Macuie Maszasi - A ​vulkán lábánál

Igazán elkényeztet az idei év kezdete, csodálatos olvasmányokban van részem. 

Macuie Maszasi  regénye olvasás közben a tökéletesség érzésével ajándékozott meg, kár volt tizenhárom évet várni a magyarra fordításával.

 

A  könyv cselekménye  rendkívül letisztult, szinte egyszerű. Egy japán építésziroda tervezőcsapata  a tokiói forróságból menekülve, minden augusztust az Aszama hegy lábánál lévő Nyári Lakban tölt. A ház a cég tulajdonosának, Murai Sunszuke professzornak a nyaralója. A nyaraló pedig nem a nyaralás, hanem a munka színtere lesz. Itt minden arra lett tervezve, hogy hetekre otthont adjon egy olyan csapatnak, mely kiszakadva megszokott környezetéből, feladatára fókuszálva, termékenyen töltse napjait. A történet 1982 emlékezetes nyarán játszódik, amikor a hetvenes éveiben járó Murai professzor benevez a Japán Kortárs Nemzeti Könyvtár megtervezésére kiírt pályázatra. Csapának tagja, a történetet mesélő Tóru, aki frissen került ki az egyetemről. Tórunak abban a ritka megtiszteltetésben volt része, hogy Murai professzor fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére  felvette magához.

Tóru visszaemlékezése ezekre a hetekre magába foglalja a mester és tanítvány viszony bemutatását, a Murai tervezőcsapat munkamódszerét, a fiú találkozását a szerelemmel, s még inkább az építészet alapját és talaját adó, minden mögött meghúzódó művészetet.  A Murai cég minden tagjának pontosan meghatározott feladata van, kinek mit kell tanulmányoznia és -minden körülményt szem előtt tartva-  megterveznie. Még a vásárlás, a főzés és egyéb feladatok megoldása is ezt a rendszert követi. Ez teszi lehetővé, hogy a lehető legjobban tudjanak koncentrálni feladatukra amellett, hogy a legnagyobb tervezői szabadságot is megélhetik. A pályázat során szembe kell nézniük egy riválissal, a Funajama Keiicsi Tervezőirodával, akik munkájukban a modernitás egy színfoltját jelenítik meg, s akikkel szemben a Murai Tervezőiroda megfogalmaztatja saját hagyományos szemléletét. Ez a hagyományosság, azonban eltér a professzor korábbi tervezéseitől, van benne egy kis újítás; egyszerre marad hűséges a kontemplatív építészetéhez és csempész bele új hajtásokat, friss érzéseket. Nem könnyű feladat kortársnak lenni, a jelenben élni, ugyanakkor átitatni azt az örök értékekkel. A kihívást növeli modern korunk anyaghasználata, például a műanyag térhódítása, ami úgy van jelen, hogy funkcióvesztés után elveszti materiális értékét is, míg a fa képes lehet ismét része lenni a környezet ciklikusságának. 

 

Minden bizonnyal nagy hatással volt olvasási élményemre az is, hogy ezzel párhuzamosan Horváth Róbert Misztériumok kis könyvét is olvasgatom, mely az élet szerteágazó területéről kiemelt jelenségek mélyén meghúzódó szentséget, mélységet és tartalmat emeli ki (és fel) prózai valóságának kereteiből. Ha az építészetet kezdjük szemlélni ezen a szemüvegen át, akkor pontosan ugyanazokban az élményekben lesz részünk, mint a Maszasi regény olvasása közben. A történet messze nem arról szól, hogyan lehet megtervezni egy könyvtári épületet, hanem sokkal mélyebb rétegekbe visz bele, ahol arra emlékeztet, hogy funkció, esztétika és  a természettel való szövetségben maradás nem kell, hogy elváljanak egymástól. Az alkotásban, az építészetben, lakhelyek és közösségi terek létrehozásában sokkal több jelenik meg, a puszta használatnál. A létrehozott mű hitvallás, annak a tanúja, miként vélekedünk az ember szerepéről és helyéről a világban. Az épületek, mint művészeti alkotások lehetnek a szemlélő és használó számára is a befelé vezető út ösvényei. Ezek a legtöbbször apróságokban meghúzódó részletek adják majd össze a magként besűrűsödő egyetemességet, amelynek megvalósulását legtöbbször csak érezzük. Katedrálisok fölénk boruló falai között, árkádok és vaskos őrtornyok árnyékában talán mindannyian éreztünk már hasonlóan. A történetbeli Murai Tervezőiroda könyvtárterve a templomok magasságaiba emeli fel az épületet. Szemlélői lehetünk annak, mik azok az elemek, melyek létrehozhatják ezt az élményt; a könyvtári polcok mögött húzódó levegőáramlás, a hajlított karfák íve, a csendességet őrző széklábak, vagy a terek tágassága mellett a tökéletes olvasási lehetőségek.

