Őszintén szólva már nem tudom, mikor és hogy került a polcomra ez a könyv. Úgy rémlik, hogy olvastam róla egy jó kritikát, amolyan igazán étvágygerjesztőt, de mire meglett a kötet, elhalványult a vágy. Így várakozott csendben, évekig, hogy rákerüljön a sor. Egészen mostanáig, amikor valami regényszerű könyvet szerettem volna olvasni a sok szellem- és lélekbúvár olvasmányaim mellett. A jó regényekre jellemző kikapcsolódást jelentő hangulatot hozta is, de ugyanakkor mégis elgondolkodtató, belsőleg megmozgató könyv volt egy darabig...
Főhősünk, a csinos, jó eszű, huszonöt éves Chajim Vital, a híres Tóra-kommentátor, Josef Vital fia. Az 1570-es években járunk, Cfát városában. Chajim minden vágya, hogy teljes beavatást nyerjen a kabbala tudományába. Egy igazán ambiciózus, szorgalmas, ámde forrófejű, akaratos ifjúról van szó, aki mestere halála után eszményi utódnak tartja magát. A városban azonban nem mindenki gondolja így, s Cordovero mester életének befejeztével felcsapnak az indulatok. Ekkoriban érkezik a városba egy mesésen gazdag, minden tekintetben irigylésre méltó tanító, a kairói Jicchák Lurja rabbi, feleségével és csodálatosan gyönyörű lányával, Francesca-val. Mondanom sem kell, hogy Chajim soha nem tapaszt, izzó szerelemre lobban a lány iránt. Jicchák elfogadja egyetlen tanítványának Chajimot, de már rögtön az elején elmondja, hogy a lánya, nem lehet a fiúé. Vagy a kabbala tudománya vagy a lány. S vajon lehet-e uralkodnia magán egy forró vérű fiatalnak, hogyha egy még izzóbb vágyú hajadon leány kínálja fel néki minden báját? A hírnév és a becsvágy hajtja Chajimot, noha vágyik a tudás megszerzésére is. Mégis, aki valaha is átérezte, mi az igazán átélni a megvilágosodás és a teljes azonosulás utáni vágyat, az csak mohóságot lát a fiú minden cselekedetében. Azaz, a Gondviselés útjai kifürkészhetetlenek! A tanítás nem mindig úgy érkezik és olyan formában, ahogy elképzeljük. Az alázatosság például jó tanító lehet, akárcsak a betegség, a lemondás, a gyász, és sorolhatnám. Chajim sorra kapja a lehetőségeket, de vajon tud-e élni vele?
A könyv első fele tetszett igazán, ahol a szerző azt akarta bemutatni, hogy nem mindig a fehér a világos, és a fekete a sötét. Nem lehet tudni, ki igaz, s ki a csaló. Végig egyfajta rezgésben tartja a főszereplőt és az olvasót is. Ennek a résznek voltak elgondolkodtató részletei, ha nem is túl mélyek és cizelláltak, de azért mégis megmozgatták az embert. Aztán átvált a cselekmény kalandregénybe, majd valami masszaszerű bugyutaságba. Az Indiana Jones extra kiadásában éreztem magam, a frigyláda utáni hajsza már izgalmat sem ébresztett bennem, iszonyú bárgyúnak, gyerekesnek és igénytelennek tartottam. Ezzel sajnos a könyv elejét is lehúzza a sárba. Nem ismerem a kabbalisták világát, de elég profánra sikeredett a bemutatásuk, és a kötet alapjaiban nélkülözi számomra a hiteles judaizmust. Persze van sok utalás a Tórára, Mózesre, de valahogy pont a hit hiányzik belőle.
Így aztán se ez, se az nem lett a könyv. Számomra épp a héber eredetű bóvli szó jutott eszembe erről az egészről.
