2020. október 23., péntek

Takasi, Hiraide - Macskavendég

Polcz Alaine, Petrik Adrien sőt még Szabó Magda is nagy szeretettel írt macskákról. Úgy tűnik, hogy sokakban fogalmazódik meg szépirodalmi igényességgel ez a téma. Hiraide Takasi ennek a cicák iránti vonzalmának a kialakulásáról mesél egy varázslatos japán környezetben . 

Tokió egy kertvárosi részében bérel házrészt egy gyermektelen, harmincas éveik derekán járó házaspár. Egyik nap feltűnik mellettük egy cica, aki aztán egyre sűrűbben jelenik meg a lakásuk környékén. Noha nem szabad a bérleményben állatok tartaniuk, a bérbeadók szemet hunynak az új lakóval szemben. Igaz, a macska úgymond, csak vendégségbe jár hozzájuk; eszik, iszik, alszik majd menetrendszerűen hazamegy "gazdijához". Így telnek nyugalomban napjaik, mígnem egyik nap kórházba kerül a bérbeadójuk férje, s hamarosan a felesége is elköltözik. Így örökli meg a lakás és a hozzátartozó gyönyörű kert gondozását a házaspár, amíg eladásra nem kerül az ingatlan.

A lassulás könyve ez a mű, melyet olvasva lecsendesül az emberben minden. Mondják, hogy a cicák képesek megnyugtatni az embert, számos betegségben képesek gyógyítóan hatni. Ha ezt párosítjuk egy szépen gondozott hagyományos japán kert békességével, akkor már most is érzünk magunkon valami ellazulást. Ez a könyv pontosan ilyen. A cselekmény szinte minimális, a szöveg komótosan hömpölyög. A távol-keleti irodalomra jellemző minimalizmus itt is tetten érhető, tisztaság és egyszerűség jellemzi a prózát. 

Meditatív, sétálós, lecsendesülős, már-már terápiás könyvnek nevezném. De minden pozitív hatása mellett, bármily bájos is volt Csibi cica, nem élveztem annyira az olvasást. Egyrészről nekem hiányzott belőle valami nagyobb ív, egy lendület. Másrészről a kert és a környezet leírásával voltak gondjaim. Túl analitikus  vagy matematikus volt a bemutató, ami lehet, hogy eredeti nyelven működik, de a magyarban nem. Elhiszem, hogy ott mindent tatamiban mérnek, de nálam ez nem megy. 

Nem vagyok egy macskás típusú ember, lehet, hogy ezért sem sikerült teljes mértékeben átvennem a történet hangulatát. Szerintem a könyv nagyobb élményt fog jelenteni a cicabarátoknak vagy  japán-szerelmeseinek, náluk nagyobb érzelmi bevonódást eredményezhet.

Hozott pontszám: 4


Hiraide Takasi
Fotó:  Ane Bamle Tjellaug

 



2020. október 22., csütörtök

Sönmez,Burhan - Isztambul, ​Isztambul

  „A pokol nem az a hely, ahol szenvedünk, hanem az, ahol senki nem hallja szenvedésünket.”

(Manszúr al-Halládzs)


Csúnya módon a kötet utolsó mondatával kezdem az értékelésemet, mely tulajdonképpen egy szúfista vers, de remekül egybefoglalja a történet kicsengését bennem. Az Isztambul, Isztambul számomra mind témájában, mind gondolatvilágában  egy gyöngyszem, egy kincs. Szívesen olvastam volna évtizedekkel korábban,  nagyban befolyásolta volna kialakuló énemet. Persze ez lehetetlen, hiszen a kötet viszonylag új keletű, de talán pont ezért a mai, kiforróban lévő ifjúságnak is kezébe nyomnám. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem, hogy ez kockázatos vállalkozás lenne, mert a könyv fókuszában egy szélsőségesen brutális szituáció áll. 

Isztambul gyomrában, valahol a föld mélyén van egy börtön, ahol a lehető legembertelenebb módon léteznek az elítéltek. Szinte teljesen ruhátlanul fekszenek a csupasz betonon, a minimális méretű cellában egymás hegyén-hátán, ellátatlanul, fázva és éhezve. Mindennapjaik a folyamatos rettegésben telnek, hogy éppen akkor kit fognak elvinni és megkínozni. Márpedig  naponta elvisznek valakit, akit kimondhatatlan és végiggondolhatatlan módon bántalmaznak. A diktatúrák működését szimulálja a helyzet, ahol minimális információkért maximális kegyetlenségüket élhetik ki egyesek.   De létezik egy föld feletti világ is, egy másik arcú Isztambul, ahová feljárnak a foglyok.  Ez az Isztambul egy varázslatos szépségű, minden oldalról ölelő város, egy ódára méltó szerelem. Ez a fellajtorjázás természetesen csak a képzelet szárnyán jöhet létre. A kimondott szó varázsszőnyegén repteti a rabok lelkét egy másik dimenzióba. 