 

Maszasi alaposan utánajárt a témának, építésztörténeti remekeket, neves tervezőket és épületeiket hinti el a regényben, ami maga után vonja, hogy a történetben elmerülő olvasó ezeknek is utána járjon. Ez egy újabb réteggel, újabb úttal gazdagít. Így találkoztam például a svéd építész, Erik Gunnar Asplund nevével, illetve a stockholmi temetővel, amiről  olvasni és fotóit nézegetni is katartikus volt. 

 

Mindenképp ki kell emelnem a könyvbeli épületek környezetbe ágyazottságának fontosságát, ami  -a modern gondolkodás szerinti a környezettudatosság-, valójában  az épületek  élővé tételének feltétele. Annak a szükséges emberi alázatnak a lényegi vonása,  ami megvallja, hogy csak használói -és nem elhasználói- vagyunk  környezetünknek. Történik mindez egy működő vulkán, az Aszama hegy tövében, ami szintén emberi létünk törékenységét hangsúlyozza, miközben a létesülő építményeinkkel akár évszázadokra nyomot hagyunk magunk után. 

 

Ez a regény óriási lehetőséget ad arra, hogy továbbgondoljunk, hogy metafizikai igazságokra leljünk szellemi utunkon, hogy megálljunk és megkérdőjelezzünk megszokott evidenciákat. Lassú tempójával, egyfelé figyelő cselekményével, részletgazdag leírásaival és sűrű természeti képeivel irodalmi szinten is létrehozza Maszasi a meditatív olvasás és képalkotás lehetőségét. Lehet, hogy évtizedek múlva nem emlékszünk már a cselekményre, a nevekre és körülményekre, de azok a helyszínek, melyeket olvasás közben megalkottunk, biztos velünk maradnak egy életre. 

 

Kivételes olvasmány volt számomra, az Istennel való társalkotói minőség megvalósulásának leirata, s valami, amiről még hosszasan tudnék írni. 

 

Hozott pontszám: 5* kedvenc lett 

Jünger, Ernst - Útinaplók ​III.

2026 első olvasmányául választottam a német Ernst Jünger Útinaplóját, melynek előző két kötetét ugyan nem olvastam, de bíztam abban, hogy önállóan is megállja helyét. 

 

A két világháborút - ráadásul katonaként-, átélt Jünger 102 éves korában, 1998-ban halt meg. Élettörténete már önmagában is érdekes. Sajnos magyarul nehezen fellelhetőek könyvei, leginkább az Acélzivatarban, eredetileg 1920-ban megjelent frontnaplója ismert, valamint a Homokórák könyve, mely jóval filozofikusabb jellegű írás. Emellett a vegyes fogadtatásnak örvendő - számomra régóta várólistán levő könyve, a Márványszirteken közismert. Ha rákeresünk munkásságára, láthatjuk, hogy regényei mellett számos esszét, történetet, napló jellegű könyvet írt, melyekből mi csak morzsákhoz juthatunk hozzá. Az Ars Naturae rendszeres olvasójaként találkoztam nevével és írásaival, ez keltette fel az érdeklődésemet.

 

A naplózás és a nyilvánosságnak szánt útinaplózás tehát nem állt távol Ernst Jüngertől. Ebben a kicsiny, zsebben is elférő részben Olaszországban járunk, és a szerző főleg Szardínia szigetén töltött hónapjával ismerkedhetünk meg. Érdekes, hogy szinte közvetlenül Márai Sándor olaszországi, 1974-es naplója után olvastam. A két kötet között alapvető különbség, hogy Jünger útinaplót írt és leginkább idegenben töltött élményeinek jegyzeteli, míg Márai naplója "otthoni" környezetben játszódik. 

