Stefánsson, Jón Kalman - Csillagok sercegése

 "Megálltam az ablaka alatt, körbepillantottam és végignéztem azon a tájon, amely életéből tizennégy évet őriz. Itt látta nőni a füvet, itt hallgatta a legyek zümmögését és a csillagok sercegését, ott változtatta a szavakat madarakká és indította útnak őket, hogy megtalálják Istent; itt nőtt fel, és itt ébredt öntudatára..." 

 

Jón Kalman Stefánsson erőssége számomra mindig az, ami -ennek a sokunkat vonzó- címnek a hátterében áll. A csillagok sercegése; a hallhatatlan, de mégis jelen lévő, egyszerű, az életet összetapasztó apróságok kihangosítása. Az igazi motivációkra való rávilágítás, és annak bemutatása a teljesen hétköznapi apró lépések tükrében. Stefánsson írása nagyon a jelenben tud lenni, miközben mást sem csinál ebben a kötetben, mint ugrál a generációk férfi felmenői között. Ez a jelenlevés a zord izlandi tájon játszódó regényeibe ágyazódva teljesen érthető, hiszen mondhatni, az a túlélés záloga. A mostani történetében egy jóval komfortosabb világba vezet bennünket, ahol másféle elemekkel küzdenek a szereplők. 

A narrátorunk napjaink gyermeke, a fiú, aki így kezdi meséjét:  "Egy tömbházban élek, Reykjavík városában, négy egyforma ház közül a legmagasabban fekvőben." A kisfiú, aki elvesztette édesanyját, aki most apjával él, és aki megrettenni látszik, mert idegen nő költözik hozzájuk, akinek haja fekete, álmos varjúra emlékeztet, és aki zabkásával eteti. Még szerencse, hogy egy egész talpig felfegyverkezett hadsereg áll készen, kivont szuronnyal, hogy ha kell megvédjék a fiút. A terepasztal élete szépen folyik össze a valósággal, és az ólomkatonákon átnézve egész elviselhető ez a világ. Az életükben megjelenő nő és az apa közti érzelemről szó sem esik, nem úgy a felmenőknél. A kisfiú bevezet minket dédapa, nagyapa és apa életének sorsalakító részeibe, ahol a szerelem jövőt csiholó ereje a tettek, s nem a szavak valóságában van jelen. A kalandvágyó dédapa egy kápráztató férfi volt, egy örök vándor, nagy magasságokat és mélységeket élve meg. A padlásszobából indulva, az alagsoron át vezet az út a jelenbe, ahol a legmagasabb tömbházban lyukadunk ki. Van ebben egy mély szimbólum, a jelenből kihozható legjobb állapot ajándéka. 

A dédapa, s egyben a leszármazottak életét egy nagy szerelem lendülete alapozta meg, melynek beteljesülése akár szét is foszolhatott volna. A létezésben minden magában hordozza ezt a formátlanságot, ezt jelképezi ez a képlékenységből alakot öltő, s végül utódokkal megajándékozó vonzalom dédapa és dédanya között. Stefánsson szinte játékosan ugrál a generációk között, ha érteni akarjuk az eseményeket, akkor nagyon kell figyelni, de ha érezni, akkor nem. Ugyanis számomra pont azt az átjárhatóságot jeleníti meg az apák sorsa és élete, ahogy az egymásra fektetett életek egy tömbbé, a dédunoka jelenében válnak kézzelfoghatóvá. Mindannyian magunkban hordozzuk apánk vágyát, nagyapánk küzdelmét és a dédszülő erejét. Mégsem súlyos és vaskos ez a jelen, hanem éppenhogy könnyű, amely képes meghallani azt a bizonyos sercegést. Létezésünk mindig egyetlen mondatból ered, és ezt az egy mondatot csípi el a regény, ennek a  fonalát megragadva szövi egésszé történetét. 

A szerző a tőle megszokott gyengédséggel mutatja be szereplőit, elfogadva és szinte szeretve esendőségüket. Érdekes és izgalmas életmeséket mutat be a huszadik századi izlandi-norvég-cseh család alakulásából, ahol a jelenbe való kapaszkodást olyan emblematikus elemek adják, mint egy piros fedelű Trabant, egy bejárati ajtó felett lógó világító olló, egy spakli vagy az orosz hadsereg ólomkatonái. 

Amikor a szerzőtől olvasok általában  úgy érzem, hogy ez a legjobb könyve, ezt szeretetem a legjobban. Benne lenni az ő szemlélődésében, látni az eseményeket az ő szemszögéből maga a tökéletesség számomra. Ezt a minden háborgás mellet megjelenő nyugalmat erősíti lírai prózája, a folyton belopakodó selymes természeti képei, szavai egyszerre hatnak észre és lélekre. Ennek a könyvnek eltagadhatatlan jellemzője, hogy egyszerre tekint a jelenre a csillagok, az időtlenség magasságából, másrészt pedig  erősen ott van a személyes pillanatban. Számomra ez az egység, a teljes harmónia.

Hozott pontszám: 5

 

Jón Kalman Stefánsson

 

Marshall, Peter - Tombol a hold

Peter Marshall 1964-ben megjelent könyve magyarul is megélt hat kiadást. Van benne valami örök időszerűség, a téma ma sem veszített semmit aktualitásából. 

