Szabó Magda- Ókút
Szabó Magda Ókútjának újraolvasásával kezdtem a hónapot. Ebben az évben minden hónapban lesz egy olvasásom az írónőtől, mivel tavaly lecsúsztam az évfordulós havi egy Szabó Magda olvasásról.
Szépen rakódnak egymásra a rétegek, amik ezek a könyvek jelentenek nekem. Nem mondom, hogy néha nem volt elegem az önéletrajzi hangulatból. Az írónő folyamatos múltba néző önreflexiói nem mindig üdítő jellegűek. Próbáltam Esterházy Péter szemével nézni a dolgot, akinek ez a könyv jelentette Szabó Magdát. Én már képtelen vagyok elválasztani az Ókútat a Régimódi történettől, a Für Elisétől, vagy azoktól a novelláktól, amikben családi anekdoták és életképek szerepelnek. Mind egy nagy egységet alkotnak. Az Ókút kútja egy jelkép, a mélybe nézést jelenti számomra.
Hozott pontszám: (most nem értékeltem)
Ismai Kadare- Fellegvár
Erről elkezdtem írni egy értékelést még olvasás után frissiben, de idő hiányában sajnos nem született meg a bejegyzés. Már nagyon bánom, mert nagyon magával ragadó hangulata volt ennek a történetnek. Szembeötlő volt néhány zavaró hibája, aránytalansága, de amire vállalkozott, hogy a török védvonal mögé helyezze olvasóját, abban sikeresnek tartottam a könyvet. Pár gondolat, ami megmaradt a tervezett bejegyzés vázlatából:
"Ez egy picike könyv. Hogy lehet ilyen súlyos dologról, ilyen kicsi könyvet írni?
Felmerült
bennem a kérdés, hogy ez talán nem is arról a nagy dologról szól, arról
az albániai fellegvárnak a bevételéről. Hanem valami sokkal nagyobb
dologról, amihez képest ez a könyv akkor még aránytalanabbul eltörpül. A bennem megszólaló hang szerint, ez bizony magáról a háborúról szól.
Érdekesnek
tartom azt, hogy egy albán szerző úgy meséli el népének hőseposzát, a
bevehetetlennek bizonyuló Kruja fellegvárának 1449-es történetét, hogy
mindent az ellenség, a török sereg sátrai közül szemlél. Nem is
akármilyen szemüvegen át, hanem egy krónikásén, aki valljuk be, ha jól
akarja végezni dolgát, nem maradhat objektív.
"-Elgondolkodtál- e már a dalok ijesztő hatalmán? -kérdezte a
főintendáns. A múlt hónapban vívott csatájáról például tragikus dal
született. Ha kedvenc szóképeidet alkalmaznám, valahogy így mondanám: a
háború, dal leplében átsuhan a századokon, akár a szél-hordta köd.
A háborúnak vége, de a dal nemzedékről nemzedékre száll. "
És mit tudunk meg a háborúk természetrajzáról?
Legfőképp azt, hogy kegyetlenek; leleményesen kegyetlenné teszik az embert.
Ez a férfiasan szikár világ, melynek szeme meg sem rebben a vérfürdőktől, a széttrancsírozott emberi maradéktól, és nem retten meg egy egész sereg férfias vágyát 7 lányon kiélni, akik egyetlen napig bírják a követelődző üzekedést."
Hozott pontszám: 5
Két gyerekkönyvet is sorra vettem, tulajdonképpen felolvastam a munkahelyemen a srácoknak:
Sven Nordqvist: Kalapvadászat
Hozott pontszáma: 4/5
Nagyapa reggel arra ébred, hogy elveszett kedves kis kalapja, ami nélkül már elképzelni sem lehet őt. De hova lett a huncut fejfedő? Rögvest felkerekedik és keresésére indul, ahová elkísérhetjük őt.
Lehetnék szigorúbb is a pontozást illetően, mert nem vagyok elégedett a
végével. Ez egy gyerekkönyv, nem megtalálni azt a fránya kalapot, nagy
vétek ! ( Az ovisok nem értenek belőle semmit. Na jó, a kifejezetten magas érzelmi intelligenciával rendelkezők talán.)