Négyen vannak az aprócska cellában összezárva, a Doktor, az Apó, a Borbély és a Diák. Ők mesélnek egymásnak felváltva történeteket, melynek egyetlen szabálya, hogy ne legyen búskomor. A Dekameronhoz hasonlóan -mely szintén megemlítésre kerül a könyvben-,  tíz fejezetben, tíz esetet mondanak el egymásnak. Ezekben elválaszthatatlanul vegyül valóság és fantázia, létező és kitalált részlet. Így élnek, így élik túl szörnyű sorsukat a főszereplők. 

A könyv egyrészt Isztambulról szól. Egy hatalmas és szövevényes múltú városról, ahonnan mindig fel lehet csipegetni valami szépséget, amit a mesélők meg is tesznek. Rendkívüli élmény volt úgy olvasni ezt a kötetet, hogy alig egy hete fejeztem be Énard ötszáz évvel korábbi történetét ugyanarról az Aranyszarv öbölről, Konstantinápoly egy másik rétegéről. De emellett Sönmez az elnyomókról is beszél, a történelemben ismétlődően felbukkanó diktatúrákról, a testet-lelket megnyomorítókról, az ember megaláztatásának végleteiről. Ezen túl van a könyvnek egy pszichológiai vonatkozás is. Lehet-e túlélni és hogyan, az ilyen végleteket? Megmaradhat-e az ember méltósága,  ha igen, akkor miben nyilvánul meg? 

Ezek az eszköztelen emberek, minden gyógyszer, kötszer és bármi nélkül egymás sebeit ápolják. Életben tartják a másikat a végsőkig. Nem tagadom, nagy hatást gyakorolt rám a kötet, talán pont ennek a két végletnek; a kegyetlenségnek és az emberségnek a kettőssége okán.

A külsejében is szépséges kötet egy kivételes történetet foglal magába, és csak remélni tudom, hogy a kurd származású török szerzőnek további műveit is lefordítják magyarra.

Hozott pontszám: 5

 

                                                                    Burhan Sönmez 

"Bár kiderülne most, hogy szeret valaki."

"Lehet, hogy csak a boldogságnak van határa, és a boldogtalanság határtalan? Csak a nevetésnek van vége, a fájdalom viszont végtelen?"

"Az ember az egyetlen létező, aki nem elégszik meg saját magával, Doktor. A madár az csak madár, szaporodik és repül. A fa csupán levelet hajt, és gyümölcsöt hoz. Az ember más: megtanult álmodozni."

"Isztambulban az volt a különös, hogy nem a válaszokat, inkább a kérdéseket szerette. Képes volt a boldogságot lidérces rémálommá változtatni, és fordítva: a reményvesztett éjszakákat sokszor örömteli reggelek követték. Isztambul a bizonytalanságból merített erőt. Ezt nevezték a város sorsának." 

2020. október 21., szerda

Szöllősi Mátyás - Illegál

Szöllősi Mátyás legújabb könyve számomra az eddigi legerősebb műve. Már a korábban olvasott két kötetében is éreztem valami nagyon testközeli, vagy érzékelés közeli rezonanciát köztünk, de ott mindig volt valami zavaró tényező, valami apróság. Itt viszont nem volt semmi ilyesmi, egész egyszerűen beszippantott a történet, és minden normalitást áthágva éjszakába menően, egyvégtében elolvastam.