Két tizennyolc-tizenkilenc év körüli fiatal életét követhetjük párhuzamosan nyomon, mindennapi konfliktusaikat szüleikkel, testvérükkel, miközben ábrándos álmokat szövögetnek a jövőről. Ebben a jövőben Annette orvos, Bruce pedig újságíró lesz. Kicsiben már el is kezdik megvalósítani terveiket, amikor valami olyan történik velük, ami végleg megváltoztatja életüket.  Talán a véletlenek összejátszásának egyetlen oka, hogy találkozhassanak. A különböző helyről és eltérő családból érkező fiatalokban egyetlen közös van, hogy mindketten kerekesszékbe kényszerültek, s egyikőjük sem az a feladós fajta. Egy egyházi fenntartású gondozói házban érnek össze életük szálai, új színfoltot hozva annak mindennapjaiba. De nem csak önmagukban, hanem egymás iránt hirtelen fellobbanó szerelmük miatt is feltűnést, sőt mi több, rosszallást keltenek a régi bentlakók szemében. 

Talán fiatalságuk okán, telve vannak reménnyel és szerelemmel. Milyenek is lennének, ha nem elszántak, erősek és motiváltak egy teljes értékű életre? A tapasztaltabbak persze -akárcsak az életben-,  mondják a maguk szentenciáit, az ifjak meg lendülettel vágnak neki a rengetegnek. Talán ez a kettősség az, ami megmarad bennem leginkább a könyv kapcsán, s amit most viszek magammal. Ennek a kettős gondolkodásnak tükre egy beszélgetés, ami a gondozó otthonban játszódik, és nagyon szépen kidomborítja annak az ellentétét, hogy egy mozgásában erősen korlátozott ember lehet-e boldog, vagy csak hálásnak kell lennie azok iránt, akik ellátják őt?

Ezt leszámítva a könyv nem érint nagy mélységeket, a stílusa pergő, nyelvezete kissé erőltetetten "laza", vagy "menő". Igyekezett visszacsempészni a fiatalok életérzéseit, de így kissé általános lett. Mondanám, hogy inkább a kamasz korosztálynak ajánlanám a könyvet és akkor indokolt az is, hogy csak a téma felszínét kapargatta a történet. Jó ötletnek tartom, hogy a 2008-as kiadás már a Könyvmolyképző Vörös pöttyös könyveinek sorozatában jelent meg. 

Peter Marshall írói stílusa markáns, még ha kicsit sablonos is. Ha most meg kellene mondanom, bevallom már nem is emlékszem pontosan, hogy mit takar a cím? Annette és Bruce beszélgetése közben hangzik el, de furcsán is veszi ki magát, hiszen a nagy dumás Brucetól távolt álltak addig ezek a lírai képek. Talán a szerelem szédíti meg ennyire a fiút? Ki tudja, hiszen a hirtelen jött l'amour  ábrázolását is elnagyoltnak éreztem, de az is lehet, oly sebesen futott be, hogy csak látni lehet, érteni nem.

Hozott pontszám: 3,5

 

Sun-Mi Hwang -Rügy

A dél-koreai szerző szövegét tekintve gyermek regény,  és az olyan könyvek közé sorolhatók számomra, mint Richard Bach Jonathan, a sirály, vagy Fittler Vilma, Saláta Sára meséje. A szimbolikus állattörténetek segítenek abban, hogy egyszerre magunkénak érezhessük a témát, de el is vonatkoztathassunk magunktól. Kivételesen szépre sikeredett ez Sun-Mi Hwang kötetében.

Az anyává válás kiolthatatlan vágyát énekli meg a címadó Rügy, a baromfiudvar öregedő tyúkja, aki mindennél jobban vágyik arra, hogy legyen egy kiscsibéje. Képes mindent feláldozni ezért, vakmerősége és elszántsága nem ismer határt. A tanya világának jelképes alakjai; a gazdasszony, a kakas, az idegebe tévedt vadkacsa, a fiatalabb pipik vagy akár a menyét karakteresen jelenítik meg emberi világunk szereplőit. De nem csak a vágy szintjén jelenik meg ez a valóság, hanem azt is jól nyomon követhetjük, mi történik életünkben a sóvárgás után. A megvalósult álmok, amiket megkapunk az élettől, de nem olyan formában, ahogy elképzeltük. Aztán az anyaság folytonos önfeláldozó, utódait életben tartó csodálatos küzdelme, a kiszolgáltatottságtól való félelem, vagy az egyedül maradás szomorúsága. Kicsi, Rügy utódja pedig az a gyerek, aki már messzire vágyik otthonról, akinek útja nem a szülők kitaposott mezsgyéje. A megjelenő elvágyódás, az új tervek az utód szívében, a szülő elengedő mozzanata, annak minden fájdalmával. Van ebben valami archaikus, egy ősi közös tudás felszínre kerülése, annak felismerése, hogy gyermekeink nem a mi tulajdonaink. 

A megszülető pici utód iránti aggodalom soha nem szűnik meg az anya szívében. A Teremtés könyvének jóslata, "Fájdalommal szülsz magzatokat!"  kínja egy egész életre szól. Mindeközben azt is jól látható, hogy milyen erőssé, naggyá és példaértékűvé teszi a kopaszodó tyúkot ez a felelősségvállalás. 

