Lenhossék Mihály - Az ​ember helye a természetben

Van abban valami emelkedett, hogy az ember 110 évvel ezelőtt írt könyvet vesz kézbe és próbál olvasni. Legnagyobb félelmem az volt, hogy nem fogom érteni nyelvezetét, különösen azért, mert ez mégis csak egy természettudományos könyv. 

De leszögezem rögtön az elején, hogy mind nyelvezetét, mind mondanivalóját tökéletesen lehet érteni.  

 

Lenhossék Mihály a magyar anatómia első nemzetközi hírnevű képviselője, akinek különösen az idegrendszer szövettanára vonatkozó vizsgálatai jelentősek. Nevéhez fűződik az idegsejtek szerkezetének vizsgálata. Később  a sejtbiológiával kezdett foglalkozni. Több új elnevezést  vezetett be a szövettani szaknyelvbe. Barlangkutatóként is működött, bár ez kevéssé köztudott, ugyanakkor ősrégészeti tárgyú cikkei is sorra jelentek meg. Egyik alapítója, illetve 1912-1916 között elnöke volt a Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Bizottságának. Jelen kötet azonos címet visel a Darwin buldogja gúnynévvel illetett, Thomas Henry Huxley 1863-ban kiadott művével. Lenhossék éppen a megjelenés 50. évfordulójára hivatkozva  idézi meg az angol biológust. 

 

Nem vagyok a fejlődéstan kutatója, sem ismerője, csupán érdeklődésből vettem meg ezt a könyvet a könyvszekér antik szekciójából. Ennek ellenére nagyon érdekes volt olvasni miként vélekedtek, milyen tudományos úton jutott el  az ember kialakulásához és  fejlődéséhez. Ez egy olyan időszak volt még, amikor a tudomány nem vált el teljesen a filozófiától, valamint a kutatások irányát nagyban befolyásolta a tudományos gondolkodás, a hipotézisek állítása. Ezért bár a könyvet olvasva láthatjuk, hogy milyen mennyiségű tudományos vizsgálódás, elemzés, statisztika áll egy-egy kijelentés megalapozása mögött, mégsem szakad el élesen a tudomány világa a feltételezések igazolásától. Mivel kevesebb mérőeszköz, mérhető, számosítható adat állt rendelkezésre, így nagyobb jelentősége volt a tapasztalatok kielemzésének. Ez a fajta működés a piciny kis könyvecske utolsó mondatáig igaz. 

 

Lenhossék Mihály először az ember és állatország kapcsolatát fejtegeti.  Majd fejlődéstani bizonyítékokat mutat be. Anatómusként nem téveszti szem elől az emberi test jellemzőit, testtartását, szőrtelenségét sem. Ezután  az agytérfogat változásokra irányítja a figyelmet. Meglepő, hogy mennyi mindent tudtak az agyról, agykéregről, a frontális lebenyről vagy az agyféltekékről már ebben az időben is. A különböző elméletek fejtegetése (Hubrecht, Kollmann stb) már nem kötött le annyira, de a bemutatás rövid, tömör, ugyanakkor érthető. 

 

A koponyakutatások és egyéb jellemzők alapján Lenhossék Mihály behozza az emberré válás lényeges állomásait. (Homo Neandertalensis, Homo Mousteriensis, Cro-magnoni ember stb.) A legfontosabb paleontológiai leletek végigtekintése után sem mondható ki Lenhossék szerint, hogy ezek elegendőek lennének az ember igazi törzsfájának megrajzolásához. Az egyetlen biztosan kijelenthető dolog az, hogy mindezekben van fejlődés. Ezután felmerül a kérdés, hogy vajon végállomásnak tekinthetjük-e az ember jelenlegi állapotát? Fog-e vajon még gyarapodni az emberi agyvelő, lesz-e változás az emberi szervezetben? Lenhossék Mihály itt túlmegy a Huxley -féle végállomásra jutott ember eszméjén, szerintem már az az 50 év is megtette a hatását, ami elődje és közte volt. Azt mindenképp kijelenti, hogy a fejlődés lehet, hogy végtelen lassú, már-már észrevehetetlen lesz. Az emberiség jövőjének fejtegetésében hangot kap a természetes szelekció szerepe, a népesség csökkenésének sajátosságai ( pl. a legintelligensebbek, leggazdaságosabb emberek óvakodnak leginkább fajuk korlátlan szaporításától- megjelenik az "egyke", a "semmike" rendszer) 

 

A könyv zárógondolata behozza  az eugénika kérdését- mely az  ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti, vagyis a mesterséges szelekciót. 

 

Érdekes volt ez az időutazás, és ha eltekintek a könyv tartalmától, már az is izgalmas, hogy részese lehettem annak, hogyan gondolkodtak eleink, mennyi időt emésztett ez fel, milyen összekapcsolódó és szerteágazó tudásra volt szükségük az összefüggések megértéséhez. Ez nem az Internet vagy a Mesterséges Intelligencia időszaka volt, itt mindent tudni kellett, megjegyezni. Ha csak ezt a változást veszem alapul, akkor már ebből is látszik, merre fejlődhet tovább az emberi agy. 

 

Lenhossék Mihály 

(Pest, 1863. augusztus 28. – Budapest, 1937. január 26.)

