2022. január 28., péntek
Magnason, Andri Snær - Időről és vízről
2022. január 23., vasárnap
Brown, Brené - A tökéletlenség ajándéka
A szégyen, ami az érdemtelenség érzését hozza el számunkra kapcsolataink terén - ahogy fogalmaz a szerző. Csak azok nem tapasztalják ezt meg, akik nem képesek az empátiára és a szociális kapcsolódásra. A szégyen mögött egy komisz érzés lapul meg, az, hogy "nem vagyok elég jó". Nem vagyok elég szellemes, okos, csinos, tehetős, izgalmas, jó kiállású, jó pozícióban...
Az egy évre tervezett kutatás célja a szégyen teljes feltérképezése volt. Végül Brené hat éven át több száz beszélgetést folytatott, embereket hallgatott meg, fókuszcsoportokat vizsgált, naplóbejegyzéseket és történeteket olvasott. Ezután sikerült valamiféle mintázatot felismernie, megírta a témával kapcsolatos könyvét, de érezte, hogy valami nem stimmel vele. Látta, hogy szégyen tekintetében két nagy csoportra oszthatóak az emberek, azokra, akikben megvan az "érdemesség" érzése, akik érzik, hogy szeretik őket és tartoznak valahova. A másik csoport pedig, akik folyton küzdenek azért, hogy ezt elérjék. A két csoportot egyetlen dolog választotta el egymástól, ez pedig az, hogy az első csoport tagjai hitték, hogy ők érdemesek a szeretetre, hitték, hogy érdemesek arra, hogy tartozzanak valahová, valakihez, míg a másik csapat nem. Megvizsgálta, hogy mi a közös ezekben az emberekben, akiket a "teljes szívvel élőknek" nevezett.
Az jellemezte őket, hogy van bennük bátorság, merészség élni, tökéletlennek lenni. Együtt mertek érezni önmagukkal és másokkal, így voltak kapcsolataik is. Le tudtak mondani arról, hogy milyennek kéne lenniük, hogy azok lehessenek, akik valójában. A másik közös vonásuk, hogy teljes mértékben elfogadták, hogy sérülhetnek is. Sebezhetőségük tette őket széppé. Nem kényelmes vagy kellemes dolognak tartották ezt, egyszerűen csak szükségesként élték meg. Készen álltak arra, hogy előbb mondják ki azt, hogy "szeretlek", hogy előbb tegyenek meg valamit, amire nincs garancia, hogy energiát fektessenek valami olyanba, ami nem feltétlenül sikerrel fog végződni. A sebezhetőség megköveteli, hogy feladjuk a dolgok uralását, a megjósolhatóságot. Ezen a ponton omlott össze a szerző, amiről ő maga viccesen mesél, de valójában szörnyű lehetett megélni kutatóként azt, hogy épp minden fordítva van, mint remélte. Utólag inkább spirituális ébredésnek nevezi ezt az időszakot, ami mondjuk jó egy év pszichiáterrel folytatott közös önismereti munkát jelentett.
Aztán visszament kutatni, hogy még jobban megvizsgálja, mit kezdenek a sebezhetőségükkel azok, akik teljes szívvel élnek? A sebezhetőség elnyomására törekszünk, de az érzéseket nem lehet szétválasztani, hogy ezt elnyomom, ezt pedig nem. Köszi, nem kell a szégyen, a veszteség, a gyász. Nincs szelektív tompítás, mert abban a pillanatban eltompul a hála érzete, az öröm, a boldogságérzetünk. Ekkor pedig jön az, hogy rosszul érezzük magunkat és elindítunk egy ördögi kört, mely új célokat tűz ki, ami magával hozza az újabb szégyenérzeteket és a tévutakat, a pótcselekvéseket, szenvedélybetegségeket, bizonyosság kereséseket, hibáztatásokat. Minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk, mondja a szerző, s ehhez a politikát állítja példaként, ahol párbeszéd, valós vita ma már nem létezik, csak vádaskodás, aminek nyomán megjelenhet a szégyen. (A szégyen a fájdalom és a kényelmetlenség levezetésének egy módja- ahogy ezt a szégyenkutatók meghatározzák)
A hála és öröm érzésének megélhetése a félelem közepette is, a sebezhetőség felvállalása csak úgy jöhet létre, hogy elhisszük magunkról, hogy elegek vagyunk. Ha ezt elhisszük, akkor tudunk elkezdeni élni, figyelni ahelyett, hogy csak vádaskodnánk, úgy tudunk elfogadóbbak és kedvesebbek lenni másokhoz, hogy önmagunkat fogadjuk el elsőnek olyannak, amilyenek vagyunk.