Elvarázsoló kis mese ez, mely éppen olyan erősen szól a baromfiudvar népének történetéről, mint saját női mivoltunkról, és ez a két felület elválaszthatatlanul tapad össze az olvasóban. De ha nem is így lenne, akkor sem tud  megrekedni az állatmese szerepében, mert a könyv csodálatos érzékenységű illusztrációi, melyek Földi Andreát dicsérik, kiemelik a kötet mondandóját. Ugyanakkor mégis mese, melyben gyermekeinknek mesélve átadjuk azt az ősi tudást, ami valahol minden anya sorsa. A burok, amiben ezúttal megkapjuk  a tanítást, a távol-keleti kultúra algalapkájába van csomagolva. 

Hozott pontszám: 5

 A könyvből film is készült:

Sun-Mi Hwang

 

Ondaatje, Michael - Divisadero

Akkor kezdem én is ott, hogy elképzelhetetlenül méltatlan ez a borító ehhez a könyvhöz. Ahogy tapasztalom Kuszma sem gazdagodott meg annyira, hogy újat készítsen hozzá házilag. Minden esetre feladta számomra annyira a leckét, hogy elgondolkodjam, milyen ruhába is csúsztatnám a lapokat. Ami elsőre eszembe jut róla az az időtlenség. Ondaatje képes megállítani az időt, és megteremteni a mozdulatlanságot. Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne történne semmi, hanem épp ellenkezőleg, úgy ugrál az évek között, hogy mind a tér, mind az idő egybecsúszik könyvében. Már a korábban olvasott "Az angol beteg" című kötetében is megtapasztalhattuk, hogy sajátosan, nem kifejezetten lineárisan használja az időt az események ábrázolásánál, megnehezítve, de ugyanakkor éberen tartva ezzel az olvasói figyelmet.

Ennek a történet az elején egy kaliforniai tanyán vagyunk, ahol Claire és Anna testvérként nevelkednek apjukkal és az elárvult szomszédfiúval, a négy évvel idősebb Cooppal. Minden megy a maga csendes, rendes módján, a lányok bizalmas kapcsolatban vannak, amíg be nem férkőzik közéjük egy titok. De ez a titok nem lassan rágcsálja szét kettejük meghitt viszonyát, hanem napfényre kerülésével  bombatalálat módjára berobban mindent, és visz, söpör beránt mindent.  Romokat, roncsokat hagyva maga után a szereplők is szétszélednek, csak évek múlva találkozunk velük újra. Addigra Anna Franciaországban van, irodalomtörtészként egy író után kutat egy faluban, Coop pókerjátékos lett, Claire pedig apjával él és egy ügyvédnél dolgozik. Amikor Claire megbízást kap vidéken egy ügy felderítése kapcsán, a véletlen útjába sodorja Coopot, akinek kapóra jön testvére megjelenése. Ondaatje méltóságteljesen végigvezet bennünket Coop útján, miként tanulta meg mestersége fortélyait, hogyan vált a szakma legjobbjává, s miként indult el a lejtőn. Aztán Anna sorsára vált a szerző, ki az az ember, akinek élete nyomait morzsaként szedegetik, s megismerjük azt a férfit is, akit eközben a kutatás közben ismer meg, s aki egyben lehetőséget ad a lány számára, hogy legalább emlékezésként, de visszatérjen múltjába. Katartikusan várja az olvasó a testvérek életének csatlakozását, de egyre másra csak Lucien Segura, az író hányatott életében merülünk el. 

Számos ajtó nyitva marad, nem kapunk kielégítő válaszokat. A történetnek, mint eseménynek szétesése átteszi a figyelmet arra a kérdésre, hogy mi volt az eredeti írói szándék, s egyben visszapakol életünk szűkös időkeretébe, ahol egyetlen emberöltő alatt nem kapunk kellő rálátást az életek  egybe függőségére. Ugyanakkor azon a szálon is elindít, ami azt igazolja, hogy jönnek utánunk mások, akik akárcsak Anna, felállítják majd életünk katedrálisát, amiben mi csak sebeinket és sérüléseinket látjuk élesen és fájón. A veszteségek és hiányok pedig kimondva vagy kimondatlanul ott maradnak, legalábbis ebben a történetben biztosan. 

Van ebben a regényben egyfajta szépség, amit a jól megtalált szavak és a tudatos vonalvezetés összjátéka ad meg. Merésznek és egyedinek tartom Ondaatje írását, nem lepődnék meg, ha egyszer egy irodalmi  Nobel díj is ott díszelegne az életrajzában. Bár a magyarra fordításokkal nem vagyunk elkényeztetve, úgy látom, hogy a Srí Lanka-i származású kanadai írónak azért jelennek meg új könyvei. 

Amit lefordítanak, azt meg láthatjuk, hogy milyen borítót kapnak, hogy kerekre zárjam bejegyzésem...

Hozott pontszám: 4,5

 

   

Michael Ondaatje 

fotó: © Hartwig Klappert

Abgarjan, Narine - Élni tovább

 … ha az ember hunyorog egy kicsit, minden ablakban elkap egy napsugarat.

Határvidéken élni nem jó, ha háború van éppen. Az örökös frontvonal-lét nem jelent mást, mint a mindennapok folyamatos veszteségét, a szűnni nem akaró randevúkat a halállal. Pedig a határvidék békeidőben olyan, mintha nem is létezne határ; átjárható, barátságok és rokoni kapcsolatok bölcsője. Senki nem gondolná, hogy a baj onnan is érkezhet. Narine Abgarjan azonban felemeli azt a zsilipet, ami ránk zúdítja az örmény-azeri háború szörnyűségeinek tengerét, ahol a halál árjában fuldokló emberek nem akarnak semmi mást, mint valahogy élni tovább.

