Weiner Sennyey Tibor - A ​méhészet művészete

Weiner Sennyey Tibortól eddig két könyvet olvastam a Versek a kisházból (2007) című verseskötetét és a Gül Baba című lírai munkáját. (2012) Idén szereztem be Hamvas Béláról szóló esszégyűjteményét, de annak elolvasása még várat kicsit magára. Nagyon szeretem munkáinak érdekes hangvételét, melyben találkozik a költészet, az esztétikum és egy szellemi gondolkodásmód. Keresem felbukkanó írásait, verseit a különböző fórumokon, s így akadtam rá az idén kiadott méhészettel foglalkozó könyvére is. Amikor meghallgattam a könyvbemutató felvételét, rögtön be akartam szerezni a kiadványt, mert rendkívül kíváncsivá tett annak minden szava. 

Ne ijedjen meg senki, nem a méhtartás technikai és szakmai leírásáról van szó, hanem a méhek létezésének különböző aspektusainak művészi szintre emeléséről. A tizennyolc esszét tartalmazó kiadvány az őskortól kezdve napjainkig követi ezeknek a kicsiny állatoknak a tiszteletét, megjelenésüket a különböző kultúrákban, művészetekben. Bizony az őskortól, hiszen a Valenciaban található Pókok barlangjában ősi rajzok őrzik a hajdani mézvadászatok emlékét. Ezeken a sematikus ábrázolásokon jól kivehető még a hajdani füstölők használata is. Weiner Sennyey Tibor szavain keresztül magunk elé képzelhetjük azt a világot, ahol a legkoncentráltabb édesség a méz volt. Talán fel sem tudjuk igazán fogni ennek jelentőségét napjainkban, amikor állandó elérhetőségben van számunkra a cukor, a sütemények, a csokoládé. A barlangrajzok szakrális jelentőségével is megismerkedhetünk az első írásban, ami átvezet egy későbbi világba, az Egyiptom méhek és méhészeik közé. A második írás a tudatos méhtartás első nyomaival foglalkozik. A domborművek egy izgalmas feltételezésre engednek következtetni, ami számomra teljesen elfogadható, ismerve az egyiptomi kultúrát. A téma bemutatásában itt is szépen keveredik a képzőművészet, a papiruszokon talált versekkel, a kutatási eredményekkel és hipotézisekkel. A következőkben a tejjel és mézzel folyó hajdani Kánaán vidékére utazunk. 

A történelmi időutazást megtöri egy esszé, mely a szerző egyedi méhes filmfesztiváljának fikcióját mutatja be a lehető legalaposabban. Én nem tartom kizártnak, hogy ez egyszer akár meg is valósulhat. A nyáron már láttam ennek első kezdeményezését, Weiner Sennyei   Tibor szervezte filmvetítést ezen gyűjteményből. Jó volt látni, hogy ennyi film készült a méhek témájában, szép kis lista állt össze. A következő esszékben olyan témák jelennek meg, mint a régi kaptárkövek rejtélyei Magyarországon, az ősmagyar méhészet nyomai a magyar nyelvben, de szóba kerül az a két leghíresebb hazánk fia is, akik életében kiemelkedő szerepet játszott a méhészkedés. Ők Berzsenyi Dániel és Hamvas Béla. Itt olvashatjuk először a méhes ház kifejezést, ami nekem most a legkülönlegesebb téma volt a kötetben. A szerző az utolsó fejezetben bemutatja  a saját szentendrei méhes házát is, ami igazán testközelbe hozza az olvasó számára is ezeket az apró lényeket. Minden egyes írás remekmű a maga nemében. Szó van a méhek és a gyógyítás kapcsolatáról, a méhekhez fűződő hiedelmekről, a méhek muzsikájáról, híres személyekről, akiknél nagy jelentőséggel bírtak ezek az állatok. 

Az ember és a méhek kapcsolatainak nyomaival találkozhatunk a kötet többi fejezetében is. A szépen felépített írások olvasása közben cseppet sem lankadt a figyelmem, mert mindegyik egyszerre szép és izgalmas volt. Sok fekete-fehér kép, fénykép és rajz segít elképzelni az olvasottakat. 