 

Ami varázslatos volt ebben az olvasásban az az időutazás volt, amit a havas, hideg januárból élhettem át a májusi mediterráneumban. Teljesen mindegy a pontos helyszín és időpont meghatározás, mert amiről a szerző ír, az nem más, mint az idő megállítása. A  sziget történelem előtti szakaszának lenyomata a Macomer környéki nurágik kőtornyai, amelyek részei az egymást követő korszakok szőtte mintázatnak, amik lehetővé teszik, hogy megragadjunk valamit abból, ami a hely igazi valósága. Nem tanulmányok vihetnek közelebb, hanem a letűnt korok jelenben  lévő darabkáinak megtapasztalása.  "Régi és új, az ember kétféle minősége, kétféle perspektíva; a régi állandóan jelen van, az új mindig is ott volt." Egy Illador-ként megjelölt helyen foglal albergót, szállást Jünger, hogy felvegye az itteniek ritmusát, azaz a Holddal vacsorázzon, hallgassa a déli vidámság meghitt zsivaját, egyszerű bútorok és tárgyak között, citromfák árnyékában ismerkedjen a napszámosok, pásztorok és foltozó vargák világával. Innen indulnak mindennapos sétái a tengerpartra, a falvakba, a sziklaszirtekre, ligetekbe. A biológus és a költő szavai járnak karöltve a lapokon, amikor beszámol arról, hogy miket látott, kivel találkozott az utakon. A fügekaktusz magas sövénye, a narancs, a japán naspolya, a burjánzó aloe nem csak feljegyzésre való adat, hanem annak felismerésére ad módot, hogy mi az, ami támaszt, védelmet és megnyugtató keretet adhat a vidéken. De ugyanígy tanít a merőlegesen tűző nap perzselő, mindent elsivatagosító ereje, a melankóliába tompuló déli időszak, ahol nem tehetünk mást, csak sziesztára hajtjuk fejünket, s bágyatagon nézzük és hallgatjuk az alig moccanó életet. 

 

Jünger olyan utazó, aki kutató, aki a lényeget akarja meglátni a szulákkal benőtt romok között, aki képes nyitott szívvel befogadni a táj, az idők és az emberek nyújtotta dolgokat. Nem hajszolja az információkat, nem a mohó kutakodás vezeti, hanem lelassul a helyiek életének tempójára, kicsit része lesz az ő életüknek. Valamilyen szinten maga a könyv is kontemplatív; az elmélyülésben a szerző gondolatai és gyönyörű természeti képei segítenek. A kisebb kirándulások, utazások, találkozások emberekkel, szamarakkal, kecskékkel, gyíkokkal és még ki tudja mennyi csodás teremtménnyel, az új helyszínek, új lehetőségek és új felismerések folyamatosan tágítják az ember egységlátását és a mindenségben jelenlévő rendnek a megtapasztalását. A nyitott szívű olvasó ezt élheti át az útinaplót olvasva. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

Nurágik:

 

 A nurági egy gránit- és bazaltkövekből, kötőanyag nélkül épült köralapú, átlagosan 10 m magas épület, amelyből még ma is kb. 8000 található Szardínia szigetén (átlagban egy minden 3 km²-en). Rendeltetésük gyakorlatilag a mai napig nem tisztázott. Egyes elméletek szerint kizárólag védelmi szerepet játszottak, de egyes darabok templomként, a közösségi döntéshozás helyszíneként is működhettek. 

Márai Sándor - A teljes napló 1974-1977

Márai naplót olvasni olyan, mint egy intellektuális bőségszaruban megmerítkezni. A teljes naplók sorozatának ez a 16. kötete, de számomra az első, amit olvastam. Márai Sándor 1943 és 1989 között folyamatosan írta, és a közönség számára olvashatóvá szerkesztette aktuális gondolatait. Mégis ezt a részt olvasva azt éreztem, hogy ez egy olyan kordokumentum, amiben a napló jelleg háttérbe szorul, s talán csak az adja a személyes jelleget, hogy az író miről szerez tudomást vagy mit emel ki. A magánjellegű bejegyzések eltörpülnek, nem is olyan hangsúlyosak, mint a politikai, társadalmi és kulturális események. 

 

Egyetlen oldal  olyan mennyiségű és minőségű információt  hordoz magában, amiről órákig lehetne beszélgetni vagy írni. Egyértelműen elmondható, hogy a Naplók a Márai életmű megkerülhetetlen és  legmeghatározóbb darabjai. Olaszországban, az önkéntesen választott száműzetésben íródtak, ahol talán ez volt az egyetlen módja írói önkifejezésének. Tematikáját tekintve találunk benne olyan részeket, melyek az útinaplók sorába illeszkednek - például az 1975-ös, hathetes amerikai út jegyzetei. Aztán Márai mindvégig naplózza az aktuális olvasmányait, bár kevéssé tér ki azok tartalmára. Találunk utalásokat arra,  hogy éppen mivel foglalkozik, mit ír, mely naplókat rendezi, milyen a könyveinek visszhangja. Vannak olyan részek, amikre talán a filozófiai kategória illene leginkább, például, amikor a demokrácia mibenlétét vizsgálja.  A demokrácia "most neonfényesen világít a nyugati Civilizáció kirakatában...Konzumcikk. Moslék és kacat."

