Salev, Zeruja - Szerelmes élet

 

Valami fatális véletlen folytán vettem meg ezt a könyvet, valójában mást szerettem volna. Aztán, amikor egy hete lazításként elkezdtem olvasni, remélve, hogy jó kikapcsolódás lesz számomra, elég hamar gyanút fogtam, hogy ez egy jóval súlyosabb téma, mint aminek befogadására most képes vagyok. Addigra már képtelen voltam elengedni Jáárá sorsának fonalát. 

 

 

 

 

 

 

Már a könyv első sora olyan intenzív, hogy azonnal  beszívott: 

"Ő nem az apám és nem az anyám, akkor miért ő nyitja ki nekem a lakásuk ajtaját, kitöltve testével a keskeny ajtórést, a kilincset szorítva hátrálni kezdek, úgy látszik, eltévesztettem az emeletet, de a díszes tábla rendíthetetlenül jelzi, hogy ez az övék, vagy legalábbis az volt, és erőtlen hangon kérdem, mi történt a szüleimmel, és szélesre nyitja a nagy szürke száját, semmi sem történt velük, Jáárá, a nevem úgy rezeg a szájában, mint a hal a hálóban, és berontok, a karom hozzádörzsölődik a hideg, sima karjához, áthaladok az üres nappalin, és kinyitom a hálószobájuk csukott ajtaját."

A körülbelül harminc éves Jáárá egy nap összetalálkozik szülei ifjúkori barátjával, Árié Événnel, aki a lány születésekor hagyta el Izraelt, hogy Franciaországban folytassa életét. A hatvan körüli férfi hirtelen feltűnésének okát elsőre nem lehet tudni, de a családban megjelenő feszültség azonnal kitapintható. Jáárá anyja ágynak esik, és kerül minden találkozást Áriéval. Pár nap múltán Jáárá összefut a férfivel egy ruhaboltban, ahol a lány ösztönszerű megnyilatkozása az olvasó számára új megvilágításba helyez mindent. Jáárát ugyanis valami érthetetlen, ösztönszerű "szerelem" hevessége hatja át. Kutakodni kezd a férfi után, gondolatait egyre inkább ő tölti be. Elhanyagolja egyetemi kötelességét, egyre inkább elidegenedik a férjétől, Jonitól, és készülő doktori dolgozatának munkálataival is felhagy. Hamarosan fény derül arra is, hogy a ruhaboltban a férfit kísérő ifjú hölgy nem Árié lánya, de még csak a felesége sem. Hiszen a felesége,  Josephine kórházban van, és már csak napjai vannak hátra. A nő halála után indul a hétnapos gyász, a siva, de ezt már Jáárá a férfi lakásán tölti. Elkezdődik  egy dermesztő szenvedély, ami a legkevésbé sem a könyv címére utaló szerelem. 

Zeruja Salev a kortárs izraeli irodalom kiemelkedő alkotója. Ezzel a könyvével számomra teljesen világossá vált, hogy hihetetlen erős alkotói géniusz, porrá zúzott engem is, és a lehető legközelebb vitt a téboly természetéhez. Prózája egyszerre ötvözi a zsidó hagyományokat és a huszonegyedik század modern izraeli életet. A köteten végigvonul Jáárá doktorijának témaválasztása mögött meghúzódó szimbolika, a Jeruzsálemi Templom pusztulásának motívuma. Ez a folyamatosan ott csörgedező patakocska végig éreztette velem, hogy nem leszek képes teljesen átérezni a kötet mondandóját. Mert hiába ismerem a zsidó őstörténetet, az ószövetségi iratokat, azt, hogy a Jeruzsálemi Templom hogyan jelenik meg és milyen jelentőséggel bír ennek a népnek az életében, azt maximum sejthetem. Mégis, ahogy írtam, nagyon erős hatást képes gyakorolni az olvasóra. 

A könyv számomra egy  függőség, vagy a függősség története. Zeruja rendkívül jól mutatja be a kötődés beteges állapotának kialakulását, ahogyan fokról fokra behálózza, majd gúzsba köti áldozatát. Egy mindkét oldalról maximálisan abnormális kapcsolat, ami ez alkalommal a szexuális vonzalom ruhájában tetszeleg. Árié a maga hatvan évével delejező hatással van a lányra. A szöveg sokszor már a groteszkbe hajlik, ahogyan ábrázolja a férfi testi valóságát. Árié tisztában van a lány feletti hatalmával, a kisujját sem kell mozdítania, hogy elérje célját, és a későbbiekben is ügyesen húzza-ereszti a szálakat. Az olvasó mindvégig a lány gondolataiban van, érzékeli az ambivalencia kettősségét, egy folyamatos libikóka játékot, a  "se veled, se nélküled" őrületét. Az elbeszélés egyrészt csak a lány rögzült vonzalmát láttatja velünk, másrészt kisajátító nézőpontja a "vagina monológok" stílusán keresztül érzékeltet. A nő, aki bár joggal gondolnánk, hogy egészében érzékeli magát egy férfivel való kapcsolatában, mégis csak testére, illetve testének egyik legkisebb résére zsugorítja jelentőségét. Kellett nekem ehhez négyszáz oldal, hogy én is képes legyek elképzelni ezt a fajta beszűkülést, de ahhoz biztosan nem kellett ez a terjedelem, hogy átérezzem a kapcsolati függés poklát. Amikor a szenvedély  eluralkodik az egyénen,  a józan ész halvány sugara úgy tűnik el, mint a nap hevében felszáradó zápor cseppjei. A teljes kontrollvesztés állapota, a magába záródó lélek igazságának Bábel-tornya. 