A 2019-ben, a Typotex gondozásában megjelenő első Abgarjan kötet nyelvezete és képi világa elvarázsolt sokunkat, és magam is a remény könyveként aposztrofáltam minden benne felbukkanó keserűsége ellenére. Erre a második könyvre picit kevesebb maradt a reményből, több jutott a borzalomból. A közel harminc novella szinte ugyanabban az időben játszódik, majdnem ugyanott, és ugyanannak a veszteségnek mutatja be ezer ízét, s egyik se jó. A háborús történetek harctéri és hátországbéli borzalmai karöltve járnak. Bár a veszteség sokféle formában ölt testet a lapokon, de az élettörténetben mindig van egy közös szál, egy a sejtekbe csomagolt, génekben hordozott túlélési vágy. Ez a túlélés néha csak egzisztenciális, hiányzik belőle a minőség vagy a szépség. A következő generáció számára azonban megnyithatóvá válik egy új és szebb élet reménye. Pontosan ez az a finom lágyság az, ami a szerzőt jellemzi, s teszi megközelítését egyedivé. Tenyerében hordozza a megtört családok sorsát és átemeli a megmaradtakat a jövőbe. Ezt a szerető hozzáállást pedig ismét csak nyelv eszközeivel teszi meg, amikor a legádázabb szörnyűségek mellett képes meglátni a szépet. Például így: 

"A novemberi reggel gondos gazdasszony módjára ténykedett, mindent kifogástalan rendbe hozott – belekötni sem lehet. Elindította az utolsó csillagokat, puha ronggyal letörölte az égboltot, és miután megállapította, hogy odafönt minden készen áll a nap fogadására, azonnal hozzálátott a völgyhöz: kisimította a fák tetejét, amelyet megtépázott az éjszakai szél, felébresztette a hegyi folyókat és bőséges harmattal hintette be az utakat, hogy eloszlassa a felvert port. A novemberi – hűvös és tiszta – reggel serényen dolgozott, hogy előkészítse a világot a kellemes és derűs új napra. Miután elégedett tekintettel végigmérte mindazt a szépséget, amelyet előállított, végre megállapodott, és lefeküdt a kőkápolna tövébe, hogy még egy keveset szundikáljon napfelkelte előtt – pontosan ebben a pillanatban Kapitonanc Manus kinyitotta a szemét."

 

A túlélés könyve ez, annak szemlélése, miként lehet szeretteink elvesztése után is létezni, hogyan vesz el és ad meg mindent az élet újra és újra. 

Nem mondom, hogy könnyed olvasmány. A történetek néha elviselhetetlenek, sokszor már az is fáj, hogy mindezt le lehet írni, hogy ugyanazokkal az írásjelekkel lehet kifejezni őket, mint bármi mást. Az egymásra pakolt nemzedékek sorsai soha nem nélkülözték a gyászt, s nincs ez másként az örmény népnél sem, ahová Narine Abgarjan most bevezet minket. A túlélés a mindennapok feladata, nincs helye vitának igazságról, jogról, csak arról a hitről, hogy az élet lehet ennél több és szebb is. Berd lakói megcsonkítva, megtépázva, bicegve és sajgó sebekkel egyszerű hírnökei ennek az emberben lakozó hatalomnak. 

Hozott pontszám: 4 

 Narine Abgarrjan

"Az éjszaka ráterült a világra, gondosan beszegte a horizont széleit, hogy se egy fénysugár, se egy leheletnyi szellő ne hatolhasson át rajta; az ég alját teleszórta aprót csillagokkal, a hangokat – zajokat elnyomta, a baglyokat és a denevéreket pedig kiengedte, hogy védjék a csöndet. A baglyok állhatatosan huhogva úgy repültek a fák között, hogy alig érintette széles szárnyuk vége az ágakat, a denevérek meg olyan alacsonyan szálltak, hogy az embernek minduntalan be kellett húznia a nyakát."

 

"A háborúról írni olyan, mintha az ember összetörné magában a reményt. Mintha a halál arcába nézne, azon igyekezve, hogy ne vonja el róla a tekintetét. Mert ha elvonja, önmagát adja fel."

Kondo, Marie - Tiszta öröm

Marie Kondo-ról pont egy éve írtam. Akkor a "Rend a lelke mindennek" 2011-es kiadású kötete nem nyert meg magának maradéktalanul, de azzal az ígérettel zártam a bejegyzésem, hogy a második könyvét is elolvasom egyszer. Nos, ez most megtörtént.

A 2012-ben megszületett folytatásban már egy sokkal összeszedettebb, letisztultabb írással találkoztam, sokat változott a szerző egy év alatt. De a téma is valahogy befogadhatóbb. A rendteremtés művészetének első lépcsőfoka, hogy belássuk, mire van szükségünk és mi az, amit csak úgy megtartunk, felhalmozva ezzel mindenféle felesleget. Első könyve talán érzékenyebb témát is érint,  ezért is váltott ki belőlem ellenérzést. A második  viszont onnan indul, hogy nagyjából már kiválogatta az ember, hogy mit szeretne megtartani, és ezeket a dolgokat kellene még egyszer átnézni, helyet találni neki és ügyesen, ízlésesen és praktikusan tárolni. A rendteremtés számára onnan indul el, hogy már megvannak azok a dolgaink, amik kellenek az életünkhöz. 

