2019. augusztus 31., szombat

Ajar, Émile - Salamon király szorong

Momo, a kiskrapek, és Rosa  mama melletti lakásban lakik valaki, egy nyolcvannégy éves úriember, Salomon Rubinstein,  a hajdani nadrágkirály. Ugyanaz a szív lakik mindannyiukban. Ajar bőséggel megajándékozott szíve. Salomon úr életét a jótékonykodás tölti be. Nem a csekkeken vastag tollal író jóság, hanem a szem és a szív tökéletes összhangjában dolgozó figyelmesség, amely nem süket, nem vak és nem is gyáva. Egy véletlennek köszönhetően találkozik Salomon úr a huszonéves Jeannal, a taxisofőr és mindenes fiatalemberrel, akiben kicsit utódját, kicsit jobbkezét fedezi fel. A rokonlelkek találkozása ez. Jean a maga módján szintén a világ megmentésén szorgoskodik, lelkében a minden értéket és szépséget megmenteni akaró hős lakik. Salomon úr alkalmazásába áll, hogy segítse a férfit munkájában. Így találkozik Cora kisasszonnyal, a hatvanöt éves egykori sanzonénekes dívával, aki bár megtartotta nőies szépségét, hétköznapjait a mellőzöttség árnyékában tölti. De Jean betoppanásával megváltozik élete. A fiú először virágot visz neki a nadrágkirály  megbízásából, de később már megbízás sem kell, hogy tiszteletét tegye a hölgynél. Kapcsolatuk alakulása érdekes fordulatot vesz, amikor Jean a nőt is tisztelni kezdi Cora kisasszonyban. A nőt, aki felett eljártak az évek, és mindenhol a régi idők fényének hiányát vetíti a még ereje és reménye teljében lévő kisasszony elé. Jean férfiként, figyelmes szerelmesként próbálja megmenteni a nőt, de szánalomból, valaki más helyett, nem lehet pótolni a hiányt. Aztán mégiscsak kiderül, hogy Salomon Rubonstein nem vétlenül patronálja Cora kisasszonyt. Egykor kapcsolatban voltak, sőt Cora megmentette a zsidó férfit az üldöztetés idején. De hibázott, és ennek a hibának issza most a levét. 

Émile Ajar legalább három mázsás súlyú témát elegyít történetében. Időben először a jóság kérdése jelenik meg, s ezzel szoros összefüggésben pedig az, hogy mit kezdünk vagyonunkkal? Persze könnyű azt gondolni, hogy a vagyon a pénzt jelenti. De ebben a történetben a pénz, csupán az előszobája a bőségnek. A bőség nem csak a ropogós bankókat jelenti, hanem mindent, amiben nem vagyunk restek megtenni a jót. Író olvasó találkozót szervezni egy elismerésre váró írónak. Fellépést összehozni az egykori realista sanzonénekesnőnek, megcsókolni egy szomjas ajkat. Elhitetni valakivel, hogy érdemes élnie.
Tényleg nem egy könnyed téma, mint, ahogy a megbocsátás kérdése sem az, amit Ajar ugyanilyen erőteljesen vezet végig regényében. 

És itt van az öregedés, és az ember értékességének kérdése, ami számomra most a legerőteljesebb mondanivalóként lépett fel. Talán épp helyzetemből, a rokonvonások miatt éreztem ezt ilyen erőteljesnek. Évekkel ezelőtt, még ha értettem is volna, nem tudtam volna kellően átérezni azt a kettősséget, amit a reménykedés  és annak elengedése követel meg. Sokáig így is csak a fájdalom hangja szólalt meg bennem, mint ahogy az aranylelkű Jeanban is. Szánalomból nem szabad szeretni! Kemény igazságok ezek.

Az olvasó számára a  számos ínycsiklandozó témaréteggel gazdagon megpakolt történet báját, végtelen naivitása adja. Tisztalelkű, önmagukat feláldozni  képes szereplői úgy mozognak az események forgatagában, mintha egyszerre lennének birtokában a sors determinációjának és végtelen szabadságuknak, amivel bármit megtehetnek. A bohókás játék az élet legfájdalmasabb velejéből merített, és képes volt ezt a kettősséget mindvégig megtartani. Időtálló, elvarázsolni képes regény ez. 

Hozott pontszám: 5


"Minden embernek szüksége van arra, hogy valakinek szüksége legyen rá.
A nyakam köré fonta a karját, és hozzám simult, és nem szólt egy szót se, de úgy mosolygott, mint aki biztos volt benne, hogy mint aki tudta, hogy szükségem van rá."

"Nincs nagyobb igazságtalanság, mint egy nő, aki fél, hogy már nem gerjednek rá a férfiak."

"Nyolcvannégy éves vagyok, és nincs kit sirassak. Szörnyű nagy magány elveszítenünk a szerettünket, de még szörnyűbb magány, ha az ember soha senkijét nem veszítette el."



2019. augusztus 28., szerda

Zelk Zoltán - Vers a lehetről és a nem lehetről



A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp
nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy
nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt! és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

2019. augusztus 27., kedd

Buzan, Tony - Elmetérképezés mesterfokon

A mindennapok rohanó tempója egyre nagyobb kihívások elé állítják az embert. Már egész kisiskolás korban megjelennek azok a teljesítménybeli elvárások,  melyeket mi  felnőttek, merő jó szándékból állítanunk fel gyermekeink számára. Természetesen jót akarunk. Hogy ügyesebb, okosabb, talpraesettebb legyen a kölök, vigye többre, mint mi, boldoguljon könnyebben, képessé váljon összetettebb feladatok megoldására. Ennek érdekében igyekszünk a lehető legjobban kihasználni a meglévő képességeit. Az élethosszig tartó tanulás (longlife learning) eszméje manapság  már maximálisan elfogadott. De ha már tanulni kell, mi lenne, ha ezt a lehető legjobban oldanánk meg. A tanulásmódszertani segédletek egyik kitűnő példáját ismerhetjük meg Tony Buzan könyvében, mely az úgynevezett elmetérkép rejtelmeibe vezeti olvasóját.