Érdekes volt számomra a könyv lezárása, a búcsúkép, mert habár nem tudjuk mi lesz Jáárá sorsa, ez mégsem egyértelmű nyitott mondat. A szimbólumok jelentősége nem vesztett erejéből az utolsó sorig. 

Nagyon megterhelő olvasmány volt számomra a kötet. Tudom, hogy zseniális alkotás, hiszen csak azért volt képes ilyen hatással lenni rám. Nem a falhoz vágós, hanem a tébolyító kategória. Bezárva lenni egy ilyen nő fejébe egyébként sem egyszerű feladat, ezért kifejezetten mentálisan éppen erős állapotban olvassa az, aki erre vállalkozik. Persze a túlságosan józan hozzáállás viszont nem teszi érthetővé a helyzet átélését. Ezért is gondolom, hogy megosztó könyv. 

Hozott pontszám: 5

Zeruya Salev

Színia - Boldogasszony nevében

 Ősi magyar női titok

Nagy elánnal vetettem bele magam a könyv olvasásába, hiszen az egyetemes, átörökített tudás, az ősképek, a női szimbólumok témája jó ideje érdekel. Kicsit arra számítottam, hogy a könyv fókuszában majd az áll, hogy ez a magyar népkultúrában hogyan jelent meg és mi maradt belőle. A kötet eleje teljes mértékeben teljesítette ezeket az elvárásaimat, sajnos később meg-megcsúszott számomra a hangnem.

Elindulunk természetben és teremtésben megjelenő  női erőtől, mely gyönyörűen megfogalmazva egy befelé-lefele forgó szívóerőt jelent. Olyan, akár egy vízörvény. A nő természetéből adódóan egy  befogadó jellegű minőség, a család középpontja. A szerző a rovásjelekkel való egyezését hangsúlyozva írja le, hogy "a nő eredendően jó". Majd a férfi szerepét és jellegét mutatja be, illetve a kettőjük kapcsolódását, s ezeket szintén összefüggésben az ősi rovásírás jeleivel. Számomra ez mind elfogadható, és én magam is hiszem, hogy az írásjelek kifejezték azt, amit ábrázoltak. Hiszen maguk a betűk is szimbólumok, nem azért lett valami olyan jel, mert az volt praktikus, vagy ez jutott volna őseinknek eszébe. Ahhoz, hogy ezt átérezzük és megértsük, meg kell tanulnunk azonosulni a gondolkodásnak  az eredeti formájával, a jelöléssel,  ami nem is olyan egyszerű a huszonegyedik század emberének. Ezért, akinek nincs még ebben korábbi tapasztalata, annak felfoghatatlannak és erőltetettnek tűnhetnek a szerző által közvetített gondolatok. 

"A női erő" részben szó van még a női élet néhány kiemelkedő pontjáról, úgy mint a feladatok, anyaság, beavatás, esküvő, tisztulás, fogamzásgátlás, áldott állapot, szülés, bábák, apás szülés, apácák, páratlanul, álerkölcs, egyenjogúság, anyós-meny viszály és hasonló szócikk jellegű gondolatokról. 

A következő fejezet a "Vallás, Isten" címet kapta, és számomra ugyancsak kaotikus voltak az abban egymás mellé tett gondolatok. Nem szeretnék rosszindulatú lenni, mert ez a rész is sok tartalmas és tiszta gondolatot vetett fel, de ezek logikája, egymásba kapcsolódása elég sajátosan valósult meg. A harmadik fejezet a "Pénz" címet viseli, ami haszonról, üzletről és gyógyulásról szól, de előkerül a kérdés, hogy  Jézus tényleg zsidó volt-e? A leírtak a szerző saját személyes élményeit, megéléseit tartalmazza, ami tiszteletet érdemel, de valahogy ez nincs összhangban a kötet jellegével. Az biztos, hogy a pénzügyek nem spirituális dolgok, nem lehetnének árucikkek a lélek és gyógyulás ügyei. Itt már teljesen elvesztettem a kapcsolatot a könyv eredeti célját illetően. 

De "Az én házam az én váram" fejezetben sikerült picit visszarázódnom, hiszen a kintről és a bentről volt benne szó, s ez utóbbi a női szerep színtere, az otthon, a fészek helye. A magyar házról, külső és belső felépítéséről kapunk kicsit képet. Itt is számos szívmelengető gondolattal találkozhatunk, legfőképp azzal, hogy semmi sem volt véletlenül ott, ahol, mindennek megvolt a szerepe és szimbóluma. A kötetben még szó van a magyar táplálkozásról, ősi terményeinkről, edényekről, ételekről. Nagyon szépek azok a motívumok, melyeket a szerző kiemelt a magyar ételkészítésekből, például amikor a bejglik spiráljáról, a linzer mintázatáról, vagy a hold alakú kifliről mesél. Belenyúlunk a fogyás témájába, a szénhidrátok és cukor kérdésébe, s jótékony szabályokat is kapunk zárógondolatként. A kötet  utolsó harmada  a gyógyulással, gyógyítással foglalkozik. Ugyanazt érzem, mint a korábbi részeknél, hogy sok alapvetően értékes gondolat villan elő, de nekem továbbra is hiányzott az egészet összekapcsoló összeszedettség és rendezettség. 

