Nádasdy Ádám- Verejték ​van a szobrokon

Nádasdy Ádám versei, azok gondolatai, eszköztára, megközelítése számomra továbbra is testhezállóak. Egy hajszállal jobban tetszett a „Nyírj a hajamba”, de ez azzal is magyarázható, hogy ez a gyűjtemény egy jóval szélesebb időszakból szemezget, 1976–2009-ig. Megmarad a költő öniróniája, egy kívülről kukucskáló Nádasdy. Különleges, a vággyal és önuralommal keveredő személyiség hangjai, melyek a legtöbb versben teret kapnak.
Még a követelődző hangnemében is udvarias szerző, ismét a mindennapok élményeinek mozzanatait hozza elénk tárgyakban: „Egy festményem”, „Ébenfa bútor”, „Az Óra”, „A bronzkutya”, és emberekben „Letenne, mint egy zsákot”, „Angyal a metró másik kocsijában”. Ez utóbbi kategória sorai sokkal jobban megérintettek, hiszen olyan, gyakran lopott pillanatok kivonatai, melyeket magunkban érzünk, de talán soha meg sem fogalmaztunk. 

 
"Nem értettél, csak tartottál szelíden,
kezedre estem, mint egy falevél.
Mindent tudtál, csak nem tudtad, hogy minden.
Mint kutyakölyköt, fölemeltél." 

(és ne rendüljön meg az ember?)
((Dupla zárójelben írom, hogy még megrendítőbb, hogy 400 forintért, teljesen új, olvasatlan példányt vettem  az antikváriumban.))

 

"Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés.
A piacon a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
amikor vendégeket hívtunk,
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni a privátba..
Ezek nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak a mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az mindig szomorú.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni: az horzsolás. "

 Maradni, maradni

A könyvben található fejezetek: 

Komolyabb versek (1984)

A bőr és a napszakok (1995)

Elkezd a dolgok végére járni (1998)

A rend, amit csinálok (2002)

Soványnak kéne lenni (2005)

Az az íz (2007)

Verejték van a szobrokon (2010)

 

Lihanov, Albert- Kálvária

"-A szenvedésnek ezt a hegyét pedig Kálváriának hívták, ő azonban félelem nélkül ment föl rá..."

Többféle kálvária létezik. Közös bennük, hogy az ember önmaga járja végig, szenvedéssel teli, és halál a vége. De Lihanov történetében nem a halál a végpont, mint ahogy nem is az  a lényeg, hanem az egyén viszonyulása saját kálváriájához. 

Háború dúl az országban, szegénység, éhínség, betegség, hiány és hiány és hiány van. Ebben a feneketlen szenvedésbendőben megjelenik a finom mechanikájú egyéni küzdelem. 

Alekszej Prjahin első stációja, hogy elhagyja felesége. Második stáció, Alekszej nem a fronton harcol, hanem a háttérországban teljesít feladatot, emiatt lenézik. Harmadik stáció, Alekszej könyörög parancsnokának, hogy helyeztesse őt át a harctérre, de visszautasításra találnak kérelmei. Negyedik állomás, Alekszej amint kikerül a frontra komoly sérülést szenved. Ötödik állomás, Alekszejt háromszor műtik meg hasi sérülésével. Hatodik állomás, Alekszej magányos, reménytelen. Hetedik állomás, amikor úgy tűnik, hogy talán talpra áll, egy véletlen baleset okozója lesz. Mondanám, hogy nyolcadik állomás, de nem!

Egy új kálvária kezdődik. Minden elölről.... 

Ez már egy igazi vezekléstörténet. 

A háború a vég nélküli szenvedések históriája, melynek tortájából Lihanov azt a szeletkét nyesi ki, amit Alekszej életében okoz, illetve annak a kis közösségnek létezését sújtja, ahová Alekszej kerül. Ennek részletezésébe nem mennék bele, sokkal inkább érdekes az, ahogyan a szerző főhősünk mellé beilleszt egy másik szereplőt, Anatolijt. A háborús kitüntetésekkel gazdagon megjutalmazott, örök vakságban élő, fiatal hadirokkantat, aki feleségével együtt ugyanebben a kis faluban él, s aki teljes ellentéte Prjahinnak. Ez a két férfi egymásba karolva támogatja egymást. Minden borzalom közepén egy körhintát üzemeltetnek. Anatolij zenél, Prjahin hajtja a hintát. Teljes megdöbbenést okozott nekem ez a színfolt. Nem tartom ezt a húzást giccsesnek, sokkal inkább olyan, mint  amikor egy fekete-fehér filmben megjelenik egy piros szín a vásznon. Megjelenik az öröm a fájdalom közepette. 