Az már mindenki számára teljesen világos, hogy általánosságban a tanulás alatt a bal agyféltekés tanulást értjük. Az elme ezen oldalán történik az írás, olvasás,  matematikai képességek elsajátítása, a memorizálás, közismerten a magolás. A jobb agyfélteke felelős a kreativitásunkért, a fantáziánkért. Ez a színek, a mozgás, a játék  birodalma. Ha a tanulást a lehető legkevesebb energia befektetéssel szeretnénk elérni, akkor az a legjobb, ha ezt a két agyféltekét összekötjük. 
Az elmetérképek használata ennek egy lehetősége.
Hasonló ismeretfeldolgozással már évszázadokkal korábban találkoztunk. Emlékeztek Leonardo De Vinci munkájára? Már ez is egyfajta elmetérkép (Mindmap) volt.


De mi is ez az elmetérkép? 

Az elmetérkép egyfajta jegyzetelési mód, melynek alkalmazása során nem a megszokott lineáris gondolkozást és írásmódot folytatjuk, hanem  rajzok, színek és jelek segítségével, vizuális élménnyé tesszük a tanulnivalót. Legelterjedtebb módja, az úgy nevezett faszerű ábrázolás, ahol a központi téma a lap közepén van jelezve. A jegyzeteléshez, főként az elején nagyalakú, üres lapot kell használni. Ennek centrumában, jól kiemelt módon szerepel az adott téma. Ebből a fa ágaihoz hasonlóan, ágak nőnek ki az alapvető rendezési gondolatok (arg) szerint. 
Buzan azt ajánlja, hogy használjunk az ábrázoláshoz színeket, közismert jeleket, piktogramokat, mert a képek memorizálása 90 %-os biztonsággal történik, főként akkor, ha mi alkotjuk ezeket a képeket. 
A fő gondolatok aztán újabb részegységekre bomlanak, amit kisebb mellékágakkal ábrázolhatunk. 




Azért kecsegtet ez a módszer sikerrel, mert te hozod létre, mégpedig úgy, hogy olvasod az anyagot, közben jegyzetelsz, rendszerezel. Könnyen bővíthető utólag is, bármilyen anyagrésznél jól alkalmazható, és természetesen akármelyik tantárgynál. Ha ránézel, a lényeges részek kiugranak, ezért összefoglalóknál kifejezetten ajánlott használata! Nem utolsó sorban, ahogy azt már említettem, ennél a módszernél a tanulás folyamatába mindkét agyféltekét bekapcsolod. 
Már általános iskolásoknál is el lehet kezdeni az alkalmazását, de igazi hasznát középiskolában és azután fogjuk venni. 
A könyv bemutatja az elmetérkép létrehozásának folyamatát. Azt sajnos gyengeségének tartottam, hogy csupán ezt az egy, faszerű ábrázolási módot mutatta meg. Viszont, aki jól elsajátítja a folyamatot, az saját kreativitását kihasználva, át is dolgozhatja ezt az alapmódszert. 
Valami hasonlót szerintem mindannyian használtunk,  ötleteléseknél (brainstorming), nyelvtanulásánál, összefoglalóknál. Én már korábban is hallottam a módszerről, és anélkül, hogy profi szintre dolgoztam volna a módszert, a mindennapi életben használom programszervezéseknél, időbeosztásnál, vásárlásoknál. Ez ugyanis nem áll meg a tanulásmódszertannál, hanem használata során kialakul az emberben egy szisztematikus gondolkodás is, ahol a fontosabb részek hívószóként jelennek meg az elménkben. Ennek vizualizálása a tanulás. 

A könyv bemutatja, hogy az élet mely területein használhatjuk a módszert. Így megjelenik  a munka, a tanulás, az otthon, az egészséges életmód, utazás témaköre. Majd rátér arra is, mi nem elmetérkép. 
Az elmetérképnél nagyon fontos, hogy mindenki csak a sajátját tudja használni, hiszen a saját gondolatait rögzíti a papíron, csak az  képes visszaidézni  asszociációit!


Ez egy egész másféle térkép, de ugyanazokat a módszereket használja, mint a fenti minta. 
A nyelvtanulásban szócsoportokat hozatunk így létre. 

De az egyik kedvencem ez:

Tony Buzan könyve bemutatja az elmetérképek használatának előnyét, lehetőségeit. De valahogy az az érzésem van, mintha mindig magát ismételné. Teljesen triviális dolgokat foglal össze, és hiányoltam a különféle megközelítések bemutatását. Hiszen ennek pont az egyedisége lenne a lényeges. Képek, amikről csak te tudod, hogy mit üzennek neked.
Az alapvető módszer elsajátításához nagy segítséget nyújt, felpiszkálja az ember kreativitását, de az egysíkúsága.kicsit meg is akasztja.
A kiadvány rendkívül jó minőségű, színes, jól tagolt, érthető.

Hozott pontszám: 3/4

A módszert egy Lantos Mihály-féle tanulásmódszertani tréningen ismerhettem meg, melyet 2-4 osztályosoknak tartottak. Az elmetérképek használata csak a tréning egy része volt. 


A képek nem könyvbeli illusztrációk!

2019. augusztus 25., vasárnap

Kaland -Olvassunk szabadban



Körülbelül 33 évvel ezelőtt volt egy barátnőm, F. Márta, aki elmesélte nekem, hogy neki egy csuda nagymamája van, Mamó. Amikor más azt mondja etessünk kacsát, akkor vesz egy kiflit, vagy ad a perecéből, zsemléjéből az ott ólálkodó állatoknak. De Mamó nem. Ő azt mondja, menjünk kacsát etetni, és telerakja a szatyrát otthon kenyér-, kifli-, zsemlemaradékkal. Érted, mi a különbség? Kérdezte tőlem. Értettem, persze, hogy értettem.

Na, ma én is ezt tettem.

Felültem a vonatra és elmentem Nagymarosra, hogy a Duna partján fejezzem be Vida Gábor könyvét. Nem azért olvastam, mert már amúgy is ott vagyok. Nem. Kifejezetten ezért mentem.

Értékelés itt.

Vida Gábor - A kétely meg a hiába

Tizenegy novella Vida Gábor tollából.