Így jellemezném egy mondatban az Ingrid Barrøy sorozat második kötetét. S mivel a gyógyulás regénye, így a gyógyításé is, talán ezért tetszett még jobban, mint az amúgy is kedvelt első rész.A láthatatlanokban az észak-norvég sziget életének viszontagságai között hánykolódnak főhőseink, míg a Fehér tengerben - bár ugyanott játszódik-, eltörpülni látszódnak a környezet adta zordságok ahhoz a vak rémülethez képest, amit a II. világháború utáni veszteségek és kiüresedések jelentenek. Amikor nem látod, de tudod és érzed, hogy ott a halál.
Majd látod is.
Ingrid visszatér Barrøy szigetére, ahol egyedül, magányosan, szoros összhangban a természettel, a sziget adta lehetőségek közt próbálja felvenni a korábbi élet fonalát. Hiába a megszokott vidék, az otthon érzete, képtelenség elfelejteni azt, amin keresztülment. Jacobsen a tényszerű adatokon kívül nem mond semmit, de ennek konok szikársága is hűen tükrözi azt a keménységet, amivé a veszteségek gyalulták a lányt. S a partot nyaldosó hullámok újabb keserű hordalékot vetnek a partra; katonák tetemei jelennek meg. De az egyikük még életben van. Ingrid minden erejét bevetve életben tartja a megtalált orosz hadifoglyot, s közben megélheti élete eddigi legszebb szerelmét. A közös nyelv a remény. Habár szavakkal nem tudnak kapcsolódni, a tekintetek, érintések és a mosoly hidat ver a két ember közé. Úgy éreztem, hogy ez a jövő csírája, ama bizonyos gyógyulásnak az első szikrája, amit sorra követnek újabbak. Ahogy alakul és változik az élet, úgy lépnek színre újabb és újabb sugarak. Az emberi kapcsolatokba vetett hit, a megmaradt családtagok visszatérése és az építkezés lendülete adja meg az életben maradáshoz elégséges muníciót.
Persze nem leányregény az egyik legnagyobb kortárs norvég író kötete. Ha kifejezésében nem is szálkás, de mondandójában mindenképp egyfajta komorság jellemzi, mint a világot, ahová megérkezünk. Egyedül lenni ott, ahol egy ingaóra kattogása a legmeghittebb társ embert próbáló feladat, s közben emlékeink tükröződésében látni a hajdani szép napokat.
" ...az újságok abból az időből maradtak itt, amikor Barrøy még közösség volt, emberekkel, állatokkal és egy világítótoronnyal, viharokkal, rendíthetetlenséggel és munkával, nyárral és téllel és jómódú élettel..."
De Ingridben megvan az a makacsság, hogy annak ellenére, hogy anyja halálos ágyán azt mondja neki, adja el a szigetet, mert nem elég erős hozzá, ő állhatatosan kitart mindvégig. Ezt a szilárdságot pedig éppen a sziget adta életforma nevelte belé. Így válhat a robinsoni földdarab a továbbélés magjának termő táptalajává.
Jóleső minimalizmus jellemzi a könyvet, amit éppen ezért nagyon élvezetes olvasni. A megelégedettség érzésével ajándékoztak meg a halként sikló mondatok. Minden a helyén volt. Pap Vera-Ágnesnek köszönhetjük ezt a remek fordítást. Nagyon jó, hogy a Scolar Kiadó átvette az eredeti borítókat, annak letisztultsága összhangban áll a beltartalommal. Jó volt ott lenni Ingriddel a szigeten, és bizony olvasás után napokig űr maradt bennem, mert visszakívánkoztam a könyv világába. Nagyon várom a harmadik részt.
A varázslatos japán módszer, amellyel örökre száműzheted a rendetlenséget az otthonodból
Jó régen beszereztem ezt a könyvet, Marie Kondo rendrakási módszeréről gyakorlatilag mindent tudtam mire sorra került most nálam. Mégis reménykedtem, hogy a gyakorlati útmutatón túl majd kapok olyan megerősítést, vagy mondjuk magyarázatot, ami segít átstrukturálni a még bennem fellelhető rendetlenségeket. Hiszem és vallom, hogy a külső környezet uralta harmónia kihat a belső egyensúlyra is. Nálam mindenképpen.