 

 

  

Berg Judit - Liana

 A dzsungel fogva tart

 

Pár hete láttam - talán a Spektrum csatornán-, azt a dokumentumfilmet, mely a 2023-ban lezuhant kolumbiai kisrepülőgép szerencsétlenségről szólt, ahol négy gyermek nemhogy túlélte a balesetet, hanem 40 napig egyedül bolyongott  Dél-Amerika dzsungelrengetegében. A két évvel ezelőtti tudósítások  is teljesen elképesztőek voltak. A gyerekek felkutatásának eseményei egyszerre tűntek számomra izgalmasak és félelmetesnek. Erről jutott eszembe, hogy már egy ideje szerettem volna elolvasni Berg Judit ifjúsági regényét, mely ennek a történetnek a regénye.

 

A szerző a kötet végén  megerősíti, hogy  regénye fikció, de valós alapokon nyugszik. Olyannyira, hogy mindvégig követni tudtam a már korábban látott ismeretterjesztő film cselekményeit. Amitől több ez a regény, az az, hogy a gyerekek számárára is  közel hozta, és átérezhetővé tette ennek a túlélésnek a csodaszámba menő valóságát. Hihetetlen, miként tudtak a testvérek úrrá lenni a helyzeten. Természetesen a legidősebb gyermek, a kötetben Liana néven nevezett lányé a legnagyobb érdem, aki felismerte, hol, mit tudnak enni, képes volt beosztani a táplálékot,  menedéket és gyógynövényeket találni, kunyhót építeni és  felismerte az őket veszélyeztető állatok jelenlétét. Semmi túlzás sincs abban, hogy a katonaság  erejét megnyirbáló dzsungel a gyerekeken nem tudott fogást venni. Mivel elég hamar rájöttek, hogy a katonaság bármily erős, a vadonnal szemben esélye sincs, kénytelenek voltak az őslakos indiánok segítségét kérni. Együttes erővel is csak 40 nap múlva leletek rá a gyerekekre. Az együttműködés igazi kihívást jelentett mindkét félnek, a pszichodelikus italokat, az ősi szellemek segítségül hívását éppoly nehéz lehetett elfogadni, mint a milícia habitusát. 

 

A regény tényleg a letehetetlen kategóriába tartozik, az események mindig tartogatnak meglepetéseket ebben a nagy fogócskában. A történet jól tükrözi, hogy a túlélés záloga az, hogy mennyire ismered a környezetedet, felismered mi ehető, mi nem, mitől kell félni, mitől nem, illetve, hogy a rendelkezésedre álló környezeti elemekből hogyan tudod megsegíteni magadat. Nekem külön tetszett, hogy mennyire fontos szerepet töltött be a mentális egészség megtartásában, a remény éltetésében, hogy meséket, történeteket mesélt Liana a testvéreinek. Ezen kívül felidézték a nagyszülők bölcsességét. Olyan szinten volt képes Berg Judit bevonni minket az eseményekbe, hogy minden szavát elhittem, képszerűen futottak szemem előtt a képkockák és készpénznek vettem azt is, amiről azért sejtettem, hogy csak az írónő fantáziájának gyümölcse.

Összességében egy izgalmas, kerek regényt vehet kézbe az olvasó, ezen belül is első sorban az ifjúság, hiszen ez egy ifjúsági regény. Így a hírekben olvasható tényeket is igyekezett Berg Judit olyanná alakítani, ami számukra elfogadhatóbb, ugyanakkor képes volt érzékeltetni a helyzet nehézségét és súlyos voltát. Negyven nap után a gyerekeket lesoványodva és rovarcsípésekkel tele találták meg, de éltek. Hogy miként volt képes segíteni a kutatócsapat a gyerekeknek a túlélésben, hogy milyen zseniális ötlet hozta meg el az áttörést a megtalálásukban, arra választ kapunk a könyvben, és ez például teljesen valósághű adatokra támaszkodik. 

 

Berg Judit könyve a baleset utáni évben, 2024-ben jelent meg és az ifjúságnak szól. Azóta már megjelent egy újabb kötet magyarul, a kolumbiai újságíró, Mat Youkee tényfeltáró könyve, mely a dolgok hátterében húzódó gerilla erőszakra, családon belüli erőszakra és az őslakosok szegénységére is rávilágít. De akit szeretné regény formában megismerni a négy gyerek csodás megmenekülését az amazóniai őserdőből, annak inkább a Liana című kötetet ajánlom. 

 

A könyvet körülbelül 13 éves kortól ajánlom olvasni! 

 

Hozott pontszám: 5  

 

 

 

Ivens, Sarah - Erdőterápia

 Sinrin-joku, avagy zöld út a boldogsághoz

 

Folytatva az erdőfürdőzés témáját  került hozzám ez a könyv  a könyvtárból. Érdekes, hogy hány oldalról lehet  a témát megtapasztalni, ugyanis Csing Li doktor könyvéhez képest ez a kiadvány egyetlen fotót sem tartalmaz. Elsőre talán ez volt a legszembetűnőbb különbség. Aztán az, hogy a  fényképek hiánya ellenére,  majd 250 oldalas kiadvánnyal van dolgunk. Persze ez még inkább felkeltette a kíváncsiságomat, hogy vajon mik azok a plusz dolgok, melyek a japánból indult kezdeményezést Amerikában tovább gazdagították. Aztán szép lassan körvonalazódott, miről is van szó.