A kulturális élményeiről is olvashatunk a vaskos kötetben, így találkozunk mozi és filmélményekkel, versekkel, regényekkel, írókkal, filozófusokkal, tudósokkal. 

 

Mégis  leginkább a történelmi beágyazottság adja a naplók gerincét.  E tekintetben a világsajtóra támaszkodik, rendszeres olvas "külföldi" lapokat. Mindeközben erősen jelen van az az olasz miliő is, melyben mindennapjai telnek. Itt is inkább társadalmi jelenségekre és eseményekre gondoljunk. Például, hogy a szemétszállítók sztrájkolnak, kitör egy vulkán, vagy éppen választások vannak. 

 

Nem tudom, hogy a Naplók sorozat más köteteire is igaz-e, de itt kifejezetten sok az asztronómiával, csillagászattal foglalkozó rész, ami abból is adódik, hogy ez az időszak már az űrkutatás hajnala. 

 

Ahogy belelapoztam most a könyvbe, azt látom, hogy teljes képtelenség írni, vagy bármit is kiemelni ebből a gazdagságból, minden oldal hemzseg a kihagyhatatlannak tűnő nevektől, eseményektől. Találkozunk Szolzsenyicin-el, Chaplin filmjeivel, óceánjárókkal, Great Gatsby-vel, Vergiliussal, Thorton Wilder-el, Albert Schweitzer nevével és még hosszan lehetne sorolni.  Szinte olvashatnám újból az egészet, mert ez megjegyezhetetlen mennyiségű információ. 

 

Egyrészt feltöltött az olvasás, másrészről sok is volt nekem, hiszen Márainak mindenről megvolt a maga szilárd véleménye, határozottság jellemzi minden sorát. Az, hogy valamiben ne lenne biztos, vagy nyitva hagyna ajtókat, nem igazán volt jellemző rá. Mégis ott volt benne a kereső ember, amit abból vettem észre, hogy az olvasmányai között napi szinten ott voltak a szent iratok. 

 

Mindenképp érdemes belelapozni bármelyik Márai naplóba, sok meglepetést is tartogathat a számunkra. Érdekességként meg is említek egy ilyet soraim végén: 

1974 május 14: Rómában bemutattak egy filmet, amelynek hősei, Jancsi és Juliska szeretik egymást, de a bizalmasabb ismerkedés pillanatában a fiú felfedezi, hogy imádottja nem leány, hanem travesztált fiú, és erre csalódottan távozni készül . A fiú-leány felháborodottan ezt kiálltja  a csalódott vőlegény után: "Csirkefogó!..Gyáva burzsuj!...Fasiszta!" 

 

 

Nguyen Du - Kieu története

A könyv hozzákerülésének története egy budapesti könyvszekérnél kezdődik. Nem ismertem a kötetet, nem is kerestem, de első pillanatra megfogott szépsége. Egy vietnámi fametszet illusztráció van a borítón, melyet fehér transzparenspapír borított. Amikor belelapoztam a kötetbe, dedikálás fogadott, mely szerint Schmidt Egoné volt a könyv. Megvettem és itthon barátnőmmel kinyomoztuk a bejegyzést.

„Schmidt Egonnak baráti szeretettel

Dezső
1989.I.12-n
Szpéró 7 1/2 éves”

A könyv fordítója, Tandori Dezső ajándékozhatta Schmidt Egonnak. Aztán találtunk egy ilyen idézetet:

„Tandori Dezső barátom híressé tette könyveiben Szpérót és a többi, az utcán felszedett, fészekből kipottyant és felnevelt házi verebet. Jártam nála, láttam szeretettel és hozzáértéssel gondozott védenceit, valamennyi külön kis egyéniség volt. Amikor Dezső mesélt róluk, a szinte kifogyhatatlan epizódokat hallgatva láttam, mennyi mindent nem tudunk még erről a közönségesnek kikiáltott madárról.”
Schmidt Egon: Madarak Budapesten című könyvből, 191. oldal" 

