2020. június 18., csütörtök

Nádasdy Ádám - A ​szakállas Neptun

"Megjelent a horizonton. Mit horizonton, leült közvetlen mellém..."

Nádasdy Ádám is megjelent mellettem és leült közvetlenül mellém. Mutatni szeretne nekem valamit. Valamit, ami itt van mellettem, de szeretné, ha az ő szemével látnám. Nem versekben beszél hozzám,  novellákat használ, amit eddig még nem igazán. Nagyon figyelek...

Figyelek, ahogy mindig is figyeltem rá, csak most még jobban. Nem tagadom, hogy betegségének története és folyamata sebet ejtett rajtam is, és minden nap hálát adva örülök, hogy itt van közöttünk. Az ilyen helyzetben elmondott üzenetre még érzékenyebben kell reagálnom.

Tizenkét novellán keresztül emberi kapcsolatokat mutat meg nekem meleg férfiakról. Gondolkodom rajta, hogy jó-e, hogy az összes írás erről szól majd? Vagy jobb lenne, ha csak felbukkannának hirtelen a történetek egyikében, másikában? De, ahogy elkezdem olvasni őket, egyáltalán nem zavar már semmi. Mi is zavarna, hiszen úgy simulnak bele ezek az alakok a mindennapjaimba, ahogy a valóságban is jelen vannak. Természetes szituációkban; épp csak megláthatom a dolgok fonákját is. Azt a fonákot, ami a tétova, induló mozdulatokban megjelenik. Egy nehezen beazonosítható érzés észlelését, melyekkel a szereplők talán soha nem is találkoztak még. Ha van valami ami nem létezik, akkor az a meleg párok kapcsolódási sémája. Ezekben a történetekben biztos nincs ilyen. Minden találkozás, minden szerelem egyedi. Sokféle utazás van a kötetben. Egyrészt visszatérek kicsit a '60-as , '70-es, és 80'as évek világába, de vissza a kamaszkor kusza érzelmei közé is. A nyitó novella, az Angolkeringő ennek egy rendkívül hangulatos példája. Bár a szerző maga is elmondja, hogy nem róla szólnak az írások,  de az ő fiatalkorában játszódnak. S talán nem mindig az idő, hanem olykor a helyszín hívta életre ezeket a történeteket.
A kamaszok után a fiatalok életébe leshetek be, ahol a tétovaság ugyanúgy jelen van, mint ifjabb korban. Láthatom, hogy ez az esetlenség szinte mindig ott van. Érezhetem, hogy mennyivel nehezebb ezen az ingoványos talajon megvetni a lábukat, mennyivel kockázatosabb kapcsolatot létesíteniük, milyen sok buktatója van mindennek. Hány sebet szereznek be ők újból és újból, egészen addig, míg fel nem húznak maguk köré egy falat, vagy nem növesztenek páncélt. 

Nádasdy Ádám most mégsem igazán a páncélokat mutatja nekem, hanem a levetett kérgek mögött megbújó szebb élet reményét."A páncél, az a rohadt páncél, gondolta keserűen."  De ahhoz le kell vedleni, ki kell nőni a korábbi gúnyát. Ebben a növekedésben segíthetnek ezek a történetek. 

A sokszínű írások a legkülönbözőbb helyzeteket mutatják be, olykor a szívfacsaró elmúlást is. A végtelenségig olvastam volna még, és érezhető, hogy a rengeteg mondanivaló, és a rengeteg tanulnivaló mezején járunk.Tényleg sok oldalról közelít Nádasdy Ádám a témához, és mind valami újat ad, de nekem mégis legjobban a záró novella, a  "Ha egyszer kibillen" című írás tetszett. Ez leginkább a lélektan oldaláról mutatja be a titkolt nemi identitás megsebzett lelkületű férfiját. Most nem egy  bohém, egy szókimondó ember áll a középpontban, hanem egy másfajta páncélba burkolódzott, boldogságot remélni sem merő férfi. 

Szinte mindegyik írásban volt valami különleges, volt valami, ami megfogott. Szerethető, könnyen a közelünkbe férkőző történeteket kaptam, melyek nem csupán a melegségről mesélnek, hanem a kissé széthulló félben lévő társadalmunkról is. Szóval ezt szerette volna  még elmondani nekem néha szókimondóan, néha nyersen, de végtelen melegszívű empátiával Nádasdy Ádám. 

Hozott pontszám: 5







2020. június 17., szerda

Völgyi Anna - Vigyázhatnál ​a szádra, Laurám!