Nem csodálkoznék azon, ha becsukva a könyvet méhészkedésbe akarna fogni az olvasó. A kötet minden sora azt a meghitt állapotot tükrözi, ami az ember és a természet harmóniájának állapota,  az ember és a méhek idillikus kapcsolata. Ez az aprikultúráról szóló könyv a maga nemében egy kincs, már olvasás közben is érezhető az a változás, ami az emberben elindul, átrendeződik bennünk a világhoz való viszonyunk is, miközben számos érdekes információ birtokába is jutunk. Megtudtam például azt is, hogy 1586-ig hímnek vélték a méhkirálynőt, ami azért is volt érdekes, mert Arisztotelész az ideális polisz modelljét látta a méhkasban. Ennek folyamodványa volt, hogy a katolikus egyházat is egy nagy méhkashoz hasonlították, melynek feje a méhkirály, azaz a pápa. Nagy felháborodást keltett a nézet, hogy mi az, hogy nem egy férfi van a központban? Nem meglepő módon, éppen Angliában fogadták el először 1609-ben a tényt, hogy méhkirálynő áll a kaptárak élén. 

A méhek duruzsolását hallhatjuk mindvégig magunkban, miközben sok hasonló érdekes információ birtokába juthatunk,  ha elolvassuk Weiner Sennyey Tibor könyvét.

Hozott pontszám: 5  

 

Weiner Sennyey Tibor

fotó: Bach Máté

 

Nunez, Sigrid - Egy életen át

Sigrid Nunez könyve számomra arról szól, hogyan tud mindvégig kitartani egy barátság, mi mindent megígérünk és elvállalunk azért, akit szeretünk. Két középkorú nő - az elbeszélő és a végstádiumban lévő barátnő - története azt a veszteséget eleveníti fel, amely puhán vackolódik bele mindennapjainkba. Gyászainkat körülöleli a mindennapok folyamatos zakatolása, még akkor is, ha legszívesebben megállítanánk az egész világot.

Az életétől elszakadó nő arra kéri barátnőjét, hogy legyen mellette eutanáziájában. Óvja végső akaratát, utazzon el vele, falazzon tettéhez. Megígérni olyan könnyű dolgokat, de rálépni az ösvényre már jóval nagyobb bátorságot igényel. S ahogy az életben az lenni szokott, semmi sem úgy történik, ahogy eltervezzük. Akkor sincs ez másként, ha épp az élet fonalát vágnánk el. Bár a regény valóban erről a súlyos témáról szól, mégsem merevedünk bele a tragédiába, mivel Sigrid Nunez egy hártyavékony humorba bugyolálja az eseményeket. A két barátnő hangulata úgy hullámzik, mint maga a gyász. Egyszer fent, egyszer lent. Ebben a könyvben pont az a mesteri, hogy egy keskeny határvonalon billeg a szöveg, szinte minden mondat egy tudatosan felépített terv része, egy lassú adagolású infúzió. Cseppenként kerülünk közelebb az elmúláshoz, amit persze tudunk, hogyne tudnánk, de felfogni képtelenség. A finom érzékenységgel megírt regény egyik erőssége, hogy valami természetes egyszerűséggel építi a főszál mellé a többi szereplő saját fontos történetét. Így válik hangsúlyossá egy anya-lánya kapcsolat, egy elmagányosodott szomszédasszony vagy éppen az elbeszélő volt férjének klímakatasztrófával foglalkozó kutatása. Elgondolkodtatja az olvasót, hogy Sigrid Nunez, aki a legnagyobb óvatossággal nyúl a halál témájához, miért pont ezekből építi fel az élet elmúlásának fészkét. 

Ahogy haladunk az időben, egyre inkább foszlanak le ezek a mellékszálak és kerül fókuszpontba maga a halál. A két barátnő beszélgetései fontos témákat érintenek; kendőzetlenül beszélnek az idő múlásáról, az életünkről való önrendelkezés jogáról, megbocsátásról, túlvilágról. A két nő olyan szempontból kiváltságos helyzetben van, hogy el tudnak egymástól búcsúzni, le tudnak zárni dolgokat, nem a végelgyengülés és demencia ködtengerében távolodnak el egymástól. A könyv azt a kérdést feszegeti, hogy fel lehet-e készülni a halálra? 

Szerintem Sigrid Nunez alkotása alkalmas arra, hogy közelebb engedjük magunkhoz az elmúlás témáját. Nem hatásvadász, nem akar lehúzni, csak egy barátság tükrében bemutatja, hogyan tud egy kapcsolat egyszerre tartani és engedni, miközben a távozó is egyszerre tartja és engedi életének fonalát. 

Hozott pontszám: 5

                                                           Sigrid Nunez

Vámbéry Ármin - Küzdelmeim

Több mint száz éves időutazáson mentem át, amikor Vámbéry Ármin 1905-ben megjelent könyvének sorait olvastam. Először is meglepett, hogy önéletrajzi írása  mennyire olvasmányos a ma emberének is. 