Ez a nagyon érdekes hangzású cím már elindít az olvasóban egy gondolatot, én sem reméltem, hogy találok majd derűt az írásokban. Hiszen az emberi élet egyik legalapvetőbb kérdésére tapint rá, a hiábavalóságra.  Ahogy ez a biblikus óhaj megjelenik a címadó novellában is: Őrizz meg a kételytől, és szabadíts meg a hiábavalóságtól! Van-e értelme a küzdelmeinknek?
Ahhoz, hogy  megkapjuk a választ, Vida ügyesen beterel minket az élet legjelentősebb részeibe. A gyermekkori érvényesülés tatamijára, a szerelem szobájába és nem utolsó sorban a nemzeti identitástudat is előkerül. 
Az írások egy része a hagyományos, székely történeteket idézi meg medvéstül, pisztrángostul, farkasokkal tarkítva. Ezek talán a legkönnyebben befogadhatóak, de már itt is megjelenik egyfajta misztikum, ködösség. Lehetőséget kap az olvasó, hogy a saját elképzelését is társítsa. Ahogy Vida mesélte, volt idő, amikor úgy képzelte, hogy ő ilyen jellegű prózaíróként fog alkotni. Amolyan állatos történeteket fog írni. Szerencsére nem maradt meg ezen a terepen, hanem kicsit tágított a gyűrűn. 

Így születtek meg  azok a sport köré csoportosítható novellák, melyek a sakk, a kosárlabda, a pingpong, a foci vagy a biciklizéshez kapcsolódnak. Persze itt sem a testedzésen, hanem az önérvényesülésen, sikeren, áldozathozatalon van a hangsúly, miközben  felvillan a ceausescu rezsim élsportolói nevelési módszere. Vida Gábor stílusára jellemző, hogy van benne egy olyan csendes nyugalom, mondanám azt, hogy érzelemmentesség, ami az olvasóban azt az érzést erősíti, hogy ezek feldolgozott, múltbeli események, kvázi önéletrajzi írások. De nem. A kétely pedig itt is elkísér, sőt talán még gyakorlatiasabb válaszokat követel. 

A harmadik csoportba azokat a novellákat tudnánk bekeríteni, ahol  a korábban említett homályosság már nagyobb jelentőséggel bír. Ilyen a "Mint akinek hedwig…" vagy az utolsó írás, a "Jelenetek egy erdélyi filmből". Jellemzően ezekben van egy női főszereplő, aki vagy tényleg jelen van, vagy csak a nyomát őrzi minden. Közös bennük, hogy itt tényleg szükség van az olvasó közreműködésére, mert nem egyértelműek a történések. Nyomokat, foltokat, szilánkokat látunk, ezekből és a hiányokból kell építkeznünk. De a kétely marad.

Mind a három, általam meghatározott csoport novelláira jellemző egyfajta tökéletesség. Magamban kompaktnak hívtam őket. Szépen megformázott blokkok, magas és egységes színvonalú alkotások. Minden rendben van bennük, csak épp nem tudtak engem igazán megérinteni. 

Legjobban a címadó "A kétely meg a hiába" illetve a "Gólkeserű" novella tetszett. Illetve az első írás fogott meg, bár, ahogy mondtam, ennél nagyon sok volt rám bízva.

Hozott pontszám: 4

Vida Gábor


"Utólag úgy tűnik, mintha egész gyerekkoromban egyetlen fontos meccsre készültem volna, elég hamar felmértem ésszel, hogy a kapus örök vesztes, tíz nagy helyzet után kap egy potyagólt, és odavan az egész meccs, a csatár húsz elpuskázott helyzet után belő egyet, és mennybe megy."

"Megértettem azon az éjszakán, hogy mi a különbség a hegyek és a havasok között: a hegyekben kirándulunk, mászunk, vadászunk, és pusztítjuk az erdőt vagy fotózzuk a tájat, a havason csodára várunk."

"Beszélgettünk egyszer a magányról… Mondtam akkor mindenféle hülyeséget, aztán eszembe jutott, hogy mit akartam, de nem került szó többé róla. Megpróbálom leírni, mert nem akarom elfelejteni, hogy a magány önzés meg hiúság: amikor azok sem értik, amit mondasz, akik szeretnek és akiket viszont, amikor nem érdekli őket, amit mondasz, csak hogy igazat adsz-e nekik; amikor az sem érdekli őket, amit akarnak vagy mondani szeretnének, hanem csak az érveid rombolása; amikor téged sem érdekel, mit mondanak, amikor a saját véleményedet is unod, amikor legszívesebben hallgatnál, de nem tudsz, hiába is tudnál, rajtad már nem segít."

2019. augusztus 24., szombat

Ken Liu - Papírsereglet és más történetek

Én eddig nem ismertem Ken Liu, kínai származású, amerikai szerzőt, aki leginkább sci-fi és fantasy jellegű írásairól híres. Számos irodalmi díjjal is büszkélkedhet e témákban.

Kedves ismerősöm ajánlotta, hogy próbáljam meg picit lecsatolni magam a kifejezetten szépirodalmi olvasmányokról,  és lebegjek át egy próbarepülésre a sci-fi világába. Ott is vannak ám gyönyörű kezdeményezések, magas színvonalú írások, érdemes megkóstolni! Egy-két novella után rájöttem, hogy milyen igaza van, és mint éhes oroszlán vetettem magam bele ebbe az egészen új világba. 

A tizenhat novellát tartalmazó könyv mindegyik írásáról elmondható, hogy hihetetlen tökéletes a maga nemében. (Jó, egytől eltekintve, de arról később.)
Olvasás közben annyira sok új, eddig nem tapasztalt érzés és gondolat szakadt ki belőlem, hogy jegyzetelnem kellett, és azt gondolom, hogy ennek az egésznek ez volt a legnagyobb hozadéka, ez a friss, ámde kiforratlan gondolatvilág. Atipikus értékelés: 