Ellentmondásos lett a kapcsolatom ezzel a könyvvel. Rengeteg dolog tetszett benne, de voltak olyan részletek, melyekkel bizony meggyűlt a bajom. Összességében azért pozitív a mérleg, egy kifejezetten érdekes történetet ismerhettem meg. 

Főszereplőnk Sára, mint a mesebeli hősök, elment szerencsét próbálni. Vőlegényével  Bristolban élt, de elege lett a csupán anyagi jólétért való küzdelemből és visszatért Magyarországra, ami egyben azt is jelentette, hogy eltávolodott a párjától. Tiszta lappal szeretett volna új életet kezdeni, s végre használni is kívánta analitikus diplomáját. A patológiára került, ahol hamarosan egy ambiciózus doktornő, Laura védő szárnyai alatt érezhette magát. Laura minden volt, ami Sára nem. Energikus, szókimondó, szakmailag irányt adó, kedves és figyelmes. Sára nővérével egy újpalotai panelben, az Őrségben élő édesanyjától távol, magányosan éli mindennapjait. Izgalommal és boldogsággal tölti el, hogy Laura egyre több időt tölt vele, és most már nemcsak a munkahelyükön, hanem a szabadidejükben is egyre többet vannak együtt. Sára kezd kibontakozni, a fiatal doktornő az élet minden területén inspirálja  a lányt. Sára nézőpontját követhetjük végig, aki viszonylag hamar beazonosítja  Laurához fűződő érzelmeit, mely túlmegy a példakép vagy a barátnő fogalmán. 

Nem vagyok tájékozott a leszboszi szerelem témájában, bár irodalmi olvasmányaim kapcsán azért elő szokott fordulni. Ha azt mondom, hogy másként él a fejemben egy nő-nő iránti szerelme, akkor inkább magamról mesélek, mint a könyvről. A kötet lapjain kibontakozó érzelmek teljes párhuzamban állnak egy nő férfi iránti szerelmével, az egész kapcsolatnak ugyanolyan dinamizmusa van, csak nem az izomtól megfeszülő ing látványa ébreszt vágyat a főszereplőben. Ez a vonzalom az összes egyoldalú szerelem jellegzetességének nyomvonalán halad. Vágyak, remények, elismerésért és figyelemért való küzdelmek, apró túlértékelt jelek, melyek éltetik főhősünkben a reményt. A hónapokon át tartó gyötrelmek, a sehová sem fejlődő kapcsolat hirtelen mélypontra jut, ahonnan nagyon nehéz kikecmeregni. De létezik egy másfajta szeretet is ebben a kapcsolatban, egy olyan, mely nem birtokolni akarja, hanem felemelni a másikat, esélyt akar adni neki a boldogabb életre. 
Finom, érzelmekben gazdag történet lapul a kötetben. Az olvasó végig drukkol Sárának, még akkor is, amikor kívülről látszik, hogy "nem lesz ebből semmi". Ám Völgyi Anna képes mindvégig egy pulzálásban tartani olvasóit, mindig pakol a tűzre, nehogy kedvünket veszítsük.
Ami engem legjobban izgalomban tartott olvasás közben, az Sára fejlődése, elsősorban jellemének alakulása és szakmai karriere. Szeretem, amikor egy történetnek masszív alapja van. Ezt a stabil keretet Sára kibontakozó hivatástudata adta meg. Úgy tudott szakmai lenni a könyv, hogy közben teljesen közérthető volt. Tényleg sodort magával ez a felfelé ívelő karrier, noha valahol reménykedtem abban, hogy az érzelmek beazonosítása közben, inkább a mester és tanítványa viszonyra fog jutni a lány.
Nem régiben hallgattam egy interjút Tóth Krisztinával, aki verseskötetek kapcsán azt mondta, hogy bemegy a könyvesboltba, beleolvas egy kötetbe, de mindig elolvassa az első meg az utolsó verset, mert nem mindegy, hogy mivel indít egy költő. Az erős kezdés hiányát éreztem egyrészről ebben a regényben. Túl azon, hogy nem tudtak erőteljesen felállni az érvek és ellenérvek, nagyon nem tetszett az a túlzásba vitt negatív beállítás, amit drága kis hazánk kapott. Több helyen volt olyan érzésem, hogy csak az létezik, ami le van írva. Pedig a zenét sem csak a hangok adják, hanem a hangok hiánya is. Az időben való kiterjesztésnél valami egészen hasonlót tapasztaltam. Mintha az idő úgy múlna, ahogy a jelzőkarók le vannak szúrva; eseménytől eseményig. Emiatt volt egy dokumentumfilmszerű  érzésem, mintha  egy valós sztori rögzítése történne. 
Ezek természetesen apróságok, és teljesen eltörpülnek a regény lendületes olvasása közben. Az elsőkönyves Völgyi Anna mély, intim érzelmek közé vezeti olvasóját, nagyon intenzíven elevenednek meg szemünk előtt a helyszínek, jól épít az átlagemberek képi világára.
Innen még bármi lehet, várom  a folytatást!

