásaink leküzdésére és életünk jobbá tételére". Ki ne vágyna hatékonyan megszabadulni attól, ami zavarja. S ha a vágyon túl tenne is érte valamit, ez a könyv óriási mankó lehetne a számára. Így igazából mindenkinek ajánlom a kötetet. Hátha az Ursus Libris Kiadó ismét kiadja...

Hozott pontszám: 5

 

James O. Prochaska, Carlo C. DiCelemente

 

 

Melchizedek, Drunvalo - Élet a szívben

A könyv megkapó címe keltett bennem érdeklődést, amikor megtaláltam egy könyvszekéren. Láttam, hogy a spiritualizmus kategóriájába tartozik a kötet, de folyton egységre törekvő lelkemnek nem jelet nehézséget elolvasni egy ilyen kiadványt. 

Nem fogok tudni kristálytiszta értékelést adni a könyvről, szerintem nekem  nem jött át minden üzenete. Gondot okozott, hogy tudnom kellett volna valamit a mer-ka-ba meditációról, illetve jó lett volna, ha ismerem Drunvalo  Melchizedek előző könyvét, Az élet ősi virágának titkát.

Melchizedek egy ősi tudásról beszél, a kommunikáció láthatatlan, emberi szemnek és fülnek  érzékelhetetlen módjáról. Ez a tudás hajdan az ember birtokában volt, illetve van is, csak fel kell szítani, meg kell tanulni ismét a használatát. A kapcsolatteremtés a szívben megbújó szakrális téren keresztül zajlik. Az első fejezetek még szinte kimondatlanul, de ennek a ténynek igazolására törekednek. A levegő megtisztításának technikája egy merőben új gondolatsort indít el, aminek elfogadása nem könnyű a laikus olvasó számára. De ne bonyolódjunk hitvitákba, én elfogadtam, hogy amit a szerző megoszt velünk, azt valóban tapasztalata. Hasonló jelentőséggel mutatja be azokat a vak  embereket, akik képesek látni. A sötétben látás többféle tapasztalásáról olvashatunk. A harmadik fejezet behozza az ausztrál bennszülöttek törzsi tapasztalatait a szív erejéről, az energia megosztásról és a szív szakrális terének gondolatát. 

Tulajdonképpen a könyv körülbelül felétől bontja ki mélyebben Drunvalo Melchizedek a témát, ami szerint a szív szakrális terén keresztül kapcsolatba léphetünk a transzcendenssel, az együttműködés által pedig képessé válhatunk a világ újjáteremtésére. Ez az a belső sziget, ahol a nyugalom lelhet otthonára.

A kötet tartalmaz néhány meditációs témát, melyen lépésről lépésre vezet. Újoncként olvasva is találtam olyanokat, melyeket szeretnék használni. Az Eggyé válás meditációk már csak elolvasása is megszelídíti az embert. Nagyon érdekesnek találtam a kilépés az elméből és belépés a szívbe fejezetet, ahol egy igazán különleges meditációval ismertetett meg a szerző. Végül, de nem utolsó sorban a teremtésbe is bevonódunk olvasás közben. A dolgok valóságba hívása több síkon valósul meg. Ahhoz, hogy valami alakot vegyen fel a látható világunkban, ahhoz szükség van a mentális, érzelmi és testi teremtésre is. Az ember közvetlen külvilágra gyakorolt hatásának képességére tanít a szerző. 

Drunvao Melchizedek megtesz mindent, hogy filozófiáját átadja olvasóinak, a többi rajtunk múlik. Most, majd vagy soha....

A könyvhöz tartozik egy meditációs CD is. Sajnos a könyvszekéren fellelt példányból ez hiányzott, de aki keres az talál, és a fájlmegosztó csatornán lehet találni Mer-Ka-Ba meditációkat. 