Nguyen Du (1765-1820) verses regényét a vietnámi klasszikus költészet legnagyobb műveként tartják számon, de a szöveget olvasva, valami sokkal ősibb, régibb írásnak éreztem. Bevallom, jól jött Truong Dang Dung szövegvégi jegyzetei, melyek a kifejezések, szimbólumok, nevek értelmezésében segítettek. Az egész leginkább egy ősi, szájhagyományon átörökített meséhez hasonlít, melynek főhőse egy  szépséges fiatal leány, Thuy Kieu, akinek sorsa a mesékből jól ismert hányattatásokkal terhes. De ezek a kitérők csöppet sem gyermekfüleknek valók, hiszen a lány, hogy megmentse apját a szegénység és letartóztatás szégyenétől eladja magát egy gazdag kereskedőnek, majd örömlányként él és rengeteg szenvedést él át. Pedig szépsége mellett műveltsége, finom érzékenysége, "áldott esze", vers-írása, kép-festése, lantjátéka is különlegessé teszi. Nem is csodálkozunk, mikor történetének elején szívében szerelem lángja gyúl, s udvarlója egy gazdag ifjú, ki "földi létet keres égi ésszel", Kim Trong lesz, aki  ekkor még nem áll készen, hogy megküzdjön a lányért. Később egy hős lovag, Ti Hai szabadítja meg kiszolgáltatott állapotából, de a katona cselvetés áldozata lesz. Kieut újabb megpróbáltatások várják, de végül ismét találkozik első szerelmével, és sorsa immár nyugvópontra ér.

Persze a történet közel sem ennyire kerek és egyértelmű, hiszen a szöveg természeti képekben gazdagon burjánzó, illat, hang és fényhatásokkal teletűzdelt, és a szokatlan nevek megjegyzése is nagy figyelmet igényel. Ez a lágyan ringató dallamú versezet viszont sodor magával, és gyakran azon kaptam magam, hogy nem is értem miről van szó. Vissza-vissza kellett térnek az előző sorokhoz, hogy megértsem a képek üzenetét. Olyan az egész, mintha egy  végtelen haiku-füzér lenne ez a ballada. A szöveg lüktetését a 10 és 12 szótagú verssorok hullámzása adja, amit Tandori Dezsőnek köszönhetünk: 

"Gyönyörű szép lány, mint a hold fénye,

Kisebb Thuy Van, s a nagy, íme, Thuy Kieu maga.

Karcsú virágok, színük menny hava, 

Szépségüknek semmi híja, teljes-ékes,

Egyéni más-más; Van ünnepélyes, 

Telihold-arc, keskeny-íves friss szemöldök: 

Jade-kacaj, mint könnyvirág öltött;

Bőre havat, haja felhőt szégyenít meg."

 

Ahogy olvasom az eredeti vietnámi versezet a "luc-bát"-belső rímes versformában íródott, ami fontos szerepet játszik a vietnámi népi lírában. A neve is mutatja, hat, illetőleg nyolc szótagos sorpárokból épül föl. Kieu hazájában sokan a mai napig is kívülről fújják az egész alkotás szövegét. Az biztos, hogy meghatározó szerepe van a vietnámi irodalomban, számos eleme beleolvadt  népük folklórjába, és például a köz­nyelv Ső Khánynak (So Khanh) nevezi a nők lelkébe tipró szoknya­vadá­szo­kat. A történet egyrészt a társadalmi elnyomás tanújele, másrészt a mindennek ellenére lélekben megmaradó tisztaságnak is jelképe. 

Mivel a szövegben hangsúlyos szerephez jut a zen buddhizmus, így  felvetődik bennem, hogy vajon milyen szerepe lehet a műben a sors, a karma kérdésének. 

 

Nem könnyű, de nagyon szép olvasmány az 1800-as évek legelejéről, Vietnámból. S ha lehet ilyet mondani, a Tandori Dezső fordítás még emel egyet ezen az egészen. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

 

 

 

Bjørnson, Bjørnstjerne - Álmodó falvak

Bjørnstjerne Bjørnson norvég származású, Nobel-díjas író, újságíró, aki 1832- 1910 között élt. Nevéhez köthető Norvégia nemzeti himnuszának szövege. 

Valamikor régen került ez a kötet a várólistámra és örülök, hogy nem hagytam ki végül.  Bjørnson stílusát leginkább népiesnek, realisztikusnak, ugyanakkor romantikusnak nevezném. Ebben a két kisregényben a norvég parasztság kerül reflektorfénybe. Az ő küzdelmes, gyakran reménytelen hétköznapjaikat mégsem a kilátástalanság jellemzi, hanem valami sorsszerű fatalizmus lengi be. Az olyan apróságnak tűnő részletek, mint hogy ki születik a hegy lábánál, s ki a hegyre, az egész későbbi élet meghatározójává válik. Figuráira főleg a puritán egyszerűség jellemző, mondjuk ezt sok skandináv szerzőről elmondhatom, de nála megjelenik egyfajta eposzi hős alak is, aki szembeszáll népének sorsával, csupán annál az egyszerű oknál fogva, hogy szenvedélyes.  Bjørnson szövegeiben fontos szerepet tölt be a természetábrázolás, elevenen vonja körül karaktereit az erdő, a mező vagy a hegyek lüktető valósága. 