Mindenféle stílusjegyek keveredtek ebben a könyvben; néha lexikonban éreztem magam, néha erkölcsi tanítások nyomása alatt. Kidolgozatlannak, összecsapottnak érzem az egészet, ahhoz képest, hogy ezeket a gondolatokat mennyire alaposan alá kellene támasztani. A hangneme az, ami végül is folyton kidobott. Egyébként szerkesztés szempontból kedves, baráti kötettel van dolgunk, de valahogy a szöveg közbeni smile-k, a kiemelések és tagolások gyerekesek, és sajnos volt kép, ami belelógott és kitakarta a szöveget. A legutolsó szakdolgozatban is van tartalomjegyzék, no itt az sincs. 

Szép és fontos dolgokról nem szabadna ilyen igénytelen minőségben kötetet kiadni. Eltolódnak a hangsúlyok, hiteltelennek tűnik. Pedig én tudom, hogy az alapvető mondanivalója helyes és jó. Nagyon kellene, hogy a mai kor embere, asszonya és lánya is átlássa ezeket, de a stílus sajnos így szűk réteg számára lesz befogadható. Vérzik érte a szívem, de néhány gondolatát még így is magamba oltva viszem tovább. 

F.Fincher, Susanne - Mandalakészítés

Ez a könyv egyedülálló a maga nemében, én még közel sem találkoztam a témát ilyen gazdagon és sokoldalúan bemutató  kiadvánnyal.  Rengeteg kérdésemre választ kaptam, közérthető módon, érdekesen tálalva a mandalák világát. Az egyetlen bajom, amit akár orvosolhatná is egy szemfüles kiadó, hogy a könyv beszerezhetetlen. Néha felbukkan egy példány "tízen ezer" forintért, de ez nem egy elérhető kategória az érdeklődők számára.Szóval, rajta, rajta!

Susanne Fincher egy személyes tragédia kapcsán került először kapcsolatba a mandalákkal, aminek orvoslásában a rajzolás segítette, nevezetesen a mandalák rajzolása. Hamarosan szenvedélyévé és kutatásának területévé is vált ez az ősi motívum, mely évezredekre visszamenőleg megtalálható a kultúrtörténetben,  sőt magában a természetben is, ezer alakban, szebbnél szebb formában. Aki behatóbban foglalkozik a mandalákkal, az elég hamar rábukkan Carl Gustav Jung nevére, aki szintén saját tapasztalatai révén kezdett vizsgálódásba. A mágikus kört, központot jelentő mandala Jung szerint a legmélyebb Énnel áll kapcsolatban. Szerinte a legismeretlenebb, egyúttal a legteljesebb személyiségünk ölt testet ezekben az ábrákban. Tulajdonképpen nem kevesebbet állított, minthogy a mandala  a személyiségünket tükrözi vissza maradéktalanul. Ez az alapmotívum már a kisgyermek korai rajzai között is megjelenik. Susanne Fincher sokszor hivatkozik Joan Kelloggra, akinek neve számomra sem volt ismeretlen. Aki olvasta Molnár V.József gyermekrajz elemzéseit és az ezzel kapcsolatos alapmotívumokat, az majd elismerően bólogathat. Hiszen a kicsi gyermek első firkái között hamar megjelenik a mandala, a kör kereszt figurájában.    A kötet első fejezete egyrészt a mélylélektan oldaláról közelítve mutatja be a mandalákat, másrészt kitér néhány korábbi megjelenési formájára. (Zikkuratok, Stonehenge, a katedrálisok rózsaablakai éppúgy, mint Bingeni Szent Hildegard munkái) 

A mandalák  értelmezése a jungi felfogást követi. Van ugyan egy rövid tájékoztatás erről, de a kötet inkább gyakorlatias jellegű. A második fejezet abban segít, hogyan kezdjük  el a mandalával végzett munkát? Mi kell az alkotáshoz, hogyan álljunk neki: A mandalakészítés nem csupán a megrajzolást magát jelenti, hanem az elmélyülést, a rajzot, a címadást  és egy reflexiót is, mely a kép által kiváltott gondolatokat és érzéseket jelenti. A harmadik fejezet a mandala színeivel foglalkozik, ez nem más, mint egy kis színtan. Helyet kap a körvonalak  jelentősége is. A negyedik fejezet a színkombinációkról mesél. A téma érinti Goethe színtanát, a hagyományokban fellelhető színhatásokat és a csakrákkal kapcsolatba hozható színeket. Ezeket a fejezeteket természetesen nem elég egyszer elolvasni, meglátásom szerint sok idő és gyakorlás kell ahhoz, hogy megpillantva egy alkotást minden összefüggést meglássunk. Itt kapnak szerepet a mandalán megjelenő formák is. Az ötödik fejezet a számokkal és az alakzatokkal foglalkozik. A számokat 1-13 veszi végig részletesen, a formák közül pedig  a rajzokon leginkább megjelenőket mutatja be. (állatok, kör, kereszt, cseppek, szívek, végtelen, villám, csillag stb.)

Aztán elérkezünk a hatodik fejezethez, ami a Mandalák Nagy Körét mutatja be. Ez volt a könyv csúcspontja számomra. Szimbólumrendszere, gondolatvilága végtelen nyugalommal simult bele saját világképembe. Olyan kézenfekvő volt számomra, mintha mindig is tudtam volna, egy csepp ellenállást sem váltott ki belőlem. Egyébként ezt elmondhatom a könyv nagy részéről is. 