Persze a szerző folyamatosan kikacsint és belátja, hogy ez egy folyamatos éberséget követel meg az embertől. A rendteremtésnél fontos a sorrend. Lehet, hogy ez már az első részben is hangsúlyos volt, de nem emlékeztem rá. Szóval először a ruhákat kell átnézni és megvizsgálni, hogy szükségünk van-e rájuk, vagy inkább lom? Ebben elsősorban a megérzésére számíthat az ember, s leginkább az első reakcióra. Ha sikerül a ruhatárat azokra a darabokra csökkenteni, ami jó érzéssel tölt el minket, akkor biztos, hogy a megbékélés is beköszönt hozzánk, hiszen csupa olyan dolog vesz majd körül a gardróbban, amit szeretünk. Ez az alap mottója Marie-nak, és ismét leírja  a rituálét, amivel útjára bocsáthatjuk azt, ami már nem kell. A megölelés, megköszönés, hála és elengedés itt is elengedhetetlen. A ruhák után jönnek a könyvek, a papírfélék, a komono, azaz az apróságok, s végül azok a dolgok, melyekhez érzelmileg kötődik az ember. Valahogy jóval szelídebb, elfogadóbb volt most a szerző, bár a hozott minták illusztrálták azt a keménységet, amit megkövetel sokunktól a módszer. A végeredmény pedig egy soha nem tapasztalt lelki békével kecsegtet. 

A rendteremtésben nagyon sok praktikus tanács és ötlet hangzik el. Be kell látnunk, hogy a korábbi  pakolásainknál leginkább olyan szempontok irányítottak, mint hogy hol van épp hely,  megszokások, családi minták vagy véletlenek. Se energiánk, se időnk nincs arra, hogy átgondoljuk, vajon jó-e az, ahogyan vannak otthonainkban az élet kellékei? Ha egyszer kritikus szemmel végigpásztázzuk a cuccainkat, meglepődve vehetjük észre, mennyi buta elv  uralta a rakosgatásainkat. Viszonylag sok embert ez egyáltalán nem zavar, büszkék is rá, hogy uralják a káosz. De azok, akik érzik, hogy ez nekik nem jó, nem érzik jól magukat a zsúfoltságban, nehézkes a takarítás, időzabáló a folyamatos rendrakás, azoknak mindenképp érdemes belevágni egy ilyen nagy volumenű átrendezésbe. 

Ez az átrendezés ugyanis jóval többről szól, mint hogy rend van, vagy nincs. Számomra az volt a legizgalmasabba része a könyvnek, ami gyakran nem is papíron jelenik meg, hanem olvasás közben tudatosul az olvasóban. A nagyobb életszeretetet az adja, hogy a selejtezés végén csupa olyan dolog veszi körül az embert, amit igazán szeret, amikre jó ránézni. A használati tárgyakkal való kapcsolatteremtés pedig folyamatos visszajelzést ad számunkra, hogy milyenek vagyunk valójában. Van ebben is egy jókora spiritualitás, hiszen az anyagi világhoz való hozzáállásunk a szellemi mivoltunkra is reflektál. 

Mielőtt teljesen elvesznék a saját megéléseimben, fontos megjegyeznek, hogy a fent említett sorrendben végigjárt terepek - ruhanemű, könyv, papírok, apróságok, emlékek- elemzésekor a szerző arra is megtanít, hogy hogyan tároljuk ezeket a tárgyakat. Hogyan hajtogassuk a ruháinkat, hová pakoljunk, milyen egymásutániságban és hasonlók. Megdöbbentően egyszerű, de hasznos praktikákkal ajándékoz meg bennünket Konmari, így biztos, hogy mindenki talál legalább egy olyan tanácsot, amit alkalmazni fog.  Persze kész megoldást senkinek sem adhat, mindenki más területtel és alapanyaggal dolgozik. 

Számomra most nagyon jókor jött ez a könyv, igazán sokat segített. Nem kell mindent elfogadni természetesen, amit a japán tanácsadó hölgy ad, de sokkal több van emögött, mint az elsőre látszódik. Egy próbát megér. Az igazság valahol félúton lehet. De azt is el kell fogadni, hogy nem mindenkit ugyanaz inspirál.

Többször jutottak eszembe Exupery szavai, miszerint: 

"Béke csak a világrajött gyermekből, az elvégzett aratásból, a végre rendbetett házból születik. Az örökkévalóságból, amelybe az elvégzett dolgok megtérnek. A telt csűrök, az alvó birkák, az összehajtogatott fehérneműk békéje, egyedül a tökéletesség békéje, azé, ami, ha egyszer jól elvégeztük, Istennek adott ajándékká lesz..." (Citadella)

 

Meg kell jegyeznem, hogy a könyv ritka szép és ízléses kiadvány. Nem is lehet kapni egy ideje.... 

Hozott pontszám: 4 

Marie Kondo

 

 "Nem csak az anyagi javak iránti érzéseik változnak meg. Képesek lesznek lelassulni, kiélvezni az évszakok változását, és önmagukhoz, valamint a családjukhoz is kedvesebbek lesznek. Úgy hiszem, hogy amikor rendet teszünk és megerősítjük a kötődésünket a javaink iránt, újra kapcsolatba kerülünk azzal a finom érzéssel, a mono no aware-rel ( dolgok pátosza) (290.oldal)

Nepo, Mark - Az ébredés könyve

Az elmúlt egy évemet Mark Nepo-val csináltam végig. Minden reggel az ő gondolataival indítottam útjára napomat. 