A tökéletlenség ajándéka pedig fejezetről fejezetre rávilágít erre a hatalmas témára. Kapaszkodókat ad, hogyan tudjuk magunkévá tenni annak érzését, hogy elég jók vagyunk, mik állják utunkat? Tíz fejezetben, tíz útjelző segítségével enged egyre mélyebbre, vagy ha nem is mélyebbre, de szerteszét az életben.
A mások véleményének, a perfekcionizmusnak, a tehetetlenségnek, a hiányérzetnek, a bizonyosság igényének, az összehasonlításnak, a szorongásnak, a "kellene" érzésnek, a trendiségnek az elengedése azok a főbb csapásvonalak, ahol dolgunk van.
Rengeteg csodás gondolatot kapunk a szerzőtől, számos példa és idézet színesíti mondandóját. Egyszerűen, élvezetesen fogalmaz. Számomra csak a stílus volt kicsit kényelmetlen, sokszor akadályozott a gondolkodásban. Nagyon kedves személyiség lehet ő maga, ez biztos, de könyvben ez a sokszor szélsőségesen személyes hangnem -a "csacsogás"-, kidobott a témából. Folyton saját esendőségének hangsúlyozása önmagában nem erősíti meg hitelességét.
Összességében mégis azzal a jó érzéssel zártam a könyvet, hogy el akarom kezdeni megélni azt, hogy elég vagyok úgy, ahogy vagyok, hiszen másokat is úgy fogadok el, úgy szeretem őket, ahogy vannak. Nem állítok eléjük mércéket, élvezem bennük azt, amilyenek. Akkor ezt a luxust megengedhetem magammal kapcsolatban is.
Hozott pontszám: 4/5
Bréne Brown
A téma bemutatásához Brené Brown TED TALK videóanyagát használtam fel.
2022. január 22., szombat
Rúmi, Dzsalál-ad-dín - Cseppek a borból
" Van az a csók,melyet egész létünkkel kívánunk:A Lélek érintését a testen.A tengervíz kérleli a gyöngyöt,hogy törje össze kagylóházát.S a liliom mily szenvedélyesenvágyik egy vadvirág kedvesre! (...)Lélegezz belém!Csukd be a szavak ajtaját,és nyisd ki a Szerelem ablakát! (...)
Így jutunk el A Kedvesre várva részhez, mely az előző vágynak egy felfokozottabb állapota. A kedveshez való vonzódás, annak közelsége és egységben levés vele csak az elválaszthatatlanság kínzó érzésével ajándékozza meg az embert. Aki már megtapasztalta a szerelmet, az immáron tudja, milyen "szakadatlan érintkezésben lenni" a másikkal. A lélegzethez hasonlatos könnyedséggel szakadnak fel a szavak Rúmi ajkáról és tollából. Törékeny szépségek, melyeket semmihez sem tudok hasonlítani.
Nyolc fejezeten át jutunk el a végső "Együtt" -létbe. Mindvégig a természet élő képeinek gyönyörűségével láttatja érzéseit. A Hold, a Nap, az Óceán, a csillagok, a madarak és virágok, hegyek és a föld, no meg a bor az, amit szüntelen segítségül hív Rúmi gyöngédség érzéseinek kimutatásához. Ezek a spirituális párversek elszakadnak a földi valóságtól és túlmutatnak a férfi és nő között kialakulható egységen.Valami olyat hoznak közel, aminek kifejezésére talán nincsenek is szavak, ő mégis megpróbálkozik vele. Nehéz írni egy ilyen mértékű szépségről, ami a megilletődöttség érzésének katarzisával ajándékozza meg az olvasót. Hiszen nem lehet tökéletesebben írni a tökéletesről, minden kifejtés csak ront az eredeti szavakon.