Aztán nagy csalódás lett a vége és be kellett vallanom, hogy igazuk volt azoknak, akik előttem értékelték a kötetet. A szerzőnek ugyanis nem sikerült szétválasztani a renddel kapcsolatos észrevételeit, a gyakorlati útmutatót és a személyes történetét. Ettől az egész egy idegesítő locsogássá sikkadt. Végig az kattogott a fejemben, hogy tud ilyen rendetlenül gondolkodni és írni? Persze lehet, hogy ez egy erős ítélet, s csupán csak mást jelent számomra egy mondandóban megjelenő szisztematikusság, ami jó esetben a tanítás hatását erősíti.
Így most az én bejegyzésemben sem lesz túl nagy rend.
Tehát volt egy kislány, akit már nagyon korán, mondhatni betegesen korán érdekelni kezdett, hogy miért kell folyamatosan rendet rakni, amit egyszer megcsináltunk az miért nem marad úgy, illetve miként lehetne igazán rendszerezni a dolgainkat? Az évek során kipróbált ezt-azt, s miután a saját szobájában felszámolta a káoszt, rátért a család közös tereire. Azzal a nem kívánatos ténnyel találkozott, hogy a rendetlenség alapvető oka, hogy túl sok holmink van. Gyűjtjük az emléktárgyakat, megőrizzük a fontos eseményhez kapcsolódó apróságokat, rengeteg ajándékot kapunk, nem akarunk megválni a kinőtt ruháktól és se vége, se hossza ennek a sornak. Ha igazán azt akarjuk, hogy rend legyen, akkor ezektől meg kell válni. Ajándékozzuk el őket, dobjuk ki, váljunk meg mindattól, ami gúzsba köti a mindennapjaink takarítási rítusait. No, itt kap a kedves olvasó jó pár kemény mondatot, ami kétségtelenül igazságra épül, de egyetlen aprócska dolgot nem vesz figyelembe a szerző: a tárgyakhoz kapcsolódó érzelmeket. Mert azok is vannak ám. Az érzelmekkel meg nem úgy bánunk, mint a gyakorlati dolgokkal. Próbál ugyan enyhítő tippeket hozzákapcsolni a mondanivalójához -például a ruhák kidobása előtt köszönjük meg azoknak, hogy voltak nekünk, fedték a testünk, örömet szereztek és hasonlók-, így a kidobás máris inkább elválás lesz.
Habár sok dologban egyetértek Marie Kondo-val, hátborzongatónak tartom az olvasottakat ilyen módon. Miután jó pár évvel ezelőtt két hagyatékot kellett felszámolnom rövid időn belül, átértékeltem magamban én is a tárgyakhoz fűződő kapcsolatomat, és folyamatosan emlékeztetem magam a felesleges cuccok birtoklásának veszélyére. Törekszem egyfajta minimalizmusra, de ennek egész más okai vannak, mint a takarítási mizéria. Sajnos ezekkel a meglátásokkal nem találkoztam a kötetben és összességében semmiben nem tudott inspirálni a szerző.
De, azért nem gondolom, hogy valakinek ne segítene ez a módszer. Hiszen az évek alatt a tökélyre fejlesztette a hölgy azt, amit kigondolt. Ezen kívül nagy tapasztalatra is szert tett, és akinek beválik az ő szisztémája, az a buktatókból is sokat fog tanulni.Tehát mindamellett, hogy nekem üres járat lett ez az olvasás, másnak jól jöhet!
Van egy másik könyve is Marie Kondonak, a "Tiszta öröm, A rendteremtés művészete" az még olvasásra vár nálam, adok neki egy esélyt. S hogy stílusos legyek: aztán megválok mindkét könyvtől.