Lihanov könyve egy rövid, 200 oldalban felvázolt kálvária bemutatása, ami nem törekszik semmiféle alaposságra, sokkal inkább az életutak rajzolatát ábrázolja. 

Alekszej sorsa pedig a kálváriából a vezeklésbe torkollik. Helyre akarja hozni hibáját, értelmet akar adni életének, s felkarol egy családot. Értük dolgozik, őket gondozza. Itt viszont már megremegtek az én antennáim is, mivel beköszön valami romantikus szenvelgés, önfeláldozó életérzés. Az önmarcangoló férfi józan észt nélkülöző tettre készsége. Szerencsére a szerző nem engedi Alekszejen eluralkodni ezt az értelmetlenséget, az oroszos melankóliát, hanem átvezeti valamiféle kilátásba. 

Sajnos nekem szinte semmi összehasonlítása alapom sincs más orosz, háborús történettel. Ezt a hiányosságomat igyekszem bepótolni, hiszen a Kálvária a maga sajátossága mellett, szerintem épp  csak karcolgatta ennek a témának a felszínét. Nem tudom, hogy Lihanov azzal a célkitűzéssel írta könyvét, hogy eleve kihagyja a történetből az igazán erős nacionalista érzelmeket, ami minden háborús történet veleje szokott lenni, -hacsak az nem történt, hogy itt nem is a háborúról van szó, az csupán a dioráma- de azt azért kijelenthetem, hogy nem éreztem semmi késztetést, hogy az elbeszélő oldalára álljak. Így végiggondolva, nem is volt ellenfelek közti összecsapásról. Szinte az összes konfliktus orosz-orosszal szemben történt. Talán nem is háborús könyvről van szó?

Nagyon sajnálom, hogy  a szerzőről szinte semmi háttérinformációt nem találtam, csupán annyit, hogy 1935-ben született, Moszkvában él és alkot. A szovjet irodalom elismert alkotója.

Az abszolút nem tervezett olvasás jól esett Petrjoszan könyve után, s szívem szerint nem is távolodnék most el ettől a világtól. 

00

Albert Lihanov

Hozott pontszám: 4
Kedvenc karakter: Grunya néni (róla nem is írtam :) 

Petroszjam, Mariam- Abban a házban

Az örmény írónő első, -s önmaga bevallása szerint utolsó- könyve, a 800 oldalas monstrum, mely be kell vallnom -megizzasztott. Az olvasói blogokban rendkívül nagyra becsült könyvet nagy népszerűség övezi, sorra születnek a remek értékelések és ember legyen a talpán, aki megállja, hogy el ne olvassa. 

Két erő összecsapását érzem magamban, egyrészt azt az olvasás közben sokszor ránk törő, úgy nevezett "beszippantó" érzést, ami az adott történet miliőjébe varázsol, fogva tart és elkábít, -és valljuk be minél vaskosabb egy könyv, annál gyakrabban történhet ez meg (lásd Gyűrűk Ura), a másik erő viszont minden negatív érzésem, értetlenségem, amit ez a történet kiváltott belőlem. 

Elöljáróban annyit tennék hozzá, ahogy azt a   borító is jelzi, rokonság fedezhető fel a Harry Potter történettel. Nos, valóban. Mindkét írás a fióknak készült. Petroszjam, ahogy elmondja a kilencvenes évek elején menekülésből írta a könyvét, a kommunizmust felváltó nihil okozta sokkjában. Rajzfilm rajzolóként megjelent előtte néhány kamaszfigura, aki köré felépített egy történetet. (Nyelvészként megalkot egy nyelvet, majd felépít köré egy történetet -ki is ő?) Aztán kézről kézre jár a kézirat, míg valakit el nem bűvöl, és ki nem adja 2009-ben. Mivel a könyv eléggé tárt értelmezési lehetőségeknek nyit ajtót, és maga a szerző sem vall ezekről, így marad az az érzés, ami eluralkodik a fogyasztói közönségen, azaz rajtunk. 

Nem tudjuk, hogy földrajzilag hol járunk, csak annyit, hogy egy házban. Nem tudjuk meghatározni a korszakot sem, néhány zenei utalás segít -talán. (Led Zeppelin, de találkoztam azt hiszem,  Iggy Pop nevével is). A lényeg, hogy egy házban vagyunk, ahol különböző fogyatékkal élő gyerekeket tömörítettek össze. Koruk szintén kész rejtély, néha egy-egy elejtett utalást találunk, aztán, rájövünk, hogy félrecsúsztunk. Az olvasás egy folyamatos kirakós érzését kelti az olvasóban, egy krimit, ahol elejtett bűnjeleket keresünk. Tehát van a ház, benne a gyerekek, vannak úgy nevezett falkák, de a számukat pontosan nem tudjuk, talán hat, de bizonyos csoportokról szó sincs, tehát, lehet, hogy nincsenek is? A falkáknak van egy vezetőjük, a csoport egy tagja. De fájó, hogy gyerekeket megjelölő nevek Vak, Szfinx, Bagós, Sellő, Fekete, Szöcske stb. néha megváltoznak, de nem csak a nevek, hanem gyerekek tűnnek el a történetből. Lassan rájövünk, (én nagyon lassan), hogy két, illetve gyakran azt hittem három idősíkban vagyunk. Lehetetlenség kideríteni, hogy épp hol vagyunk, hiszen vannak olyan szereplők, akik mindkét időben léteznek. 