Sven Nordqvist: Pettson karácsonya
Első Pettsonos olvasásom. Bár Sven Nordqvist képeit már korábban is láttam, tetszett is, de eddig még nem olvastam semmit a közkedvelt szerzőtől. Szöveg és kép együttesen érik el azt, amiért odavannak érte a kölkök. Ebben a részben Pettson és Findus macska készülnek a karácsony estére. A történet érdeme, hogy a fiatal olvasók egyszerű gondolkodásmódját követi. Az ünnepi vacsora kellékei minimálisak, észben tarthatóak. De baj történik, Pettson lába megsérül. Vajon elmarad a karácsony? A felnőttek segítségével és összefogásával azonban minden menthető. Erről szól ez a bájos, de csöppet sem szirupos mese. Maga az illusztráció is tetszett, jól el lehetett róla beszélgetni a gyerekekkel. Külön érdeme, hogy egy esemény több mozzanatát is ábrázolja. Melegszívű, kedves mese. Szerintem sokszor kell még felolvasnom.
Hozott pontszám: 5
Róbert Katalin: Szelídíts meg!
2017-es megjelenésű ifjúsági irodalmi kategóriás könyv. Azt a tipikus szituációt dolgozza fel, amikor új gyerek érkezik egy osztályba. A zárkózott, furcsa lány megközelíthetetlen, falat épít maga köré, mely mögött látszólag jól érzi magát. Az, hogy mi van a fal mögött, az csak akkor derül ki, amikor valakinek sikerül őt megszelídíteni. Ez a szerep pedig egy felsőbb éves diákra hárul, Kishercegre, akinek korrepetálnia kell a matekból gyengének tűnő lányt. A könyv erős párhuzamot hordoz Exupéry A kis herceg című könyvével, nem csak címében, de több helyzetben is felmerül a rokonítás. Róbert Katalin könyve hűen követi a mai diákélet sajátosságait, a kamaszok örök nehézségeit. Külön köszönet a szerzőnek, hogy nem akart mindenképp valami rém tragikus dolgot elrejteni a színfalak mögé, csakhogy nagyobbat üssön a történet.
Hozott pontszám: 4/5
Szvoren Edina: Pertu
Pertu; no de csak úgy lassan! Ne első ránézésre, hanem kérlek gyöngéden
és motozva! Ezt nem lehet gyorsan és vágtatva! Csak úgy, ahogy
megismerjük egymást! Ahogy kinyitjuk tenyerünket és megláttatjuk
magunkat. Mert ilyen kis sérülékenyek vagyunk, annyi szorongással és
mássággal, amiről azt hisszük, csak mi birtoklunk.
Pedig nem.
Szvoren Edina egy zseblámpás sebész. Odavisz fényt, ahol a
legsötétebb zug csomózódott magába, és pengéjével odavág, ahol menten
kiserken valami.
Életérzéseket ad, amiket valahonnan ismerünk, de szerencsére jól
lenyomkodunk magunkban. No de mit is képzel? Ilyen igazságokkal nem
lehet túlélni, pardon!
Ezért ez a válogatás, így együtt nagyon sok és lehúzó. Komorrá tett
olvasás közben. (egy kis dementor) Ugyanakkor nagyon igényes írások,
amiket vétek kihagyni! Külön kiemelném a nyelvezetét, illetve a gazdag
szókincsét. Nem is tudom, hogy ez most miért tűnt föl nekem, talán
azért, mert többször előfordult, hogy meglepődtem, ahogyan egy-egy
mondat befejeződött?
Türelmesen várom, hogy olvashassak a szerzőtől egy ugyanilyen
érzékenységgel és szépséggel megírt válogatást, ami képes megtalálni az
emberi életekben azokat a kis gyújtószikrákat, melyek minden nap a
túlélésre ösztökélnek, és észrevétlenül pislákoló ragyogásukkal mankót
dugnak csenevész életünkbe.
Hozott pontszám: 4/5
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek
Hangoskönyves olvasás volt. Második találkozásom volt a kötettel. Most nem tett rám olyan mély benyomást, pedig korban sokkal közelebb állok már ahhoz, hogy hasonló helyzetbe kerüljek. Az örök klasszikus történet a barátságról, elengedésről és megbékélésről szól. Tetszett a lassúsága, öreges kimértsége, de riasztott az a megjelenített barátság, ami ennyire nem tud fejlődni sehova, amely viszi magával a sebeit. Márai ismerője a mély léleknek, de most kicsit felszínes volt számomra.
Ecsédi Orsolya: Cirrus a tűzfalon
A könyv teljesen lefedi a gyermeki gondolkozás mágiáját.