"Most még látszólag minden lehetséges. A jövő egy dúsan megpakolt lakomaasztal, amiről bármelyik ételt elveheted. Ken Liu novelláiban már a dolgok elvétettek az asztalról, a következmények idejében járunk, amikor  a múlt roskadozó terítéke édes emlék csupán, a főszereplőkbe égett talizmán, melyet magukban hordanak. A nyelvüket, a kapcsolataikat vagy az identitásukat meghatározó apróságok: az illatok, a gesztusok, a vágyak, a tekintetek apró zöld csírája elkaszáltatott, jelentőséggel nem bír a jelenben, mert az emberiség egyetlen célja a túlélés.
Túlélni a szó organikus értelmében, melynek a technikai fejlődés a záloga. Az erkölcsileg holt pontra jutott ember miben is bízhatna? A fémben, a gázban, a molekulák erejében, mely kellően összesűrítve, erejét koncentrálva a jövőbe lőheti az embert?
De vajon, van-e értelme az életet megmenteni? Szükség lesz-e a jövőben arra, amit az ember összepofozott? Kell-e a nyelv, a tudás, az érzelmek? 
A novellák egyesével bontják elemeire azokat a törvényeket, melyek bár dogmaként uralkodnak az emberiség tudatában, de nem biztos, hogy túlélésre hivatottak. 
A "Visszatérő vendég" című műben az emberiség életében már jelen van a "Regulátor", mely gombnyomásra képes kikapcsolni az érzelmeinket. A józan ész, a logika erejével lép egyről a kettőre az ember. Vajon járható ez az út? Elgondolkodtató, akárcsak  az emléknélküliség kérdése. Kapaszkodókat keresünk a szerző szerint, ha nem ismerjük, akkor megalkotjuk a saját teremtéstörténetünket.  A honnan vagyunk talán fontosabbá válik, mint  a miért vagyunk.
A novellák nagy része a sci-fi köpönyegébe bújik, és nagynyomású kapszuláját leküldi az olvasó mélyébe. A gyomorban szétmaródik ez a köpeny, a hatóanyag pedig szétárad bennünk. 
Már nem választhatunk a pompásan feltálalt ételek közül, most már csak emészteni kell azt, ami vagy éltetni fog, vagy megöl".

Végül pedig itt van ez az utolsó novella, "Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm". Kétszer tettem le, mert képtelen voltam olvasni. Technikailag, ötletileg teljesen tökéletes írás, a science fiction magasiskolája. A múlt és a jövő elegyedése, etikai problémafelvetéssel. Egy ékszerdoboz lehetne ez a novella. Sokak számára talán az is. De a szerző itt annyira túlzásba esett a borzalmak ábrázolásával, hogyan ez az olvasók egy részét lesokkolja, és már  nem úgy jönnek  a visszacsatolások, ahogy ezt remélte. Egész egyszerűen nem működik. Nekem kilőtte az agyamat. Viszont olyan élesen áll bele a kérdésbe, hogy az időutazás lehetőségével felébreszthetjük-e az emberiség lelkiismeretét, hogy mégis azt mondom, tegyetek vele egy próbát, hátha ti képesek vagytok átnézni  a borzalmakon, és tovább tudjátok gondolni ezt a kérdést!
Amit mindenképp ki kell emelni, hogy bár a novellák tényleg tudományos fantasztikus kategóriába sorolhatóak, de csodaszépen megjelennek a keleti kultúrtörténet elemei, a rókatündér alakja, a kalligrafikus írásjegyek, a nevek jelentéstartalma, az origamik,  és számos olyan apróság, melyek a kínai világban horgonyozzák le időutazó bárkánkat.
Nézem a novellák címét, és sorra jut eszembe az a rengeteg jó ötlet és gondolat, ami megelevenedik bennük. Jobb lett volna lassabban olvasni, több időt hagyni magamnak. Azt hiszem elő kell ezt még vennem!
Kedvencet is nehéz választanom, sok kiemelkedő volt benne, de ha mégis, akkor Mono no aware-t választom, ami minden kiábrándultságom ellenére behozza azt, amitől többek lehetünk, az önmagán túlmutató ember képét, és a szövegét is  jóval csiszoltabbnak éreztem. 


Hozott pontszám: 5 (de az az utolsó....)
 









2019. augusztus 21., szerda

Wéber Anikó - Cseresznyeliget titkai

Volt idő, mikor a  pince hűvös csendjében halk léptű tolvajok bujkáltak, a surrogó fák lombjában aggódó angyalok lesték útjainkat, és a lakás távol megreccsenő deszkái, ugrándozó, láthatatlan emberkék csintalanságáról árulkodtak. Volt idő, mikor minden reggel kalandot ígért, új játékot, boldogságot és addig soha nem látott kincsek felbukkanását. Vajon ki emlékszik arra, hogy mennyire összeért az álom és az ébredés meleg fuvallata? Hogyan kavargott bennünk a dal, a ritmus, az ismétlődés biztonsága közé beszűrődő kíváncsiság repesztő vágya? Így indulunk mindannyian; valóság és álom egymásra lapátolt avarszőnyegében, tudomást sem véve, hogy felhőelefántok nem léteznek, a szitakötők nem súgják meg titkaikat, és a bűbájos boszorkák már rég kihaltak, ha ugyan léteztek. 

De Kitti még látja az ablaküvegen át megjelenő, majd  hirtelen eltűnő szellemlányt. Csak ezt nem lehet megosztani az Instán, ez nem érdekel már senkit. Pedig ő még elképzeli, hogy milyen lenne zöld levéllé válni, fent lengedezni egy cseresznyefa ágán. Jó neki, színesben látja  a monokróm világot. Valóban jó neki, mert, amikor végre kitör a várva várt vakáció, és kiderül, hogy nem mehet anyukájával Kanadába, ahonnan végre ő is izgalmas nyaralásról mesélhetne a többieknek, és csak rokonaihoz utazhat, Cseresznyeligetre, akkor is képes átfesteni mindent maga körül. 
 
A sivárnak tűnő vidéki élet azonban korántsem a száműzetés helye, hiszen rögtön kiderül, hogy ez nem akármilyen falu, itt kérem rablók járkálnak az éj leple alatt. Nem is akármit keresnek! Pénzt? Dehogy pénzt!  Régi kincseket, s legfőképp egy ősi gyógyfőzeteket rejtő könyvet, melyet a hajdan itt élt boszorkányok gyűjtöttek össze. Most már csak rá kell jönnie Kittinek, hogy kinél lehet a könyv, ki lehet a boszorkány leszármazottja? A hatodikos lánynak, egy falubeli ikerpár Bianka és Barnabás lesz a társa, akik benne vannak az összes kihívásban, amit egy ilyen nyomozás megkíván. Már pedig, nekik most már muszáj titkolózni, hazudni és betörni. 

De ki lehet az állítólagos boszorkány? A kislány gondolatai hamarosan az ódon házban lakó Róza néni felé tekeregnek, akinek nem csak kinézete, de régiségekkel gazdagon megrakott háza is árulkodó jel Kitti számára. Akárcsak a sövénylabirintusban elrejtett betegeskedő őz. De itt van még az a titokzatos kislány is, Enikő, akit már álmában is látott, és rajta kívül még senki sem találkozott vele. Talán ő lesz az? Hiszen az ő házuk is furcsa. Letakart bútorok, kincseket rejtő padlás... 
A három ifjúnak azonnal cselekedni kell, mert a rablók ismét lecsapni készülnek. Alapos, percre lebontott haditervet készítenek, órákat töltenek rejtekhelyeiken, és halált megvető bátorságról tesznek tanúságot. Az izgalmas nyomozás váratlan fordulatot vesz, amikor kiderül, hogy az álmodozó kislány abban bízott meg, akiben nem kellett volna. Megesik az ilyen.
A kérdés az, hogy hogyan szerezheti vissza a becsületét, mit tehetne, hogy megoldja azt  a kínos helyzetet, amibe került? 