 

Drunvalo Melchizedek

https://www.drunvalo.net/

Ferrante, Elena - Nápolyi regények sorozat

Elena Ferrante négykötetes sorozatának elolvasása már régi fogadalmam volt. Még 2019-ben került pont az "i-re" az Őszi Margó Fesztiválon, amikor Kim Leine dedikálásért álltunk sorba és várakozás közben beszélgetni kezdtünk az előttünk álló férfivel. Akkor  "mindenképp el fogom olvasni" ígérete nélkül szinte nem is távozhattam a helyszínről. Régóta terveztem a könyvek elolvasását, hiszen Ferrante megismerése új korszakot hozott az életemben. A Tékozló szeretet című könyvével találkoztam először, amikor még nem voltam molyos, viszont már akkor is tagja voltam egy online olvasói körnek, akikkel közös olvasásokat terveztünk. Megdöbbentő élmény volt a könyv, bár nem egyértelmű kedvenc, mégis meghatározó jellegű.

A Nápolyi regények sorozat nyitó kötete, a Briliáns barátnőm pillanatok leforgása alatt berántott az ötvenes évek Nápolyába és egy barátság kezdetébe. Lila és Elena életre szóló köteléke akkor pecsételődik meg, amikor bedobják babáikat a pincébe, ez már amolyan vérszerződés. Életük színtere a telep, melynek életét szorosan meghatározza a kolónia íratlan szabályrendszere, ami alól nem könnyű és nem is ajánlott kilógni. A háború utáni nyomor falak közé szorult szegénysége úgy ül meg a családok életén, mint a por. Mindent belep, lerázhatatlan, s minden lélegzettel egyre mélyebbre kerül az ember tüdejébe. De még itt is megvan a hierarchia; akinek kicsivel is több van, mint a többinek, könnyen a másik feje fölé nőhet. Hamar kialakul a szerepek leosztása. Ebben az ökölharcok vezérelte világban kezd alakot ölteni Elena intelligenciája, tudásvágya, amihez Lila ösztönös tudása jól tud kapcsolódni. Kettejük barátsága olyan ellentmondásos, amilyen csak lehet. Elena folyton Lila megbecsülésére vágyik, míg Lila barátsága birtokló szeretet. 

Egyfelől érdekes a megteremtett olasz miliő, másfelől a szereplők alakja is végtelenül izgalmas. Nem csak Lila és Elena, hanem az összes résztvevő vonzza az érdeklődést. Lila egy hihetetlenül erős egyéniség, mindig tudja mit akar, képes elérni bármit, mindvégig úgy tűnik, hogy ő mozgatja a szálakat. Lehetetlenség volt őt szeretni, bár nagyszerűsége vitathatatlan. A szerző a történetet mesélő Elena mellé helyezi olvasóját, de ne gondolja senki, hogy ez könnyebb feladat. Ahogy halad előre a történet, egyre nehezebb  megérteni a lány cselekedeteinek mozgatórugóját. Egy olyan útra lép, ami nem csak a szülei, hanem a telep életétől is eltér. A mintanélküliség, az első generációs értelmiség magányának batyuját veszi a vállára. Ebben a kemény, férfias világban nehéz a járatlan utat választani, és nem mindenki alkalmas erre. 

A második rész, Az új név története folytatja a két lány sorsának bemutatását, miközben egyre tágabb képet kapunk Nápoly életéből, s más társadalmi rétegek mindennapjaiba is beleshetünk. Elena kitart a tanulásban, a független lelkületű Lila pedig férjhez megy, és egy egész más oldalról kezdi megtapasztalni a női sorsot. A tetralógia középpontjában egy szerelem áll, jobban mondva egy olyan férfi, akiben mindkét lány megtalálja  a maga reményét. Egyre inkább testet ölt a féltékenység is, ami eddig is  jelen volt, de csupán érezni, feltételezni lehetett, most azonban  előlép a homályból. Érdekes megtapasztalni a szeretet és a féltékenység késélen táncoló dinamikáját, a lemondás nagylelkűségét szemben a mardosó szerelemmel. A barátság és szerelem csörtéje a lélek pástjában. Egy percig sem irigyeltem ezt a barátságot. Se megbízni nem lehet a másikban, sem rábízni a titkainkat. Játszmák, kicsinyes csaták, rosszindulat.