Mindenkinek van apukája, anyukája, jár iskolába, vannak barátai és
ellenségei. Nincs ez másként a számítógépben lapuló másik világban sem.
Bizony, még a vírusokkal is valahogy így mennek a dolgok. Sőt, még
problémáik is vannak. És ki más oldhatná meg a „királyság” nagy baját,
ki az, aki levágja majd a sárkány busa fejét, ha nem a legkisebb, a
legjelentéktelenebbnek tűnő víruska, akinek még csak rendes neve sincs,
Cirrus?
Ezeket a népmesékben is felfedezhető alapmotívumokat találhatja meg
az „Kis Olvasó” egy lényegesen frissebb hangnemben, a mai kor
természetes közegében, a számítógépek világában. Kedves, vicces
nyelvezetű könyvecske ez, szorosan igazodva a feltételezhető olvasók
igényeihez. Tetszett az a magabiztosság, ahogyan Ecsédi Orsolya a
cselekményt kezelni tudta. Mostanság többször belefutottam, főként az
ifjúsági könyvek kategóriájában túlírt, túlmagyarázott könyvekbe.
Annyira zavaró tud lenni, kidob a történet lendületéből. Meg lehet bízni
a fiatalokban, ahol hiány van neki, majd fejben hozzáírja!
Ugyanígy ki szeretném emelni Cirrus családját, mely azt a bátorítást
és biztos támaszt adja meg a főhősnek, amire minden gyermek vár. Ez a
látszólag nem is olyan hangsúlyos dolog, viszont nagy szabadságot
biztosít a kis vírusnak, és pozitív érzést az olvasónak.
Hozott pontszám: 5
Tóth Ákos: Postagalamb
Nagyon vártam már, hogy elolvassam Ákos könyvét, mivel a molyos karcok között
megjelent eddigi írásai igen-igen szimpatikusak voltak. Mindig érezni
lehetett rajtuk egy apró kis lábnyomot, amit az aktuális olvasmány
hatása okozott. Itt is felsejlett előttem valami. Bondarev Csend-je.
Egy történelmi változást, s egyben erkölcsi fordulatot megélő apával
és annak három fiával találkozunk, akik Szentpéterváron próbálnak
talpon maradni. Mindannyian veretes figurák, nagyon erős karakterek.
Genyka, aki az a tipikus ügyeskedő alak, kevésbé legális ügyletekből él,
aztán Zsenya, az elbeszélőnk, aki épp munkanélküli, és a harmadik fiú, a
családi és egyben az orosz ideál, Vagyim, aki a haditengerészetnél
szolgál. A családhoz tartozik még Okszána, az apa új felesége. A
képlékeny egyensúly fenntartását az elhallgatások teszik lehetővé.
Minden szépen, kissé remegő térddel, de működik, amíg Vagyim haza nem
tér, s elkerülhetetlenné nem válik bizonyos dolgok kimondása.
A tisztánlátás szükségességét mindenki érzi, de megmozdítani az első
kis kövecskét senki nem meri. Zsenya szívét ráadásul a szerelem szomja
is gyötri. Választottja, a szomorú arcú Ljuba hallgatagsága is súlyos
titkokat sejtet. A kritikus időszakban élő fiatalok lelki válságának
megjelenítője számomra leginkább Zsenya volt, aki igazából a
legszélsőségesebb döntések meghozatalára is készen áll.
Mindenki érzi, hogy a színvallás felé közeledünk, egyre inkább
sűrűsödnek a fellegek. A szereplők kilépnek a hétköznap színfalai mögül,
elutaznak a család dácsájába, és ott, a Ladoga-a tónál, nyakig a hóba
temetkezve megreccsen valami.
Számos erénye van ennek a kis történetnek. Legáthatóbb talán a
hangulata, meg nem mondanám, hogy nem orosz író műve. Ennek
legszembetűnőbb jele, pont a dácsába való leutazás. Évek óta nem járt
ott senki, azt sem tudják milyen állapotban van. Piszok hideg tél van,
ráadásul a nyaraló nélkülöz minden minimálisnak mondható komfortot.
Normális ember nem vág bele ilyenbe! Ákos mégis kipecázta a családot a
pityeri megszokásokból, és kitette őket a prérire.
A Zsenya és Ljuba körül kialakuló szerelem ábrázolása is nagyon
tetszett. Egy türelmes, figyelmes, óvatos és áldozatkész szerelem tanúi
lehetünk. Kinek ne tetszene ez? Talán csak Gyenya játssza meg a vagányt,
bár mindenki tudja, hogy aranyból van az ő szíve is, és mindegyik fiú
számára valójában a család az igazi érték.