A szigorúan időrendi sorrendet követő események egy nagy mesének is felfoghatók, hiszen csodás utazások, a főhős viszontagságos körülményei, veszélyekkel megtűzdelt utak, kihívások és persze nem várt segítők is felsorakoznak a történetben. Az 1832-ben (bár lehet, hogy 1931-ben) Szentgyörgyön született Vámbéry Ármin sorsát megpecsételte elsősorban zsidó származása, másodsorban szegénysége. Ennek a két motívumnak a kiemelése nem tőlem származik, hanem maga a szerző tér rá vissza folyamatosan. S ha ez még nem lenne elég, életét nehezítette, hogy három éves korában megbénul a bal lába, aminek terhét soha nem tudta lerakni. Bár hatalmas elszántsággal dobta félre mankóit, jellegzetes bicegő járása mindvégig megmaradt. 

Kiemelkedő, elsősorban nyelvi tehetsége és végtelen szorgalma korán megmutatkozik. 12 éves korában már házi tanítóként keresi keserves kenyerét, hiszen bár tudása megvolt, életkora nem parancsolt tiszteletet azoknak a gyerekeknek, akiknek oktatása végett felfogadták. Gimnáziumi tanulmányait Szentgyörgyön, Sopronban, Pozsonyban és Pesten végezte, mégsem érettségizett le sohasem. Ennek oka szintén a sok nélkülözés, a tanulás mellett vállalt folyamatos tanítás volt. A nehézségek dacára tizenhat éves korára anyanyelvén kívül folyékonyan beszélt héberül, latinul, németül és franciául. Közben pedig tanulta az angolt, a szláv  és a skandináv nyelveket. Már ekkor is érdekelte a török irodalom. Báró Eötvös József támogatása révén juthatott ki 1857-ben Törökországba. Erről a keleti utazásról részletes beszámolót tartalmaz a könyv. A szinte folyton krajcáros gondokkal küzdő utazót valaki mindig megsegíti. A törökországi magyar emigránsok támogatóan lépnek Vámbéry mellé, s ha másra nem is, de kapcsolati tőkéjükre mindig számíthat. Élesen kiemelkedik történetében, hogy mily nagy szükség is volt ezekre az ismeretségekre egy olyan vidéken, ahol kevés a magyart támogató. Körülbelül négy év alatt Vámbéry tökéletesen elsajátítja a török nyelvet, néhány nyelvjárást (kb. húszat) és kinézetében is igazodik ahhoz a világhoz. Nyelvtehetségének egyik legnagyobb erénye volt, hogy rövid időn belül, kitűnően tudta utánozni az elhangzottakat. Ezek után elhatározta, hogy nem áll meg a keleti világ szélén, hanem mind mélyebbre és mélyebbre megy. Ekkortájt  Resid Effendinek hívták és megengedték, hogy részt vegyen akár vallási vitákon is, és együtt hadarta velük a himnuszokat, de soha nem akart igazhívő mohamedán lenni. 

Ebben a kitűnő korrajzot mutató könyvben nem csak az akkori Magyarországról, hanem Törökországról s a későbbiekben Angliáról is képet kapunk. Mivel Vámbéry olyan helyekre és társaságba jutott el, ahol eddig még európai nem járt, így minden szava egy új rétegét nyitja fel a múltnak. Első útja során szunnita dervisnek öltözve Teheránig jut. Egészen elképesztő ez a távolság, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy félig béna lábbal, zarándokként rója az utakat. A későbbiekben Buharán keresztül Szamarkand lesz a végállomása. A keleti élettel már egész jól elboldogult, de hazatérve csalódások sora éri. Ezért Londonba utazik, ahol végre elismerik nagyságát, de az arisztokráciába történő beilleszkedésének nincsenek meg az anyagi alapjai, így az olvasó is azt érzi, hogy bolyongása folytatódik. 

A kötetben leginkább az utazási élményekről, érdekes történetekről olvashatunk, a tudományos megállapításaira csak nagyon röviden, összegzően tér ki. Más munkáiban találjuk meg ezekre a választ. Szinte nem volt a könyvben olyan oldal, ahol legalább egy kiemelhető részt ne találtam volna. 

Mégis eléggé elfáradtam olvasás közben. Bár nem napló a Küzdelmeim, hosszú évek múlva vetette papírra az utazó, mégis aprólékos beszámoló. Úgy tűnik, hogy Vámbéry memóriája nem csak a nyelvekben egyedülálló, hanem emlékezetében is. A cím viszont jól fedi, azt az egységes képet, aminek égisze alá akarta vonni a szerző életét. Szóval a küzdelmek lettek kihangsúlyozva, amiben vezető motívum, hogy felnőttkori, keleti nyomorának elviselését a gyerekkori nélkülözés edzette. Meg kell említeni azt a nélkülözést is, amit nem az éhség és nem a lemondás szült, hanem a szellemi, meg nem értettség nélkülözése eredményezett. Szinte senki nem volt Magyarországon, aki felfogta volna útjai jelentőségét, értelmét. Sőt sokan el sem hitték, hogy az előttük álló nyomorék lábú ember igazat mond. Ennek a meg nem értettségnek a magánya tényleg küzdelmes lehetett. A későbbiekben Vámbéry Ármin a  Budapesti Tudományegyetem keleti nyelvek tanára, a Tudományos Akadémia rendes tagja lett. Elsőként a világon létrehozta a turkológiai tanszéket és nevéhez kötődik a turanizmus felvirágzása. 