Az amerikai szerző költő, tanár, spirituális tanácsadó a harmincas éveiben egy súlyos rákbetegségen esett át, ami teljesen megváltoztatta gondolkodását és életszemléletét. Ebből az élettapasztalatból merítve adta át tudását olvasóinak naplószerű bejegyzéseiben.

Szerkezetileg egy idézettel indítja a napokat Nepo, van, hogy saját költeménye a téma invokációja. Egyébként címet is adott minden napnak. Szóval; aztán röviden, körülbelül egy oldalban kifejti a címhez és idézethez kapcsolódó gondolatait. Ezek elég különbözőek, de mégis azokat az igazságokat tartalmazzák, melyek talán első pillanatra nem látszódnak, de egy mélyen megélt élet tapasztalatai révén felszínre kerülnek. A veszteségek és a létbizonytalanság átélése hozták el a szerző számára azt az új látásmódot, amit megoszt velünk. 

Majd az elmélkedés végén találhatunk egy 4-5 gondolatból álló meditációs feladatot. Ezek nagyon rövid, hihetetlen praktikus és megvalósításuk semmiféle előképzettséget nem igénylő feladatok. Bevallom, sokszor egy-egy napnak ezek voltak  a legkiemelkedőbb részei. 

Természetesen nem várható el, hogy minden nap bejegyzése ugyanannyit legyen képes adni, de voltak napok, amikor eléggé elkeseredtem az írások minőségén. Feltételeztem, hogy szerkesztő nyúlt a könyvhöz, mert egyeletlennek éreztem a napok színvonalát.  Voltak olyan alkalmak, amikor igazán katartikus volt Nepo-val átélni a megtapasztaltakat, és voltak bejegyzések, ahol képtelen voltam felfedezni az írói szándékot, hiába futottam neki többször is a szövegnek. Gyanítom, hogy az olykor elvont gondolatok kifogtak a fordítón is. Néha tetten értem, hogy rossz szavakat használ. (pl. 09.04. napnál az "állapotos" szót használja a szerintem inkább "Várandós" kifejezéssel szemben) Aztán néhány mondat egész giccsesre sikeredik végül, de azt már nem tudom eldönteni, hogy kit minősít ez. 

Összességében mégis sokat adott a kötet, mert volt, hogy csak egy mondat volt, amit egész nap magammal vittem, volt, hogy az egész fűzért a szívemre csomóztam. Rengeteg privát gondolatot indított be nálam, így a kötet vastaggá duzzadt az év végére. Számos aláhúzás, jelölés, széljegyzet született olvasás közben, könyvjelzők, post it fülek és emlékek lapultak be az oldalak közé. Látszik rajta, hogy használtam és szép emlékké állt össze az egész, ahogy befejeztem az évkört. 

Nekem nagyon jó volt egész évben ezzel a rutinnal élni, hiányozni fog ez a gyakorlat. Tulajdonképpen legszívesebben megírnám a saját könyvem hasonló felosztással, átélt élménnyel. De csak akkor derülne ki igazán, hogy milyen nehéz is összeállítani egy ilyen éves inspirációs naplót, és hogy mennyi munka van  benne. 

A nagy kérdés tehát, hogy ajánlom-e a könyvet vagy nem? Egyértelműen igen, de aki a spiritualitás és önazonosság magasabb fokán áll, az kevesebb kitörő élményt fog megélni, viszont új utak felé vezetheti bármelyik kósza mondat, idézet vagy meditáció is. 

Az év során a molyon, a Belső Várkastély című saját zónámban, ami mentális egészséggel és lelkiséggel kapcsolatos idézeteket tartalmaz, sokszor a könyv napi gondolataiból indult ki,vagy annak részleteiből szerkesztettem össze, így annak lenyomatát őrzik, hogy mégiscsak tartalmas olvasmányt jelentett számomra. De nem akarom azt sem letagadni, hogy voltak napok, amikor inkább bosszantottak a leírtak, mint felemeltek volna. Ezzel a kettősséggel zártam tehát az olvasást.          A kötet maga nagyon szép kiadvány, kemény fedeles, tartós minőségű, simán bírta a napi forgatást. 

A számomra legtöbbet adó idézet egyikét pedig magamnak dedikáltam az első oldalon, július 16-hoz tartozik és így szól: 

"Lépj túl a vágy sok nyelvén,

mert a békesség attól függ,

hogy küzdünk-e az ár ellen,

vagy inkább meglovagoljuk."

 

Mark Nepo  története méltón mutatja be azt, hogy a veszteségből, hogyan lehet nyereség, egy krízis látszólag elvág a normális élettől, valójában csak áttesz egy másik vágányra. 

 

 Mark Nepo 

 

 Néhány bejegyzés az éves idézetem közül: 

 

Engedd, hogy megszólaljanak a fejedben az egymással ellentétes hangok. Hadd próbálják megtalálni a helyüket egy nagyobb, eddig még nem hallott dalban… A zavart gyakran az abból adódó feszültség okozza, hogy túl hamar próbáljuk értelmezni a dolgokat…

Nem változó meggyőződéseink ösvénye-e az az idő, amelyre a lelkünknek szüksége van ahhoz, hogy gyakorolja a maga részét abban a zenei tételben, amelyet „Istennek” hívunk?(február 22)

 

Ha utazol, és közben nem változol, nomád vagy. Ha utazás
nélkül változol, kaméleon vagy. Ha pedig utazol, és az utazás hatására változol, zarándok vagy.