Wéber Anikó könyve most a szokásosnál kicsit könnyedebbnek látszó témát dolgoz fel, bár meg kell hagyni, hogy olykor így is összeszorult a helyét kereső kislány miatt a szívem. Barátságról, bizalomról és családról mesél nekünk Cseresznyeliget árnyas, legendákkal teli fái között a szerző. Kedves, nyári hangulatú olvasmány!


 
"Mi lenne, ha egy reggel arra ébrednék,
hogy sebesült őz vagyok?
Mi lenne, ha egy reggel arra ébrednék,
hogy én vagyok a felkelő nap?                 
Ha lánnyá változnék, milyen lennék?
Ha fiúvá változnék, milyen lennék?
És Te? Te mivé változnál a legszívesebben?"


Te mivé változnál?  - kérdezd meg magadtól!
Én megtettem itt.
 


2019. augusztus 15., csütörtök

Závada Pál - Hajó a ködben

Nekünk  három-négy nap, amíg elolvassuk a regényt; a szerzőnek jó pár év, amíg a benne megszólaló hangot felépíti, és a morvaországi falusi pipakészítőből iparbáróvá lett Weiss családnak, a könyv főszereplőinek ez közel száz évet jelent.

Ahhoz, hogy felfoghassuk az egész történet monumentális jellegét, tisztában kell lennünk azzal, hogy ki is volt Weiss Manfréd, mit hozott létre, és milyen szerepet töltött be a huszadik század történelmében, és elsősorban Magyarország gazdasági életében.

1882-ben Weiss Manfréd és testvére Weiss Berthold megalapították az első magyar konzervgyárat, ahol "szelencében eltartható" húskészítményt állítottak elő. 
Itt állt az első Weiss Manfréd Konzervgyár
 De a gyár hamarosan otthont adott a lőszergyártásnak is, mígnem egy robbanás végett a két termelést külön kellett választani. A Budapest IX. kerületben meglévő konzervgyár testvére, a fővárostól délre fekvő Csepel-szigetre került, amely akkoriban egy gyéren lakott, városon kívüli, sváb falu volt. Itt kezdte meg működését a töltényfelújító és töltényszétszerelő műhely.  Weiss Manfréd  tehetsége azonban abban állt, hogy igen érzékenyen reagált a piaci igényekre, hamar észrevette, hogy miben áll a gazdasági fejlődés lehetősége. Így a konzerv-, majd lőszergyártás után igen gyorsan belefogtak az ipari termeléshez szükséges fémanyagok előállításába. Saját acél- és rézkohászatuk lett. Szerteágazó tevékenységük révén  megkerülhetetlenné vált a család, mind gazdasági, mind politikai tekintetben.  A Weiss Művek utódja, a Csepel Művek  később szintén ott volt a legtöbb magyar család életében.(Az első vásárolt bicajom egy Csepel  volt.) És ezzel még közel sem tudtam érzékeltetni a Weiss-ek hatalmas befolyását.



Chorin Ferenc és Weiss Daisy esküvője az Andrássy út 114-116. kertjében
Fotó: Libri kiadó


Weiss Manfréd 1922-es  halála után a családi vagyon leszármazottaira szállt, de változatlanul közös kezelésben maradt. Egészen addig, míg 1944-ben a család élete, zsidó származásuk okán veszélybe került. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy az időközben repülőgép alkatrész és harckocsi (Csaba páncélgépkocsi) gyártásban is tevékenyen részt vevő cégre, mind a magyar állam, mind a német SS vezetés ajánlatot tett. A család életben maradása a tét. Az államosítás vagy a speciális, ám igen rossz feltételekkel megkötött bérbeadási szerződés mellett döntsenek? 

Závada Pál plasztikusan varázsolja elénk a Weiss családot, némi írói fantáziával megspékelve. Az amúgy is népes família  mellé, megalkotja saját főszereplőjét, Weiss Helént, az ő férjét Kohner Artúrt és annak szeretőjét, Valériusz Lolát. E három alak váltakozva tárja fel azt a rendkívüli dilemmát, melyben döntésre kell jutnia a családnak. Nagy a tét, hiszen többségük hiába keresztelkedett ki már  jó ideje, Chorin Ferencet, Weiss Daisy férjét, és Kornfeld Móricot, Weiss Marianne hitvesét már így is kiemelték a családból, és Kohner Artúr is bujkálni kényszerül. A valós eseményeken alapuló családtörténet  dokumentumregénynek is felfogható. De vigyázni kell, mert  fikció és valóság szétválaszthatatlan, homogén elegyet alkot. Azonban azt meg kell állapítanom, hogy az igazán súlyos tényekben nincs semmi írói túlzás. Az SS részéről ajánlatot tevő, az olvasó számára már-már rokonszenves Kurt Becher, valós személy volt, aki - hogy úgy mondjam-, jól megszedte magát a veszteség idején. Závada Weiss Juditja, valójában Weiss Edith volt, aki a könyvvel azonosan, nem ment ugyan férjhez, de sorsa minden hasonlóság ellenére, más volt. Ő az, aki két igen fontos tényt is behoz a regénybe, az egyik a Kasztner vonat néven ismert zsidó mentés volt, a másik a tragikus Kamenyec-Podolszkij  mészárlás, ahol több, mint 23000 kitoloncolt, zsidónak vélt embert öltek meg. 
A regény csúcspontja tulajdonképpen az a családi kupaktanács, melyben közös döntésre kell jutniuk, majd vállalni a következményeket. A résztvevők karakterükkel járulnak hozzá, hogy megértsük, milyen különféle érdekek, vélemények, erkölcsi dilemmák ütköznek a helyzet megoldásában. Van, aki még csak egy asztalhoz sem hajlandó  leülni a németekkel, és van olyan, aki bátran beleáll a pénzbeli alkudozásba is.
Závada Pál önmagához hűen, fontos történelmi időszakra kalauzolja olvasóját, de úgy éreztem, hogy túl sok mindent akart erre a hajóra felrakodni. A történet elején kell egy kis idő, amíg teljesen tisztán látjuk, hogy ki kicsoda ebben a népes famíliában. Az sem árt, ha előtte feltérképezzük a családfát. Majd jön maga a családi vita, ahol szerintem egyenlőtlenül voltak ábrázolva az erőviszonyok, legalábbis én nem tartottam egy pillanatig sem kérdésesnek a felvázolt szituációt. De a legnehezebben azzal birkóztam meg, hogy a könyv körülbelül kétharmadánál nagyon leült a történet. Befogadhatatlanná vált számomra a sok általános társadalmi vélekedés, amit a szerző fontosnak tartott bemutatni. Pezsdítően hatott viszont, az a gyors és fordulatos lezárás, ami a regény végén megjelenik.
Závada Pál senkit nem akar elítélni, csupán azokat a tényeket igyekezett bemutatni, melyek ebben a vészterhes időben a mérleg serpenyőit mozgatták. Lehet-e halálos veszélyben szónokolni erkölcsről- teszi fel a kérdést a könyv egyik szereplője? Azt hiszem, aki még nem volt olyan helyzetben, hogy saját életben maradása a tét, az nem is adhat hiteles választ, már, ha létezik erre jó válasz. 
Sőt, túlmegyek ezen;  nem a saját élete a tét, hanem a saját gyermekeinek az élete! 