Kettős érzés van bennem az olvasás után, mivel nincs a könyvvel semmi baj, leszámítva, hogy nem kellett volna ráírni a "shinrin-joku" és az erdőterápia kifejezést. Egy rendkívül tartalmas, gyakorlatias, praktikus és kreatív feldolgozása a boldogsághoz vezető zöld útnak, de aki elmélyült már az erdőfürdőzés eredetében, annak feltűnik a különbség. Remélem, hogy érzékeltetni tudom majd ezt az eltérést. Sarah Ivens módszere nekem leginkább azt juttatta eszembe, hogy hogyan lehet megszerettetni a természetben levést bárkivel, köztük a gyerekekkel is, és hogyan lehet a természet ritmusára hangolódni. 

A tudományos háttér bemutatása után a szerző egy-egy fejezetben az évszakok adta lehetőségeket részletezni. Megdöbbentő, mennyi jó ötletet volt képes összegyűjteni és azt  is számításba vette, hogy lehetnek itt egészen kezdők is, akiknek a legegyszerűbb feladatok is meglepőek lehetnek. Motiváló tippeket kapunk a kezdéshez. Ez a címe a fejezet is. Mutatok pár példát, hátha valakinek épp erre lenne szüksége: bemelegítés gyanánt lakásunkban cseréljük le az ősrégi bikinis képeiket varázslatos látképekre; vezessünk naplót, hogy érzékeljük, milyen változást idéz elő bennünk az erdőjárás; csatlakozzunk egy természetjáró körhöz; tűzzünk ki magunknak jutalmakat, hogy több időt töltsünk a szabadban; kevesebbszer kapcsoljuk be a tévét; menjünk sátorozni; menjünk piknikezni és hasonlóak. A szerző javaslata, hogy ne csak mi menjünk ki a természetbe, hanem az is jöjjön be hozzánk. A fák hazahozatalát illóolaj formájában gondolta, így a párologtatók, illóolajos fürdők és például illatosított zsebkendőink  révén folyton magunk körül érezhetjük őket. 

Aztán jönnek az évszakos felosztások. A tavasz kapcsán Sarah Ivens azt írja, hogy üljünk kenuba, kerekezzünk a városban, táncoljunk mezítláb a vízparton. Láthatjuk, hogy nem egy szokásos erdőfürdő terápiáról van szó. Aztán jönnek az évszakhoz kapcsolódó slágerlisták is, ezt már a nagy Wellness almanachban is megtapasztaltam, szóval már nem is csodálkoztam. Jönnek a tavaszi-lelki nagytakarítások, bár ezen a ponton nem sikerült a szerzőnek megragadni azt, mi zajlik valójában a kint-ben, ami segít, hogy ugyanezt megéljük a bent-ben. Sebaj, az ötlet ettől még jó, mint ahogy azok a tippek is, "hogyan stimuláljam új és üdítő módon a testemet és a szellememet". Be kell vallanom, hogy azért akadtak itt számomra nem tetsző ötletek, vagy csak a megfogalmazás volt közhelyes. (például cseréljem le a barátaimat, akik negatív hatással vannak rám, vagy egy másik, versenyezzek, de inkább magammal). A tavaszi zenék után, tavaszi hangulatú könyveket is ajánl a szerző. A szöveg sokszínűségét még az is felpezsdíti, hogy rövid, 8-10 soros -valószínűleg olvasói- gondolatokat és élményeket is találunk itt-ott, keresztnévvel és életkorral jelölve. Ugyanez az ötletgazdagság jellemzi a többi hónapot is. 

Majd a szülőknek szóló fejezet abban segít, hogyan szerettessük meg a gyerkőcökkel a természetben való tartózkodást. Ez a rész is jobbnál-jobb élményekre ad lehetőséget. (Vigyük ki a benti játékokat, tanuljunk a szabadban, legyünk állati nyomozók, szerezzünk parcellát, rákásszunk, keressünk környékbéli hősüket, számoljuk meg a séta közben felbukkanó állatokat mondjuk.) Több oldalnyi lehetőség szerepel itt. 

A könyv utolsó harmadában eljutunk oda, hogyan éljük meg egységünket a természettel, s ezen belül, miként legyünk egyedül az erdőben. Itt már Henry David Thoreau-t hozza idézetként az író. Mondjuk róla egy szó sincs, de lehet, hogy az amerikaiak számára ez teljesen egyértelmű, mint számunkra Petőfi és a szabadság eszméje. Röviden tehát képet kapunk arról, miért jó szólóban lennünk. De ha van párunk, az sem baj, mert a következő fejezetben éppen ők kapnak ötleteket akár a szabadtéri hancúrozás lehetőségeire.  S ha már párkapcsolat, nem maradhatnak el a természetes afrodiziákumok  sem. Úgy igazságos, hogy erről is írjak, szóval az avokádó, a csili, a fahéj, a görögdinnye, a mandula mellett még sok-sok hasonló hatású finomságot találunk. A következő fejezet a természetes szépségápoláshoz ad tippeket. Itt azért megjegyezném, hogy legyünk óvatosak. Korábbi olvasmányélményeim, melyek pont ebben a témában adtak eligazítást, felhívják a figyelmet, mire kell ügyelni. Szóval anélkül, hogy természetgyógyász vagy kozmetikus lennék, javaslom, hogy vigyázva kísérletezzünk! Nincsenek pontos adatok sem megadva, sőt itt azért van nyomdahiba is! 