A Mandalák Nagy Köre a ciklikusságra épít, amely megjelenik az emberi életben, a természetben és egyáltalán minden energia áramlásának alapja. A tanulmány ezen része épít egyrészt Jung munkásságára, de Edward Edinger (1987) Esther M. Harding valamint Joan Kellogg és Francesco Di Leo vizsgálataira is.  Az emberi élet szakaszait aszerint figyelte meg, hogy milyen fokon áll az egyéniesedésben, vagyis az Én és az ego viszonyát  és távolságát nézte. Az Én és az ego egybeesését látták a kisgyermekek rajzain, majd tapasztalható volt a fiatal felnőtteknél az ego leválása az Én archetípusos szerkezetéről. A könyvben ez teljesen közérthető módon szerepel, és Fincher itt egy nagyon szemléletes tortás példát is hoz a gondolatmenet illusztrálásához. Ez alapján 12 ciklust lehet elkülöníteni. Mindegyik ciklusnak megvan a maga jellemzője és a hozzá tartozó mandalaképe is. Olyanok mint például az Űr, Üdvösség, Labirintus, Kezdet, Sárkányharc, Működő ego stb. 

Az utolsó fejezet a Körtánc nevet viseli és bemutat néhány esetet. Egyrészt az alkotóról mond meghatározó információkat, bemutatja a készített mandaláját, majd ráirányítja figyelmünket arra, hogy mi mindenre érdemes figyelni. Itt szerepet kapnak a színek, a számok, a Nagy Körben elfoglalt helye (típusa), a figurák és színek társítása. Természetesen senki nem fog ettől gyógyítóvá válni, de talán kap egy kulcsot ahhoz, hogy mélyebben tudjon saját elakadásaira tekinteni, hogy hol tarthat ebben a folyamatban. 

Mind a szerző, mind számos példa is igazolja a rajzolás, az alkotás jelentőségét egy lelki probléma esetében. Természetesen itt van nekünk Jung is, aki saját magát vizsgálta először e tekintetben, hogy aztán betegein alkalmazza eredményeit. Akit bővebben érdekel a téma, hogyan indult ez az egész nála, illetve első betegének részletes bemutatását is Jung-Mandala című kötetéből ismerheti meg. (Nekem, aki nem vagyok pszichológus, ez már kicsit bonyolult volt.)  Susanne Fincher könyve viszont az első sorától az utolsóig jól olvasható, nyelvezete nem bonyolult, számos példa, illusztráció és idézet segíti az olvasót a befogadásban. Meleg szívvel ajánlom! Az utóbbi időszak kiemelkedő lélektani írása volt számomra. 

Hozott pontszám:5* (kedvenc lett) 

Most ilyen szemmel tekintem meg még novemberben készült mandaláimat :)

Bátran ragadjatok zsírkrétát, ceruzát, ebben nincs jó vagy rossz alkotás. Mind tökéletes. 

 

Szávai Géza - Láss csodát!

Már a kötet alcíme is sokat sejtet    "A rajzban gondolkodó gyermek". Szávai Géza abból az alapvetésből indul ki, hogy a gyermek mindent a felnőttektől tanul vagy tőlük les el. A beszédet, a nyelvet, cselekedeteit és igen,  rajzolni is elsősorban a családban tanul meg. Noha rajzolás nélkül nem nő fel egyetlen gyermek sem, ahhoz, hogy eljusson az élethű ábrázolásig még hosszú az út.  Hosszú, de nem kevésbé érdekes. Ezt a fokozatosan kialakuló ábrázolás előtt időszakot veszi górcső alá a szerző, és empirikus eszközökkel vonja le következtetéseit. A tapasztalat megszerzéséhez pedig saját gyermekének és unokáinak az alkotásait elemzi. Beláthatjuk, hogy szinte egy egész élet tapasztalata sűrűsödik munkájába, azonban megállapításainál figyelembe kell venni néhány ezzel járó tényezőt is, melyet a tanulmány végén fejtek ki. 

Szávai Géza elsőként a látás mibenlétét kutatja. Majd szorosan ezután a látás élményének a visszaidézését, a rajzolást. Ez a rajzolás nem feltétlenül jelent papírt és ceruzát. Ez a rajz a gyermek pici tenyérkéjének íve a levegőben, ujjának fürkésző nyoma a homokban, az ablak párájába vésett barázda. Mint egy belső látás kivetülése a tőle távol álló anyagban. A papíron megjelenő nyomok már a felnőtt számára is nyilvánvalóvá teszik azt, hogy a gyermek másként lát. Esze ágában sincs leutánozni azt, amit fotografál, az ő látása a lényeglátás. A felnőtt ekkor megtanulhatja azt, hogyan lát a gyermeke, mert a rajzaiban pontosan ez mutatkozik meg. Aki szellemi élménnyé teszi önmaga számára a gyermekeket, az részesülhet ebben a csodában. Ha összegezzük a szerző felvetését, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy minden felnőtt rendelkezett valaha ezzel a képességgel. Miért gondoljuk azt, hogy ma ez már nincs így? A világ belső képeket hív elő belőlünk, benyomások keletkeznek bennünk, és mindaddig, amíg teret biztosítunk ezek kifejeződésének, addig tudunk rajzolni. A vizuális ábrázolás oktatásszintű bevezetése az életünkbe az egyedi hangok, egyedi látások elnémulását eredményezi. Sok felnőtt frusztrált és azt gondolja, hogy nem tud rajzolni, mert magának a szónak a jelentése is messze került attól, amit a kicsinyek életében jelentett valaha. A lényeglátásról és a játékról  átkerül a hangsúly az ábrázolásra, a megfelelni vágyásra. "A gyerek nem azért rajzol, mert „alkot” vagy önkifejez, hanem azért, mert játszik, gondolkodik életkora adott szintjén.[1]" írja Szávai Géza. Ennek a gondolatnak alátámasztásául hozza az unokái rajzait. 