A kötetben található első kisregény az Arne egy olyan fiúról szól, aki Kampenen hegyén született egy titkos szerelmi viszony gyümölcseként. Anyja a keménykezű gazdálkodó, Margit, apja pedig Nils szabó, aki valójában muzsikus volt.  A táncos, tüzes éjszakai kaland után nem is akar tudomást venni fiáról, de a sors közbelép és olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ahol éles fordulatot vesz élete. Margit és az ő anyja igyekszik Arne fiúból kiirtani a szenvedélyesség minden csíráját, de az olyan mélyen lapul a fiúban, hogy észre venni is csak későn lehet. Verseket ír és elvágyódik otthonról, tervei vannak és álmodozik, miközben mardossa a lelkiismeret már attól is, amire vágyik. Egy meghasonult világban él, ahol a realitás és a vágyak annyira nem férnek meg egymás mellett, mint apja és anyja. Van-e kiút ebből az ördögi körből?  Bjørnson nem engedi főhősét eltiporni, a végsőkig vele van a küzdelemben, s végül felvillantja a járható út egyetlen kis morzsáját, ami elég a túléléshez. 
A szöveget át, meg átszövi a líraiság, amit egyrészt a tájleírások már-már mágikus jellege adja, másrészt azok a versek, szinte balladai történetek, melyekkel megtűzdeli a szerző a cselekmény alakulását. A beillesztett versek szerves részét képezik a szövegnek, nélkülük érthetetlen lenne Arne és Nils szabó élete. 

A másik történet Synnöve Solbakken és Thorbjön szerelmének balladája. Synnöve a hegyen született, ahol sok a napsütés, minden hamarabb érik be, Thorbjön a völgyben, ahol nehezebb az élet. Egyikük szilaj és szenvedélyes, másikuk csendes és nyugodt. Csalfa utak, makacsság, veszély és heves verekedések visznek egészen a halál torkáig. De  Bjørnson itt is kisimítja az ellentéteket, gyengéden tereli főszereplőit, puhítja és edzi őket, hogy sorsuk megbékéléshez vezessen. Ebben a regényben is jelen van a virtus, a mindent vagy semmit akarása. Az sem lepett meg, hogy Synnöve történetében ugyanolyan fontossággal bírnak a versek, énekek szövegei, mint az első írásban. Elválaszthatatlan a szerzőben az író és a költő. Egy folyónak két ágaként van jelen mindvégig. 

Bjørnson írására jellemző a színpadias megjelenítés. A jeleneteket előadásszerűen láttam magam előtt, ahol a szereplők  beszélnek magukhoz, kihangosítva a bennük lejátszódó eseményeket. Nem csodálkozom, hiszen  Bjørnson pár évig átvette Ibsentől a bergeni színház vezetését, sőt színi kritikák írásával is foglalkozott. Ha hasonlóságot keresek a két történet között, az is eszembe jut, hogy mindkettőben megtalálható egyfajta szimbolika, mégpedig a rossz, a gonosz megjelenésének motívumában. Arneba hogyan kerül az ellenkezés, ha anyja neveli? A Thorbjön mellett lapuló démoni, rosszra csábító alak kézzelfoghatóan meg is jelenik. Az idillikus környezetben is helyet követel magának az ellenkezés.

Ha a két történet utórezgését figyelem magamban, akkor megelégedettséget, nyugalmat és romantikus beteljesülést, kisimulást érzek. Érdekes és szép betekintés volt a romantikus, norvég irodalom egy szeletébe  Bjørnson két kisregénye. 

Hozott pontszám: 5 

 

Lenhossék Mihály - Az ​ember helye a természetben

Van abban valami emelkedett, hogy az ember 110 évvel ezelőtt írt könyvet vesz kézbe és próbál olvasni. Legnagyobb félelmem az volt, hogy nem fogom érteni nyelvezetét, különösen azért, mert ez mégis csak egy természettudományos könyv. 

De leszögezem rögtön az elején, hogy mind nyelvezetét, mind mondanivalóját tökéletesen lehet érteni.  