A hetedik fejezet "A zuhanás íze" címet viseli. Ebben a részben szinte az összes költeményt legalább kétszer kellett elolvasnom, ízlelni számban az aromáját, mint a bornak, kicsippenteni sorokat, melyek szíven találtak. Rúmi gondolatai kinyitnak az emberben bizonyos zsilipeket, melyek mögött tiszta érzések lapulnak, melyek mindvégig arra vártak, hogy valaki rájuk sugározzon egy kis fényt.
"Légy csendben, akár a hal,s merülj a tenger lágy vízébe!..."
"Egyszerű rím lettél,amely érzéseinek mélységét mástól teszi függővé...""Szomjas hal ficánkol bennem,mely sosem talál eleget abból,amire szomjazik!...""Sosem unlak meg Téged.Kérlek, te se fáradj beleaz irántam érzett együttérzésbe!...""A középpont a Szerelemhez vezet.A lélek a teremtés magját felnyitja....""Minden sejtem szárnyra kél,s berepüli a világot...""Egyetlen cseppnyi tudást őriz csak lelkem.Bárcsak feloldódhatna tengeredben..."
2022. január 20., csütörtök
McConaghy, Charlotte - Az utolsó vándorlás
A történet alaptónusát egy lehetséges klímakatasztrófa adja. A tragédia mélységét a természetes állatfajok kihalása jellemzi, amit az emberek fásult beletörődéssel vesznek tudomásul. Az erdők elnémultak, madárdal nélküli immáron minden. Franny Lynch a magányos kutató arra adja fejét, hogy elkísérje az utolsó sarki csér egyedeket a szokásos évi vándorútjukon az Északi-Jeges-tengertől egészen az Antarktiszig. Egyetlen madárfaj sem létezik, ami képes megtenni ezt a 20 000 kilométeres távolságot. Charlotte McConaghy nem cizellálja túl a borzalmakat, szinte minden az olvasó fantáziájára van bízva. S talán pont azért nem kell ezt túlmagyarázni, mert a vészjósló jelek sűrűsödő záporában vagyunk mi magunk is.
Ebbe a tompa lüktetésbe kezd kirajzolódni Franny története. A cséreket hajszoló nő életét homály borítja, aminek oka egyrészt a traumák okozta amnéziaszerű állapot, másrészt a szerző tudatos szerkesztési módja, ahogyan fokozatosan bontja le a burkokat. A történet elején sikerül meggyőznie a Saghani (Holló) halászhajó kapitányát, Ennist, hogy az "aranyfogás" reményében kövessék a meggyűrűzött sarki csérek útját Grönlandtól egészen végállomásukig. Mivel a madarak is hallal táplálkoznak, így útjuk során nagy eséllyel mutatnak majd rá, hol rejtőzhet még zsákmány az elapadó óceánok mélyén. Mindenki tele van kétellyel, így nem csoda, hogy a bajok szaporodásával lassan kifordulnak magukból. A bajokat tetézi az útjuk alatt bejelentett törvényváltozás, ami ellehetetleníti sorsukat. Hibáznak, ami megpecsételi jövőjüket. A reményvesztett legénység görcsösen kapaszkodik a jeladók monitoron megjelenő vörös pöttyeibe.
De vajon miért olyan különleges a nő számára ez az alig tíz dekás állat? Miért éppen a csérek? Újabb és újabb meglepetések derülnek ki. Ugrálunk az időben és egyre nagyobb összefüggésben látjuk Franny életét, aki olykor a végletekig önkínzásba esik. Folyamatosan bünteti önmagát, ami az olvasó számára is érzékelhetővé teszi, hogy valami súlyos, mély titokról lehet szó. Amikor eljutunk a rejtett dolog gyökeréig, akkor kiderül, hogy van hova tovább ásni, ez csak egy részigazság. Terhelt gyerekkor, átkos családi örökség, gyilkosság és a börtönévek emléke űzi a megszállott nőt emberfeletti teljesítmények elérésére.
Rendkívül feszesen képes tartani ez a dinamizmus az olvasó figyelmét. Át- meg átalakul bennünk minden, ahogy napfényre kerülnek a múlt darabkái. Folyamatos belső, lelki mozgásra ösztökél a regény, mialatt vonódunk be a lány életébe és szakad meg a szívünk az emberi sorsokon.
Ez a sokszínű regény egyszerre hozza az emberiség nagy tragédiáját és az egyszerű emberek veszteségeit, miközben egy halászhajón ringatózunk a természet erőinek kitéve a semmi közepén. A hajósélet férfias, kemény világa éppúgy megjelenik, mint az elvakult környezetvédők túlkapásai.