A könyv hűen tükrözi a szerző zárósorát, miszerint: "Az utazás határozottan a legszebb és a legdicsőbb öröm ezen a világon. Nincs is rá okom, hogy panaszkodjam sorsomon; mert, ha nehéz küzdelmet rótt reám, meg is jutalmazott érte bőségesen, s életem végén elmondhatom: "Küzdelmes nap volt, de szép nap volt!"  

Hozott pontszám: 4

Darvas Iván - Lábjegyzetek

Nos, ezt a könyvet is ajánlásra vettem kezembe, egy podcast adásban mesélt róla Dékány Barnabás. Kíváncsivá tett, hogy mi  inspirál egy színészt egy másik színész életében. Gondoltam, hogy az érdekes szerepek, a megugrott akadályok, szakmai praktikák lesznek előtérben, de nem így volt. Természetesen a Lábjegyzetek témái elvonatkoztathatatlanok a színház világától, de mégis ez a könyv nem erről szól. 

Darvas Iván, akit eredetileg Szilárdnak hívtak Prágában nevelkedett. Sorsát alapvetően meghatározta orosz származású édesanyja és újságíró apja, akiknek megismerkedéséről is olvashatunk a kötetben. Az első fejezetekben a gyermekkori évekbe,  a szerzőben kavargó identitásokba, a testvérével való kapcsolatába kapunk betekintést. Nem árulok el nagy titkot, ha leszögezem, igazi csibész gyerek volt ez a Darvas. Ez a habitusa végigkísérte szerintem egész életét. Volt benne valami alapvető lázadás minden formai kötöttséggel és rendszerrel szemben. A színészi karrierje sem indult simán, a Színiakadémiát be sem fejezte, többször el is tanácsolták. Aztán persze előadói tehetsége révén mégis színpadra került, de az 1956-os eseményekben való "részvétele" miatt hamarosan a rácsok mögött találta magát. Igaz addigra már ismert művész volt, ami néha segítette, néha hátráltatta boldogulását.

Több hangsúlyos önéletrajzi rész van a kötetben, de szerintem ezek a börtönben töltött évek azok, melyek legnagyobb hatást gyakoroltak rám. Az az egyedi látásmód és reakció, amit kialakított magában a megőrülés elkerülése végett átmegy egy fejlődésen. Teljesen lebilincselt az a hozzáállás, amit végül kialakít magában. Ennek alapja egy önreflexiós folyamat, amit el tudott juttatni a feloldásba. Bár oldalszámban nem képezi a kötet gerincét, tartalmában igen. A fogva tartás utáni évek természetesen nem voltak zökkenőmentesek, nem csak karrierje, hanem magánélete is zátonyra jutott ezekben az esztendőkben. Egyébként az egész írásra jellemző, hogy nagyon szubjektíven válogat Darvas az életéből. Hatalmas hézagok vannak, majd részletesen beszél egy-egy témáról. Történetmesélése lineáris, de egyenetlen. Ez adja egyediségét, valamint a lábjegyzetek. Ugyanis az a furcsa helyzet áll fenn, hogy a szövegtörzs és a lábjegyzetek hasonló fontossággal bírnak. Mondhatni, teljesen értelmetlen volt számomra ezeket a dolgokat betenni alulra. Ebben is azt lázadást érzékeltem, amit a szerző a normákkal szemben képviselt. Összességében egy hű korrajzot kapunk arról az elsősorban politikai helyzetről, ami 1945 után jellemezte hazánkat,  különösen a színházi életet. A kiemelt részek között helyet kap a négy év is, amit a Szabad Demokraták Szövetségének színeiben parlamenti képviselőként töltött el. Őszintén ír arról a tehetetlenségről, amit megélt, holott a tenni akarás vezette erre az útra. 

Apró betekintést kapunk szerelmi életébe is, s ennek kapcsán megtudhatjuk, hogy mikor jelent meg életében igazán az a kapcsolat, ami a legteljesebb szerelemmel tudta megajándékozni.