A kötetben két történet szerepel, mindkettő hihetetlenül erős témájú, apró részletekből felépített remekmű. A Vendégjáték főszereplője egy ügyvéd, aki egy zaklatott nap után barátnőjével szeretne kibékülni az est folyamán, de előtte még egy halaszthatatlan ügyet el kell intéznie. Egy Fazekas Ádám nevű zongoristával kell beszélnie, akit gyilkosság vádjával előzetes letartóztatásba helyeztek. Mivel ez nem egy sima nap, nem is kell talán csodálkozni, hogy a fogdába vezető úton balesetet okoz, ami csak tovább bonyolítja, az amúgy sem egyszerű helyzetet. Közben a telefonja is folyamatosan csörög, és az egész nap terhe kesze-kuszán ott tornyosul a hátán. A Gyorskocsi utcában, megismerve a zongorista történetét valami egészen hasonló tehetetlenséggel kerülhetünk szembe. A fiatal zenész helyzete ugyanolyan megoldhatatlannak tűnik, és számomra a két szereplő ugyanannak a mérlegnek a két serpenyőjébe került. Láthatatlanul átkerült a főszerep Fazekas Ádámhoz, hogy a történet végére szépen összesodródjon kettőjük jövője. Igazán bravúros, már-már mágikus realistára sikeredett a lezárás.
A Vendégjáték minden egyes mozzanatára jellemző, hogy hihetetlenül finoman ki van dolgozva az összes részlet. Pont annyi, és az van írva, ami működésbe hozza a regény gépezetét. Az alapfeszültség megteremtése is remekül sikerült, a folyamatosan jelen lévő bűntudat megjelenítése több oldalról, minden szál bevonása ebbe a játékba, egészen addig, míg végre megérkezik a fogdába, ahol a zenész átveszi ezt a korbáccsá sodort vádat. Érdekes módon a bűneset bemutatása is rendkívül érdekesre sikerült, nem csak a krimi oldaláról, hanem az újra megjelenő bűntudat oldaláról is. Bevallom, hogy ez a nagyobb lélegzetvételű írás sokkal jobban tetszett, mint a címadó, második darab.


Ahogy a neve is elárulja, az Illegál című történet fókuszában valami nem éppen törvénytisztelő dolog áll. Főszereplőnk hazafelé tartva véletlenül összefut egy régi barátjával. A találkozás poharazgatásba torkollik és egy régi sztori felelevenítésébe, mely a kilencvenes évek magyar graffitis időszakát mutatja be. A bűn megízlelése, a büntetés és a halál közelkerülésének gyomorszorító valósága. A történet önéletrajzi elemeket tartalmaz, ahogy arról a szerző is mesélt a Margó Fesztiválon. Valósághű, hiteles képek kapunk az időszak szubkultúrájáról, ugyanakkor a fiatalság-eszetlenség életérzése is visszaköszön az  olvasó saját fiatalkorából. Belülről láthatjuk egy kicsit a magyarországi undeground világot, ami szintén egyedülálló a maga nemében. A közelmúltban olvasott Tintagomba miatt, számomra ez a téma annyira nem volt újszerű, de tény, hogy a hazai viszonyokat nem lehet  egy lapra helyezni a dániaival.  Ettől függetlenül ez a történet is kitűnően hozza a feszültséget, izgalmas, elgondolkodtató kis írás. 

Nagyon élvezetes volt olvasni a mindkét darabot, bátran ajánlok némi Illegál-ist! 

Hozott pontszám: 5

 

Szöllősi Mátyás


Bauer, Joachim - Miért érzem azt, amit te?

 Ösztönös kommunikáció és a tükör neuronok titka

 

Érdekes kérdéseket tesz fel olvasóinak Joachim Bauer német neurobiológus, pszichiáter és pszichoszomatikus orvos, amikor olyan alapvető dolgok után kutat, hogy miért ragadós a nevetés, miért szimpatikus nekünk valaki, vagy hogy létezik-e valóban telepátia? 

A neves orvos-tanár alaposan körüljárja könyvében a témát, és közérthető módon megismerteti olvasóival az úgynevezett tükörneuronokat, melyek a fenti kérdés magyarázatául szolgálnak. A tudománynak ez a területe viszonylag fiatalnak számít, hiszen ezt az agyi idegsejtet az 1980-1990-es években azonosította az olasz Giacomo Rizzolatti és csapata, amikor majmokon végeztek neurológiai kísérleteket. A kutatás magja az a megfigyelés, hogy az állatok akkor is tüzelnek, amikor bizonyos cselekvést hajtanak végre, és akkor is, ha csak megfigyelik ugyanazt a cselekvést.Tehát az idegsejt mintegy „tükrözi” a másik egyed tevékenységét, mintha azt maga a megfigyelő végezné. Ezért pedig a tükörneuronok a felelősök. Ez a felfedezés nagy áttörésnek tekinthető az idegtudományok területén, hiszen ez az idegsejt elsődlegesen befolyásolja a nyelvelsajátítást, a szocializációt és a legújabb kutatások az autizmus okaként is a hibás tükörneuronokat említik. Azt gondolom, hogy a jövőben ez még számos új felfedezést hozhat. 