Hozott pontszám: 4

2020. június 12., péntek

Nunez, Sigrid - A barát

Íme egy regény, ami bármi lehet.
Egész egyszerűen képtelen vagyok megfogni még a történetet. Annyi minden van benne, olyan gazdag a gondolatvilága, hogy nem szabadna felcímkézni.
Én nem is fogom. Nekem nem is kell.

A fülszöveg szerint:
"Egy nő váratlanul elveszíti életre szóló barátját és mentorát. Nem elég, hogy meg kell megbirkóznia a veszteséggel, de ráadásként hozzá kerül a férfi kutyája is, akit senki nem akar befogadni. Apolló, a termetes és idősödő dán dog szenvedése csak fokozza saját gyötrelmét, mégis elhatározza, hogy nem hagyja magára az állatot.
Miközben a kettejük között kialakuló kapcsolat egyre mélyül, a nő, aki amúgy írással foglalkozik és írásszemináriumokat tart, fokozatosan távolodik el a külvilág realitásától, és válik saját gondolatainak, emlékeinek és Apollónak a rabjává. A helyzet, amelyet a külvilág egyre veszélyesebbnek tart, mégis különös jutalommal, egyfajta kegyelmi állapottal kecsegtet.
A szeretet, a barátság és a veszteség megindító története. Vallomás, mely hol szívbe markoló őszinteségével, hol zavarba ejtő éleslátásával, hol finom humorával ejti rabul az olvasó szívét, miközben megmutatja, milyen semmi mással össze nem vethető, mágikus kötelék alakulhat ki ember és állat között."

 Talán egy ilyen kissé könnyed hozzáállás szükségeltetik, ha szellemi kalandra vágyik az ember. A történetet elmesélő nő, aki elvesztette barátját, szerelmét (?) ugyanezzel a végtelenül puha megközelítéssel fogadja azt, amit rámér a sors. Lehet, hogy a veszteség okozta felfoghatatlan sokk tompítja tetteit, de az biztos, hogy sodródik. Sodródik, akárcsak a gondolatai.
Az egész történet ezekből az egymásba kapcsolódó belső gondolatfolyamokból áll össze, szinte alig tapintható a cselekmény. De nem is érdemes beszélni a könyv cselekményéről, hiszen számomra nem is arról szólt az egész.
Egy intellektuális utazás részesei lehetünk, ahogyan a magára maradt, írást oktató tanárnő próbálja kibontani magát. A kifeslés pedig idegen szövegek beidézéséből zajlik. Ez Sigrid Nunez terepe. Ha kertész lenne, onnan venné képeit, de ő ízig-vérig író, tehát jöhet az intertextuális szövés. Felbukkan Virginia Woolf, Coetzee, Rilke, Flannery O'Connor, Simone Weil, Samuel Beckett és még rengeteg író, akárcsak filmek, zenei darabok, sőt maga Houdini is. Egyébként számos magyar vonatkozású utalás miatt különösen érintve érezheti magát a hazai közönség. Talán a legtöbbször visszaköszönő ilyen megidézés Mundruczó Kornél  Fehér Isten című, kutyákról szóló filmje. 


Tudom, hogy a barátról szól a könyv, és ez a barát a kutya lenne elvileg. De nekem nem feltétlenül az ember-kutya barátságáról szólt ez a történet. Itt két barát is magára marad a gyászban,  sőt egymásra rakódnak veszteségeik.  Az ő továbbélésük áll a porond közepén. Meg más igencsak erős gondolatok is keringenek a sorok között. Például az öngyilkosság kérdése. 
De ugyancsak hangsúlyos vonal a kortárs amerikai irodalmi élet, különösképpen az egyetemi élet. Nunez maga is egyetemi oktató, kreatív írást tanít több helyen is. A diákokkal kapcsolatos  történeteket jogosan vélhetjük saját tapasztalásnak, akkor viszont  újabb kérdések merülnek fel bennünk; például, hogy mi az, amit el kellene olvasnunk a nagy irodalomi termésből, mikor válunk a sznobság áldozatává, mi az írás eredendő lényege?