A rendkívül olvasmányos és izgalmas regényben természetesen Franny életének titka izgatott a legjobban; honnan származott valójában, mi történt vele gyermekkorában és miért nem tudott beteljesedni szerelme az egyetlen férfivel, akit képes volt közel engedni magához, olyan közel, hogy sosem tudta elengedni.
A könyv egyetlen hibája számomra talán éppen az, hogy túl sok nagy kaliberű dolog keveredett bele, emiatt viszonylag kevés benne a homogenitást adó habarcs. Bennem eltávolodtak egymástól ezek a kardinális dolgok. Az olvasási élményen ez semmit nem ront, szinte faltam az oldalakat, de a végén nem tudtam kerek egészként magammal vinni, pedig azt úgy szeretem. Egyébként egy fantasztikus regény!
Hozott pontszám: 4/5
2022. január 18., kedd
Keresztury Tibor - Hűlt helyem
A végtelen kiszolgáltatottság történeteit fűzte fel a szerző egy ívre, azokat az eseményeket, ahol olyan egyedül vagyunk, mint a pokol legmélyén, a magány magánzárkájában. Emberi szenvedésünk kínjai szembesítenek leginkább megoszthatatlan érzéseinkkel, egyedüllétünkkel. Főhősünk életének egyetlen blokkja is elég lenne ahhoz, hogy meghűljön bennünk a vér és sírva meneküljünk, de legalábbis becsukjuk a könyvet. Van mégis valami ebben a történetben, ami beránt és nem enged. Egyrészt a szerkesztés okán érezzük, hogy mi minden túlélhető, másrészt az önreflexió cinizmusa segít levegőt venni ott, ahol szinte elfogy belőlünk a szusz. Nevetni persze nem tudunk, de van az életnek olyan időszaka, amikor annyi is elég, hogy túléljünk. Ezekkel a helyzetekkel nézünk farkasszemet Keresztury Tibor írásában, amiben bőven találunk önéletrajzi részleteket. A fiktív elemekkel tarkított élet legmélyén végtelen őszinte gondolatok terülnek szemünk elé. Egy parttalan szenvedésfövenyt látunk, ahol a depresszió, a függőség, a fájdalom, a gyógyíthatatlan és lassan pusztító betegség árnyékol be mindent. Ezekben a kietlen helyzetekben egyetlen kiút marad, a címben megadott hűlt hely. Ami volt, de már nem vagyok ott.
A gyermekkor sokkoló, a hihetetlenségig túlzó szélsőséges nyomora helyén hiába keressük a hajdani kisfiút, már nincs ott, hűlt helye. A pszichiátria bénító tébolyában sem találjuk, mint ahogy a kórterem, a kocsma sem otthona már. Ezer tévút, ezer lehetőség, ezer "ha".
Találva érezheti magát az olvasó, hiszen ki nem nézett még a reménytelenség mélységébe, s ki nem látta önnön torzóját a fodrozódó víztükörben? Nem könnyű olvasmány - ezt én is éreztem. A történet bár időben ugrál, a lazasága ellenére koherens egységet alkot a szöveg. Jót tett neki ez a tagoltság, levegőt engedett az olykor szinte elviselhetetlen szenvedésbe. Harminc oldalon keresztül olvasni azt, hogyan képes végül egy nyamvadt kispárnát a dereka alá betenni főhősünk, egyszerre okoz katarzist és döbbenetet. Csak az utolsó oldalon tudjuk kifújni magunkból azt a levegőt, ami a kínlódás bordái közé szorult, ami végre minket is szabadon enged, hiszen hűlt helyünk a világban.
Hozott pontszám: 5
Keresztury Tibor
Fotó: Valuska Gábor
2022. január 15., szombat
Stefánsson, Jón Kalman - Nyári fény, aztán leszáll az éj
És milyen jó volt épp most olvasni; január kopárságában, túl az ünnepek csillogásán, amikor bár megszületett bennünk a remény, épp nem látszik még semmi a folytatásból. Ebben a kietlenségben tud igazán jelzőfény lenni az izlandi történet.