A könyv először bemutatja a rezonanciajelenséget, mi állhat a háttérben, és rögtön meg is ismerkedhetünk ezekkel a tükörneuronokkal. Felfedezésük körülményeiről is kapunk ismertetőt, működésükről, elhelyezkedésükről. Mezei olvasó lévén nekem nemigen volt mihez kötnöm ezeket az anatómiai, agyi bemutatókat, de alapvetően röviden és közérthetően van a téma tárgyalva. A gyermek pszichoszociális fejlődése tükrében mutatja be az idegsejtek szerepét, hogyan tükrözi magát a gyermek a világban, milyen fontosak a körülvevő emberek reakciói, az anyanyelv elsajátításában betöltő kulcsszerepéről is olvashatunk. Már itt terítékre kerül a kérdés, hogy vajon az autistáknál, vajon miért hiányzik teljesen ez az érzelem-visszajelző funkció?

Nem kevésbé érdekes az a kérdés, hogy milyen kép jelenik meg bennünk a másikról, illetve a másik személyben milyen kép él rólunk? Ez a tükröződés és identitás kapcsolatát boncolgatja. Szorosan a témánál maradva folytatja a szerző a tükörneuronok szerepét, amikor a szenvedélyekről, s különösen a flörtben és szerelemben betöltött feladatait helyezi  nagyító alá. Hogyan látják egymást a szerelmesek?

"A szerelem titka a jelek szerint abban a spontán módon és minden fáradság nélkül gyakorolt művészetben rejlik, amellyel ráhangolódunk a másikra. Ez a folyamat két összetevőből áll: egyrészt abból az adottságból, hogy kitaláljuk a szeretett ember helyzetét, tehát megérezzük, mi mozgatja őt, másrészt készen állunk a másik által kiváltott rezonanciát „értelmezni”, vagyis saját felerősítő vagy kiegészítő jeggyel ellátni."

Túl a szerelmen, a tükörneuronok döntő jelentőséggel bírnak a közösséghez tartozásunkban is. Erre is kitér Joachim Bauer, aki ezt követően lassan átvezet minket az orvoslásban, sőt a pszichoterápiában is alkalmazható módszerekről, melyhez ugyanezt az idegsejtet használhatjuk fel. Nagyon érdekes volt számomra annak meghatározása, hogy a nonverbális pszichoterápiák hogyan tudják ezt alkalmazni olyan embereknél, akik nem tudnak,vagy akarnak  beszélni önmagukról, lelki elakadásaikról. Itt különös tekintettel a zeneterápiára és a mozgásos terápiákra kell gondolni, köztük  az euritmiára.

A kötet végén  szó van még a génekről és a szabad akaratról, vajon milyen arányban és mértékeben tehetjük őket felelőssé a kapcsolataink alakulásaiban és a mindennapi életvezetésünkben?

A szerző számos kísérlet bemutatása révén kívánja igazolni állításait. Ezek szintén olvasmányos formában, közérthetően vannak elmagyarázva, de azért kell hozzá némi érdeklődés vagy a téma iránti kíváncsiság. 

A tükrözés fontos szerepet tölt be mindennapi életünkben, ez kétségtelen. A kapcsolatainkban, reakcióinkban megvalósuló visszatükrözés, ami nem egyenlő az utánzással, hanem víztükörhöz hasonlatos reakcióknak nevezhető inkább, visszajelzést ad a másiknak önmagáról, illetve én is visszajelzést kapok önmagamról. Sajnos a társas kapcsolatok beszűkülése, a megváltozott életmód nem segít az embereknek, hogy hitelesebb képet kapjanak önmagukról. Olvasás közben én is magyarázatot kaptam egy közelmúltbeli esetre, amikor is azzal küzdöttem, hogy nem sikerült maszkban a számomra komfortos módon feloldódni a pszichodráma csoportban, akikkel akkor találkoztam először. A szimpátia, az oldódás és maga a minőségi kapcsolat megköveteli, hogy lássuk a másik ember mimikáját, mosolyát vagy akár lélegzésének változását. 

Jó volt erről a témáról bővebben olvasni.