Végezetül megosztok egy veletek egy videót arról, hogy milyen hasznos is lehet ez valakinek. A képek önmagukért beszélnek. Itt az első és a második könyv módszerei egyaránt megtalálhatóak. Aki érintve érzi magát, az ne halogasson, hanem hajtogasson!
A Romkert volt az egyetlen könyve Kőrösi Zoltánnak, amit eddig nem olvastam tőle. A tavalyi évben ajándékba kaptam egy videó linket, amin egy különös író-olvasó találkozót nézhettem meg a könyv kapcsán. Az addigi, amúgy is misztikus kapcsolatom a szerzővel egy újabb megdöbbentő ténnyel bővült. Amikor megnéztem a filmbejátszást, szó szerint bennem rekedt minden hang, és csak annyit mondtam, hogy "ez nem lehet igaz". Akkor épp az Orrocskákat olvastam tőle, és nem kevés különös élményben volt részem közben. Persze lehet mindenre azt mondani, hogy véletlen, de számomra egyetlen mozzanat sem az.
Szóval, a filmből kiderült, hogy a Romkert Alcsútdobozon, az Arborétumban játszódik. Ezt addig nem tudtam. Nem elég, hogy pár utcára, egy kerültben laktam a szerzővel, de öt évvel ezelőtt éppen Alcsúton vettem egy házat Kőrösi Zoltán halálának hónapjában. A halála napja pedig a születésnapom előestéjén van. Sorolhatnám tovább a "véletleneket", de azt hiszem már ez is megmagyarázza, hogy miért érzem azt, hogy figyelnem kell minden szavára.
Őszintén szólva annyira mélyen belém ivódott a kisfilm története, hogy sokáig arra koncentráltam, hogy összekössem a könyv cselekményét a filmben hallottakkal. Aztán szép lassan el tudtam engedni ezeket az elvárásaimat és megérkeztem Mészáros Péter életébe, akinek nem kevesebb megmagyarázhatatlan eseménnyel kellett szembenéznie, mint nekem. Ő is gondolhatta volna, hogy a véletlenek vezetik útját, de ő sem tette. 1996 augusztusában megpillantja volt tanárát, akit követve betér egy antikváriumba. A könyvek közt matatva az egyik példányból kihullik egy fénykép. A lencsébe pillantó kisfiú arca annyira megbabonázza az ifjú egyetemistát, hogy zsebre vágja a fotográfiát. Az 1979-re datált képen egy asszony, egy kislány és egy kisfiú látható, akinek arca annyira ismerősnek tetszett, hogy képtelen volt szabadulni a tekintetétől. Az üzletből kilépve egy könyvesbolt kirakatában megtalálja a gyermeki arc tulajdonosát, egy Kőrösi Zoltánnak nevezett író -akinek akkor jelent meg "Mindenszentek " című könyve-, fényképéből néz vissza rá. De a dátumok és a helyszínek nem stimmelnek. (Mondanom sem kell, hogy épp tíz év a különbség, mint a szerző és köztem) Mit tehetne mást Mészáros Péter, felgombolyítja a múltba vesző események szálait, nyomába ered a fényképen látható családnak. A nyomok pedig az Alcsútdobozi Arborétumba vezetnek.
A történet mégsem egy klasszikus nyomozás leirata, hanem valami egészen különös, szövevényes, egymásba kapaszkodó, önmagába visszatérő és elágazó, kereső-kutató regény, melynek egy a vége: "Kőrösi Zoltán pedig eltűnt.