A képek jól tükrözi azt a belső utat, melyet  a gyermek jár. A születés, a gyász nagy témái az ünnepek kapcsán jelennek meg életében. Ezek a heves és összetett érzések a legkülönbözőbb módon láthatóak a gyermek alkotásaiban. A lelkes nagyapa itt belső szubjektív érzéseit és tudását használja fel a képek elemzésekor, de vitathatatlanul logikusan gondolkodik. Az elemzésénél figyelembe veszi a lapkitöltést, a színek használatát, az alakok közti arányosságot, és azokat a nem valósághű részleteket, melyek a gyermeki gondolkodás sava borsát adják.

            A rajz mibenlétét gyönyörűen fogalmazza meg a szerző: „A rajz rögzített látás, a gondolkodó látás műve.[2]” Bár látásunkban általában nem vagyunk korlátozva, de a láttatásban már megvannak a magunk határai. A művészek képesek a hagyományos értelembe vett láttatásra, ők rendelkeznek azzal a reprodukciós képességgel, melyben a többiek látására számítva, át tudnak adni élményeket. Egy olyan élményszerű ábrázolás ez, mely gondolatot ébreszt a szemlélőben.  De, mi a helyzet a kisgyermek látásával? A kisgyermek rögzített látásában egyszerre lát és gondolkodik, de mellőzi az ábrázolási fogalmakat. Világképet tükröző, fogalmi látása van. A nagy művészek pontosan ezt az egyediséget, ezt a látásmódot szeretnék előhívni magukból akkor, amikor saját stílusukat, egyéniségük hangját keresik. Ezen felbuzdulva biztatja olvasóit Szávai Géza, hogy tanuljanak látásmódot a gyerekektől.

            A „Tartószók és szótartók” című fejezetben a szerző a vizuális ábrázolás és a nyelv fejlődésének folyamatát tekinti át. Vajon lehet-e azt feltételezni, hogy a nyelv halandzsája, a vizualitásban a firka? Az együtt szórakozás öröme és játéka. Mint közös játék, az együtt tanulás eredménye is. A közös beszédtanulás mintájára, a közös firka és rajzolás is lehet a gyermekfejlődés útja. Az emberek együttélésében is alakul a látás, mely kölcsönösségen alapul, így társas folyamatként értelmezhető a szerző hitvallása szerint. A közös rajzolás során, gyakran hangzik fel a parancs (?) „Nézd, mit rajzoltam!” A közös képfelismerés, a fantázia játéka, de egyben a gyermekben kialakuló asszociációs képesség fejlődésének állomása. Nem szabad lebecsülni és bagatellizálni a gyermek jelentéskeresési erőfeszítéseit, hiszen a kétdimenziós, sík képi világban próbál értelmet találni. A fejlődésnek ebben a fázisában segíthetünk jelentést társítani a megjelenő formákhoz, ezzel segítve a gyermek kognitív fejlődését.

            Elvitathatatlan tény, hogy a gyermekek szeretnek rajzolni, nyomot hagyni. De vajon mi áll ennek a hátterében? Sokan, sokfelől közelítettek a kérdés megválaszolásához. Feltételezhetjük, hogy kitalált, fiktív világok közül, úgy, mint a mese, a halandzsa, az álmodozás; a rajzé a legmegfoghatóbb, a legvalóságosabb. Számos rajzzal és történettel indokolja a szerző ezt az állítását. Többek között ezért rajzolnak a gyerekek mindig egész alakot, sohasem portrét. Egy fej csak úgy magában? Olyan nem létezik. Mint ahogyan a lerajzolt személy is csakis a papíron lehet jelen.  Sehol máshol. Egy négyéves számára ez mindenképp így van. A későbbiekben tudja csak a két jelentést szétválasztani. Az általa említett példában  a gyerek hat és fél éves korára, és csakis kérésre volt hajlandó test nélküli alakot rajzolni. A gyermeki lélek nyugalma kell hogy megjelenjen a papíron! Egyfajta rendeződésnek ad tehát helyet a vizuális munka. Ezt a gondolatot erősíti a szerző édesapa, amikor a kutyát rajzoló kislányának lelki erőfeszítéseit vizsgálja. A lelki megnyugvás és feldolgozás egyfelől egy versike és ének dünnyögésében, másfelől az ehhez társuló fizikai munka, a rajzolás révén történik meg. A kutya kapcsán fellépő ambivalencia; a félelem az állattól, de egyben a pajtás utáni vágy alkalmával is segít a gyermeknek dűlőre jutni. Emellett az elpusztult kutyus gyászolásában is oldódást eredményezett a rajzolás. Akkor tehát, amikor arra keressük a választ, hogy miért szeret annyira a gyerek rajzolni, akkor a feszültségoldás lehetőségét sem szabad figyelmen kívül hagyni.