Gazdag gondolatvilággal megpakolt történet ez, már-már filozofikus írás, melynek alapja valóban a barátság kérdése. Akinek van, vagy volt mély barátsága kutyával, az valószínűleg még intenzívebben átéli a szöveg mögött meghúzódó események tartalmát. Az ő számukra szerintem extrán személyessé, akár kedvenccé válhat a kötet. 

Hozott pontszám: 4

Sigrid Nunez


2020. június 9., kedd

Kálnoky László - Egy mítosz születése

Gondolatok egy verseskötet kapcsán.

Talán vagyunk egy páran, akik elhagyva az iskolapadot, felnőtt fejjel is néha olvasunk verseket. Az utóbbi pár évben valahogy elkapott engem is ennek a lendülete, és eltávolodva a kötelező verselemzések világától, csak úgy kedvemre, a költemények hangulatáért, egyedi hangneméért, képeiért, ritmusáért, tökéletes szerkesztéséért, de rendszeresen olvasok verseskötetet is.  Néha érdemes elővenni egy ilyet, és nem csupán innen-onnan csipegetni a versekből. 
Egyszerre kapjuk ajándékba egy ember gondolatait, érzéseit, képi világát, kreativitását, a létezésre reagáló művészi benyomását. Valahogy így voltam most mindezzel én is, amikor Kálnoky László életének utolsó darabjait olvastam. 1982-1983 Téli naplója ez, három hónap, decembertől februárig terjedő időszak strófái. A költő 1985 júliusában távozott közülünk.
A ciklust egy Kálnokyhoz hasonló korú ember ajánlotta nekem, aki így vall magáról: 

"Idős egér vagyok. Egy lyukban élek,
szép nagy lakásban, ahol sok a sajt.
A kandúr, akitől tisztára félek,
nem járt itt régen. Ez jelzi a bajt:
lehet, hogy itt kushad a lyuk előtt,
némán, puhán, lélegzet-visszafojtva.  


Igen, Nádasdy Ádám az, aki  szintén sajátos hangnemben ír öregségéről a Nyírj a hajamba című kötetben. Kálnoky alkotásaiban is egyértelműen ez a világtól távolodó, a saját életére rátekintő szemléletmód érvényesül. Kicsit réveteg, olykor szánakozó, komoly alkotások. Pedig nem volt ez mindig jellemző rá. Alföldy Jenő azt írja róla, hogy "Alkati humorából következett, hogy sokszor álarcosbálnak látta az életet - két kötetének már  címe is erre utal: Letépett álarcok, illetve Farsang utóján"    Egy csekély öniróniát vélek felfedezni ugyan a versek között:

"Horoszkópomban áll:
magas kort kell megélnem,
de mégsem múlhatok ki
természetes halállal..."

de mégis, az elmúlás ezer árnyalatának megjelenése az, ami jellemzi ezeket az írásokat. Egyesével talán nem is érezném fájónak, de így, egyberendezve, ugyanannak a dolognak ezer aspektusából, térben ölt alakot, megelevenedik, közszemlére bocsátja magát. Hiányok, veszteségek, búcsúzások, lemondások sorai ezek, melyek között azért felüti fejét a hála is, de ezek hangja halk neszezés csupán az eliramló élet panaszai mellett. 

A verses napló első része a már korábban megjelent, "Bálnák a parton" (1983) című műben is szerepel, de ez a szikár anyag egységében alkot masszív tömböt. Formailag minden költemény egy versszakra korlátozódik, ez is hozzájárul  a nyerseség érzetéhez. Kopár, kifejező képek, melyek gyakran egyetlen pillanatot rögzítenek. Egy végigélt, szenvedésekkel megtűzdelt élet tapasztalatai bújnak elő mindenütt. Címeiben is hordozzák a súlyukat: Zűrzavar, Üres városok, Érzéketlenül, Kialvó lámpák, Rég elhagyott szobák, Csüggedés, Lefokozás...