De nem is ez zavart  a legjobban az egészben. Mindenre legyintettem egyet, "-Á, biztos nem fontos, hogy hol vagyunk, nem lényeges kiről van szó. Ezek csak szimbólumok." De amikor nem értettem még a párbeszédeket sem?! Ott olvasom, és elképzelésem sincs miről beszélgetnek? 

Lassan azért átcsöpög némi információ maguknak az eseményeknek a mibenlétéről, de így a végén is úgy érzem, hogy itt az atmoszféra volt a lényeg, amit viszont zseniálisan sikerült a szerzőnek megalkotni. Itt valóban helyénvalónak érzem A Legyek Ura párhuzamot, amit szintén a fülszöveg említ, mert ugyanazt az anarchiát éreztem mindkét könyvben. A Házban ugyan vannak nevelők, talán tanárok is, de nem különösebben folynak bele a gyerekek életébe. Így fordulhat elő házi bódítószerek gyártása, barkács- tetoválások, pipázó-dohányzó gyerekek, késelés, gyújtogatás és gyilkosság. 

Ahogy említettem, tényleg beszippant a Ház, leginkább a rejtélyek felfedésének motívuma mozgatja az embert, megérteni, összerakni a dolgokat. De, ahogy valakit beenged ez a Ház, úgy valakit nem. Én azt hiszem ez utóbbiba tartozom, de minden rosszallásom ellenére, belátom, hogy Petroszjam egyedit alkotott, gondolkodása és szövegalkotása eltér a korábban olvasott könyveimtől, és nem tartom kizártnak azt sem, hogy ha időt szánnék egy újraolvasásra, akkor jóval nagyobb élvezetet jelenteni a falak közti kószálás.

Mariam Petroszjam

Hozott pontszám: jóindulatú 4

Kedvenc karakter: Szfinx 

Nádasdy Ádám- Verejték van a szobrokon 2.

Két gyönyörű verset hoztam így vasárnapra. Mélyen érző vallomása ez a bűnös embernek. Csak hát, vannak jól látható , könnyen diagnosztizálható bűnök,  és vannak fel nem ismert, gyilkos vétkek.

Vacsora előtt 
  
Uram, ha megfacsarsz, miként egy citromot,
ha néha bérbeadsz, mint régi birtokot,
ha álmokkal zavarsz és angyalodat küldöd,
hogy ágyam széléről fülembe súgja: "züllött!",
Uram, ha megvonod kéken az ereket,
ha bambaságot adsz, munkát, vagy gyereket,
ha elrontod a nap értékesebb felét,
s én direkt nem teszek egy lépést sem feléd,
ha válasz nélkül küldöd rám az éjfelet,
mi más marad nekem, mint hogy szeresselek? 

Féltérden

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek. 

Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak. 

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét. 

Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

Nádasdy Ádám- Verejték van a szobrokon

Tegnap szereztem be a kötetet egy antikvárium elhanyagolt polcáról. Teljesen új, olvasatlan példány volt. Már nem az. Egy éjszaka alatt számos kedvenc született. Íme az első:

 

A tavon át

Dobol, mint csendes basszus a tavon át,
nincs dallama és nincs harmóniája
a távollétednek, csak üt, belül,
a szívben, koponyában, ingben, gatyában,
megmarkol váratlanul, ha befordulok
az előszobába, odaszögez a dobolás,
nincs szava, nincs üzenete
a távollétednek, csak súlya van,
dobol, kopog távoli koponyánkon,
ujjbegyeim a semmibe, puhán
cirógatnak, ahogy befordulok
az előszobába, szagolgatom
a pulóveredet, a tavon át
úszol felém, csak most, most meg ne fulladj.

Grecsó Krisztián Jelmezbál

"Imádja a csöndes, szinte szégyellős folyót meg a teliholdnál izzó téglafalat, ahogy vigyázza a puha borostyánkabát a lassú időt, hogy ott falun, a néma estékben háromszor olyan lassan sötétedik, mint otthon, és ő teát főz, a hatalmas nappalin aprócska ablak van, hamar sötét, gyertyát gyújt, nem tudja megunni, hogy a maga ura, hogy egyedül lehet, a táncoló fény izgatottan körbefutja a szobát, lemezt tesz fel, szigorúan valami klasszikus."