Egy alig négyszáz fős faluban járunk, ami a világ bármely részén magával hozná az unalom, a sivárság életérzését, de Izlandon vagyunk, ahol olyan közel van a menny és a pokol, hogy néha már látni sem lehet az elmosódó határokat. A szerző előző köteteiben is valahogy ezzel a kérdéssel találkoztunk. De meglepő módon most nem a viszontagságos természeti erők hozzák be a két valóság nászát, hanem az emberben rejlő életérzések. Mert mi a jó, s mi a rossz? A Kötöttárugyár gazdag és ambiciózus igazgatója egy nap eladja mindenét, lemond csodálatos szépségű feleségéről és gyermekeiről, hogy minden idejét a csillagoknak szentelje és antik csillagászati köteteket vegyen. Mi a jó, s mi a rossz?
Talán a vágy az, ami összeköti a jót a rosszal, a mennyet a pokollal, ami átjárhatóvá teszi a nappalokat az éjszakával, mely láthatatlanul lopódzik be a kisemberek szívébe, hogy erőt pumpáljon a túléléshez és fügét mutasson a halálnak. Annak a halálnak, ami folyton ott áskálódik, s az ember nem tehet mást, mint "szó szerint halottnak kell lennie ahhoz, hogy ne gondoljon halálra".
Ebben a faluban, ahol nincs se templom, se temető, annál inkább vannak egyszerűségükben is különleges emberek. Ha lepattintjuk a külvilág kutakodó szemüvegét, a valóságot csak önmagában szemléljük, akkor valahogy mindent másként látunk. Ezzel a látásmóddal ajándékoz meg bennünket Stefánsson, az emberek szívébe furakodhatunk, oda ahol minden születik. A vágy, a szerelem, a harag, a düh, a kíváncsiság, a félelem és a fájdalom. Minden máz lecsurog erről a prózáról. Olyan eredendően szép, mint maga a létezés.
A szerző puha érzékenységgel fordul szereplői felé. Esendőségükben, ítéletmentesen képes odaajándékozni nekünk őket. Láttatja hibáikat, testi csúfságukat, olykor orrfacsaró szagukat, de mindezt felülírja szerethetőségükkel. Csodálatos finomsággal ábrázolja például a nőket. Mintha mindegyikhez gyöngéd szálak fűznék, ismerné a bennük rejlő titkot, észrevenné azt, amit csak ők maguk látnak, sőt talán azt, amit csak a teremtőjük képes látni. Az egész könyvet ez a látásmód hatja át, ezért olyan nehéz kilépni a valóságba, élni életünket a korábbi mederben. Fél napig zombiként keringtem Budapesten, mint aki sokkot kapott, mintha egy rossz bolygón landoltam volna. Ilyen értelemben tekinthetjük a könyvet romantikus regénynek, egyfajta fikciónak, mely a maga naturális ábrázolásában mégis idealisztikus és vágyott valóságot tükröz.
Mindehhez társul Jón Kalman Stefánsson prózája, amiről már eddig is ódákat zengtem. Nem tudom most sem másként bemutatni, mint egy lélegzetelállító, páratlan költői alkotást. Az én szavaim kevesek is ehhez, szóljon inkább ő maga...
Őszinte szívvel ajánlom a kötetet olvasásra mindenkinek, aki szeretné a kíméletlen valóságot kicsit másként látni!
Hozott pontszám: 5* kedvenc lett
2022. január 9., vasárnap
Teljesebbé válni - Önfejlesztés, önmegvalósítás, önmeghaladás
Bagdy Emőke, F. Várkonyi Zsuzsa, Orosz Katalin, Kádár Annamária
A négy közismert pszichológus rengeteg fontos információt ad át a lehető legegyszerűbb módon, számos saját élménnyel felturbózva. Aki még soha nem tanult személyiséglélektant vagy fejlődéslélektant, annak számos új információt adnak a leírások, sőt, aki már kezdte elfelejteni hogy is volt, annak is jól jöhet egy frissítő.
Bagdy Emőke konkrétan végigmegy az Erikson-féle személyiségfejlődés modellen, ami segít megérteni, milyen kihívások mentén alakulunk egészen pici korunktól kezdve. Aztán rátér az énvédelem hasznos mechanizmusaira, bemutatja milyen ügyesen hasítunk, projektálunk és hasonló csemegék. Alapgondolata ugyanis az volt, hogy önismeret nélkül megvalósíthatatlan lehet az önmegvalósítás, könnyen a manipulációk gyötrő hálójában végezzük. Ezért megy bele a kérdésbe, hogy mi valójában az önismeret? Hasznos tanulmány, sok érdekes gondolattal.