A versek egy jó része H.SZ. Álomlátásaira, Fohászaira és Jelenéseire, mint forrásanyagokra hivatkozik. E titokzatos monogram Homálynoky Szaniszló-t takarja, aki egy dunántúli pályatársa Kálnokynak, de itt a költő saját alakmása. A jelzett iratok pedig nem is léteznek. Ezek a hivatkozott versek egy még távolabbi szemléletet tükröznek, mintha nem is a költő érezni azt, hogy: 

"Ott áll a sötét helyiségben,
ahonnan elmenekült,
s most egy végzetes ostobaság
folytán visszakerült. Megáll
a sötétben, fülét
a zárt ajtóra tapasztva.
Odaátról ismerős lihegést,
bosszúra szomjas fújtatást hall. 
Fél rettenetesen.
Mégis lenyomja a kilincset,
mint, aki fegyvertelenül
lép be a tigris ketrecébe. " 

Rövidségükben is súlyuk van a verseknek, erőteljesen képesek kifejezni számomra egy életút végén felbukkanó kérdéseket és tapasztalásokat. Nincs bennük sok vigasz. De a maguk tökéletességében megfogalmazott mulandóság költemények egy titkos sugár miatt, mégsem húznak le teljesen. Hogy mi ez a cseppnyi fény? Mindegyik versben valami más, olykor megfoghatatlan, olykor láthatatlan, talán nincs is ott, csak a nyoma.
Keressétek!

"Avagy van-e, ki nékem megbocsát?
Sajtolhatok-e könnyet 
márványszobrok szeméből?
Koporsók között tántorogva,
a földre zuhanok félszegen,
hasztalanul kérlelem őket,
hiába átkozom el magamat.
Bárcsak próféta lennék,
s tudnék fakasztani
sziklából tiszta forrást!" 

(Szobrok könnyei I.28.
H.Sz. Fohászai - ból)



 Kálnoky László

 

2020. június 6., szombat

Ransmayr, Christoph - Cox ​vagy az idő múlása

Szerintem nincs ember, aki ne tudna írni egy regényt az időről. Ez az a dolog, ami rendre elgondolkoztat bennünket, ha máskor nem, hát a születésnapunkon vagy szilveszterkor. 
És itt van  Christoph Ransmayr, aki a lehető legéteribb módon, a gyöngédség legkifinomultabb érintésével nyúl a témához, összemosva az ember titkos vágyait, a végtelenséget és egy iszonytató brutalitást. 
A világ leghatalmasabb embere, a kínai császár, Wàn suì jé: a tízezer év ura megbízza az angol órakészítő és automataépítő, Alister Coxot egy teljesen egyedülálló óra megépítésére. Cox mester, aki már eddigi élete során mindent elért és megalkotott, amire csak egy magafajta mechanikus vágyhat,  hajóra száll, hogy három mesterével együtt létrehozzák a császár játékszerét. 
Egy borzalmas hajóút után egy kegyetlen kivégzés napján fut be végül a háromárbócos Sirius Háng Zhōu kikötőjébe. A Tiltott Város falai között szállásolják el a messziről jött mestereket, akik egyszerre lesznek tanúi szépségnek és kegyetlenségnek. Munkájukhoz minden elérhető földi javakat megkaphatnak, kezük alatt életre kel a finoman cizellált  ezüstkánya, az aranylemezkékből esztergált apró állatka, a miniatűrök. Elképzelhetetlen gyönyörűség ötvöződik óráikban, ahol a damaszkuszi acélból, platinából és üvegből készült szerkezetek mérik egyre az időt, hogy a szemlélők számára ugyanezt az időt megállítsák. Mert abban  a pillanatban, amikor életre kelti a halott anyag az időt, a fogaskerekek egymásba boruló részei megelevenítik a smaragdból, zafírból, borostyánkőből, rubinból vagy topázból felépült különleges világot, melyet Cox mester alkotott, ebben a pillanatban ez az idő, valahogy meg is áll. 
A mulandóság ott köröz mindannyiunk felett, de van, ami múlhatatlan, mint a császár dicsősége vagy Cox mester lelke mélyén megbújó örök fájdalom. Ez a regény maga az ellentmondás. Elkábít a mestermunkák pompájával, az alkotások kimeríthetetlen bujaságával, a kertek gyönyörűségével és a császár hajnali ködben verselő lelkével. A szépséget láttatja, a kellemet, a romolhatatlan gyönyörű testet, a pompát, miközben mindenhez odatapad egy veszteség is. Megkísérelhetjük végtelenné tenni az időt, megtorpanni a tökéletes pillanatban? 
A regény kivételesen gyönyörű nyelvezete elvarázsolja olvasóját; repültem én is a mesés keletre, lehajoltam, hogy lássam az angol órásmesterek miniatűr világát, bámultam az ablakon át a kerti tavak lótuszát. S közben óhatatlanul ott keringett fejemben, hogy tudok romlandó testembe zárványosodott halandóságomról.  

Csiszolt ezüstfiligránba foglalt gyémánt ez a regény, a legkegyetlenebb dologról, mulandóságunkról. 

Hozott pontszám: 5* Kedvenc lett.

Christoph Ransmayr