Darvas Iván alakja szerintem mindannyiunk szeme előtt ott van. A könyv végére beválogatott fotók mégis képesek olyan többletet adni, ami hozzátesz a róla alkotott képről. Szülei fiatalkori portréi, a hajdani Prága látképe és a kis, akkor még Szilárdról készült felvételek mellett a szerző kiválasztott néhány, számára nagy jelentőséggel bíró színházi plakátot vagy felvételt is. Egy ilyen hatalmas és gazdag pályáról képtelenség tökéletes lenyomatot készíteni, amivel megkínál minket a színész-szerző az mégis egyszerre tud egyedi és különleges lenni, ugyanakkor beilleszthető abba a nagy egészbe, amit művészként tudunk róla. 

Azóta láttam, hogy a kötet hangoskönyv formájában is megjelent. Nagyon sajnálom, hogy nem úgy ismerhettem meg a történetet, szerintem sokat ad hozzá a saját előadás. 

Hozott pontszám: 4

Apáti Miklós - Ne öld meg a fehér kígyót!

Rendszeres olvasóként is megélem, hogy nagyon nehéz kiválasztani abból a mérhetetlen bőségből, amivel a ma embere rendelkezik, hogy melyik könyvet olvassuk el végül. Idén, az eddig megkezdett 51 olvasásomból 19 könyvnél azért döntöttem mellettük, mert valaki személyesen ajánlotta, vagy olyan összegzést írt róla, ami hatással volt rám. Pedig a friss megjelenésű kiadványok által a kiadók igen erős vásárlásra késztető hatást próbálnak ránk gyakorolni, hogy őket válasszuk. Szó se róla, valóban nagyon nívós kötetek jelennek meg, ami a külcsínt illeti, s néha én is hagyom magam elcsábítani. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a küllemét illetően frissek ezek a kiadványok, hanem témáikban is aktuálisak tudnak lenni. Summa summarum, nehéz a sok csillogó szépség mellett olvasásra kiválasztani egy olyan könyvet, mint  Apáti Miklós 1988-ba megjelent kötete. Ilyenkor aranyat érnek az ajánlások. Ne becsüljük le őket!

Baráti ajánlás ide vagy oda, ami a könyv mellé szegezett -bevallom-, az elsősorban a stílusa volt. Már a második, harmadik oldalon tetten érhető a groteszk ábrázolás borzongató kettőssége. A moly adatbázisában ez nem szerepel a könyv címkéi között. Viszont idén, mióta újra elolvastam Örkény Egyperces novellák kötetét, sokkal közelebb áll hozzám a stílus és azon kapom magam, hogy fejben szépen én is írom a magam groteszk történeteit. Nem volt ezzel másként a könyv főhőse, Skurcz János sem, aki élete közepe tájékán abban reménykedik, hogy megtisztulhat, hogy bűneit és erényeit bevallva másvalaki lehet, miközben megőrizheti korábbi személyiségét is. Ezért "egy csillagtalan és ködfoltos, didergető éjszaka" felhívja a Gondolat Kiadót. Ez az a pillanat, amikor az ember ki akarja adni a gondolatait, csak úgy, szakterület nélkül. No nem azért, hogy kiadják, hanem, hogy ő maga adhassa ki magából. Egy jó kiadóban erre is van lehetőség, így kerül főhősünk Nádai Klára, a regényben csak Nádai kezei közé. A lektornő arra kéri, hogy Skurcz írja le gondolatait. S ezzel kezdetét veszi az a kettős utazás, ami főhősünket a múltba vezeti, miközben elhagyva jelen életkörülményeit, -nevezetesen a notórius öngyilkosságot elkövető feleségét és két fiát-, és Nádaihoz költözik, annak ikerfiúcskáihoz és édesanyjához. Skurcz egy laborban dolgozik, de gondolatainak leírása sokkal több időt igényel, mintsem főállása legyen az embernek, no meg az AIDS is akkor kezd tombolni, mi lesz, ha megfertőződik munkája során, nem vitás, be kell fejezni a kenyérkeresetet. Így válik befogadottá és eltartottá élete közepén a férfi.

A regény mindvégig ezen a két szálon halad, ahol a múlt és a jelen ábrázolásában is megvan annak az érzése, hogy soha nem lehet tudni, hogy mindez valójában is így történt meg, vagy több benne a torzítás? Olyan ez, mint amikor kívülről nézünk egy korcsolyázó embert, aki hol a bal, hol a jobb lábát lódítja egyre kijjebb, nevetnénk, hogy ez milyen vicces, micsoda életművész az illető, de közben aggódunk egyre szétcsúszó lábai miatt, közelgő bukását vizionálva. Persze a műfaj soha nem engedné meg, hogy főhőse a semmibe hulljon, mindvégig alatta tartana egy pókhálót, egy hihetetlen menekülő útvonalat. Szóval nézzük csak bátran egyre kacsázó lábait, feledkezzünk bele meséibe, melyek finoman visszaidézik a körülbelül 1950-1980 közötti évek jelenlévő, de sokszor láthatatlan sajátosságait. 