Különös, de róla azóta sem tud senki semmit."(219.oldal)
Az idők és szereplők homályos és zavarba ejtően ellentmondásos használatával már a Szívlekvárban is találkoztam, de ebben a tizenhét évvel korábban megírt kötetben még tudatosabbnak éreztem ezek alkalmazását. Mintha az idő nem is lenne fontos, csak annak lehetősége, ahogy kapcsolódnak életünk részletei egymásba, egymáshoz. Ennek a kapcsolódásnak fontos jelét véltem felfedezni a fejezetek zárósora és a következő fejezet első sorában. Akár egy szonettkoszorúnál, itt is megegyezik a záró és nyitómondat, szoros keretet adva ezzel a mondandónak. Hiába folynak be az arborétumi élet mozzanatai a jelenbe, azok felkavaró elegyet alkotnak a "Mindenszentek" regény szereplőivel, Mészáros Péter álmaival és saját múltjával is. Nem könnyű olvasmány, kétségtelen, de ne feledjük, hogy a kötet belekerült a "303 magyar regény, amit el kell olvasnod mielőtt meghalsz"(2009) válogatásba, mint a posztmodern magyar irodalom kiemelkedő darabja.
Számos dolgot ki lehetne emelni a történetből, ez a gazdagon burjánzó szövegréteg lehetőséget ad rá. A szerzőre jellemző csodálatra méltó gondolat és szókapcsolások természetesen itt is jelen vannak, s nem egyszer hosszú kacskaringós tagmondatokon keresztül lebegtetik az olvasó lelkét. Ebből a bőségtálból én most mégis ifjú nyomozónkat, Mészáros Péter alakját emelném ki, aki képes belegázolni az időtlenség tengerébe, arisztokratikus nyugalommal áll neki kideríteni azt, amibe belebotlott. Egyfelől körültekintő, másfelől hagyja magát a sors által vezetni, engedi, hogy hassanak rá, mert szabad kicsit megszédülni, szabad kicsit remélni és álmodozni. Mert mire való is az idő valójában?
"Nem azért van az idő, hogy túléljük, hanem arra való, hogy újra és újra átéljük." -írja a Milyen egy női mell című kötetében. Számomra teljesen elképesztő az, hogy immáron az összes könyvét olvasva látom, hogy minden ugyanarról szól nála, hihetetlen rend és egymásban lakás van a szövegek sokszínűségében. Kivételes látásmóddal rendelkezett; ha festő lett volna, valószínűleg elképesztő stílusban mutatta volna meg számunkra azt, ahogy ő érzékeli a környező világot. Párhuzamban áll számomra Mészáros Péter figurája a szerző alakjával. Hiába akart a szöveggel elterelni, nem ő a könyvbeli K. Z., nem az ő felmenői között van a hentes nagyapa, a névváltoztatásra kötelezett előd, nem ő az író, hanem ő az a szívében örökké nyitott ember, aki a történelem minden térdre kényszerítő ténye mellett is képes meglátni mindenkiben a szelíd jóra való törekvést. Magányos vándorlás ez mindkét alak részéről, és sajnos néha nem mi látjuk meg azokat az összefüggéseket, amire vágyunk, hanem az utánunk jövők.
"Bízni persze lehet, és ahogy mondani szokás, bízni bizony kell is,
elhinni például, hogy egy szál kihúzása, fogjunk bárhol hozzá,
felbonthatja a színes gombolyagot, s hogy a történet, az ügy valósághű
rekonstrukciója, mert ki is merhetne itt többre vállalkozni, több lenne
az már, mint jóleső önbizalom, igen, hogy mindannak felidézése, ami
hajdan megtörtént és mára a múltba merevült, talán ha egyébbel nem is,
de vigasztaló sejtetéssel szolgálhat, ha érteni nem is, legalább
meglátni és érezni próbálni, legyen most ez a cél, valljuk be, ez sem
kevés." (11.oldal)
Összecsúsztak egy kicsit a dolgaim, több mint hét könyv vár itt, hogy írjak róla valamit. Az anyukám hirtelen és tragikus halála leállított bennem minden közlési vágyat, most próbálom újraindítani magam. Az irodalom gyógyító hatását mindig is éreztem magamon. Ha kell eltereli a gondolataim, ha kell megvigasztal, megnevettet, viszonyítást ad, tanít, beszél hozzám, társam vagy épp csak ringatózom benne. Az apukám halálakor pontosan tudtam, mire van szükségem, akkor a Narnia Krónikáit olvastam addig, amíg meg nem nyugodtam. Most a legkülönfélébb könyvek olvasásával próbálkoztam, más volt a szerepük, de mindnek helye volt...
