Az emberélet két felének lelkisége
Az emberélet két felének lelkisége
Oravecz Imre "A rög gyermekei" sorozatának első része a XIX. század második felébe vezet minket, Szajlára, abba a kis Heves megyei faluba, ahol az Árvai család élt generációk óta. Egy olyan paraszti család mindennapjainak jeleneteiben vehetünk részt, ahol az élést, a túlélést a föld adta és jelentette. Ez volt az a bizonyos rögvalóság, aminek kifejezését használjuk a mai napig is, de igazán átérezni jelentőségét pontosan az ilyen jellegű történetekből lehet. És Oravecz Imre minden fennköltség nélkül mutatja be számunkra ezt a szinte elviselhetetlennek tűnő életet.
A paraszti világról írtak már sokan, mégis a szerző fontosnak tartotta, hogy XXI.századból visszatekintve ismét felállítsa azt a színpadot, ahová elhelyezi alakjait. Ennek oka pedig nem más, mint, hogy rávilágítson a következő generáció Amerikába való kivándorlás-hullámának egész ok-okozati tényére. A trilógia első része még mélyen bele van ásva ebbe a kis völgybe, a földbe, amely a boldogulás záloga. Árvai Jánossal indul a folyam, aki igen okos, vállalkozó szellemű, jó érzékkel megáldott férfi. A szerző rögtön a történet elején rendkívül szemléletesen mutatja be számunkra alakját. Oldalakon keresztül olvashatjuk minden érdemét, szívósságát, kitartását, és aztán egy halk "de" mellett azt is megtudjuk, hogy mi az érem másik oldala. Egy becsületes, erős jellemű családot látunk, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe; hiszen az öregek hozzák a maguk bölcsességét, a férfiak az erejüket, az asszonyok a könyörületes szívüket, a gyerekek pedig örök csíntalanságukat, kíváncsiságukat és vidámságukat. Így lassan áttevődik a fókusz Jánosról az ő legidősebb életben maradt fiára, Istvánkára. A fiú is tele volt ötlettel, megfelelési vággyal, ésszel és állhatatossággal. Először inkább az apa-fia kapcsolatát élhetjük át, majd fokozatosan István alakja válik markánssá, míg a kötet végére, az immáron családapává vált fiú történetén lesz a hangsúly.
Bár mindebből semmit nem tapasztaltam meg saját életemből, nem voltak gyermekkori vidéki élményeim, mégis a Tarna völgye korábbi utazásom révén ismerős volt, így Tarnaszentmária, Feldebrő, Kisnána és persze Sirok említése is megdobbantotta a szívemet. Amikor pár éve Tarnaszentmárián jártam, beszélgettem egy helybelivel, aki azt mesélte, hogy a fiatalok mind elvágyódnak innen, nem akarnak maradni. Nekik Eger jelenti azt a kitörési lehetőséget, ami Árvai Istvánnak majd Amerika lesz.
Az Ondrok gödre szépen előkészíti a Kaliforniai fürj útját, bemutatja a gyökerek minden oldalát. Oravecz Imre sorait olvasni nagyon megnyugtató, olyan természetes helyén van minden szó és kép, hogy otthon érzi magát még az is, akinek nincsenek emlékei ebből a világból.
Hozott pontszám: 5
Egészen pici kis könyv, körülbelül hatvan fejezetnek sem mondható gondolat, amit sorra véve, akár reggeli napindítóként, a lélek kávékapszulájának is nevezhetnék, ami egy befelé és lefelé vezető labirintus Ariadné fonala is lehetne, ahol a teljes kiegyensúlyozottság és béke lehet a jutalom, annak felismerése, ami mindig is bennünk volt és van, csak amit képtelenség megtalálni ebben a többdimenziós anyagi világban.
Anselm Grün úgy tud semmi újat mondani, hogy közben minden szava újítóan hat olvasójára. A jelenlegi pontod origójában elvezet; csak rajtad múlik merre, milyen tempóban, mely görbét leírva közelítesz. Azt ígéri, hogy megmutatja a belső erőforrásodat, amire azért van szükséged, mert rá kell jönnöd, hogy semmi sincs olyan a világban, ami benned ne lenne meg, mert minek mennél máshoz kuncsorogni, ha egész egyszerűen magadban kellene ezzel az erővel kapcsolatba kerülnöd. Addig viszont, hosszú az út. Így aztán Anselm atya ír arról, hogy:
Járj a nyugalom útján, ahol csak ki és belélegzel, nem töprengsz semmin, mert lelked belső magjában mindig egészen nyugodt vagy, ehhez pedig kell a csend, amely képes gyógyítani, de kell az öröm is, az az öröm, amit csakis a jelenben tudsz megélni, és kellenek a belső támpontok, ami a kiegyensúlyozottság felé vezetnek, az elvárás nélküliség állapotába, ahol az idő ritmusában élhetsz, a belső teredben, így nem is hajszolod magad, ahol lépésről-lépésre haladsz, s közben bízol a szeretetben, mert csak az teszi lehetővé, hogy igazán ember legyél, s kell a kapcsolódás, ami mentes minden érdektől, s ez a szeretet nem üzletel, a cselekvés szabadságába vezet, megnyit, örül az életnek, s azt is elmondja Anselm atya, hogy hogy a léleknek egyetlen tápláléka van, egyetlen gyógyírja, amitől kivirulhat az életed, a mindenre kiterjedő szeretet, ami engedi, hogy valakié legyünk, ami horog a viharos szélben, s ehhez mindent meg kell tennem, s legfőképp fellélegeznem, elengednem önmagamhoz való ragaszkodásomat, s megéljem az egységet a természettel, ami óv és oltalmaz, ami megtanít arra, hogy otthon legyek önmagamnál. Aztán mindezek közül több megerősítést nyer a későbbi fejezetekben, s közben megjelenik a zene jelentősége, amely átformálja a lelket, ami segít érintkezésbe kerülni belső forrásommal, mely gátakat szakít fel és vidámsággal ajándékoz meg.
Kisebb, elnagyoltnak tűnő, inkább gondolatélesztő igazságokkal ajándékozza meg olvasóit a szerző, melyek végső pontja a lélek áradásának gondolata. Az érthetőség nyelvén kapunk spirituális gondolatokat, melyek csak akkor működhetnek, ha egy határozott mozdulattal elvágjuk valódi természetünk felfedezése felé vezető léghajónk földön tartó köteleit, mert addig csak túlmagyarázott, elvont, lelkizős szövegnek tűnik a könyv, mert mint minden üzenetre, így erre is igaz, hogy csak az érti meg az üzenet mondandóját, aki keresi azt.
Ezúttal nem kifejtős, mindenre kiterjedő magyarázatokat kapunk, hanem olyan egyszerű gondolatokat, melyek olykor patronként robbannak, de az is előfordul, hogy semmitmondónak tűnnek.
Nekem most ez a forma nem tudott annyit adni, így:
Hozott pontszám: 4