Keressük a 2016-os év széppróza kategóriájának legjobbját a molyon. Idén elhatároztam, hogy elolvasom mindazt, ami még időmbe belefér. Kicsit későn kezdtem neki, de sebaj.

 

 S íme a harmadik olvasás a listáról- Grecsó Krisztián -Jelmezbál. 

Van valami nagyon jó ebben a könyvben. Talán az atmoszférája, ami úgy tapad ránk, mint nyári hőségben a ruha. Egyszerre vonz és taszít.
Vonz, mert nagyon plasztikusan megjelenő képek és sorsok ezek, és taszít, ahogy maguk a szereplők is mindig elmennek, s visszatérnek oda, ahonnan eljöttek. A szülőföld cinikus varázsa ez?
Mindvégig össze akartam gyúrni az egész történetet, állandóan kis karmantyúkat kerestem, ahol végre kapcsolódnak a fejezetek. Aztán rá kellett döbbennem, hogy itt nem lesz nagyregény. Attól a pillanattól kezdve, ahogy letettem erről a vágyról, és csupán novellákként kezeltem a könyvet, elkezdtem értékelni a szöveget, a történetek ívét. Érdekessége volt a daraboknak, hogy a legtöbb egy labda röptére hasonlított. Ott ért véget a novella, ahol a labda éppen fent volt. Lehet, hogy az olvasó ezért is várta, hogy valahol majd folytatódnak ezek a megkezdett ívek.
Legszívesebben most újra kezdeném az olvasást, de az nem lenne fair, hiszen a Merítés -díj indulói egyenlő eséllyel kell, hogy rendelkezzenek.

Még most is azt gondolom, hogy Grecsó Krisztián nagyon jól tud írni, de a koncepció, amit kigondolt,  nem volt annyira jó, mint arra szomjaztunk volna. A Szeged melletti Sáraság egy szimbolikus hely, térképen ne is keressétek! Innen indulnak el s térnek vissza a szereplők hosszabb-rövidebb időre. Ezek a szereplők pedig teljesen  pőrére vetkőztetett figurák. Egy nyomozó, egy tanárnő, vagy egy diák. Egyszerűségüket és tipikusságukat az adja, hogy Grecsó a személyből, az individuumból indul ki. Nem relációban, családban mozgatja szereplőit, hanem önálló univerzumban léteznek. Pedig ezek a családok léteznek. Egzisztenciájuk legnagyobb bizonyítéka hallgatásuk. A könyv legnagyobb feszültségét pont ez kelti az olvasóban, hogy semminek nem érünk a végére, egyetlen titokról sem rántják le a leplet úgy istenigazából. Amit korábban arról a labdáról írtam. Hova tűnt az első fejezetben eltűnt harmadik lány? Kik a szülei Verának? Örökbefogadott-e végül valakit Éva? Mi lett Máté házasságával?

Grecsó szakít a hagyományos értelembe vett családregény fogalmával, s egy sokkal összetettebb, gondolkodásra késztetőbb műfajban próbálkozik, ami viszont egy másfajta olvasást követel meg. Egyrészt vagy rögtön újra kellene olvasnom az egészet, hogy elevenné válhasson a történet, vagy olvasás közben kellett volna jegyzetelni, mert így elúsznak azok a kis értékes mozzanatok, amik azért ott vannak, csak nem vesszük észre. Ez a visszalapozgatás amúgy is nehezen megy (még), amikor elektronikus formában olvasok. Nagyon kacérkodok egy későbbi újrázással, mert most ahogy pergetem magam előtt a könyv jeleneteit, egyre inkább látom az erősségeit. Nagyon tetszett például a novellák sűrűsége. Mert nem csak a szereplők voltak tipikusak, hanem a sorsuk is. Kezdve a gyilkossággal, betegséggel, homoszexualitással, magánnyal, feltörő vággyal, vallási fanatizmussal. S ezek mind azt a kérdést boncolgatják, hol és ki mellett a helyem a világban? 

Egyes hírek szerint Grecsó Krisztián szeretné a történetet mondjuk úgy átdolgozni, s Vera címmel egy újabb, -reméljük- kerekebb regényt megalkotni. Mit is mondhatnék?  Várom!

 Grecsó Krisztián

Hozott pontszám: 4

 

Nádasdy Ádám- A ​vastagbőrű mimóza

Nádasdy Ádám- A ​vastagbőrű mimóza
Írások melegekről, melegségről

"Melegnek lenni: baj. El lehet fogadni, meg lehet szokni, lehet szépen levezényelni, mert egy életünk van, és szex nélkül sivár volna, és nem tudnánk szeretni. De akkor is baj, amit nem kért az ember."