Hozott pontszám: 4


 Závada Pál
Fotó: Szkéné









2019. augusztus 10., szombat

Alderman, Naomi - Engedetlenség

A 2006-ban Disobedience címmel megjelent könyvet először az Ulpius-ház adta ki magyarul 2010-ben, (A rabbi meg a lánya), majd 2018-ban a XXI. Század Kiadó, immáron Engedetlenség címmel bocsátotta útjára, a szerző  Hatalom című könyvével karöltve. Úgy tűnik, hogy vagy a külcsín, vagy az ütősebb cím hatott, vagy egészen egyszerűen a közönség lett befogadóbb a témával kapcsolatban, de tény, hogy Naomi Alderman történetének most jóval nagyobb  a sikere.


Egy angliai kisvárosban élő, ortodox zsidó közösség zárt rendszerébe nyerünk bebocsátást, ahol a helyi vezető, Ráv Krushka megtartja őszi ünnepi beszédét, majd összeesik, és meghal. Távozása óhatatlanul változásokat indukál a közösség életében, évek óta eltemetett titkok kerülnek felszínre. A rabbi felesége már hosszú ideje nem él, egyetlen leánya, a harminckét éves Ronit pedig New Yorkban telepedett le. Ahogy megtudjuk, Ronit nem csak a szülői házat és a zsidó közösséget hagyta el viharosan, hanem szakított vallási életével is. Most viszont vissza kell térni a gyökerekhez, végső útjára kell kísérnie apját, és rendeznie kell a hagyatékát is. Ez a visszatérés rengeteg érzelmet, emléket kavar fel, amivel senki sem foglalkozott a lány távozása óta. Ronitot unokatestvére, Dovid fogadja be, aki időközben megnősült, és Ronit hajdani barátnőjét, Estit vette feleségül. Ronit abban reménykedik, hogy régi barátainak szeretete majd segít átvészelni neki a gyász és a visszatérés okozta nehézségeket. De a helyzet ennél sokkal bonyolultabb, hiszen itt, csak a merev vallási közegben elfogadott normák szerint lehet élni, nincs helye semmiféle másságnak vagy engedetlenségnek.
Naomi Alderman szisztematikus alapossággal építi fel azt a már-már diktatórikus, zárt vallási közösséget, melynek gondolkodását ütköztetni fogja az „engedetlenek” viselkedésével. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok az engedetlenséggel, de legtöbbünkben azért ott van ennek a lázadásnak a csírája. Ha máskor nem, hát a kamaszkorban biztos megjelenik bennünk a mindent megkérdőjelező, válaszokat kutató forrongás. Aztán valahogy betagozódunk, felvesszük szerepeinket a nyájban, és a közösséghez tartozás okán, befejezzük a kis magánakcióinkat. Az igazán fontos kérdésekben való kiállás hajlandósága azonban a tettre kész emberekben nyíltan, vagy látensen, de tovább él. Ennek okán érezhetjük, hogy van az engedetlenségben valami kis pozitívum is, az egyén hangja. Ezért vagyunk képesek együttérezni a könyv lázadóival.
Nagyon érdekes témát választott a szerző, az ortodox közösségben megjelenő homoszexualitás kérdésével foglalkozni nagy merészség. Nekem mégis lebilincselő stílusa miatt tetszett igazán, az érzelmek oldaláról történő megközelítés miatt. Sodró érzelmi lendülete vitt magával, a csendes feszültségek feloldására szűkölve vágytam. Nagyon szépen vezette végig a szerző a történetét, de a vége sajnos nem igazán tetszett. Nem tudom, mi van velem mostanában, de a végekkel sokszor meggyűlik a bajom. Túlságosan hatásvadász, olyan bravúros lett. Én valahogy érzékenyebb megoldást reméltem.
Olvasás közben számos kérdés kapcsán elkalandozhatnak gondolataink. Nem csak az engedelmesség problémája, hanem a hűség kérdése, a család megtartó ereje, a zsidónak vagy melegnek lenni gondolatokkal is elbíbelődtem, akárcsak azzal, mi jelentheti a boldogságot számunkra.

Hozott pontszám: 4/5



"Mi egyedülálló módon olyan lények vagyunk, akik képesek meghallgatni Isten parancsolatait, képesek meg is érteni azokat, ugyanakkor módunkban áll az is, hogy ne engedelmeskedjünk ezeknek a parancsolatoknak. Ez – és kizárólag ez – az, ami engedelmességünknek értéket ad." (249.oldal)

"A boldogság nem a gondtalanság és a kényelem érzete. A boldogság az a mélyebb megelégedés, amelyet akkor tapasztalunk meg, amikor alkotunk: amikor megkonstruálunk egy tárgyat, létrehozunk egy műalkotást – vagy felnevelünk egy gyermeket. Akkor tapasztaljuk meg a boldogságot, ha hozzányúlunk a világhoz, és akaratunk szerint megváltoztatjuk." (222.oldal)

"A hallgatás nem képesség. Nem erő. A hallgatás az az eszköz, amelynek révén a gyengék gyengék, az erősek pedig erősek maradnak. A hallgatás az elnyomás módszere." (181.oldal)


Berg Judit - Az őrzők

Igencsak el vannak kényeztetve a mai fiatalok  irodalmi csemegék tekintetében. 
Bartos Erika Brúnó Budapesten sorozatának első része, a Buda tornyai az óvodás - kisiskolás korosztálynak meséli el, többek közt a Budai vár és Mátyás-templom történetét. A tavaly megjelent Berg Judit A holló gyűrűje című könyv egy kalandos mese formájában hozza közelebb olvasóihoz a történelmet és a Mátyás-templomot. Idén pedig az írónő a templomról és a Szent Koronáról megszerzett ismereteit  egy ifjúsági kalandregénybe oltotta bele.