Hozott pontszám: 4/5

 

Joachim Bauer

 "Előfordul, hogy kényelmetlen érzésünk támad, de fogalmunk sincs, miért. Ennek többek között az az oka, hogy léteznek az érzékelési küszöb alatti, tehát nem tudatosan regisztrált észlelések, amelyek működésbe hozzák a tükörneuronokat. Az embereknek az a képességük, hogy megérezzék, mit tesznek mások, eltérő mértékben fejlett." (28.oldal)

"A vizsgálatok azt mutatják, hogy mindenekelőtt azokat az embereket tartjuk szimpatikusnak, akik maguk is megfelelően tudnak tükrözni." (42.oldal)

"Minden emberi kapcsolatban, és főként a szerelemben, az a kérdés, hogy a pár mindkét tagja kölcsönösen tükröződik-e a másikban, vagy csupán az egyik határozza meg, hogy milyen nézetek, hangulatok és érzések lehetségesek." (91.oldal)

 


2020. október 11., vasárnap

Énard, Mathias - Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról

Jó, bevallom: beleszerettem ennek a könyvnek a címébe. 
Van ilyen. Vállaltam az esélyt, hogy esetleg itt véget ér a szimpátiám, annál is inkább, hiszen Mathias Énard fehér folt volt még eddig olvasmányaimban. Persze nem volt ez akkora rizikó, mert akiknek sokat adok a véleményére, azoknak tetszett. 
 
Egy álmatlan éjszakámon merültem el ennek a mesének lagúnájában...
"Michelangelo 1506-ban II. Bajazid szultán meghívására Konstantinápolyba érkezik, hogy megtervezze az Aranyszarv-öböl felett átívelő hidat. A művész által a fivérének küldött eredeti levelek nyomán írt regényben Kelet és Nyugat különös találkozásról olvashatunk, miközben nem csupán a fénykorát élő Oszmán Birodalom belső ügyeit ismerhetjük meg, hanem a kor egyik legnagyobb művészének gondjait, vágyait és törekvéseit is."
 
De álmatlan éjszakái a mesternek is voltak, s ha nem azért, hát másért, de ő is igényelte, hogy meséljenek neki. A mesék Mesihi, a költő szájából hangzottak el, aki egyszerre szól Michelangelohoz, majd az olvasóhoz. Szavaiból lassan a vágy halk kívánságának hangjai csendülnek fel: 
 
"Vágyom rá akkor is, amikor vágyam
 Beteljesül, amikor számhoz ér 
Szerelmem piros ajka, 
Hol lelkem elhal édes lélegzetében."(Háfíz)
 
De mesél ő csatákról és királyokról és elefántokról is.  Szavai folyékony szálként csorognak, simák és selymesek. E szavak Énárd szavai, aki fülünkbe suttogja e titkot, hogy mi lakozott a hajdan volt művészek szívében. A kor akkor még alig-alig elismert szobrásza, a firenzei keresztény kultúrkörben nevelkedett Michelangelo, aki éppen megharagudott Gyula pápára a keleti kultúra felé közelít. Kívülről ez akár vallási elidegenedésnek is tűnhet, de igazából anyagi okok és dühe vezérelte a szultán irányába. A kényszerű ottlét, a lassan haladó híd megálmodása közben meghajtja térdét a perzsa kultúra előtt. A Hagia Szophia-bazilika -amelynek kupoláját mintha Atlasz, a széles vállú óriás emelte volna az ismert világ fölé- teljesen elbűvöli. 

"A párnáin törökülésben kuporgó Michelangelóban lassan túláradnak az érzelmek. Füle már nem is hallja a zenét, pedig talán éppen a muzsika juttatta ebbe az euforikus állapotba, a szeme vibrál, és megtelik ki nem csorduló könnyekkel; ahogy aznap délután az Hagia Szophia-bazilikában, ahogy minden alkalommal, amikor találkozik a Szépséggel, a művész remegni kezd a boldogságtól és az örömébe vegyülő fájdalomtól."
 
A készülő híd talán szimbolikus alkotás, mely a két kultúrát köti össze a mester személyében. Sorsa fájdalmasan szép, akárcsak ez az egész pillekönnyű kis könyv; mint egy sóhaj, egy félálomban elmesélt mítosz a régi időkről. 
 
Azon ritka alkotások egyike Énard munkája, mely olvasás közben utaztatja, s egyben meg is emeli olvasója lelkét. A miniatúrák aprólékos, csipkézett finomságát varázsolja olvasója elé, még akkor is, ha gyilkosságról szól, mert a fekete tőr markolata arannyal berakott mestermű. 