A kötetben ezen kívül még szó esik a természetben való étkezésről, valamint néhány ehető vadnövényről is. Remélem, mindenkinek lesz annyi esze, hogy alaposan tájékozódik máshonnan is, mi ehető és mi nem. De ha felismerjük az ibolyát, az árvacsalánt vagy a loncot, akkor  akár a piknik közben is belekóstolhatunk a természetbe. S hogy ne csak magunkat kényeztessük, hanem az állatokat is, több inspirációt kapunk az ő téli etetésükhöz is. 

A kötet zárófejezetében Sarah Ivens azokat a tanácsait gyűjti csokorba, melyek arra emlékeztetnek, milyen szemléletet kellene átörökíteni a jövő nemzedékének, miként kéne nekünk magunknak is megváltoznunk, hogy ennek eredménye látható legyen évtizedek múlva. 

Ahogy írtam, csak a címnek kellene másnak lennie, mert ez valójában Természetterápia, és elég messze áll az eredeti shinrin-joku szemlélettől. Ha ilyen várakozással vesszük kézbe a kötetet, akkor egy kincsesládát kapunk a természettel való összhangba jutáshoz. Az általános bemutatók, a felvillantott ötletek egyike- másika lehet, hogy elindít majd minket egy új úton, ami alaposabb tanulmányozás után, alkalmazhatóvá válik. 

Ezt most nem pontozom... 

 

Csing Li - Sinrin-joku A fák gyógyító ereje

 Az erdőfürdőzés tudománya és művészete

 

A japán nyelvben létezik egy szó azoknak az érzéseknek a kifejezésére, melyeket szavakkal nem lehet leírni, ez a szó a júgen. A júgen az univerzum misztikájának és szépségének a megtapasztalását közvetíti - írja a kötet bevezetőjében Dr. Csing Li. A látható világon túli láthatatlanságot írja le, ami olyan, mint amikor "a bambusz halovány árnyéka egy másik bambuszra vetül" vagy amikor egy hatalmas erdőben sétálunk és nem gondolunk arra, hogy vissza kellene mennünk. Ebből a sokunk számára megtapasztalt érzésből bontja ki a szerző az erdőben levés, a sinrin-joku művészetét. 

A kötet egy rendkívül gazdag, fotókkal illusztrált kiadvány, ami gondosan kiválogatott képanyagával arra törekszik, hogy az aránylag röviden leírt információkat átérezhetővé tegye. A viszonylag hosszú, körülbelül 60 oldalas bevezető sem egy szó szerinti bevezető, inkább egy sokszínű érzékenyítés. Bár a szerző maga is a világ legzsúfoltabb nagyvárosában, Tokióban él,  mégis elmondhatja magáról, hogy egy híres szentélyt övező parkra néz irodájának ablaka, és napi szinten tud  fák között bolyongani. Ezeket a parki sétákat megosztja hetente egyszer diákjaival is, közben pedig segít nekik -és nekünk is-, felhívni a figyelmet olyan dolgokra, melyek még erősebben átélhetővé teszik az erdőfürdőzést. Az erdő atmoszférájában való megmerítkezés gyakorlatilag úgy valósul meg, hogy érzékszerveink megnyitása révén magunkba engedjük az erdőt. Ezek tehát nem testgyakorlatokat, nem túrázást, futást jelentenek, hanem a friss levegő megízlelését, a föld, a levelek és virágok megszaglását, vagy a fák susogásának és madarak énekének meghallgatását. 

A szerző hídnak tartja a sinrin-jokut, ahol az érzékszerveink küzdik le a szakadékot, mely ember és természet között keletkezett. 

A hosszú bevezetőben magyarázatot kapunk arra is, miért pont Japán lett az erdőfürdőzés szülőhazája. Ebben fontos szerepe van a sintoizmusnak, ahol a természetben mindenütt jelen lévő szellem, más néven kami tisztelete is megvalósul. A sintoizmus mellett a japán népmesék is a fákban lakó természeti istenségekről, a kodamákról mesélnek. De az ikebana (virágrendezés), a virágnézés (hanami), a holdnézés (cukimi), valamint számos hagyomány is a természettel való együttélés harmóniájából gyökerezik. Éppen ezért megdöbbentő az a távolság, ami mára a japánok és az erdők között létrejött. 

 