Nádasdy Ádám költő, műfordító,  egyetemi tanár 1995-2014 között megjelent, melegekről szóló gondolatait olvashatjuk ebben a kötetben. Egyik-másik ismerős lehet, hiszen többnyire az ÉS-ben is találkozhattunk velük. Őszintén ír saját identitásáról, tapasztalatairól és mindenről, ami a "melegség" témakörében eszébe jut.

A kötetben kronológiai sorrendben szerepelnek az írások, ami nagyon is érzékelhetővé teszi, milyen sokat is változik a világ hozzáállása a témához, még ha csigalépésekből is áll össze ez a menet. A gondolatok témája is elég változatos. Ami közös bennük, hogy mindig találni a sorok között meghökkentő gondolatot, észrevételt. Bevallom, hogy bár tetszettek Nádasdy gondolatai a melegek témáját érintő filmekről, de nem éreztem helyét a kötetben. Sőt, kicsit erőltetettnek gondolom beválogatásukat. Mivel szubjektív véleményekről van szó, így óhatatlan, hogy az olvasó-néző más véleményen legyen. Míg a saját élettapasztalatait feltáró írások, hogy úgy mondjam tények. E kettő keveredése itt nem szerencsés. 

Így is kemény dolgokat kell meghallanunk. 

Szeretném a lehető legkevésbé személyessé tenni a bejegyzésemet, ezért csak annyit biggyesztenék ide, hogy úgy vélem, nagyon jó, hogy megszületett ez a könyv. Jó lenne, ha egyre több hasonló látna napvilágot, mert nagy lemaradást kell bepótolnunk, és jó volna az is, ha a melegekről kialakított összképbe több  racionális vonás kerülne, mert ma a melegekről való vélekedést sokkal inkább a közhangulatból lehet leszűrni, a körülöttük lévő porból, mint saját hangjukból. 

Tehát, ahogy utaltam rá, a kötetben több tárca is filmekkel foglalkozik. Találkozhatunk a Túl a barátságon című filmmel, a Vágy titokzatos tárgyával, az Éjfél a jó és a rossz kertjében cíművel,  a Teljes napfogyatkozással, volt egy Almodovar film is, de az nem ugrik be. Nádasdy a hitelesség szempontjából értékeli a filmeket, illetve szemünket a a bennük megjelenő szépségre próbálja fókuszálni. Ezek az írások nagyon személyes jelleget öltenek. 

Aztán sorra következnek időben azok a megélt tapasztalatok, amiket Európa szerte, s nem utolsó sorban hazánkban kellett átélnie a szerzőnek.  Berlinben 1997-ben hol s hogyan lehetett ismerkedni, homoszexuálisoknak szóló kiadványokat beszerezni, miféle egyezményes jelek léteztek ezek beazonosítására. És egyáltalán hogyan reagálnak minderre tőlünk kicsit nyugatabbra. Aztán persze szerte a világból begyűjtött élményeket is tartogat a könyv, és mindenféle gondolatot melegfesztiválokról, élettársi szerződésekről, identitáskeresésről, titkokról, tabukról, undorról valamint sok-sok olyan apróságról, ami segít elképzelni hogyan élik meg mindennapjaikat ezek a nők és férfiak. Milyen a lelkületük, érzékenységük, hogyan élik meg a szerelmet, a csalódást? Ezek voltak a legszebb részletek.

Épp a múlt héten  jelent meg a hír, hogy immáron Németországban is lehetséges az azonos neműek házasságkötése. Ez, a könyv megjelenésekor természetesen  még nem így volt. (Akkor még csak a Benelux Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban és Skandináviában) 

Összességében A vastagbőrű mimóza (csodás cím) leginkább annak a megértésében segíti az olvasót, hogy felfogja, ugyanolyan minőségben próbálják élni a melegek is az életüket, mint a heteroszexuális  párok, és az életük nem a szexre van kihegyezve.

Nem is választok most kedvenc részt a könyvből, hiszen mindegyik darab a maga nemében jó.

 

Nádasdy Ádám

Hozott pontszám: 4 

A napokban olvastam két nagyon erős cikket, amit mindenképp szeretnék megosztani, ha már a toleranciáról beszélünk:

Sajnos a cicijeim nem végeztek magyar szakot 

Büszkeség és bikiniméret 

Mert, hogy erre is vágyunk. 