Mind zarándokként indulunk, aki utazni akar, és reméli, hogy az utazás hatására átalakul….

 

 "…önmagunkat szeretni olyan, mint egy átlátszó madarat etetni, amely mindenki más számára láthatatlan. Csendben kell felajánlod maroknyi titkodat, mint valami finom magot. Miközben a titkaidat eszi, amelyek nem titkok többé, a madár ragyogni és fényleni kezd, a hangja pedig, amelyet csak te hallasz, a te saját hangod, tervek nélkül. És a testén keresztülfolyó fény addig füröszt téged, amíg el nem kezdesz csodálkozni azon, hogy miért voltak valaha is ökölbe zárva a tenyeredben lévő kincsek. Azt fogják gondolni, hogy bolond vagy amiért olyasvalaminek szolgálsz, amit senki más nem lát. Az átlátszó madár azonban csak enni, repülni és dalolni akar. Csak azt akarja, hogy a fény megtöltse a begyét. És nagy néha, ha valaki eléggé szeret téged, megpillanthatja amint a madár kiszáll a fészkéből a félelmeid mögött.(Január 25)

 

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna - Érzelemszabályozás a gyakorlatban

"Aki másokat legyőz, az erős.

Aki önmagát legyőzi, az hős"

 

Mondta Lao-ce, és nagyon sok igazság rejlik e szavak mögött. Mert noha az érzéseinkről nem tehetünk, azok jönnek és elborítanak, arról azonban nagyon is tehetünk, hogy mit kezdünk velük. Uralni kellene őket valahogy, de láthatjuk, hogy nem is olyan egyszerű dolog ez. Mindennap halljuk a hirtelen felindulásból elkövetett bántalmazások hírét, látjuk  a stressztől szorongó embereket, a levertségben szenvedőket, a hangulatingadozásokban libikókázókat, és elszenvedjük a dühüket ránk fröcsögő sofőröket az utakon. Ki vagy mi adhatja meg számunkra azt a stabilitást, ami nem engedi, hogy játékaivá váljunk "mindenféle szélnek"?

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna a biztonság érzéséből indítja gondolatsorát. Bevallom, hogy a kötet egyik legérdekesebb gondolata számomra, pont az első oldalon hangzik el. A szerző egy kisebb felmérést végzett könyvének megírása elején, aminek az volt a tárgya, hogy a megkérdezetteknek válaszolniuk kellett, "Mire van szükségük a biztonságérzet átéléséhez?" A válaszadók felsorolnak különféle hasznos dolgokat, amik mindannyiunkban megszólalnak, s közös tulajdonságuk, hogy kívülről várjuk őket. És az alanyok 8 százalékánál megjelenik  az önmagunkkal való kapcsolódás valamilyen formája. Az volt számomra a megdöbbentő élmény, hogy eddig nem tudtam megfogalmazni, hogy ez nálam is mennyire fontos. Ennek a belső biztonságérzetnek az elérésére kell törekednünk, hogy meg tudjuk teremteni az érzelmeink szabályzásának a lehetőségét. 

Először a biztonságérzetet járja alaposan körül a szerző, majd áttér az érzelemszabályozásnak a fogálmára, mibenlétére. A fejezetek szépen vezetnek végig az újszülött kortól kezdve  a serdülőkön át a felnőtt korig, láthatjuk, hogyan fejlődik az önszabályozási rendszerünk. Ezek a részek kicsit szárazak voltak számomra, vagy nem voltak elég élvezetesek, de minden meglátás pontos és tényleg alaposan kimeríti a témát. Szó van aztán a krízisekről és a traumákról, melyek azért eltérnek a mindennapi élet érzelmi életének átlagától. 

Mindezekből kiderül, hogy bár kívülről mindenkit csapkod rendesen az élet, ez mégsem jelenti azt, hogy tehetetlenek lennénk. Egyfajta öngondoskodásra lenne szükségünk, amit többé kevésbé ki is alakítunk. De ahhoz, hogy megmaradjon biztonságérzetünk, ahhoz  a lehető legjobban meg kellene tanulnunk megadni magunknak mindazt, amire valójában szükségünk van. Vegyük számba mindazt, amit önmagunkért tehetünk! A szerző segít, hogy el tudjunk indulni ezen az úton, és miután akkurátusan előkészítette ennek témáját, a könyv harmadik felében végre eljutunk magukhoz a gyakorlatokhoz, melyek segítenek a fentiek megvalósításában. 

Maguk a gyakorlatok nagyon egyszerűnek látszó, viszonylag könnyen megvalósítható feladatok. A sikerhez azonban az is kell, hogy ne csak elolvassuk, hanem kezdjük is el alkalmazni őket. Nem szeretném most ezeket felsorolni, mert valahogy az egész kötetnek van egy íve, és abban a jól előkészített táptalajban érthető csak igazán, miért lehet fontos része az érzelmek szabályzásában például a hálaérzet megteremtésének, nevelgetésének, ápolásának. 

Ezeknek a gyakorlatoknak kisebb-nagyobb részét sokan használjuk, s egyben érezzük is jótékony hatását. Jó lenne ezt minél hamarabb megtanítani gyerekeinknek, hogy mielőbb megtapasztalhassák ők is ezeket, úgymond, beleszülessenek az öngondoskodás fontosságába. Így aztán kísérleti jelleggel el is indítok egy ilyen csoportot általános iskola alsó tagozatában, egyenlőre három hónapos etapban.  Talán mi sem igazolja jobban a kötet inspiráló hatását! Szép összefoglalása a témának, szerintem az első fele kissé túl részletes lett az átlag érdeklődő számára, de releváns információkat tartalmaz. Forgassátok bátran!