A kötet lassan áttér az erdőfürdőzés bölcsőjéhez, Akaszavába, ahol 2006 óta nyolc sétaösvény, nyolc különböző terápiás lehetőség várja az ide látogatókat.  Módszeresen mutatja be Csing Li azt a tudományos hátteret, mely az erdőfürdőzés mögött húzódik. Emlékeim szerint, egy már korábban általam is bemutatott sinrin-joku könyv pontosan a műszeres vizsgálatok eredményeit taglalja. Itt is találkozhatunk stressz méréssel, alvásvizsgálattal, de leginkább egy POMS tesztet emleget a szerző, mely egy hangulatra vonatkozó kérdéssor, és amelyet mi is elvégezhetünk,  a kötet végén található melléklet segítségével. A kérdőívet kétszer kell kitölteni az erdőséta előtt és után. A kötet körülbelül feléhez érkezve a szerző rátér az erdőfürdőzés módszerének taglalásához. Az érzékszerveink bekapcsolásának részletezése öleli fel a kötet nagy részét. Az érzékszervek használatai közben pedig számos erdőfürdőzési lehetőséget mutat be a szerző. Ezek a helyszínei pedig nem feltétlenül jelentik a saját lakó- és munkakörnyezetünktől való eltávolodást, hanem éppen azokat a lehetőségeket emeli ki, melyeket a mindennapok mókuskerekezése közben is megvalósíthatunk. Egy közparkban is átélhető a sinri-joku, ha a leírtakat betartjuk. A hallás, tapintás, látás, ízlelés mellett a szaglás részletezése után  Csing Li megmutatja nekünk azt, hogyan vihetjük be az erdőt az otthonunkba. Ez egy igencsak inspiráló szakasza a könyvnek, mert azon kívül, hogy a szerző sorra veszi az olyan lehetőségeket, mint a szobanövények, illóolajok, párologtatók, illatgyertyák, faforgácsok, füstölők, a természet hangjainak becsempészése, lehetőséget is ad arra, hogy mi magunk gondoljuk tovább most már ennek mentén, hogy mik azok az egyéb lehetőségek, amiket meg tudunk tenni. Eszembe jutott, hogy én is állandóan behurcolom a munkahelyemre és otthonomba a természetet. Óbudán például sok a mogyoróbokor az utcákon, és amikor a kis barna gömböcskék lepotyognak, mindig megtöltöm zsebeimet és viszem be az íróasztalomra. Körülbelül egy hónapja minden kollégám asztalára egy gesztenyét tettem, becsempészve ezzel az őszt a szobába. Igaz, mi el vagyunk kényeztetve, mert az iroda egyik oldala végig hatalmas ablakokkal határolt, és egy belső zöld udvarra néz. Így sokszor van arra lehetőség, hogy könnyen megjelenjen egy birsalma, egy datolya, egy füge a helyiségben, vagy egy ág aranyvessző, fenyőgally, egy csokor kutyatej az asztalon álló poharakba. Ilyen ötleteket ugyan nem tartalmaz a könyv, de ahogy írtam, erősen késztet arra, hogy megtaláljuk a magunk lehetőségeit. 

 

Az utolsó karcsú fejezet a jövőre vonatkozó gondolatokról szól. Természetesen van hova fejlődnünk, de jó azt is látni, hogy a világ városai törekednek a zöldítésre. A világ legnagyobb zöld területtel rendelkező tíz városa: Szingapúr (29,3%), utána Vancouver, Sacramento, Frankfurt, Seattle, Toronto, Miami, Boston, Tel-Aviv és Los Angeles zárja a sort, a maga 15,2 százalékával. Ennél a feldolgozásnál például olyan interaktív térképet használtak adatgyűjtéshez, ahol nem műholdas felvételek, hanem Google utcaképek adják a fák számát. Ezzel kapcsolatban érdemes böngészni a könyvben hivatkozott  Treepedia oldalán! 

A kötetet végül egy olyan zöld világtérkép zárja, mely a világ negyven gyönyörű erdejére mutat rá, legyen az Romániában, Srí Lankán vagy Costa Ricán. A mellékletben az említett POMS teszt mellett további olvasmányokra mutató webhelyek és könyvek is találhatóak.

 

Ahogy most bemutattam a kötetet, ismét átlapoztam az egészet és hihetetlen jó érzés volt újra átélni ezt az óriási sétát. Kicsit olyan, mintha olvasás közben kint járnánk a fák között. Úgy érzem, hogy az erdőfürdőzés bemutatása közben lehetőséget is kap az olvasó arra, hogy megfogalmazza és tudatosítsa magában, hogy számára milyen gyógyító erővel bír a természet, és ha ez megvan, akkor a jövőben e szerint cselekedjen. Nekem nagyon kellemes olvasmány volt, és a legnagyobb elismerések egyikét kapja tőlem, éjjeliszekrény könyv lesz belőle. 

 

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett)  

 

 

 

Thoreau , Henry David - Walden

Akkor hát elérkeztem végre a Waldenhez is. Thoreau munkássága megkerülhetetlen volt számomra, elmondani sem tudom, hányszor került elő olvasmányaiban életfilozófiája, és leginkább Walden című esszéje. Tavaly már volt egy röpke randevúnk, "A gyaloglásról" című vékonyka kötetét sikerült megszereznem és elolvasnom. 

 

 

 

"Azért mentem ki az erdőre, mert nyíltan szemtől szembe akartam kerülni az élet alapvető tényeivel, s kitapasztalni, mit tanulhatok az élettől, nehogy majd halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem is éltem."  

 

Ezek a sokunk számára ismerős sorok, fiatalkorom egyik meghatározó filmjében, a "Holt költők társaságában" hangzanak el. Thoreau szavai helyet kaptak Byron, Whitman sorai mellett, és úgy simultak bele életembe, hogy már nem is tudtam, hol és mikor születtek meg bennem. 

A Walden alaphelyzete pontosan az a civilizációból való kivonulás, ami segít megélni az élet valódiságát. Mindez majdnem kétszáz évvel ezelőtt történt, de aktualitása semmit sem csorbult. Thoreau két év és két hónapot élt a massachusettsi Concordhoz közel eső Walden-tó partjánál. Főként gyűjtögetésből, növénytermesztésből, halászatból, valamint a környékbelieknél végzett fizikai munkából származó bevételből tartotta fenn magát. Egyetlen helyiségből álló, maga építette házban élt, melynek berendezése minimális volt. Lakhelye mindig nyitva állt, bárki bejöhetett akkor is, ha ő nem volt otthon. 