 

Tóth Krisztina- Párducpompa

"A kölcsönzős egész háta egy gigantikus tigrisfejjé változott. A tigris orra éppen a lapockák közé esett, mintha az állat kicsit leszegte volna a fejét. Az egyik szeme maga a sötét anyajegy volt, kis fehér udvarral a pupilla körül. A másik szemét a művész odatetoválta a bal lapockára, de olyan ügyesen, élethűen, hogy senki, aki azelőtt nem ismerte a kölcsönzőst, meg nem mondta volna, hogy  a két szem között van különbség. Ahogy  a kigyúrt hátú ember hajlongott, a tigris pofáján finoman megmozdultak a csíkok, ha pedig összeszorította a lapockáit, mert mondjuk  a magasba emelt valamit, a tigris arca hirtelen ráncba gyűrődött, mintha támadni készülne....

Tavaly aztán a tigrissel valami különös dolog történt.

A gyerekek vették észre először, és mondták a szüleiknek, hogy jé, a bácsi hátán a tigris könnyezik..." 

Teljesen véletlenül futottam bele ebbe a könyvbe, és kicsit érdekes is, hogy egymás után két a tárca műfajába tartozó könyvet olvastam el. Ha még azt is hozzávesszük, hogy közben  a Félszárnyú Pegazust forgatom, mely szintén súrolgatja imitt-amott a műfaji határokat, akkor egyenesen nem értem magam. Azt viszont észrevettem, hogy bejön nekem ez a stílus. ( ?)

Tóth Krisztina írásai között mindig találni  olyat, ami tetszik az embernek, ezért úgy tűnik, hogy nem nagy lutri leemelni a polcról egy munkáját. A körülbelül ötven novellát összegyűjtő Párducpompa most kifejezetten  jól esett. Gyakran érezzük a novellásköteteknél, hogy hát hullámzó, meg vannak erősebb darabok. De most nem. Számomra teljesen kiegyensúlyozott, már-már szerkesztett volt az írások textúrája. Nem hatása, mert az nem igaz. Inkább azonos súlycsoport. Ennek oka lehet az is, hogy nem engedte elszaladni a tollát, szinte minden darab 3-5 oldal terjedelmű. De mi minden történik ebben a pár lapban?

Nos, nem a habkönnyű élet lesifotósa az írónő, az biztos. Nagyon tetszik a cím, mert teljesen lefedi a könyv tartalmát. A "Párducpompa", az utolsó kis írás a könyvben, nem más, mint egy sötét aluljáró pink graffitije. Elhaladtunkban rápillantunk, látjuk, nem értjük, de beleég a retinánkba. Akárcsak azok a történetek, amiket leírt Tóth Krisztina. Utazik, lát, hall, érzékel és mint író reflektál, azaz leírja ezeket. S az élet már csak ilyen. 

Ha nagyon szegregálni akarnék, akkor tényleg vannak a könyvben súlyos, komor darabok, de messze vannak attól, hogy letargiába sodorjanak. Nem kevés novella foglalkozik a migránsokkal, bevándorlókkal, vagy faji kérdésekkel, de ezek is csak azt mutatják, hogy az életből kanalaz a szerző. Erről hallani mindenhol. A plázákban, a húsboltban vagy a faluban.  

(Milyen ezek! Milyenek? Ismeretlenek. )

Aztán nem csak az idegenekről kapjuk le a keresztvizet, hanem górcső alá kerül a gonosz tanár, a szívtelen fodrász, a postán várakozó nyárspolgár is. A Párducpompában helyet kapnak csendesebb darabok is. Egy puha pislantással a kutyasétáltató, egymásba szerető párra vetül tekintetünk, akik lopott tapintattal szeretik egymást. Majd egy újabb pislantás, és a lift előtt állunk egy ikerpár előtt, akik közül az egyik beteg. 

Tóth Krisztina szemével nézünk. Átcsorog rajtunk a látvány, de igazából már lépünk is tovább. Inkább szociográfia, ez igaz. Olyan, mint egy félbe hagyott mondat, amit te fogsz befejezni. 

Tóth Krisztina

Hozott pontszám: 5

Kedvenc: Verset állva, A fésű.....,
Kutyás történet (nehéz ám választani)

Mélázgatás arról, hogy mi számít jónak?

"Ismerem a vágyat. Egész életemet az mozgatta, és néha olyan erős volt , hogy már fájt. Néha a vágyam olyan közel sodort ahhoz, amire vágytam, hogy néhány pillanatra az az illúzióm támadt, hogy már el is értem. Ez persze általában nem történik meg, mégis a vágy az, ami egyre közelebb visz az élet és az orkán centrumához, önmagamhoz."

Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott!