F.Várkonyi Zsuzsától is sokféle bölcsességet tanulhattunk már eddig is. Most a Maslow szükségletpiramis mentén vág neki az önmegvalósítás témájának, majd Eric Berne Sorskönyvének sarkalatos pontjait emeli ki, melyek azokat az önmegvalósítást tiltó, belénk nevelt recepteket emeli ki, ahol elakadásaink születnek. Az túlzott alkalmazkodási készségünk, az énképet romboló számtalanszor hallott szülői mondatok hosszú sorát érdemes átvenni, mert ezek valóban blokkolják a vágyott önmegvalósítást. Érdekes volt ezeket ismét egyben látni. Azt gondolnánk, hogy ezek az élet velejárói, mindenki ilyeneket mondogat és hasonlók, de ha most tényleg szeretnénk megélni önvalónkat, akkor gondoljunk csak bele, nem lehet ilyen rögzített tilalmak páncéljában menetelni.
Orosz Katalintól eddig még nem olvastam. Sok hasznos gondolatra irányítja rá figyelmünket, ő kicsit jobban belemegy az önbizalom kérdésébe. Hogyan alakul ki a biztonság, önmagunk elismerése? Itt is nagy szerepet kap a neveltetés és a nevelés kérdése. Leragadunk a gyermekkorban, de muszáj is, mert anélkül képtelenség megérteni miért rójuk megmagyarázhatatlan köreinket. Nála nagyon hangsúlyos az öngyógyítás s ezzel összefüggésben az autogén trénig és relaxáció alkalmazása. Nem akar meggyőzni, csupán leírja, hogy hosszú évek alatt mit tapasztalt. Ő olyan szempontból továbbmegy, hogy nem elég az önismeret, hogy tudom, hogyan működöm, kell a cselekedet is, fejlesztenem is kell magamat, ha alakítani szeretnék bármin is. Egy kliense példájának segítségével mutat rá annak jelentőségére, hogy engedjük el befeszüléseinket. Hagyjuk békén önmagunkat és csak figyeljünk saját hangunkra, igényeinkre, melyek lassan befutnak majd hozzánk! Ne hagyjuk, hogy csak a szenvedés legyen életünk motiváló energiája!
Kádár Annamária írása arról az önmegvalósításról szól, ami túlszárnyalja hajdani önmagát, napról napra jobbá válik. A mesevilágból Csipikét, a törpét hozza példának, de szemléletesen tárja elénk Kőrösi Csoma Sándor életét is, akinek önmegvalósító útja semmiképp sem nevezhető zökkenőmentesnek. Szóval készüljünk fel, hogy a miénk sem lesz az! Kádár Annamária is a Maslow szükségletpiramis segítségével szemléltet. Tetszett, hogy ő kicsit más dolgokat hangsúlyoz, mint Várkonyi Zsuzsa, mégis mindkettejük gondolata jól illeszkedik a témába. Ami viszont különösen tetszett nála, hogy igazán előtérbe kerül, hogy aktuális és ideális énképünk hogyan csavarodik egymásba, miként tud lassan pillangó módjára jobbik énünk megszületni. Kádár Annamária hosszan sorolja az önmegvalósító ember jellemzői, melyeket még Maslow gyűjtött egybe. Jó ezeken végigfuttatni a szemünket, kicsit ráncba szedi az embert. Ahogy oldalakon keresztül olvassuk a jellemzőket, rájövünk, hogy valójában pont ilyenek szeretnénk lenni, és már lehetetlenség eldönteni, hogy önmegvalósító emberek akarunk lenni vagy a jellemzőit birtokolni?
Sok hasznos gondolattal találkozhat az olvasó kortól és nemtől függetlenül. Közérthetősége okán már a fiatalok is sokat profitálhatnak belőle, de tény, kicsit messziről közelítenek a témák a gócponthoz. Szívesen ajánlom a könyvet a még gyermekvállalás előtt állóknak, talán az olvasottak fényében kevesebb hibát követnek majd el!