            Aki a gyermekrajzok értelmezésére vállalkozik és szándékában áll általánosságokat megfogalmazni, annak nagy merítést kell alkalmaznia, hiszen számos egyformaság mellett a gyermek, mint minden ember, egyedi. Fejlődése és jelleme alapján sem szabad kizárólagos sémákban gondolkodni. A gyermek a rajzain sajátosan sűríti vagy tagolja a jelentéstartalmakat.  A térlátása és annak ábrázolása is egyedi, a már korábban említett lényeglátása is különbözőségre ad okot. A sorrendeknél és arányoknál minden bizonnyal érvényesül a gyermek ábrázolási szándéka, mely szerint kit tart fontosabbnak, kit szeret jobban. Szávai Géza ez utóbbi állítást cáfolja, és azt mondja, hogy nem feltétlenül az érzelmi preferenciák jelennek meg a gyermekrajzokon. Lányának a kis kori rajzát hozza példának, melynek születése közben ő maga is jelen volt, és állítja, hogy az arányok véletlenszerűek voltak, és a rajz egyetlen jelentősége abban állt, hogy a kép át- meg átalakult. Az biztos, hogy a gyermek a fogalmi képzeteit saját képzeletére utalva alakítja ki, ezt a szerző is megerősíti, de nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy  épp lényeglátását vagy fantáziáját használja alkotás közben. Erről a gyermeki fantáziáról és annak gazdagságáról könyveket lehetne megtölteni. A kalandokról, mesékről színes példákat hoz a szerző saját családon belüli gyűjtéséből. A sok érdekes kép, az azokhoz kapcsolódó mesék alapján, minden alkotásnak megvan a maga története.

            A könyv olvasás közben különféle érzéseket generált bennem. A legszebb gondolatok egyike - melyet próbáltam ki is emelni ebben az összefoglalóban-, hogy tekintsük a gyermeket szellemi élménynek. Ha a szerző néhány gondolatával nem is feltétlen tudok egyetérteni, de azt az erőfeszítést mindenképp nagyra becsülöm, melyet annak a titoknak felfedezésére szánt, mely a gyermeki látásmód és ábrázolás mibenléte. Ahogy maga is hangsúlyozta a gyermek egyedi látásmóddal van megáldva, így az ő állításai is ugyanezen alapon megkérdőjelezhetőek lennének. A könyv kapcsán az jut eszembe, hogy ez a kiadvány nem más, mint annak a szellemi kalandnak a dokumentációja, melyet a szerző maga járt be érintettei kapcsán. „A láss csodát!” című kötet másik nagy értéke abban rejlik, hogy egy társas együttlétnek, egy igazi nevelésnek, egy közös kalandra szán időt a szülő. Divatosan szólva, minőségi időt tölt a gyermekével, unokájával. Az igazi megismerés, a rajzok értelmezése is csak így lehet egyértelmű a szülő számára. Nem a szakkönyveket kell bújni, hogy miért piros a ház, és fekete a cipő, hanem meghallgatni a rajzoló gyermeket. Az alkotó kisgyerek úgyis mesél és magyaráz közben, kérdezni sem kell őt. Versben, mondókában, dalban, mesében alkotja meg a maga egységét, járja be lelki útját. Az általánosításra egyébként sem lenne alkalmas a kötet, hiszen egy adott családi miliőben, viszonylag kis számban végzett vizuális alkotások a vizsgálat tárgyai. Talán nem is ez volt a cél, hanem annak bemutatása, milyen személyes is tud lenni a rajzolás, és hogyan lehet a családi kapcsolatok megerősítő malterja. Ez a környezet lehetőséget biztosít egy egészséges lelki-szellemi fejlődéshez.

            A művészetterápiás folyamat megértésének azon részében tudott megerősíteni a könyv, hogy mindenkiben megvan az alkotó ember, mindenkiben megmarad valahol mélyen a lényeglátása. Sajnos az iskolás évek alatt mindenkibe belesulykoltak egy reprodukciós elvárást, időkorlátok közé szorított alkotási igényt, és teljesen elvették tőlünk annak lehetőségét, hogy a rajzolás önkifejezésünk, rendeződésünk, megnyugvásunk és önismeretünk eszköze legyen. Az oktatás szintjére történő redukálás kiüresítette azt, amit valaha a festés és rajzolás jelentett. Ebbe a gyermeki pontba kellene visszatalálni, onnan kibontakoztatni magunkat és megmutatni mindazt, amit látunk, érzünk, érzékelünk.

---

[1] Szávai Géza: Láss csodát! Pont Kiadó, Budapest 2010 – 47.oldal

[2] Szávai Géza: Láss csodát! Pont Kiadó, Budapest 2010- 55.oldal

 

     Szávai Géza 

 

Kőrösi Zoltán - A tárt szárnyú lepke

Kőrösi Zoltán legkedvesebb magyar szerzőm (1962-2016) halálának ötödik évfordulóján ezt a kötetet választottam a rá emlékezésben. A moly.hu oldalon kezdeményeztem egy emlékolvasást, amiről majd bővebben is szeretnék írni, most csak annyit, hogy úgy tűnik tizenkilencen tartottak velem ezen az úton. Itt is, mindenhol is: örök hála nekik. 

A tárt szárnyú lepke a szerző első regénye, mely 1996-ban jelent meg, de nem az első munkája. Hiszen  A testtől való szabadulás útja már mind tartalmában, mind stílusában előfutára volt ennek a könyvnek. De nem csupán ennek a könyvnek. Írói munkásságában mindvégig felfedezhetőek azok a sajátosságok, melyekkel ebben a kötetben találkozhatott először az olvasó. Velem az az érdekes dolog történt meg, hogy csak most, szinte utolsónak kerítettem sort az olvasására. A sajnos  huszonöt évvel ezelőtti kiadást nem követte újabb, és a ragasztott lapok az olvasás végére sok helyen elengedtek. Azt hiszem,  megérdemelne egy új kiadást! 

Kőrösi Zoltán regényének mottójául egy Kafka idézetet hozott, mely előremutat művének témájára, hangulatára. A kafkai gondolatok más helyeken is megjelennek a szövegben, de teljes mértékben átitatódva jelen szerző hangjával. Az álom és ébrenlét határán járunk mindvégig, a fázisok felismerhetetlenségében. Talán a legvégén kaphatunk valamiféle magyarázatot, már ha akarunk. 