Őszintén ajánlom ezt a kicsiny darabot mindenkinek. 
Érdekesség, hogy a kötet végén szereplő adatokból kiderül, hogy a mese, nem is annyira mese. Írásos  emlékek alapján megalkotott történetet dolgoz fel a Goncourt-díjas író, műfordító. 

Hozott pontszám: 5

Azt kifelejtettem a bejegyzésből, hogy a könyv szinte felét  hangosan olvastam fel, mert annyira lenyűgözött a szöveg szépsége. 


"Például Vitruvius Tíz könyvéből, az egyetlen fennmaradt ókori építészeti értekezésből jobban emlékszik majd a Dinokratészról szóló anekdotára, mint a templomok helyes arányaival vagy a várostervezéssel kapcsolatos fejtegetésekre. Dinokratész, tapasztalatában és ügyességében bízva, egy napon elindult Makedóniából, hogy csatlakozzon Alexandrosz seregéhez, aki akkor a világ ura volt, és felajánlja neki szolgálatait. Hazáját elhagyva a szülei és a barátai által az udvar főméltóságainak írt ajánlóleveleket vitt magával, hogy majd könnyebben a király színe elé juthasson. Miután ezek a főméltóságok jóindulatúan fogadták, megkérte őket, hogy amint lehet, mutassák be Alexandrosznak. Ezt meg is ígérték neki, ám az ígéret teljesítése sokáig váratott magára, mert találni kellett valami kedvező alkalmat. Azt gondolván, hogy a főméltóságok csak hitegetik, és valójában gúnyt űznek belőle, Dinokratész úgy döntött, maga veszi kézbe a dolgot. Magas, szép arcú férfi volt, és szépsége méltóságteljes megjelenéssel párosult. A természet eme ajándékai önbizalommal töltötték el. A szállásán levette a ruháit, a testét bekente olajjal, nyárfalevelekből készített koszorút tett a fejére, bal vállán átvetett egy oroszlánbőrt, és jobbjában egy buzogánnyal elindult a bíróságra, ahol a király éppen igazságot szolgáltatott a hozzá fordulóknak. A különös látvány felkelti a tömeg figyelmét. Alexandrosz is észreveszi Dinokratészt, és csodálkozva megparancsolja, hogy vezessék elé ezt az idegent. A kilétét firtató kérdésre a férfi így válaszol: A nevem Dinokratész, építész vagyok, Makedónia a hazám. Azok a modellek és tervek, amelyeket szeretnék bemutatni Alexandrosznak, méltók a király nagyságához. Az Athosz-hegynek emberi formát adtam, bal kezében tartja a várost, a jobbjában lévő kupában pedig összegyűlik a hegy összes folyójának a vize, hogy onnan csorogjon bele a tengerbe." (56.oldal)
(Marcus Vitruvius Pollio: Tíz könyv az építészetről (De architectura libri decem). Az Augustus császár korában született, 1414-ben egy svájci kolostorban megtalált mű az ókori építőművészet legfontosabb forrása.)
 
 
 
 

Varga Írisz Dóra - Örökség 2.

Éppen három évvel ezelőtt teljes elragadtatással írtam Varga Írisz Dóra elsőkönyves szerző művéről, az Örökségről. Akkor még csak sejteni véltük, hogy talán lesz folytatása a Völgyi család életének, de egy jó ideje már tudtuk is, hogy készül a regény. 

Három év az három év, jó rég volt. Megszámoltam, és ez molyos léptékben nálam 500 könyvvel ezelőtt-et jelent. Közbeszólt ez a fránya járvány is, amiatt is várni kellett a megjelenésre. Tulajdonképpen csak azért izgultam annyira, hogy vajon emlékezni fogok-e minden fontos dologra, hiszen a kötet szépségét éppen ezek az apróságból felépülő részletek adták. Örömmel tapasztaltam, hogy pár segítő mondat jóvoltából könnyen visszataláltam az első részhez. Azért, akinek módjában áll, az egymás után olvassa a két részt, úgy az igazi. 