"Majd leültem egy székre, innen jól láthattam az apám ágyának lábát helyettesítő két féltéglát. Ezekkel a féltéglákkal viaskodtam én egész életemben. Ezzel a takarékoskodó nyomorúsággal táplálkoztam, így ettem, így ittam. " - írja Gondolatait főhősünk, miközben szemünk előtt látjuk, hogyan jut el ténylegesen az egzisztencianélküliség és nincstelenség magaslatára élete közepén. A groteszk azonban nem engedi kicsinálni főhősét, aki másik lábával már siklik is tovább. Skurcz történetének erejét a benne megírt kapcsolatok adják, a barátok, a család, ismerősök és támogatók minden morbiditása mellett meglévő megtartó ereje. 

Szerethető figurái, abszurd eseményei és a valósághoz kapcsoló bizsergető kettőssége teszi emlékezetessé számomra ezt a könyvet, melynek első sora, hogy:  "E történet szereplői valamennyien kitalált személyek. Én is. "  

No persze :) Akkor én is, aki szintén a Ráday utca páros oldalán éltem sokáig. 

Szerettem ezt a tudatregényt; szerettem ezt a főhőst, ahogyan végignéz önmagán és kapcsolatainak gyűrűjében éli meg valóságát; szerettem, ahogyan nem akar politizálni, de teszi, mert nem lehet nem politizálni; és szerettem, mert annyira másként működött, mint én, de közben beengedett világába. 

Hozott pontszám: 5 

 

 

Apáti Miklós (1944-2016)

 

"Annyit írtam, hogy azóta fáj a csuklóm, a karom, a hátam, talán még a toll is, amivel írtam. A legjobban mégis az fáj, ami elmúlt: az idő. Mert aki igazán ír, az vagy a korai, vagy a kései halált sejti meg. Nincs középkorúság az írásban. Középen csak a torzó van, teljes érték, avagy a teljes érték dicső ellobbanása: aligha. A fiatalság lánglelkűségét én elhajszoltam, elhessentettem magamtól. Nem vállaltam az ifjúságot, se az ifjúság előtt örök kísértőként járó korláttalan szabadságot. A vénülésre spekulálok tehát. A véletlen és kései halált remélem, azóta is.
    Öt esztendőn át gyűltek a teleírt papirosok. Mi lett velük? Lehet, nekem már nincsen semmi sorsom. De a papíroknak van. Lett! Erről, a papírok sorsáról szól ez a könyv. Tehát nem a szereplőkről, tehát nem rólam. Mi csak annyiban vagyunk benne, amennyiben e papírok sorsába beleszóltunk."

 

"Kell lenni valaminek a halálos komolyság és az életveszélyes komolytalanság között, egy résnek, ahová az ember bármikor berejtheti önmagát. Mert különben… elpusztul a házával együtt."

"Van úgy, ha már döntésre nincs idő, hogy bármi kapóra jön: az ember kihajol a saját helyzetéből, mint a kanyarodó oldalkocsis motorkerékpár társutasa, s a kanyar, hála a másiknak, véget ér, a helyzet megoldódik, magától szinte."

Hiro Arikawa - Az ​utazó macska krónikája (Az utazó macska 1.)

Csak most jutott eszembe, ahogy ezt a bejegyzést elkezdtem átgondolni, hogy én egyáltalán nem szeretem az olyan könyveket, ahol az elbeszélő egy állat. Az utazó macska krónikájánál azonban sokkal jobban összesimultak bennem az állat és az emberi gondolatok. Nana, a kóbor kismacska meséli el történetét, hogyan talált rá Szaturo, miként vitte magával egy autós kalandra, egy nagy utazásra, hogy új gazdit keressen neki. Nana egy igazi vagány macsek, epés megjegyzései, jó humora elrejti, hogy valójában milyen érző szív és hűség lapul benne. 

Évekkel ezelőtt, amikor elkezdtem olvasni Murakami Haruki könyveit, azt gondoltam, hogy nocsak, ez az ember hogy szereti a macskákat! Azóta a könyvespolcomon a kötetei elé beköltöztettem egy kis faragott cicát is. (Aki most épp elkóborolt, de hát a cicák már csak ilyenek.) Viszont, ahogy egyre másra kezembe kerülnek japán könyvek, azt tapasztalom, hogy ez a macskaszeretet mintha az  egész japán kultúrára kiterjedne. Az biztos, hogy amikor a történetekben megjelenik egy macska, aki ha csak annyit tesz, hogy átvonul a színen, megtöri az események menetét, elágazásra viszi a cselekményt, kitágítja a figyelmet. Hiro Arikawa regényének központjában mindvégig Nana marad, mert valahogy minden őróla szól, még akkor is, amikor gazdája gyerekkoráról és diákéveinek alakulásáról beszélgetnek a szereplők. 