 

A könyvnek egyrészről megvan a maga reális vonulata, mivel Thoreau  precíz kimutatást végez a beszerzett alapanyagok, eszközök, vetőmag és élelmiszer árakról, s emellett a bevételeiről. Megadja házának pontos méretét, hogy hogyan és miből építette fel. Emellett pedig beszámolója arról szól, hogy mivel teltek a hétköznapjai. Ahogy észrevettem napjait nem a szokások, rítusok szabták meg, igaz,  vannak ismétlődő részek, mint tóban való fürdés, a babültetvényének gondozása, de sokkal inkább egy olyan szabadsággal átitatott létezést élt meg, melyet a pillanatnyi döntés határoz meg. Van, hogy akár az egész délelőttöt a szemlélődésnek és gondolkodásnak szentelte, de bejárt a városba is, vagy vendégeket fogadott, vagy ő nézett át a "szomszédaihoz". Nem naplószerű bejegyzéseket tartalmaz a Walden, hanem azt, ami leginkább foglalkoztatta. Mivel a mű születése már Concordba való visszatérte után született, így szerintem van ebben valami összegzés is az eltöltött időről. 

A kötet első harmadát nem élveztem annyira, mert számomra Thoreau itt inkább kéretlen tanácsokat oszt, bölcselkedő, kissé fölényes és kioktató stílusú. Érezhető ebben valamiféle korszellem, ami most olvasva tömény, annak ellenére, hogy meglátásai sokszor igencsak élesek és helye van kritikájának. Csak ezzel én most nem tudtam mit kezdeni. Viszont ahogy kilép ebből a szerepből és inkább a mindennapjai megelevenítésére tér rá, a kötet is érdekesebbé vált számomra. Érdekes jelenség az, ahogyan évszázadokkal ezelőtt megfogalmazódott benne a mókuskerékből való kilépés lehetősége, pedig hol voltunk még akkor az igazi darálótól. Tulajdonképpen cselekedete egy olyan észnél levő, a jelenségeket kívülről és nagyobb perspektívából szemlélő ember lépése volt, aki élesebben látta a civilizáció kényelme mögött húzódó árnyakat. Néha egészen meglepő, hogy mikor íródott ez a könyv? 

 

"A gyárosok kitapasztalták, hogy az ízlés puszta szeszélyen alapszik." mondat például a jelenkor kifejezéseire történő lecserélés után abszolút aktuális. De nem kisebb a találata a következő megállapításnak sem: " A munkásság helyzete napról napra jobban hasonlít az angoléhoz, s ez  nem is csoda, mert amennyire hallottam, s megfigyelhettem, az elsőrendű cél nem az, hogy az emberek tisztességesen és jól legyenek öltözve, hanem tagadhatatlanul az, hogy a részvénytársaságok meggazdagodjanak." Thoreau soraira általában az jellemző, hogy időtlenek, olyan általános igazságokat tartalmaznak, melyekkel akár a Buddha Védákban is találkozhatunk. 

"Ha nem hajszoljuk magunkat, és bölcs szemmel nézzük a világot, észrevesszük, hogy csak az  igazán jelentős és emelkedett dolgoknak van abszolút, állandó létük: a kicsinyes félelemek, kicsinyes örömök a valóságnak csupán árnyékai.(...) Az emberek nagy része azonban behunyja a szemét, elbóbiskol, s engedi magát a látszattól félrevezettetni: ezzel mindenütt megerősíti és jóváhagyja a központi egyformaság és megszokás taposómalmát, holott ennek az életformának alapja merő illúzió."

Mind szavai, mind cselekedetei abból az eltökélt vágyból születtek, hogy ne hagyjuk magunkat elsodortatni, ne essünk bele egy olyan örvénybe, melyet a megszokások és társadalmi  elvárások kényszere tart mozgásban. Ezzel a szemlélettel kezeli a természet és ember kapcsolatát, az idő mibenlétét, az értékeket, az ember céljait, Azért tud napjainkban is időszerű lenni, mert ő megtalálta kétszáz évvel ezelőtt azt, hogyan lehet megállítani az egyre gyorsuló világ beszippantó és megnyomorító lendületét. Gondolatai a mindfullnes, a tudatos jelenben levés lépésit követik, azt, hogy miként kellene mindennek meglátni teremtett voltából adódó értékét, és nem bedőlni a manipulált hatáskeltéseknek. 

 

A kötet vége felé erőteljesen éreztem az erdőlakó Thoreau természetre való egyre nagyobb ráhangolódását,  ahogyan az évszakok váltakoznak, ahogyan múlik az idő, ő egyre pontosabban képes olvasni a jelekből is. Érezhető a társadalomtól való eltávolodása és a Teremtéssel való összhangba kerülése, "mert ami a léleknek életszükséglete, ahhoz nem kell pénz."