Ármin, Domi, Dédé, Stefi és Gáspár, no és Korvinusz megérkeznek a Lavani-völgybe, Pápua Új-Guinea északi tartományába, hogy megkeressék Dédé édesanyját, a három éve eltűnt Marikát, aki Stefi nővére is. Gáspár jól ismeri a terepet, hiszen az elmúlt évben létrehozott egy lepkefarmot a vidéken. De nemcsak a vidéket ismerte, hanem Antont, a helikopterpilótát is, akit hamarosan az egész család a szívébe zár. Szükség is lesz  a segítségére, hiszen a forrófejű Dédé rögtön az első nap eltűnik még Korobából, hogy anyja felkutatását azonnal megkezdhesse. Ezzel a hatalmas felfordulással indul a cselekmény a különleges szigeten. Az unokatestvér, Dédé keresése közben a magyar fiúk megismerkednek az őslakosokkal, próbálnak a gyerekek módján kommunikálni és barátságot kötni. Nem kell sok,  és a két ifjú megleli kedvét az új helyen. Miközben Marika megtalálásán dolgozik az egész család felelevenedik a múlt, és hol a gyerekek, hol pedig szüleik visszaemlékezéséből mi is képet kapunk a korábbi eseményekről. 

A regény nem is igazán térbeli kalandozásra hív bennünket, hiszen az elveszett édesanya és testvér megtalálása nem egy hatalmas erőpróba, még csak leleményességet sem igényel, sokkal inkább egy lelki vándorlás. Egy olyan megtalálást szorgalmaz, ami  a lényeg meglátására fókuszál, annak fölfedezése, ami mindig is birtokunkban volt. A kötet számos szimbólummal dolgozik, misztikus számmal, láthatatlan összecsengésekkel, ami szintén  belsőleg utaztatja olvasóját. Persze mindeközben megismerkedhetünk a pápuák egzotikus világával, ételeikkel, kinézetükkel, néhány kultúrtörténeti emlékkel és nem utolsó sorban a korábbi magyar kutatók munkásságával. 

Egy másfajta kaland is létezik a kötetben, ez pedig az a nyelvi kaland, amire Varga Írisz Dóra hívja olvasóját. Az egyébként is gazdag szókinccsel író szerző kreatívan alkot újabb meg újabb szavakat, melyek kifejezőbben ragadják meg a lényeget. Ennek következménye egy pazar szöveg, ami olvasás közben viszont, olykor az olvasási élményemet csökkentette. A sok visszaemlékezés is számomra megtörte a regény ívét. Ennek kapcsán elmondható, hogy az Örökség megköveteli az érett olvasót, egyáltalán nem egy tipikus tini regény. 

A történet, akárcsak előzménye tele van apró kis értékkel, kedves gondolattal, kincsekkel, sokan találnak majd benne érintettséget. Nekem talán kicsit sok is volt a jóból, a pillangókkal kapcsolatos gondolatokat szerintem nem is értettem meg igazán. Személyes érintettségem kapcsán viszont,  megtaláltam benne azokat az apró jeleket, melyek nekem jelentenek erősebb kötődést a regényhez. Rendkívüli, mondhatni felfoghatatlan élmény volt szerepelnem egy könyvben, nagyon megtisztelő. Hálásan köszönöm! 

Minden meghatódottságomon túl, törekedtem a regény józan megítélésére, remélem sikerült! Nem olyan egyszerű feladat ez, hiszen mondhatni, hogy ott voltam a regény születésének finisében, rengeteg apró nyomot láttam, ami az alkotási folyamatot befolyásolta. 

Az Örökség sorozatról továbbra is azt gondolom, hogy egy rendkívül igényes irodalom, mely igényessége okán, megköveteli megfelelő olvasóját! De aki belefog, az sokrétű élménnyel gazdagodva léphet ki ebből a mágikus világból, melynek legfőbb erénye az életben mindenhol jelenlévő értékekre való rácsodálkozás, legyen az egy faragvány, egy pillangó vagy egy csigakülönlegesség. 

Hozott pontszám: 4


2020. október 4., vasárnap

Pulkkinen, Riikka - Igaz

"Az egész így kezdődik.
Itt vagyok hát. Az ajtóban állok, megnyomom a csengőt. "
 