Szaturo életét egy tragédia árnyékolja be, veszteségeiben valahogy egyedül marad lelkének legmélyén, egészen addig, amíg meg nem találja kocsijának motorháztetőjén a kis gazdátlan cicát. A sokat veszített gyerekek magánya szinte feloldhatatlan marad, legyenek bár százával barátaik, a másik elvesztésének féleleme örökre tanyát ver bennük. Szaturo ezzel a kismacskával tudja  megosztani életét, s amikor arra készül, hogy elajándékozza őt, egy olyan utazásra viszi, ami igazi bakancslistás kívánság lenne. Nem ül repülőre, hogy annak csomagterébe bepakolva cicáját órák alatt ott legyen a célállomáson, hanem napokon keresztül együtt zötykölődik vele ezüst színű furgonjában. Mint minden utazás, így ez is tele lesz találkozásokkal idősekkel, gyerekekkel, állatokkal, barátokkal, kihívásokkal no és élményekkel,  hogy annak végén, immáron mindent megértve visszaérkezzünk a kiinduló ponthoz ugyanúgy, de egészen máshogyan. 

Az egész könyvet egy kifinomult, érzékenység járja át. Apró mozdulatok, figyelem, amivel Szaturo a macskája igényeire reagál, miközben ez nem egy ajnározó, kényeztető, tömény szeretet. Ez a szeretet nem fojt meg, nem lehet belefulladni a túlzásokban, hanem az a gyöngéd, gondoskodó, de szabadságot biztosító kapcsolat, amire valójában szüksége van mindenkinek. Eszembe jutott róla a gyermeknevelés is, a minőségi szeretetet adó kapcsolatok, de leginkább a jelenben levés művészete. Most megadni a másiknak azt, ami örökké vele marad. 

Van a könyvben egy jelenet, ami annyira megragadott: 

"Ha néha Szatoruéknál aludt, egy padlóra tett matracon, a barátja ágya mellett, gyakran ébredt a hajnali órákban, hogy négy mancs trappol végig rajta. Kevés dolog tudja felülmúlni azt az érzést, amikor az ember az éjszaka közepén megérzi egy macska négy mancsának súlyát a vállán. Ha átnézett barátjára, láthatta, hogy Hacsi labdává gömbölyödve alszik Szatoru mellkasán...." 

Szatoru barátja, a történetet mesélő Koszuke ugyanezt szeretné átélni. Valójában ebben a jelenetben nem azon van a hangsúly, hogy de jó lenne, ha valaki nyomná minden éjjel a mellkasunkat, hogy alig kapjunk levegőt, hanem valakivel megélni egyfajta tökéletes egységet. 

Hiro Arikawa regénye a meghitt barátság, a hűséges kapcsolat, egység és szeretet utáni vágyunk megjelenése egy macska - ember kapcsolatban. 

A borítón megjelenő "nemzetközi bestseller" meg "szívfacsaró" kiemelések kifejezetten riasztanak engem. Annyira el kellene most ettől vonatkoztatni! De tényleg, minek az ilyen?

Hozott pontszám: 5

 

 A kép csak  illusztráció. Az egyik kedvenc képen a pinterestről.

Géczi János - A ​muszlim kert

Géczi János neve nem volt ismeretlen számomra, tavaly már beleolvastam "A rózsa labirintusa" című munkájába, mely a rózsa jelképének hagyományát kutatja. A varázslatos kiadvány ismeretgazdagságát gyönyörű illusztrációk fokozzák a tökéletesség szintjére. Mégis, akkora figyelmet igényelt tőlem, annyira aprólékos volt, hogy nem olvastam tovább. A muszlim kertekről szóló tanulmányának erénye pont az, hogy a témával  ismerkedő számára megadja a megfelelő információt, de képes az ember olvasás közben egyben látni az egészet. Igaz, hiányoznak a színes képek, de a fekete-fehér illusztrációk segítenek magunk elé képzelni a leírtakat. 

Számomra a kert magában hordozza a tökéletesség érzését. Sokszor megjelenik álmaimban, meditációim és vágyaim színtere is egyben. Szimbolikus értelemben is régóta használják a kultúrák és a vallások is. A kert a mindenség kicsinyített mása, a benne található  élőlényeg egymásra utaltsága az univerzum létezőinek kapcsolatát tükrözi. Hosszasan lehetne tűnődni azon, hogy mi mindent jelent a körbe kerített, táplált, gondozott kert az idők kezdete óta, de az antik időktől kezdve, a bibliai kert motívumokon át minden megközelítésben van egy közös vonás, mégpedig a földi bőség. 