Aki megszökik és aki marad, a sorozat harmadik része nem kevésbé veszi igénybe az olvasót, mint az előzőek. Egyfelől beszippant a történet és rabul ejt, olyan, mint egy dél-amerikai szappanopera, másfelől viszont egyre erősödhet az emberben a középpontba állított kapcsolat okozta viszolygás. Egy kicsit én is megfeneklettem az olvasással. Amíg a korábbi két részt négy-négy nap alatt olvastam el, addig ezzel majdnem két hétig szenvedtem, és közbe is iktattam 3-4 könyv elolvasását. Egyszerűen telítődtem az egésszel. Csupán Ferrante zsenialitása az, ami nem engedte, hogy feladjam az olvasást. Megteremti az érdeklődés feszültségét, folyamosan viszi előre a történetet egy apró részlettel, ami nem hagyja nyugodni az embert. Nem is az események alakulása izgatott, hanem a szereplők reakciója ezekre a történésekre. 

A negyedik rész, Az elvesztett gyerek története ismét csavart hoz, nem is a cselekménybe, hanem sokkal inkább - a már korábban is általam kiemelt-, jellemábrázolásokba. A váratlan fordulat  Lila életében új oldalról mutatja meg a sebezhetetlennek tűnő nőt, illetve a barátnők kapcsolatába is új színt hoz. Lila rábízza naplóit Elenára, aki lehetőséget kap arra, hogy újraélje a múlt eseményeit és meglássa azokban Lila mozgatórugóit. Már, ha él a lehetőséggel. A harmadik résznél érzékelt vontatottság  feloldásra került, bár a nyitva hagyott történet hiányérzetet is kelthet az olvasóban.

Van bennem egy tisztelet és hódolat a szerző nagyszerűsége okán. Olyan különleges jellemekkel kínált meg engem, akiket el sem tudtam volna képzelni. Részletes, meghökkentő,  ugyanakkor egy pillanatra sem bújtam volna a szereplők bőrébe. Ez a Vezúv lábánál elterülő monumentális olasz város most árnyékos oldalait mutatja meg. Bár a téma okán bármikor lecsúszhatott volna a színvonal, Ferrante nem engedte ki kezéből a gyeplőt. Azáltal, hogy Lila és Elena életének változásait mindvégig társadalmi összefüggésbe helyezte, egyben elvette a lehetőséget a regénytől, hogy az elakadjon  a csetepaték, verekedések és hisztérikus szerelmi viszonyok küszöbén.

Ennek a sorozatnak kiemelkedő ábrázolási eszköze az árnyalt nyelvi kifejezés, ami a magyarban talán visszaadhatatlan. A nápolyi nyelv -melynek eredőjéül a vulgáris latint jelölik meg-, a lakosság felének anyanyelve, holott a hivatalos olasz a toszkán dialektuson alapul. Elena történetének,  környezetéhez való viszonyulásának alakulását a szerző a nápolyi illetve olasz nyelv váltott használatával oldja meg. A sorozatot fordító Matolcsi Balázs, illetve a negyedik részt fordító Verseghi Anna, véleményem szerint nem kis kihívással nézhetett szembe. 

Összességében nagyon nagy olvasási élménnyel ajándékozott meg engem a titokzatos olasz írónő. Ez a hatalmas nápolyi saga felejthetetlen, s egyben örök titok is marad számomra. Lila karizmatikus, mindent lesöprő figurája egy megfejthetetlen rejtély marad nekem, akárcsak annak megítélése, mire jutott volna Elena egyedül. A saját hang megtalálása nemcsak az írásban bír kiemelkedő jelentőséggel, hanem az élet minden területén. Elgondolkodtatott, kalandra hívott a történet. Nem bántam meg az olvasást, pedig többször is feldühítettek a szereplők, nehéz volt szembenéznem a saját értetlenségemmel is. Ferranta valami ősi, nyers erővel ábrázol, végtelenül lazán tipor a lelkekbe, tapad, sűrű és fojtó. Ennek elviselése nem kis teljesítményt kíván az embertől, ugyanakkor megajándékoz valami igazán különlegessel. 

 

Hozott pontszám: 5