 

Ahogy írtam, sokszor beleakadtam a könyvbe életem során, de mégis csak most olvastam el. Ennek egyik oka az volt, hogy a nemrégiben olvasott Humboldt könyvben Andea Wulf külön fejezetet szentelt annak, hogy  bemutassa Humboldt Henry David Thoreaura gyakorolt hatását. Kíváncsian vártam, hogy vajon említi-e a német botanikus, zoológus polihisztort Thoreau, de nem. Szó szerint nem hangzik el ugyan neve vagy munkássága, mégis érezhetően ott lapul a környezettel való összhangba kerülésének rezdüléseiben. 

 

Egy kettősség van bennem a kötettel kapcsolatban. Az elején tényleg nagyon nehéz kitartani mellette, olyan, mint az a rokon, aki csak osztja az észt, de valójában mindenkinek meg kell küzdenie a saját tapasztalataival. Sok és idegesítő, amitől menekülnél szíved szerint. Aztán lassan másik mederbe térnek a szerző gondolatai, szinte rájön, hogy nem kell megváltania a világot, elég, ha leírja, hogy vele mi történt, és ha akarod, így és így tudod mindezt kipróbálni te magad is. Olyan, mintha ő maga is átalakult volna remetesége végére, szavain és érverésén is kitapintható a Természetből adódó boldogság és harmónia. 

 

A kötet új, javított kiadása a napokban jelent meg, szóval ismét kapható!

 

 

Hozott pontszám: 4 

 

Gábor Felícia - Csángó ​élet

"Én Istenem mi lesz velünk?
Gyermekeink, s mi elveszünk!
Melyet apáink őriztek,
Elpusztítják szép nyelvünket!

 

Halljuk, áll még Magyarország,
Úristenünk, te is megáldd!
Hogy rajtunk könyörüljenek,
Elveszni ne engedjenek."

 

Egy könyv, mely himnusszal kezdődik. Egy könyv, mely felcsillant valamit, amit a habok épp nyelnek el. 

 

Ezerszám tűnnek el dolgok a szemünk láttára, s mi, akik már megtapasztaltuk azt is, hogy milyen értékek, s egyáltalán mi minden képes örökre felszívódni jelen világunkból, tudjuk, hogy muszáj kezünkben tartani a szálat, míg látszik, míg dokumentálni lehet. Gábor Felícia még látható "szála" maguk a csángók. A szerző Csángliában született, ahol maguk a történetek is. Tizenhárom éves koráig élt ott, s bár nem tűnik ez olyan soknak, mégis azt láthatjuk, olyan értékeket kapott, melyeket nem tud modern, kényelmes világunk kedve szerint meg nem történtté tenni. Két kezének egyikében gyermekeit fogja, míg a másikban egy olyan fáklya lobog, amely megvilágítja az utat, ahová gyökerei vezetnek. 

"Én vagyok az, aki használja a múltat. Úgy, ahogy azt belém itatták. Ki kell nyitnom a forrást, hadd folyjon. Mert elapad. Ha elfojtjuk. Teszem ezt, ahogy tudom. Írással." 

 

A könyvben található kisprózák  a mindennapi élet emlékei. Ezek egyszerre mutatják be a csángó életet körülbelül harminc évvel ezelőtti élményeit, és azt, hogyan itatja át identitását a szerző mai életének. Mert igen is vannak pillanatok az életben, amikor gyermekkorunk nyelvvilága kéretlenül tör be felnőtt életünk színpadára. Ugyanígy az erkölcs, az értékrend belénk ivódott láthatatlan vonala is érrendszerként hálózza be lényünket. Ezeknek a nyelvi betöréseknek tanúi lehetünk Gábor Felíciát hallgatva, s tapasztalhatjuk meg, hogy egyszerre milyen nehéz és könnyű is  megérteni ezt a nyelvet. (Nekem inkább nehéz) 

 

Egy küzdelmes, kemény élet nyomait fedezhetjük fel a sorokat olvasva. Már eleve tíz gyereket nevelgetni, élelmet és ruhát adni nekik nem kis teljesítmény. Mégis valahogy életük minden területét belengte a szeretet csendes békéje. Apró jelenetekből építi fel Gábor Felícia a Lujzi-Kalagor menti életüket. Az apropót hol egy kanna víz adja, hol az elvándorló zoknik, hol az ünnepek felidézése. Egyszerű események, egyszerű szavak, mindenre ez a tiszta egyszerűség és átláthatóság jellemző, amely az olvasóra is nyugtatóan hat. A gyermekkor világának felidézése a legtöbb embernek egyébként is megadja ezt a megnyugvást, mellyel az elmúlt dolgokra vagyunk képesek visszatekinteni. Itt a múltidézésnek van egy megtartó szerepe is, hogy tanúi legyünk annak, ami talán hamarosan tényleg belemosódva, felszívódik jelen világunkba. Nem csak a csángók, sok kisebbségben élő népcsoport reális félelme ez. 

Nemrégiben egy olyan kiállításmegnyitón voltam, melynek az volt a célja, hogy bemutassa, hogyan használható korunk egyik modern eszköze, nevezetesen a képregény műfaja, a kihalással veszélyeztetett nyelvek felélesztésében. Itt a finnugor közösségek körében végzett projektről tartott bemutatót Sanna Hukkanen, illetve a kiállítás képei is erről a területről származtak. A bemutatóhoz tartozó foglalkozáson pedig elsajátítható volt, hogyan tudunk mi magunk is létrehozni hasonló üzeneteket. A képregény, melyet a kilencedik művészetnek is neveznek, az irodalom és a képzőművészet sajátos gyermeke,  manapság is virágkorát éli. Tömörségében, szimbólumhasználatában képes erős üzenetet közvetíteni. 