 

Lenhossék Mihály a magyar anatómia első nemzetközi hírnevű képviselője, akinek különösen az idegrendszer szövettanára vonatkozó vizsgálatai jelentősek. Nevéhez fűződik az idegsejtek szerkezetének vizsgálata. Később  a sejtbiológiával kezdett foglalkozni. Több új elnevezést  vezetett be a szövettani szaknyelvbe. Barlangkutatóként is működött, bár ez kevéssé köztudott, ugyanakkor ősrégészeti tárgyú cikkei is sorra jelentek meg. Egyik alapítója, illetve 1912-1916 között elnöke volt a Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Bizottságának. Jelen kötet azonos címet visel a Darwin buldogja gúnynévvel illetett, Thomas Henry Huxley 1863-ban kiadott művével. Lenhossék éppen a megjelenés 50. évfordulójára hivatkozva  idézi meg az angol biológust. 

 

Nem vagyok a fejlődéstan kutatója, sem ismerője, csupán érdeklődésből vettem meg ezt a könyvet a könyvszekér antik szekciójából. Ennek ellenére nagyon érdekes volt olvasni miként vélekedtek, milyen tudományos úton jutott el  az ember kialakulásához és  fejlődéséhez. Ez egy olyan időszak volt még, amikor a tudomány nem vált el teljesen a filozófiától, valamint a kutatások irányát nagyban befolyásolta a tudományos gondolkodás, a hipotézisek állítása. Ezért bár a könyvet olvasva láthatjuk, hogy milyen mennyiségű tudományos vizsgálódás, elemzés, statisztika áll egy-egy kijelentés megalapozása mögött, mégsem szakad el élesen a tudomány világa a feltételezések igazolásától. Mivel kevesebb mérőeszköz, mérhető, számosítható adat állt rendelkezésre, így nagyobb jelentősége volt a tapasztalatok kielemzésének. Ez a fajta működés a piciny kis könyvecske utolsó mondatáig igaz. 

 

Lenhossék Mihály először az ember és állatország kapcsolatát fejtegeti.  Majd fejlődéstani bizonyítékokat mutat be. Anatómusként nem téveszti szem elől az emberi test jellemzőit, testtartását, szőrtelenségét sem. Ezután  az agytérfogat változásokra irányítja a figyelmet. Meglepő, hogy mennyi mindent tudtak az agyról, agykéregről, a frontális lebenyről vagy az agyféltekékről már ebben az időben is. A különböző elméletek fejtegetése (Hubrecht, Kollmann stb) már nem kötött le annyira, de a bemutatás rövid, tömör, ugyanakkor érthető. 

 

A koponyakutatások és egyéb jellemzők alapján Lenhossék Mihály behozza az emberré válás lényeges állomásait. (Homo Neandertalensis, Homo Mousteriensis, Cro-magnoni ember stb.) A legfontosabb paleontológiai leletek végigtekintése után sem mondható ki Lenhossék szerint, hogy ezek elegendőek lennének az ember igazi törzsfájának megrajzolásához. Az egyetlen biztosan kijelenthető dolog az, hogy mindezekben van fejlődés. Ezután felmerül a kérdés, hogy vajon végállomásnak tekinthetjük-e az ember jelenlegi állapotát? Fog-e vajon még gyarapodni az emberi agyvelő, lesz-e változás az emberi szervezetben? Lenhossék Mihály itt túlmegy a Huxley -féle végállomásra jutott ember eszméjén, szerintem már az az 50 év is megtette a hatását, ami elődje és közte volt. Azt mindenképp kijelenti, hogy a fejlődés lehet, hogy végtelen lassú, már-már észrevehetetlen lesz. Az emberiség jövőjének fejtegetésében hangot kap a természetes szelekció szerepe, a népesség csökkenésének sajátosságai ( pl. a legintelligensebbek, leggazdaságosabb emberek óvakodnak leginkább fajuk korlátlan szaporításától- megjelenik az "egyke", a "semmike" rendszer) 

 

A könyv zárógondolata behozza  az eugénika kérdését- mely az  ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti, vagyis a mesterséges szelekciót. 

 

Érdekes volt ez az időutazás, és ha eltekintek a könyv tartalmától, már az is izgalmas, hogy részese lehettem annak, hogyan gondolkodtak eleink, mennyi időt emésztett ez fel, milyen összekapcsolódó és szerteágazó tudásra volt szükségük az összefüggések megértéséhez. Ez nem az Internet vagy a Mesterséges Intelligencia időszaka volt, itt mindent tudni kellett, megjegyezni. Ha csak ezt a változást veszem alapul, akkor már ebből is látszik, merre fejlődhet tovább az emberi agy. 

 

Lenhossék Mihály 

(Pest, 1863. augusztus 28. – Budapest, 1937. január 26.)

