"A nap hol előbújik, hol előkacsint. Nem fárad. Még ilyenkor is van kedve
bújócskázni. Persze hogy van: ő nem földi, hanem égi test. Neki semmi
pluszjelentéssel nem bír a péntek délután."
Ez alkalommal egy alapvetően más műfajba tartozó könyvről van szó, és ezzel mindenkinek számolnia kell. A vitéz közalkalmazott tárcákat és tárcanovellákat tartalmaz, annak irodalmi sajátosságaival. A rövid, olvasmányos, inkább csevegő hangnemű darabokhoz ötleteit a szerző a mindennapok sűrűjéből meríti. A tizenkét fejezet, egyenként 5-5 tárcát tartalmaz. A csoportosításban van némi összecsengés, ez különösen az útitárcáknál fedezhető fel, ahol a Hortobágy, vagy Finnország vagy Skócia a közös nevező.
Az első fejezetekben még nagyon is a magyar valóságban vagyunk, utazunk a buszon, állunk a Damjanich utcai trolibuszmegállóban, termékbemutatók forgatagában. Szenvedünk, csöpög rólunk a víz, küzdünk a karácsonyi bevásárlással és ide toppan be valami más, valami, ami megdöbbent. A fordulatot az események elszenvedője, jelen esetben az írónő szemlélete hozza be. Ez a helyzetben gyakran idegennek ható valósághoz való viszonyulás egyszerre mosolyogtatott és döbbentett meg. Amolyan jó érzéssel töltött el. Így sorakoztak egymás után a meghökkentőbbnél meghökkentőbb sztorik. A tárcák vagy karcolatok lehetnek ötletes kitalációk is, de pont az a sajátosságuk, hogy annyira a mindennapok talaján állnak, hogy teljesen hihetőek. Ezzel én is így voltam. Szinte mind egy szálig elhittem az olvasottakat, a betöréstől, a gyilkosságig. Olykor meghatódtam, majd mérgelődtem, de a legtöbb esetben jót szórakoztam a történeteken.
Az útitárcáknál is megmaradt ez a felhőtlen jókedv, és tényleg csak a lokáció más, a szemfüles megfigyelő itt is lecsap az érdekes eseményekre.
Nehéz kedvencet választani az olvasottak közül, tény, hogy van, ami kicsit jobban megmaradt bennem, de szerintem ezzel mindenki így lesz majd, aki olvassa a kötetet. A címadó darab, A vitéz közalkalmazott egyenletesen simul a többi darab közé, és hangulatos, kicsit cinikus, kicsit pikírt, de mindenképp pozitív hangnemet hoz magával.
Az egyetlen bajom a könyvvel maga a könyv volt. Ezeket a habkönnyű darabokat érzésem szerint valóban az újság hasábjain vagy egy blogbejegyzésben kellene olvasni, és nem kötetbe szerkesztve. Így nem tudja betölteni azt a szerepet, amire való. Odalesz az a sajátos plusz, amit maga a tárca műfaja jelent, hogy fűszer legyen a mindennapokban. Fűszert sem eszünk kilószám magában. Úgy egész más lenne. Elveszti csiklandós báját, bajusz alatt fülig szalajtó mosolyát.
Nem tudom, mi lenne erre a jó megoldás, hiszen én is igyekeztem lassan olvasni, de akkora önuralomra nem tettem szert, hogy két hónapig csemegézzem a novellákat. Annál is inkább, hiszen a legtöbbje alig 2-3 oldal terjedelmű. Így viszont tudom, hogy ha egy kis vidámságra vágyok, akkor csak le kell vennem a könyvet a polcról, és máris belophatok egy kis fénysugarat a napomba.
A könyv nagyon ízléses küllemű, jó kézbe venni, a benne található néhány illusztráció is kellemesen igazodik a kiadványhoz.
Egyszer hosszú évekkel ezelőtt, amikor meséltem valakinek Baricco Novecento regényéről, az illető rávágta, hogy "ez micsoda jó, csajozós történet". Valahogy most én is így érzek, hogy bárkit le lehetne venni a lábáról ezekkel a tárcákkal.
Hozott pontszám: 4
Az első fejezetekben még nagyon is a magyar valóságban vagyunk, utazunk a buszon, állunk a Damjanich utcai trolibuszmegállóban, termékbemutatók forgatagában. Szenvedünk, csöpög rólunk a víz, küzdünk a karácsonyi bevásárlással és ide toppan be valami más, valami, ami megdöbbent. A fordulatot az események elszenvedője, jelen esetben az írónő szemlélete hozza be. Ez a helyzetben gyakran idegennek ható valósághoz való viszonyulás egyszerre mosolyogtatott és döbbentett meg. Amolyan jó érzéssel töltött el. Így sorakoztak egymás után a meghökkentőbbnél meghökkentőbb sztorik. A tárcák vagy karcolatok lehetnek ötletes kitalációk is, de pont az a sajátosságuk, hogy annyira a mindennapok talaján állnak, hogy teljesen hihetőek. Ezzel én is így voltam. Szinte mind egy szálig elhittem az olvasottakat, a betöréstől, a gyilkosságig. Olykor meghatódtam, majd mérgelődtem, de a legtöbb esetben jót szórakoztam a történeteken.
Az útitárcáknál is megmaradt ez a felhőtlen jókedv, és tényleg csak a lokáció más, a szemfüles megfigyelő itt is lecsap az érdekes eseményekre.
Nehéz kedvencet választani az olvasottak közül, tény, hogy van, ami kicsit jobban megmaradt bennem, de szerintem ezzel mindenki így lesz majd, aki olvassa a kötetet. A címadó darab, A vitéz közalkalmazott egyenletesen simul a többi darab közé, és hangulatos, kicsit cinikus, kicsit pikírt, de mindenképp pozitív hangnemet hoz magával.
Az egyetlen bajom a könyvvel maga a könyv volt. Ezeket a habkönnyű darabokat érzésem szerint valóban az újság hasábjain vagy egy blogbejegyzésben kellene olvasni, és nem kötetbe szerkesztve. Így nem tudja betölteni azt a szerepet, amire való. Odalesz az a sajátos plusz, amit maga a tárca műfaja jelent, hogy fűszer legyen a mindennapokban. Fűszert sem eszünk kilószám magában. Úgy egész más lenne. Elveszti csiklandós báját, bajusz alatt fülig szalajtó mosolyát.
Nem tudom, mi lenne erre a jó megoldás, hiszen én is igyekeztem lassan olvasni, de akkora önuralomra nem tettem szert, hogy két hónapig csemegézzem a novellákat. Annál is inkább, hiszen a legtöbbje alig 2-3 oldal terjedelmű. Így viszont tudom, hogy ha egy kis vidámságra vágyok, akkor csak le kell vennem a könyvet a polcról, és máris belophatok egy kis fénysugarat a napomba.
A könyv nagyon ízléses küllemű, jó kézbe venni, a benne található néhány illusztráció is kellemesen igazodik a kiadványhoz.
Egyszer hosszú évekkel ezelőtt, amikor meséltem valakinek Baricco Novecento regényéről, az illető rávágta, hogy "ez micsoda jó, csajozós történet". Valahogy most én is így érzek, hogy bárkit le lehetne venni a lábáról ezekkel a tárcákkal.
Hozott pontszám: 4