Hozott pontszám: 4
"…a gyerek valóságérzékelésre születéskor olyan fogékony, mintha agya puha viasz lenne. Minden apró, őt ért hatás éles lenyomatot hagy ezen a majdnem cseppfolyós halmazon. Ahogy a gyerek nő, a viasz is kezd szikkadni…"
* * * * *
"Az önmegvalósító személyek rendkívüli emberek, gyakran mégis a hétköznapiság benyomását keltik, mert egyszerűen nincs szükségük arra, hogy bármit bizonygassanak, hogy mások figyelmét felhívják magukra, ezért kerülik a feltűnést, és mernek önmaguk lenni. Az egyéni meglátásokban, a kreativitásban, az aktív életvitelben, a sokoldalúságban, az őszinteségben és hitelességben mutatkozik meg elsősorban az önmegvalósító személy mélységes szabadsága."
* * * * *
2022. január 1., szombat
Klune, T. J. - Ház az égszínkék tengernél
Aztán már az első oldalakon kiderült a személyes érintettségem, mert bár egy nem igazán reális világban járunk, de ebben az úgymond más környezetben is fontos szerepet tölt be a gyermekvédelem, ami az én hivatásom is. Máris megvolt a kapcsolódási pont. Bevallom, hogy az én olvasási élményem ilyen szempontból határozódott meg.
Mondhatnám, hogy egy meséről van szó, és nem is hazudnék, hiszen a modern mesék modern világunk ideáit hordozzák magukban. Linus Baker, történetünk főszereplője egy igazi szürke emberke, egy hivatali tisztviselő, a hierarchia legalján, akinek az a feladata, hogy ellenőrizze a gyermekotthonokat, különösen azokat, ahol valamiféle probléma jelentkezik. Csakhogy ezek a problémák kicsit másfélék, hiszen a gyerekek is másfélék. A különleges képességekkel rendelkező lurkók gyűjtőhelyein járunk. Itt a szigorúan kontrollált társadalmi rendben a másság elég elítélendő jelenség. De még ebben a merev rendszerben is vannak fokozatok, sőt létezik egy "top secret" kategória is, a Marsyas falu melletti szigeten lévő ház, ahová a Rendkívül Magas Felső Vezetés kivezényli Linus Baker gyermekvédelmi ellenőrt. Hat gyerek és nevelőjük Arthur Parnassus helyzetének kivizsgálására kérik fel Bakert.
A sziget és lakóinak megértése fokozatosan történik meg az egy hónapos ott tartózkodás során. Mert együtt kell élni azzal, akit meg akarunk ismerni, meg akarunk szeretni. Linus Baker szigorúan tartja magát a "Szabályok és utasítások" című előíráshoz, mely alapján le kell folytatnia a vizsgálatot. Egy olyan társadalomban, ahol kemény előírások védik a közösség működést, nem egyszerű másként látni a dolgokat. Morózus rendtartás, paragrafusok, a hatalomtól való rettegés diktatúrája neveli a lakókat. De akármennyire is tipikus figurája Linus Baker ennek a rendszernek, a szíve a helyén van. A szív tisztasága teszi képessé arra, hogy helyesen döntsön, meglássa a gyerekekben rejlő értéket, saját eszközeivel megvívja harcát a rendszerrel szemben, az emberi előítéletekkel és nem utolsó sorban önmagával.
Számomra kiemelkedő élmény volt a Klune által megteremtett világ, a lények, a hangulat. Ezért szeretek néha fantasy történeteket olvasni, hogy a saját magam által megteremtett képzeletbirodalmamban kalandozhassam, felépíthessen színeimből és formáimból a soha nem látott valóságot. Érdekes tapasztalás, amikor egy fantasy birodalomban ugyanazok a belső normák élnek, mint bennem. A.S. Neill - Summerhill című könyve ( film is van belőle) jutott eszembe.Teljes párhuzamot láttam a két történet között. Úgy tűnik, hogy ugyanazokat a csatákat vívjuk folyamatosan. Harcot az előítéletekkel szemben, a fásultság, a lustaság, a begyepesedés, a rugalmatlanság és merevség ellen. A könyv üzenete, hogy mélyen magunkba nézve, bátran kérdőjelezzünk meg olyan dolgokat, melyeket szentnek és sérthetetlennek tartunk. Az erkölcsi felnőtté válás megköveteli, hogy belsővé tett szabályok alapján éljünk.
Hozott pontszám: 5