Géczi János mielőtt rátérne a muszlim kertek sajátosságára arab forrásokra hivatkozva előbb röviden a földmívesség tudományának gyakorlati gyökereiről beszél. S bár a föld volt a muszlim világ fő gazdasági forrása, de ennek termékenysége elképzelhetetlen volt a víz jelenléte nélkül. A vízszegény vidékeken elképzelhetetlen volt a kert létrehozása és életben tartása. Ezért a szakszerű öntözés megoldása a kertekben megkívánta az uralkodók, a tudósok és a parasztok együttműködését. S ha megvan a földünk és a vizünk, akkor kezdődhet a kertészkedés. A muszlim világ városai a mecset köré épülő nagycsaládok, fallal körülvett létesítményei voltak.  A települések közti természetes vagy mesterséges növényvilágot szívesen látogatták az emberek pihenés céljából is. Lassan ez a fauna beköltözött a városfalak közé, ahol zárt, intenzív eljárásokkal tartották fent őket. A szerző bemutatja azokat a gyümölcsöket, melyet részesei lettek a létfenntartásnak, majd beszél a kertészkedés elméletéről.  A munka nem csupán a fagondozást és földművelést jelentette, hanem asztrológiai és mágikus ismereteket is követelt. A növények gondozásában figyelembe vették a bolygókkal való kapcsolatukat is, amiben a Hold állása meghatározó volt. 

Lassan megérkezünk a kert szimbólumrendszerének ismertetéséhez. A kert modelljévé az a Paradicsomkert vált, mely a Koránban jelenik meg. A muszlim kert egyszerre képes  esztétikai, morális és intellektuális megközelítést adni a hívőnek. Ebben szerepe van a kert geometriai szerkezetének is. A kert fogékonnyá teszi az embert az értékekre, melyeket az érzékszerveken keresztül fogadunk ugyan be, de ugyanakkor a szellemiség is megmutatkozik bennük. Ezzel a szemlélettel közelítünk a kert elemeinek megvizsgálásához. Természetesen megjelennek a könyvben a rózsák is. Nehéz lehetett a szerzőnek itt meghúzni a határt, hogy mit adjon tovább ebből a gazdag tudásanyagból. 

Többféle muszlim kert létezett, voltak temetőkertek, paradicsomkertek, palotakertek, mediterránium kertjei, illetve a muszlim kertek történelmileg utolsőként létrejött változatai, az indiai muszlim kertek, melyeket a mogul uralkodók birodalmában hoztak létre. Ezek a kertművészet legszebb alkotásai, s egyidőben pompáztam az európai reneszánsz kertekkel. A tanulmány végén az Oszmán Birodalom kertjeiről esik szó.

A kötet mindvégig tárgyilagosan kezeli a kert témáját, és annak ellenére, hogy mind irodalmi, mind kulturális szempontból bemutatja a vallási életben és szimbólumrendszerében meghúzódó gazdag jelentéstartalmát, nem válik tanítássá. Viszont amiről ír, az alapjául szolgál annak, hogy mélyebb megértésekhez jussunk. Olyan, mint a meditáció tárgyának megismerése, ami nem jelenti magát a "megélést". 

Bár megvettem a kötetet, utólag vettem észre, hogy itt is elolvasható: A muszlim kert

Hozott pontszám: 4

 "A muszlim kertek ugyan történetileg igen változatos módon alakultak ki, s földrajzi területenként rendkívül eltérő formákban valósultak meg, mégis mutatkoznak bennük közös vonások. Ezekért nem a gyakran azonos növények, a hasonló növényhasználati módok, a nem ritkán megegyező agronómiai eljárások a felelősek, hanem az a szimbólumegyüttes, amelynek kialakulását a Korán és a hozzá társuló hagyomány szabályozta. A muszlim kertek a kereszténységétől eltérő szemlélet- és gondolkodásmódot, attól különböző mentalitást képviseltek: tulajdonosuk  vágyakozását a tudásra és a hitre, melyek nem zárják ki, hanem feltételezik egymást. Ezek a kertek többnyire a Paradicsomot mintázzák - a földön."

 

  

Bábur Name mogul kertje 1590

 

 

            The Queen’s pavilion (Shalimar Bagh) | C.M. Villiers Stuart

 

 

Rashtrapati Bhawanmogul kertje Delhiben

 

 

 

 Képek forrása:  https://www.theheritagelab.in/mughal-charbagh-paradise-gardens/