A tizedikes Bora újságíró édesanyja egy nap nem érkezik haza. A lány bejelenti a nő eltűnését a rendőrségen, de úgy tűnik, hogy sem a rend őrei, sem az anya főnöke, sőt még volt férje sem igazán izgatja magát a történtek miatt. Nem úgy a lány, aki batárnője, Lea  segítségével magánnyomozásba kezd. Sikerül bejutniuk Bora édesanyjának számítógépébe, ahol kiderül, hogy az utóbbi időben az anya figyelme a Magyar Szent Korona felé fordult. Riportot készített a korona őrzőjével, és szóba kerül egy titkos csoport is, ahol az egyik feltüntetett tag, talán már nem is él. 
Egy kivételes egybeesésnek köszönhetően Bora osztálya a héten a Mátyás-templom történetével foglalkozik, és úgy tűnik, hogy a nyomozás szálai is oda vezetnek. 
Mindeközben megismerkedhetünk Renard felügyelővel, aki egyenesen Párizsból repül Magyarországra, hogy lefülelje a Hiéna néven elhíresült olasz műkincsrablót, aki valami nagy dobásra készül. A sok-sok szál a végén természetesen összeér, és minden titokról lehull a lepel. 

Berg Judit számtalan apró ismeretet elejt az olvasóközönsége számára. Nemcsak a Mátyás-templomról, a koronáról és ezek történelméről mesél, hanem barangolhatunk a vár alatti alagútrendszerben, a Szikla kórházban. Információt kapunk a családfakutatásról, a rózsafüzér titkairól, Szűz Mária mennybemeneteléről, a koronaőrökről, és a modern kor nyújtotta lehetőségekről is. A fiatalok persze a nyomozás érdekében kénytelenek áthágni rengetek szabályt, és füllenteni egy keveset. 
Tetszett, ahogyan a gyerekekben keveredett a hősiesség és bátorság, valamint a szellemekben való hit. A történet szerkezeti megalkotása révén nem rejt magában sok titkot, a nyomozást sem kíséri nagy izgalom, ez a része a regénynek kicsit lapos lett. Sajnos sok fejtörésre sincs szüksége annak, aki szeretne esetleg részt venni a nyomozásban. Viszont az olvasás során rengeteg tudás szívhatunk magunkba, és megtapasztalhatjuk hogy a történelem aktív része lehet a mai ember életének, és nem csupán valami ősi, letűnt dolog. 

A könyvet 11-12 éves kortól ajánlom jó szívvel! 

Hozott pontszám: 4/5 

2019. augusztus 9., péntek

Hamsun, Knut - Pán

Egy két évvel ezelőtti "északi nyár örökös nappalának" megírására vállalkozik Glahn hadnagy, miközben kezében forgat két kaján zöld madártollat, melyet most kaphatott, s mely elindítja benne a nagy visszaemlékezést.  Akkoriban visszavonultan éldegélt Észak-Norvégia erdejében kutyájával, Aesopusszal. Jó volt ez a nyugalom, a természet és ember teljes harmóniája, ahol a háborút megjárt katona, elfelejthette a múlt árnyait. 
A lelki béke és kiegyensúlyozottság egy pillanat alatt megbillenni látszik, amikor feltűnik a színen Edvarda, a környék leggazdagabb urának, kissé bohém, ifjú leánya. A fiatalok magabiztosságával, szépségének és hatalmának tudatában szerelmet kezd játszani az erdő csendjéhez szokott hadnaggyal.  Glahn  a veszedelmes asszonytípus hálójában találja magát, és már nyoma sincs  korábbi józanságának. Lázálmos éjszakák, különös lelki érzékenység, és leginkább romantikus leányokra jellemző életérzések jelennek meg a férfiben. Ez a szerelem groteszk, egy macska-egér játék, ahol a leány attól sem riad vissza, hogy megalázza a kegyeiért harcoló vadászt. A kapcsolatuk a tragédia felé sodródik, mert mint egy szenvedélyes táncban, az egyik fél visszalépése, a másik előretörését jelenti. Gomolygó, vad érzések, csúnya játszmák és végzetesség jellemzi a történetet.

Gyönyörű természeti képekkel, és a kézzel fogható harmónia valóságos jelenlétével találja magát szembe az olvasó a könyv elején. Ahogy a főszereplő mondja: "Öröm fogott el, ha megcsapott a gyökerek és lombok illata, meg a fenyők zsíros párája, ami a velő szagára emlékeztetett; csak az erdőben nyugodott el a belsőm, ott elsimult a lelkem, és megtelt hatalommal." Könnyű elhelyezkedni ebben a nyugalomban, és én magam is ezen a ponton rabjává váltam a szövegnek, a hadnagy látásmódjának. Az életébe belopódzó szerelem izgalmassá teszi az események alakulását, s az olvasó még itt is szívesen részese a regénynek. A későbbiekben már inkább habitus kérdése az azonosulás, vagy kirekesztődés kérdése. 

Volt a történetben valami drámaiság, amit leginkább a jelenetek színpadi jellege miatt éreztem. A regény a dráma és a modern regény közötti átjárót jelentette számomra. Ingmar Bergman jutott eszembe róla, aki maga is szerette Hamsun műveit. Micsoda filmet készíthetett volna belőle! A kisember szürkeségből való kitörésének lehetetlen vállalkozását élhetjük át Glahn hadnaggyal, s mindvégig reméljük sikerét. 