 Hozott pontszám: 4,5 (A cím picit félrevezető)  

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

 

Baár Tünde - A mezitlábas grófnő

Ha most gyerek lennék, nagyon szeretném ezt a könyvet. Másra sem vágytam alig olvasó Olvasó koromban, mint egy könyv segítségével elvarázsolódni, megélni azt, hogy létezik a csoda, létezik egy olyan mágia, ami kihozza az emberekből a legjobbat. A kötet szépen behozta a valós történelmi személy, gróf Apponyi Franciska alakját, tevékenységét,  és sikerült felvillantania azt a csodát, amit akkoriban a gyerekek megélhettek Zebegényben. 

Pár éve még bőszen olvastam az ifjúsági könyveket, mára sajnos csak elvétve veszek kezembe ilyet. De Zebegény után kutatva ráakadtam a Napraforgó utcára és a mezítlábas grófnő történetére, és ez azonnali könyvtárazást igényelt. Már maga az alaptörténet is nagyon érdekes, hogy létezett egy grófnő, aki az 1930-as években Zebegényben telepedett le. Noha terjedelmes régiséggyűjteménye volt, válogatott berendezési tárgyai kifinomult ízléséről tanúskodtak, mégis képes volt érzékenyen reagálni arra a szegénységre, és elsősorban a gyerekek nélkülözésére, ami sajnos a huszadik század első felét jellemezte hazánkban. S innen szóljon a mese...

A mese, ami a testvérek, Jancsi és Piroska szemszögéből mutatja be az 1930-as év első félévét, amikor is egy titokzatos hölgy érkezik a csendes falucskába. Azt beszélik róla, hogy mezítláb járkál a Duna kövei között, szipkázik és kávét kortyol egész nap. S ha ez nem lenne elég társalog a csillagokkal, a széllel vagy a nappal. Hogy mi igaz mindebből, azt hamarosan megtudja a két gyerkőc, mivel édesanyjukat felfogadja a grófnő amolyan mindenesnek, a hírek így ezüst tálcán érkeznek, sőt mi több, magával a grófnővel is megbarátkoznak. A grófnő pedig nem csak ezt a két gyereket, hanem a falu minden gyermekét szárnyai alá veszi, igyekszik életüket kiragadni a mindennapok nehézségei közül. Növény és állatneveket ad a gyerekeknek, kinek kinek a rá jellemzőt, versenyeket, mulatságokat, színdarabot rendez nekik és velük. Könnyű elvarázsolódni a kakaó és a mazsolás kalács bűvöletében, ahol van értelme küzdeni, hiszen mindenki valamiben jó és értékelve van. Úgy tanítja a kis gyerkőcöket, hogy azok közben észre sem veszik, hiszen nem az iskolapad szűk keretei, hanem egy csodálatos kert végtelen lombjai között bujkálnak, ahol a színes virágmezők összefolynak a kék égbolttal. Fél év tüneményes napjait kísérhetjük végig Baár Tünde meséjében, ahol ezúttal nem kell látható ellenséggel megküzdeni, a háttérben meghúzódó lemondás, a háború árnyéka és a szegénység nem olyan erőteljesen jelenik meg, mégis a felnőtt tudja, hogy itt minden cselekedet és tett gyógyítás. 

Egy egyszerű falu mindennapjai elevenednek meg a lapokon, a Dunakanyar lassuló sodrása megállítja picit az idő. Most minden szép és jó, most igazán megélheti bárki magában a jót. Ringató ez a történet, csitító és nyugtató mese, ahol megszűnik minden ártó szellem. A Napraforgó nevet viselő grófnő valóban felnő a többiek fölé, de csak azért, hogy árnyat nyújtson, erőt és vágyat ahhoz, hogy merjenek nagyok lenni a kis lurkók. Ez a napsütéses állapot ragyogja be a könyvet, amit a finoman cizellált, légies kivitelezés csak tovább emel. Leginkább a kisiskolás lányoknak, esetleg nagycsoportos óvodásoknak tudnám ajánlani ezt a könyvet, ahol tényleg ezt a szenderítő nyugalmat élhetik át a hallgatók. A minimális konfliktusok, az igazi összetűzések hiánya kicsit egysíkúvá teszik ugyan a történetet, aminek hátránya, hogy a katarzisok is elmaradnak, de így a regény megmaradhat egy álomvilág keretei között. Összességében engem elbűvölt a történet, bátran ajánlom a kisebb korosztálynak, de a végén, minden emelkedettség mellett éreztem bennem egy didaktikusságot, ami persze csak talán nekünk felnőtteknek tűnik szembe. El tudom képzelni, hogy egy gyerek akár egész életén át magával viheti ezt a bájos történetet. 

A teljes megértést a könyv utószava segíti, ahol elolvashatjuk, hogy mennyire a valóság talaján áll a regény, hogy a Napraforgó utca a mai napig is létezik Zebegényben, sőt tegnapi kirándulásomon láttam, hogy a gyerekek a mai napig is  játszanak a patakban, ahogyan azt tették majd száz évvel ezelőtt.

Hozott pontszám: 4/5