Aztán persze voltak kisebb bajaim is, de most nem szívesen cincálnám
szét a szöveget, hiszen ez ünnep, egy elsőkönyves ünnepe. Tényleg
éreztem döcögést itt-ott, de leginkább az elején dobott ki sokszor a
szöveg. Többször gondoltam azt, hogy a kevesebb több. És itt van az
illusztráció. Bocsánat, de nekem sem illet ehhez a könyvhöz.
Bartha Lászlóhoz hasonló grafikát éreztem volna hozzáillőnek, de lehet,
hogy ez csak azért van, mert nem rég olvastam a Szerelem szentségét.
Már, ha ragaszkodunk az illusztrációhoz. A borító szintén elvitte
számomra a könyvet másféle irányba. Egyértelműen a hajdani pöttyös
könyvekre hajaz. Ez a könyv sokkal jobbat érdemel!
Hozott pontszám: 4/5
Boris Vian: Tajtékos napok
2,5 csillagot adtam a korábbi olvasáskor a könyvre. Most 4-re
értékeltem. Egyértelmű, hogy továbbra sem az én stílusom, de hat év
alatt alakultam annyit, hogy közelebb tudtam engedni magamhoz ezt az
alkotást. Tényleg érdekes, de nem irodalmi műként nézek rá. Egy
végtelenül könnyed életszemléletet, egy fantáziájában burjánzó
kísérletet látok benne, amivel Vian az élet mostoha dolgait játssza el
előttünk.
Hogy ismét elő mertem venni ezt a kötetet, az Tóth Ákosnak köszönhető, aki Vian mániájával beoltott, és bejegyzései révén
befogadóbbá tett engem. Azóta a filmet is megnéztem, no az sem az én
esetem, de tény, hogy túljutottam az alapvető elutasításon.
Hozott pontszám: 4
Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje
Első szépirodalmi alkotásnak erős kötet ez. A korábban a Gyurcsány- Bajnai kormány kommunikációs igazgatójaként hasonló terepen dolgozgatott ugyan, de itt lényegesen szabadabb kezet kapott az alkotáshoz. Amit meg is ragadott, és rögtön a hírhedt Josef Mengele bőrébe bújt, aki véletlenül vagy direkt, de kissé tabuként kezelt szereplője a mának. A magát tudósnak és nem nácinak valló Mengele száműzetésének egy fiktív, de a valóságon alapuló útja elevenedik meg a sorok között. Az elmagányosodással, a hiábavalósággal és a meg nem értéssel kell hadakoznia a németnek Dél-Amerikai száműzetésének évei alatt. Sao Paulo mellett egy kis birtokon él intézőként, ahol Stammer Géza és felesége 17 évig bújtatták. Bár életét ily módon sikerült megmentenie, de a depressziót, az örökös üldözési mániát nem úszta meg. A regény második része, egy alternatív jövőt ábrázol. Azzal a gondolattal játszott el Gyurkovics, hogy mi lett volna, ha a Mengele nem kerüli el a számonkérést. A történelmi adatokból kiderül, hogy 1959-ben egy hajszálon múlt, hogy elcsípjék őt Paraguayon, és Adolf Eichmann sorsára jusson. Ezen a fordulóponton indul el a szerző, és egy körülbelül 100 oldalas perben vonja kérdőre Mengelét. Bevallom, hogy ez a rész olyan furcsán igazodott számomra a könyvhöz, mint egy függelék, és így nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Lehet, hogy az én hibám. Olyan, mintha a szerző legszívesebben megírta volna mind a két regényt, csak nem tudta eldönteni mi legyen. Úgy tudtam volna elképzelni ezt a részt a könyvben, mintha egy Mengeléről szóló mendemonda terjedt volna a világban mondjuk. Hisz ilyen is volt bőven.
Mindenképp azoknak az olvasóknak a táborát erősítem, akik jobban szeretik az egyes szám harmadik személyű megközelítést, de ebben a kötetben teljesen helyén volt ez a vallomás jellegű, első szám első személyben íródott vallomás. Sokkal jobban teret adott az azonosulásnak, ami nyilván a cél volt, de én annyira irtóztam ettől, hogy teljesen így sem sikerült az együttérzést megvalósítanom.
Hozott pontszám: 5