Minden így kezdődik, egy csengetéssel, egy megérkezéssel, és minden úgy végződik, ahogy ez a könyv maga, életünk végével, a halállal. 
Elsa, a neves gyermekpszichológus életének végéhez érkezett, otthon, családja körében éli meg utolsó napjait. Ott van mellette  férje, a festőművész Martti, a lánya Eleonoora, aki maga is orvos, és két unokája Maria és Anna. Elsa napjait a hullámzás jellemzi, vannak rosszabb napok, fájóak, de vannak olyan, amikor ugyanolyan az idős nő, mint korábban. Ezeken a napokon pedig mindenki úgy éli meg az együttlétet, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Egyszerű dolgok ezek, semmi különös; kocsikázás a tengerhez, közös étkezés, piknik. Egy ilyen alkalommal, mint egy láthatatlan szellem belopakodik közéjük a múlt egy alakja, Eeva, Eleonoora gyermekkori bébiszittere. Anna, aki éppen egy megszakadt szerelmi kapcsolat sérüléseitől szenved, érzékenyen reagál a hallottakra. Eeva és Martti ugyanis egymásba szerettek, és bár újból és újból próbálták megszakítani kapcsolatukat, képtelenek voltak meglenni egymás nélkül. Végül egy szörnyű tragédia vetett véget  kapcsolatuknak, de ennek pontos képe csak lassan tárul fel az olvasó előtt. 
A két idősíkban  pergő események egyrészt az 1960-as évek hangulatát idézik meg, másrészt a jelen finnországi nyugalmát. Az egész történetre jellemző ez a nyugalom. Számomra mindenképp ez volt a legkülönlegesebb a regényben. A sors és az események alakulásának elfogadásából adódó megbékélés simasága. Pedig Eeva és Martti kapcsolata minden volt, csak nyugodt nem. 
Nagyon sok dolog lapul a dolgok látszata mögött. Érdekes színfoltként rajzolódik ki például  Eeva és a kis Eleonoora kapcsolata. Kettejük ragaszkodása, a bőrük alá bekúszó, soha el nem tűnő szeretet. Aki volt valaha bébiszitter az tudja, milyen sorsformáló tud ez lenni, mint az is, akinek a gyereke mellett volt ilyen személy. Riikka Pulkkinen-nek sikerült nem klisékben gondolkodni még akkor is, amikor valójában egy szinte unalmasságig megtörtént szituáció is lehetne. 
Több dolog is megérintett a regényben. Egyrészt itt van ez a végső búcsú, egy felkészülés Elsa halálára, ami szerintem nagyon szépen és érzékenyen lett megmutatva. Másrészt a múlt titkainak kezelése, vagy még inkább feldolgozása. A soha meg nem élt lehetőségek, a vágyak és titkolt szerelmek sorsa. Ezek hogyan épülnek be a személyiségbe, a kapcsolatokba? Hány igaz érzésnek kell végleg meghalnia velünk életünk végén? 
A harmadik, számomra  érzékeny terület a történetben a kötődések voltak. Ez a ki nem mondott, de mindvégig jelen lévő valóság. Elsa nem volt egy szerethető figura számomra. Habár teljesen tisztában vagyok azzal, hogy viselkedése egy társadalmilag elfogadott normából adódik, a nők építik karrierjüket, a gyerekükre más vigyáz, azért nem gondolom, hogy ennek nem lesz meg a következménye. Érdekes, ahogy Eleonoorban elraktározódik mélyen Eeva iránti szeretete, akárcsak az, amit Eeva a kislány iránt érez, és a sors fintoraként Anna majd ugyanazt éli át Lili kapcsán. 
Elhiszem, hogy sokaknak nem sikerült közel kerülni ehhez a regényhez, mert a szereplők valahogy olyan rezignáltak, mintha nem is velük történnének az események. Két aktív figura van a történetben Eeva és Anna, akik valahogy próbálnak saját sorsuk kovácsai, és nem csak elszenvedői lenni. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem...Fájó igazsága ez az életnek, akárcsak az, ami a későbbiekben lejátszódik körülöttük. 
Emiatt az összetettség miatt volt számomra kedves ez a történet amellett, hogy Riikka Pulkkinen írói stílusa letehetetlenné teszi a könyvet. Millió kötelezettségem miatt nem tudtam úgy haladni az olvasással, ahogy szerettem, volna, és ennek oka nem elsősorban az izgalmas cselekmény, hanem az apró kis részletekből felépülő történetmesélés, és kivételes hangulatteremtés volt. 
 
Hozott pontszám: 4/5 
 



"Mindig lesznek pillanatok az életben, amikor úgy érzed, hogy a világ úgy áll előtted, akár egy kibontásra váró ajándék."
 
"Álmokból szőttek minket, az álmokat pedig belőlünk."
 
"Az élők semmit sem tudnak a halálról, de a haldoklás, ez a hosszan elhúzódó aktus beszüremlik az élők mindennapjaiba. Az idő lelassul, a valóság körül felépül a fájdalom fala, melynek belsejében a haldokló és kísérői a maguk áhítatos rituáléit végzik."