 

Láthatjuk, hogy sokan, sokféle módon próbálják életben tartani  az olyan dolgokat, melyek félő, hogy végleg megszűnnek létezni. Úgy tűnik, hogy a XXI. század lobogóján bár ott van az egyéniségünk és egyediségünk felvállalása, mint életcél, mégis inkább a fogyassz, halmozz és simulj bele a tömegbe, légy naprakész, modern és könnyen elfogadható jeligék uralják el gondolkodásunkat. Ilyen korban nagyon kell vigyázni az olyan értékekre, mint például egy kihaló félben lévő népcsoport. Gábor Felícia a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Szervezet alelnöke, évek óta könyveiben, cikkekben és előadásokban hívja fel a figyelmet a csángókra. 

Ez a könyv a "léleknek olvashatatlan életrajzáról, az Istennek fenntartott balladájáról" mesél nekünk. (idézet Iancu Laurától) 

 

 

Hozott pontszám: 5  

 

 

 

 

Kagge, Erling - Csend ​a zaj korában

 A világ kizárásának öröme

 

Erling Kagge egy olyan norvég felfedező és könyvkiadó, aki megjárta a Föld mindhárom pólusát; az Északi-sarkot, a Déli-sarkot és a Csomolungmát. Bizonyára sok mindent megtapasztalt útjai során, de az biztos, hogy a csendet valami egészen egyedi, semmihez sem hasonlítható módon élte át. Erről a csendről szeretne mesélni nekünk, hogy mi a csend, hol van, és miért fontosabb manapság, mint valaha. 

 

Harminchárom rövid esszében szeretné megadni számunkra a választ. Ezek az írások  harminchárom  ösvényt jelentenek, néha kicsit girbe-gurbák, olykor messziről indulnak, de mind segít megérteni ezt a megfoghatatlan dolgot, amitől sokan inkább viszolyognak, mint keresnék. Pedig a csend sokat segíthet az embernek, ha úrrá lesz a szinte leküzdhetetlen késztetésen, hogy zajt csapjon abban a pillanatban, amikor beáll a némaság. Elviselni azt, hogy kilépjek a mindennapok káosz uralta színteréről, nem kis teljesítmény. Egyáltalán hol találkozhatunk a csenddel? Kagge mesél arról a mozdulatlanságról, melyet az Antarktiszon, az  ötven egyedül töltött napon tapasztalt meg, a végtelenen is túl nyúló jégsivatagban. Mi az a csendesség, amit egyáltalán mi tapasztalhatunk meg saját életünkben?  A szerző nem hétköznapi kérdésekkel szembesít minket. 

 

A csend a hangok hiánya a zenében is. Szerves és elválaszthatatlan része az egésznek. Beethoven teljesen megsüketült, és ez a világ zaja felől érkező némaság szabaddá és eredetivé tette alkotásait. A IX. szimfóniát hozza példának a szerző, mert annak bemutatóján Beethovennek a mű levezénylése után meg kellett fordulnia, hogy tudja, siker vagy bukás várja? Olvasás után ilyen figyelemmel hallgattam meg én is az említett szimfóniát.  De nem csak a komolyzenében, hanem a könnyű zenében, a popzenében is óriási dinamikai ereje van a csend alkalmazásának, erről is olvashatunk. 

 

Kagge csendútjai elvezetnek Basóhoz, a japán poétához, aki haikuin keresztül érinti meg ugyanezt a csendet. A felszín alatt futó lényegre világítanak rá, ami két ember között húzódik. A szerelemben azonban sokszor nincs meg a csend - állítja a szerző. Majd ugyanitt hoz egy egészen kivételes kísérletet Arthur Arontól azzal kapcsolatban, hogy mi történik akkor, ha 4 percen keresztül nem szólunk a másikhoz, csak csendben nézzük egymást. 

 

A csend egy olyan barát többek közt, ami engedi, hogy egyedi nézeteink és gondolatmeneteink sikerhez vezessenek. Példának éppen Elon Muskot hozza, aki bár nevet a feltételezésen, hogy ő és a csend egy lapon legyen említve, de a rövid levezetésből kiderül, hogy mennyire szükség van a külső befolyásolások lenémításához. 

 

Nagyon jó és megnyugtató volt olvasni ezt a könyvet, mert magam is hiszek abban, hogy a hallgatás képes többen mondani, mint a felesleges csacsogás. S mennyit is beszélünk felesleges naponta? S miért is? Mert félünk szembesülni, vagy mert a szavak falat vonnak körénk és úgy gondoljuk, hogy megvédenek. Kagge válaszra készteti olvasóját, de most olyan válaszra, melyet a maga belső csendjéből tud csak felszínre húzni. Segítenek mindezt megérteni a kötetben előforduló személyek, az említett Basó, Beethoven mellett a norvég Nobel-díjas író, Jon Fosse, Rolf Jacobsen, Pascal, Olav Hauge a költő és még sokan mások, többek közt Rúmi, akinek szavaival zárom most gondolataimat: 

 

"Most elhallgatok, és hagyom, hogy a csend elválassza az igazságot a hazugságtól!"

 

Hozott pontszám: 5 Szeretném elolvasni a szerző másik magyarul megjelent kötetét is, mely a gyaloglásról szól.