 

 

  

Berg Judit - Liana

 A dzsungel fogva tart

 

Pár hete láttam - talán a Spektrum csatornán-, azt a dokumentumfilmet, mely a 2023-ban lezuhant kolumbiai kisrepülőgép szerencsétlenségről szólt, ahol négy gyermek nemhogy túlélte a balesetet, hanem 40 napig egyedül bolyongott  Dél-Amerika dzsungelrengetegében. A két évvel ezelőtti tudósítások  is teljesen elképesztőek voltak. A gyerekek felkutatásának eseményei egyszerre tűntek számomra izgalmasak és félelmetesnek. Erről jutott eszembe, hogy már egy ideje szerettem volna elolvasni Berg Judit ifjúsági regényét, mely ennek a történetnek a regénye.

 

A szerző a kötet végén  megerősíti, hogy  regénye fikció, de valós alapokon nyugszik. Olyannyira, hogy mindvégig követni tudtam a már korábban látott ismeretterjesztő film cselekményeit. Amitől több ez a regény, az az, hogy a gyerekek számárára is  közel hozta, és átérezhetővé tette ennek a túlélésnek a csodaszámba menő valóságát. Hihetetlen, miként tudtak a testvérek úrrá lenni a helyzeten. Természetesen a legidősebb gyermek, a kötetben Liana néven nevezett lányé a legnagyobb érdem, aki felismerte, hol, mit tudnak enni, képes volt beosztani a táplálékot,  menedéket és gyógynövényeket találni, kunyhót építeni és  felismerte az őket veszélyeztető állatok jelenlétét. Semmi túlzás sincs abban, hogy a katonaság  erejét megnyirbáló dzsungel a gyerekeken nem tudott fogást venni. Mivel elég hamar rájöttek, hogy a katonaság bármily erős, a vadonnal szemben esélye sincs, kénytelenek voltak az őslakos indiánok segítségét kérni. Együttes erővel is csak 40 nap múlva leletek rá a gyerekekre. Az együttműködés igazi kihívást jelentett mindkét félnek, a pszichodelikus italokat, az ősi szellemek segítségül hívását éppoly nehéz lehetett elfogadni, mint a milícia habitusát. 

 

A regény tényleg a letehetetlen kategóriába tartozik, az események mindig tartogatnak meglepetéseket ebben a nagy fogócskában. A történet jól tükrözi, hogy a túlélés záloga az, hogy mennyire ismered a környezetedet, felismered mi ehető, mi nem, mitől kell félni, mitől nem, illetve, hogy a rendelkezésedre álló környezeti elemekből hogyan tudod megsegíteni magadat. Nekem külön tetszett, hogy mennyire fontos szerepet töltött be a mentális egészség megtartásában, a remény éltetésében, hogy meséket, történeteket mesélt Liana a testvéreinek. Ezen kívül felidézték a nagyszülők bölcsességét. Olyan szinten volt képes Berg Judit bevonni minket az eseményekbe, hogy minden szavát elhittem, képszerűen futottak szemem előtt a képkockák és készpénznek vettem azt is, amiről azért sejtettem, hogy csak az írónő fantáziájának gyümölcse.

Összességében egy izgalmas, kerek regényt vehet kézbe az olvasó, ezen belül is első sorban az ifjúság, hiszen ez egy ifjúsági regény. Így a hírekben olvasható tényeket is igyekezett Berg Judit olyanná alakítani, ami számukra elfogadhatóbb, ugyanakkor képes volt érzékeltetni a helyzet nehézségét és súlyos voltát. Negyven nap után a gyerekeket lesoványodva és rovarcsípésekkel tele találták meg, de éltek. Hogy miként volt képes segíteni a kutatócsapat a gyerekeknek a túlélésben, hogy milyen zseniális ötlet hozta meg el az áttörést a megtalálásukban, arra választ kapunk a könyvben, és ez például teljesen valósághű adatokra támaszkodik. 

 

Berg Judit könyve a baleset utáni évben, 2024-ben jelent meg és az ifjúságnak szól. Azóta már megjelent egy újabb kötet magyarul, a kolumbiai újságíró, Mat Youkee tényfeltáró könyve, mely a dolgok hátterében húzódó gerilla erőszakra, családon belüli erőszakra és az őslakosok szegénységére is rávilágít. De akit szeretné regény formában megismerni a négy gyerek csodás megmenekülését az amazóniai őserdőből, annak inkább a Liana című kötetet ajánlom. 

 

A könyvet körülbelül 13 éves kortól ajánlom olvasni! 

 

Hozott pontszám: 5