Nem most olvastam a könyvet, hanem hét évvel ezelőtt. Katherine bejegyzésének hatására vettem meg, az akkor még beszerezhető kis kiadványt. Azóta sajnos a Polár Kiadó is eltűnt a színről, és Iselinne C.Hermann újabban írott művét a Park Kiadó adta ki. A Dominó, bár nem volt egy rossz történet, de hatásában nyomába se ér az Expressz ajánlottnak. Amiért most eszembe jutott ez a történet, az éppen az, hogy mitől érzünk egy könyvet jónak? Miért nem veszi észre a másik azt, hogy ez a könyv jó, még akkor is, ha mondjuk nem az ő korosztályának, világnézetének, értékrendjének felel meg? 

Az Expressz ajánlott is nagy vihart kavart. 

Lehet, hogy lehiggadva, az akkori olvasás okozta sokk után, már képes lennék bármi másra is figyelni, mint a sodró hangulatára, de igazából nem akarom még egyszer elolvasni. Hagyni akarom abban az állapotában, amit csinált velem. 

Számomra attól jó egy könyv, hogy az író bármilyen eszközt bevetve képes engem, az olvasót elszédíteni, elrepíteni, elvarázsolni. Nem érdekel, hogy napokig őrült leszek az Aranyketrecben, vagy egy gyilkos Dosztojevszkij karmai között, egy korlátokat nem ismerő lány csellóval a lába között, vagy épp a kis Vitay. 

Vagy egy dán lány, Delphine, aki beleszeret egy festménye miatt a kép alkotójába. Levelezni kezd vele, és a művész alakjára ruházza minden szerelmi vágyát. 

Spoiler

Aztán úgy szájon vág, hogy agyrázkódás nélkül nem úszod meg.

Spoiler vége.

Igen, egy könyv akkor jó, ha  utána valamivel többnek érzed magad, vagy másnak. Felvértez, vagy épp lecsupaszít. Előcsalogatja belőled azt, aki nem vagy, de éppen lehetnél; a kalandort, a hőst, az elesettet, a szuper nőt, a művészt, a diktátort, a túlélőt, a hippit, a főnököt, a szürke hivatalnokot, a parasztot, a jó embert, apát, szemfényvesztőt, szeretőt, szakácsot vagy elítélt rabot. 

Lehet, hogy Stephenie Meyer nem hágott irodalmi magaslatokba, amikor megalkotta az Alkonyat sorozatot -bizonyára igényesebb is lehetett volna-, de olvasók ezrei szembesültek azzal, hogy mi van akkor, ha beleszeretnek a tiltott gyümölcsbe, abba, akibe nem kéne. Persze ezt már megírta Shakespeare is, de a mai ifjúságnál ez már nem működik. Nekik már elkoptak a jelvevő  antennáik. Tehát el kell fogadni, hogy valakiknek ez a jó könyv.

Ugyanakkor mégis kellene lennie valahol egy határnak, de azt tapasztalom nincs.

Hogyan lehet a Szürke ötven árnyalata a moly jelenlegi értékelése szerint 487 embernek kedvence? Aki csak egy kicsit is beleolvasott az láthatja, hogy bármilyen szuper ötlettel is rukkolna elő valaki, az író (sic!),  aki ennyire nem tud írni, mint E.L.James, a könyve a béka feneke alatt maradna. És lássatok csodát-nem.

Akkor most ki lehet mondani egy alkotásra, hogy az jó, vagy maradok annál, hogy minden szubjektív, kinek a pap, kinek a papné? 

Őszintén szólva, nem tudom. 

Azt gondolom, hogy csak az olvasás az, ami alakíthat rajtunk, bocsánat rajtam valamit. Az az évi 90-100 könyv, amit elolvasok, a hangoskönyvek, amiket hallgatok, versek, mesék és nem utolsó sorban a rengeteg kritika, amibe belenézek, kell, hogy csiszoljanak az évek alatt. Évekkel ezelőtt belebuktam a Régimódi történetbe, de akkor elővettem egy könnyebb Szabó Magdát. Ugyanígy jártam a Harmonia Caelestis-szel, de kerestem egy emészthetőbb Esterházyt. Ugyanezt érzem Závada Pál kapcsán is. Nem adom fel, majd az évek megoldják. Mert biztos, hogy olvasás közben dörzsölődik rólunk a felesleg. 

Vagy kérgesedünk?

Á, nem. 

Ugye nem?