Thich Nhat Hanh könyvét már olvastam korábban, mégis ez volt a negyedik könyv, amit választottam a tragikus hír után, s bár címe nyugtatóan hat, mégis ezen a ponton fogytak el a szavaim.
A pici, zsebbe kúszó könyv szerzője egy olyan költő és zen buddhista mester, aki egyben béke és emberi jogi aktivista is. Őszentsége, a dalai láma mellett őt tartják az egyik legnagyobb hatású buddhista tanítónak. Ebben a könyvben nagyon csendes és apró lépésekben hívja olvasóit a meditáció útjára. Tíz fejezetben lassít le és segít abban, hogy megtaláljuk a magunk csöndsarkát. Ez a helyszín kétdimenziós, egyrészt a fizikai adottságokra és lehetőségekre fókuszál, másrészt a belső sarkot kívánja fénybe vonni számunkra. Ha felleljük ezt a lélekudvart magunkban, akkor a belső békénk életterünkre is jó hatással lesz. Ugyanígy egy adott helység lefoglalása a meditációra, elmélkedésre, olyan békeszigetet alakíthat ki, ahová a későbbiekben bármikor megtérhetünk. Hogyan lehet a munkahelyünkön, a lakásunkban, kertünkben vagy környezetünkben egy ilyen területet létrehozni? Ha megvan a helyszín, akkor hogyan tovább?
A tíz lépcső a praktikus életbe ékelődik, áthatja az étkezéstől kezdve az alváson át minden mozzanatunkat. A szerző a megállásra, a tudatos légzésre, az ülés szerepére, a lélegzősarokra, a harang hangjára, a hűtőszekrényben megbújó sütemény kibékülő módszerére, a házi oltárra, a főzésre és étkezésre, a metta meditációra és az alvásra tereli a figyelmünket. De minden szokványos szituációban képes megmutatni valami olyat, amire nem biztos, hogy így gondoltunk korábban.
Ha hagyunk magunknak időt a rövid fejezetek átélésére, átgondolására, akkor képessé válunk a szürke hétköznapok prózai valóságának elemeit kiemelni és egy magasabb szintre juttatni. Lassulni csak lassan lehet, ahogy mélyülni is. Thich Nhat Hanh ezt tárja fel számunkra könyvében, ami leginkább azoknak nyújt segítséget, akik most kezdenék a spirituális létük megélését vagy akik kicsit elveszetté váltak a mindennapok taposó malmában. Kevés szóval szól hozzánk a szerző, a magunk megélései adják majd a végső formáját az elhangzottaknak.
Hozott pontszám: 5(2015-ben olvastam először, akkor is 5 csillagot adtam rá, de mennyire sokat tudott most is adni...)
"Az emberiség túlélése attól függ, képesek vagyunk-e megálljt parancsolni a rohanásnak. A "megállás" a meditáció első mozzanata. A második pedig a mélyre tekintés. Mihelyst nyugalmat, békét és örömérzetet teremtünk a testünkben és az elménkben, jobban meglátjuk problémáink gyökerét, közelebb kerülünk a megvilágosodáshoz, és utat nyitunk a változásnak. A "megállás" megnyitja előttünk azt a folyosót, ahonnan úgy tudjuk szemlélni a negatív gondolatainkat, hogy közben ne vesszünk el bennük...A "megállás" arra is lehetőséget teremt, hogy kapcsolatban kerüljünk mindazzal, ami pozitív és gyógyító erejű"