Kőrösi Zoltán mindig a lélekről írt nekünk. A test és a lélek kapcsolatáról. Arról, hogyan húzódik meg földi burkunkban a végtelen és kiismerhetetlen lélek, milyen módon tör magának utat a felszínre. A lepke ennek a szimbóluma, az átalakulás, a látszólagos halál megjelenítője. A történet, melyet a szerző választ egy délutáni alvás mozzanata lesz. Az alvások után valami mindig megváltozik, mintha a bútorok is máshol lennének, mintha egy angyal állna az ágy mellett. Ceruzával, majd szigetelőszalaggal jelöli meg a dolgok helyét, hogy tetten érje a változásokat. De nem lehet mindet körberajzolni, az anyagot be lehet határolni, de a láthatatlant nem. Ahogy főhősünk engedi el a racionalitást, úgy hatja át az olvasót is a teljes elfogadás. Ezt a hullámzást kell átvennünk, a megmagyarázhatatlannak tűnő képeket. Főként két cselekmény köré csoportosíthatóak az események, ezek látszólagos folytonosságot mutatnak, de semmiképp sem egy hagyományos regény keretei között mozognak. Az álom, a metamorfózis szürreális világában járunk. Ennek ellenére nagyon visz a szöveg, könnyű átvenni a főszereplők ritmusát. Talán ez azért is lehetséges, mert a hagyományos értelemben "értelmezhetőnek" mondható részletek leírása olyan erős képi világgal rendelkezik, hogy rendkívül kényelmesen tudjuk hozzákapcsolni a szimbolikus részeket. Már ebben a regényben is megjelennek  a szerzőre jellemző szövegismétlések. Ezt, ebben a korai munkájában még nem jellemzi a kifejezett ritmusosság, mely a Magyarkában, vagy a Milyen egy női mellben már olyan gördülékenyen van jelen. 

Ha lehetséges ilyet mondani, a két kissé elkülöníthető szál a történet végére összesimul, megadva az olvasónak a feloldás lehetőségét. Most éreztem először azt, hogy a könyvét vászonra kellene vinni. Lehet, hogy maga az alaphangulat is adta magát, snitteket láttatott, szürreális mozzanatokat, miközben egy folyamatos narratívát  duruzsolt a fülünkbe; félelemről, részvétről, életről, halálról, változásról, figyelemről, határokról, a kintről és bentről. 

Ha a "szürrealitásnál" tartunk volt érdekes tapasztalásom nekem is olvasás közben. Az egyik ilyen, hogy megálmodtam a történet folytatását. Olyan intenzív álmom volt az első éjszaka, hogy le is írtam. Hihetetlen volt olvasnom másnap az éjszakám kőrösis változatát.

Igen erős képi világgal rendelkező történettel találkoztam, még az elején volt egy olyan érzésem, mintha egy gazdag bazárban járnék, ahol az apró  fakkokban nem csecsebecsék, hanem esszenciális lélekkapszulák lapulnának. Mindegyik önmagában is maga a csoda. Szerencsére ezeket az értékes morzsákat a szerző többször is elővette, a fény felé fordítva gyönyörködött bennük, majd szépen beleszőtte a későbbi munkáiba, ahová ezek varázslatosan belesimultak.

Kapcsolatot éreztem az utolsó regénye, Az ítéletidő és A tárt szárnyú lepke között. Mintha egy kagyló két héja lenne, a megnyíló és bezáruló transzcendencia nyomai. Vajon milyen mondanivalója lett volna még számunkra a túl korán eltávozott szerzőnek, mi van az Az ítéletidő után? Talán soha nem tudjuk meg, hogy kaptunk-e irgalmat vagy sem, lapul-e még valami az íróasztal fiókjában, amit nekünk akar üzenni? 

Hozott pontszám: 5

 

Kőrösi Zoltán

(Jászberényi Sándor oldaláról)

"De a tudás azért is tudás, hogy mindeközben azt se feledje: az odafönti hunyorgó csillagokban, az asztalra ejtett kenyérszeletben, a folyóparti gömbölyű kövekben, a kék gázlángban és az állva alvó lovakban, a piros masnis kiskutyában és a fésű fogaira hurkolódott hajszálakban, igen, mindenen és mindenben egy és ugyanaz zakatol, azaz örökmozgó, amiből mi is vagyunk, és amiben, akár az acélgolyók, öntudatlanul járunk egyre csak körbe, látszólag mit sem veszítve a sebességünkből, mégis egyre lassulva és rombolva, egészen az utolsó mozdulatokig, addig, hogy éppen a pusztulásunk lökhesse tovább az újabb és újabb golyócskákat."

"A részvét, ami akár az alámosott löszfal, leomlik.
A részvét, ahogy a biciklivázhoz kötözött kutya sem tud megállni a futásban mindaddig, amíg a szíve az izmaihoz pumpálja a vért."

 "Az ember teste nem arra lett kitalálva, hogy elviselje a lélek szenvedéseit, s a részvét, a részvét, amivel a lélek elveszi a fájdalmat és a szomorúságot, rögvest a test pusztulásában kárpótolja magát."