 

Szív Ernő-Az irodalom ellenségei

"Darvasi László a Szív-köteteket természetesen Szív Ernő néven dedikálja. Egyszer a barátai megmutatták grafológusnak Darvasi és Szív Ernő kézírását, aki nem tudta, hogy a két ember ugyanaz, és Szív Ernőt egy vidám, lelkes, jószívű embernek írta le, míg Darvasit depressziós, gyilkos hajlamú remetének. "

Darvasi László nem tagadja, hogy ő az a Szív Ernő nevű firkász, aki könnyed kis tárcákat írogat, s aki úgy vágja oda neked a legsúlyosabb gondolatokat, mint Mici néni pontban délben a legkülönlegesebb ebédet. Hanyag, elegáns és sziporkázó, mint aki egy kicsit mindig szalonspicces. Egy kicsit bolond, de csak annyira, hogy mindent megtehet, mindent kimondhat, és ebben az őszinteségben nem kis irónia is gomolyog. 

Hét blokkra osztotta írásait, aminek legtöbbje olyan szösszenetféle. Ír arról, hogy mi van, ha felismerik az írót, s mi van, ha nem? Mi van, ha nincs ihlete, ha szorongatják a határidők, ha pocséknak érzi magát, vagy ha épp őt tartják annak? Mit kapott olvasóitól, és mit kapott honoráriumként. Ír mindenről, ami megeshet íróval és olvasóval, szerkesztővel, irodalmárral, szereplővel.

Van egy-két nagyobb lélegzetvételű, de még mindig szorosan a témába vágó írás, mint például a "Hogyan csábítsuk el a könyvtároskisasszonyt", ami a könyv kétségtelenül egyik legcsillogóbb gyöngyszeme. Legszívesebben minden ismerősömnek felolvasnám, és újból, és újból végigkacagnám. De lassan csitulni is kell, mert az utolsó ciklus, tulajdonképpen egyetlen monumentális írás, egy egészen friss darab, 

A Legionella-füzet a szerző tavalyi súlyos betegségének lázálmos valóságából lakmározik. Szív Ernő a halál mezsgyéjén bóklászik, s csak örülhetünk, hogy nem Esterházy Hasnyálmirigynapló kötetének sorsára jutott. Darvasi maradt velünk és reméljük, hogy még sok írásával megörvendeztet bennünket. Ami nem is lehet olyan nehéz, hiszen olvasás közben folyton azt érezhetjük, hogy ez az ember egy kimeríthetetlen bánya, egy örökké írást-duruzsoló sámán. Vannak, aki úgy vélik, hogy ezek a tárcák csak szétszabdalják, aprópénzre váltja bennük tehetségét. Én minden esetre odavagyok értük, hisz a szerzőtől eddig olvasott négy kötetből három ebbe a műfajba tartozik. Terve vettem a Taligást is,  majd utána újból visszatérek erre a kérdésre. 

Ami számomra kicsit levon a kötet értékéből, és ezért nem lett tökéletes 5 pontos, hogy így együtt az egész, nekem kicsit sok. Simán megfeleztem volna a könyvet. (Ezer bocsánat Szív úr!) 

(Ja, még azt is üzenem, hogy olvasás közben egyfolytában válaszolgattam önnek, hogy legyen kedves, és ne gondolja például azt, hogy vannak olyan könyvek, amiket senki nem olvas! A Moly-on kifejezetten léteznek olyan kihívások, amelyben elfeledett, vagy nem olvasott könyveket karolnak fel a lelkes olvasók. Bizony. Meg azt is megígértem magamnak, hogy sokkal elnézőbb leszek az írókkal szemben ezentúl. Bizony.)

 

Szív Ernő Darvasi László

/Erről a Szív Ernő névről mindig Szép Ernő ugrik be. Véletlen?/

Hozott pontszám: 4/5

"Ki is mondta, hogy az irodalom valójában egy park? Hogy az irodalom, hát hogy az egy folytonos séta, üldögélés, napfény, zápor, havas eső, újra napfény, valami alánk vérzik, kit kéne megölni, ki akar bennünket megölni."

"A többi meg kapálózás. Fölnyalni a homlokod  mögé egy pohár igazi bort, legyen neked egy másik, csinnadrattás lélek, egy hajzuhatagos Kishúgod, egy választási megfigyelőd, vagy hogy megfürödhess a szarban, hempergőzhess a selyemben, és legyen valamennyi pénz, otthon, bankban, útközben. Milyen érdekes érzés, ha a pénz útközben van hozzád. Na és, a kerti fák neked lomboznak. A bokrok neked kéklik az áfonyák zafírjait, és úgy mondod ki a neved, hogy közben nem hajolsz meg. Igen, előfordulhat, hogy efféle csip-csup helyzetekben si eltévedhet az értelem. Sőt!"

"Ismertem, persze, és ő is tudott rólam, közeli évjáratból kanalazott ki bennünket a sors."

"Azért írok könyvet, mert az nekem olyan, mint a lélegzés. Gázálarcban lefutom a maratonit, kérlek. Hogy Isten meghalljon, azért írok, meg is hallott, csak azt hiszem, félreértett."