Moe, Jerry - Gyerekszemmel a függőségekről és a felépülésről

 Remény, segítség és gyógyulás a családok számára

Jerry Moe a könyv megírásakor harminc éve dolgozott alkohol- és drogfüggők felépülését szolgáló programokban az Egyesült Államokban, az arizonai Sierra Tucsoban. Az idők során nagy tapasztalatra tett szert a különböző megközelítésű kezdeményezések kapcsán, és számára is láthatóvá vált az a járulékos veszteség, amit egy függőségben szenvedő ember hagy maga után a családi kapcsolataiban. Az olyan családokban, ahol egy vagy több ilyen szenvedélybeteg él a gyerekek egy életre viszik magukkal a terheket, a gyermeki gondolkodás különböző állomásaiban hol magukat tartják felelősnek mindenért, hol úgy érzik, hogy nekik kell megoldani a problémákat. S valljuk be, ezekben a diszfunkcionális családokban a gyerek nem élheti meg azt, amire rendeltetett, hogy gyermek lehessen a maga egyedülálló valóságában. Sajnos a probléma nem marad a tengerentúlon, bárhol a világban ugyanezek a mechanizmusok indulnak el a szenvedélybetegek körében. 

Magyarországon többen foglalkoznak a szenvedélybetegek hozzátartozóinak problémájával, de közülük is kiemelkedik a Máltai Szeretetszolgálat  A szenvedélybetegség kimondható programja, melynek részét képezi a családtagok megsegítése. Több a témába vágó kiadványuk van, melyek segítségével akár a kisebb gyermekeket is érzékenyíthetjük a problémára. Ezen könyvecskék kiemelkedő alkotása ez a most megjelent kötet, mely már a könyvesboltok polcán is megtalálható. 

Sokat lehetne beszélni magáról a problémáról, de most csak annyit emelnék ki, hogy a szépirodalmi alkotásokat olvasva rendre belefutunk ebbe a tragédiába, mely szörnyű rabságban tartja a családot, billogot nyom az utódok életére. A fékezhetetlen függőségek veszteségek nyomát hagyják maguk után. De ez most nem egy szépprózai megközelítés, hanem leginkább a megtapasztalt esetek gyűjteménye. Mégsem nevezném csupán esettanulmányoknak, mert több oldalról igyekszik bemutatni mind a problémát, mind a szituációkat, mind pedig a szociális segítői megközelítést. Mivel annyira nincs ennek bő irodalma, így úgy gondolom, hogy minden a témával kapcsolatos bemutatás hiánypótló. 

A kötet öt fejezetben tárja elénk a tapasztalatokat. Az első fejezetben Családi portékat találunk, majd a szeretet megtalálásának útjáról olvashatunk. A harmadik blokk az Egyszerű leckék által mesél, majd a Sziklakert részben ugyancsak a családok életében bolyongunk, míg az ötödik fejezet inkább a gyógyulást emeli ki. Végül a csoportfoglalkozásokon alkalmazott játékokat mutatja be, összekötve néhány, a gyerekektől érkező reakcióval. Igazából azt éreztem, hogy a témákat nem is lehet szeparálni, képtelenség elválasztani a sebeket, a bevallástól és a gyógyulástól. 

A kiadvány nem törekszik arra, hogy mélyre ásson, nem kutakodik a miértek után. Magát a jelenséget vizsgálja, a magukat hibáztató gyermekeket, azokat, akik vállukon viszik a családi rendszer terhét. A csoportfoglalkozások kapaszkodókat, kötelékeket kínálnak fel a résztvevők számára, míg közben rávilágítanak arra, hogy : 

"1. Nem én okoztam

 2. Nem tudom irányítani.

 3. Nem tudom meggyógyítani.

 4. Megtanulok gondoskodni magamról úgy, hogy

 5. Megosztom az érzéseimet

 6. Egészséges döntéseket hozok és 

 7. Szeretem magam. "

 

Ezeknek a nekünk kézenfekvő, de számunkra közel sem természetes célkitűzéseknek a  megvalósításában adnak támaszt azok a csoportok, melyeket a szerző bemutat. Aki foglalkozott valaha szociális munkával az tudja, hogy itt is döntő jelentősége van a segítő személyes bevonódásának és a kliens felé való elköteleződésének. Nagyon szép példáját olvashatjuk ennek a kötetben. 

Súlyos téma ez, fájó és lehúzó lehet. Nagyon kell vigyázni, hogyan mutatjuk be a világ számára. Megtalálni az egyensúlyt a közlések és az elhallgatások között érzékenységet kíván mindenkitől. Jerry Moe igyekszik minden realitás mellett is az optimizmusra törekedni, leginkább a sikeresen zárult eseteket szemléltetni. 

Semmiképp sem szépirodalomról van itt szó, de mégsem kifejezetten szakkönyv. Megjósolhatatlan, hogy kinek mit ad. Mivel szakmailag is érint engem a kiadvány, bizonyos szempontból elfogult vagyok. Elmondhatom, hogy bár nagy a latencia, így is épp elég családi tragédiát látunk a mindennapokban, melyek bedöntenek egy családot. Ennek ellenére mégsem természetes az, hogy megtámogathatjuk a gyereket ebben a helyzeteben. A Jerry Moe által bemutatott módszer egyszerre fakad a szeretetből és épít a szakmai felkészültségre. Nagyon tetszett, hogy egy percre sem helyezi háttérbe a gyerekek érzelmeit és annak egyik legfontosabb részét, hogy ők szeretik a szüleiket, csak azt nem, amit tesznek. 

 

Elolvasás után a mérhetetlen tiszteletet éreztem a területen dolgozók munkájával kapcsolatban. 

Még egyszer a link, ahol az alkohol, drog, játék és internet függőségekről és egyéb hasznos elérhetőségről olvashatunk: A szenvedélybetegség kimondható

Jerry Moe