Az anekdotázó mesélést a történet végén egy ugrás töri meg, mely immáron egy kívülálló szemtanú beszámolója a főszereplő haláláról. Gondolkodtam egy napot, hogy erre miért is volt szükség, de nem igazán jöttem rá. Nagyon sajnáltam ezt a fura, odabiggyesztett véget, mert addig olyan szépen súlyosbodott a történet, fokozódva érezhettük át a hadnagy vágyának erősödését, lelki tipródásait, megbánásait, és reményének apró fogódzóit. Akár minden másként is alakulhatott volna!

Hozott pontszám: 4 








Az irodalmi Nobel -díjjal kitüntetett szerző, Knut Hamsun 1933-ban
Fotó: Anders Beer Wilse

2019. augusztus 7., szerda

Åsbrink, Elisabeth - 1947, Újrakezdés a háború után

Létezik egy gombolyag.
Egy látszólag láthatatlan, valójában azonban, hihetetlen érzékenységű fonal alkotja. Ez a vékony szál összeköt mindent. Ha megmozdítom, messze rezonál, és mindenhol változást eredményez, ahová vezet. Egy ilyen mikrószál alkotta sűrű szövevény hálózza be a világot. Elisabeth Åsbrink visszatér az időben az 1947-es évhez, és megnézi, milyen zsinórokhoz értek ebben a pillanatban.
Miért pont 1947? 

1947 február 10-én Párizsban aláírták azt a békeszerződést, mellyel hivatalosan is véget ért a második világháború. A Párizsban megmozdított szál, rezgésbe hozta az egész világot. A hadifoglyok kiszabadulnak, az árván maradt gyerekek kóborolnak: "Európa tele van gyerekekkel, akiknek szüleit lelőtték, elgázosították, megkínozták, halálra éheztették vagy hagyták megfagyni.", és Európa tele van olyan, a borzalmakat túlélő zsidókkal, akik hátat fordítanának a vén kontinensnek, és Palesztinában kezdenének új életet. Az új exodus időszaka ez. Egy látványos kivonulás, ami kínkeserves bevonulással jár. Egy új állam van születőben, Izrael. De még nem képes befogadni az érkező emberáradatot. 
Nürnbergben megkezdődnek a náci vezetők elleni perek. A vádak között nem szerepel a "népirtás". Eleddig talán nem is létezett a kifejezés?  Magyarországon a megszálló szovjet hatalom kezdi meg működését. India elnyeri függetlenségét a gyarmatosító brit hatalomtól. Amerika megkezdi a Marshall-segély programját, melynek tragikus következményei lesznek. "Amikor a Szovjetunió megakadályozza, hogy a kelet-európai országok részesüljenek a Marshall-segélyből, a repedés kelet és nyugat között szakadékká mélyül." És vannak elmenekült náci vezérek, akik tagadják felelősségüket. 

A háború után a normális  élet megpróbál utat törni magának. Jó lenne, ha minden úgy lenne, mint azelőtt. Amerikában születnek az újabb és újabb filmek, tombol a blues. Párizsban Christian Dior nők ezreinek kínál a divat révén egy új minőségű életet. 

Ezt az igencsak összetett, egymásra utalt 1947-es világot varázsolja szemünk elé a szerző. Egy végtelenül gazdag anyagból próbál meg meríteni. Reflexiószerű, gyors képeket mutat meg. Épp csak annyi, míg a vaku villan. Egy pillanatnyi állókép. Egy jelenet.  Így leszünk tanúi Róma, Chicago, Hollandia, Malmö, Lengyelország, Budapest, Bécs, Jura, Buenos Aires és még  ki tudja hány helyszín eseményeinek. Egy gigantikus fortepan album ez, melynek anyagát Elisabeth Åsbrink válogatta össze. És ebben a galériában, a fényképek között van egy mozgókép is. Egy film. A könyv körülbelül közepén helyet kap egy felvétel, mely a magyar származású írónő nagyszüleinek állít emléket. A korábbiaktól eltérő blikkek helyett, egy egybefüggő eseményt olvashatunk, megtörve ezzel a korábbi vibráló hangulatot. A zsongó sokszínűségben egyetlen végigvezetett szál van, Simone de Beauvoir alakja, aki 1947 januárjában repülőre ül, és elhagyja Párizst, hogy Chicagoban beleszeressen Nelson Algrenbe, majd az év végéig megjárja ennek a szerelemnek minden stációját.

Számomra nagyon érdekes és kreatív volt az, ahogyan  Åsbrink dolgozott, még akkor is, ha képtelen vagyok ezt a rengeteg adatot megjegyezni, és beleszédülök az írónő  tempójába.  A kultúrtörténeti beszúrásokkal ugyanis elevenné tette ezt az időszakot, és nekem is kapaszkodót kínált ahhoz, hogy magaménak érezzen a történetét. Ezekben, különösen az irodalomtörténeti részletekben - amikor a szerző hihetetlen rugalmasan hangnemet is képes váltani -, lelassul az idő, és  lírai szépségű ábrázolások születnek. Kedvencem ezek közül  a későbbi irodalmi Nobel -díjat elnyerő költőnő, Nelly Sachs története, aki 15 éves kora óta levelezésben állt Selma Lagerlöf-el, és akitől segítséget remélt az üldöztetés időszakában.

Elisabeth Åsbrink  kötete dokumentarista jelleggel, hónapról hónapra mutatja be az eseményeket, hangsúlyozva minden részlet fontosságát, ugyanakkor egészében és összefüggésében akarja velünk megismertetni  az  esztendőt.

Hozott pontszám: 4


                                                                 Elisabeth Åsbrink


"Egy szobában, amelynek egy udvarra néz az ablaka, egy nő ül és ír. Egy kis konyha, amelyben mosott ruhák lógnak a faltól falig kihúzott szárítókötélen. Egy fészek, egy szív, egy benső. És mintha a szobát kifordították volna, minden, csak nem önmaga.
Éjszaka ír. Akkor nyugalom van, csend és magány. Csak anyja lélegzése hallatszik, és a falakban futó csövek hörgése, üdvözlet egy hamarosan ellenségessé váló világból. Leírja az éjszakát. Vagy az éjszaka írja le őt?
Nem kapcsol villanyt, hogy ne zavarja az anyját. Összefűzi a szavakat, összefűzi a sötétet. A szöveg rétegei egymásra rakódnak, amikor ugyanazon a papírlapon szaporodnak az új versek, gondolatok és kihúzások. Éjre éj, költeményre költemény. Nelly Sachs. Nincsenek csillagok." (185.oldal)

2019. augusztus 4., vasárnap

Száraz Miklós György - Lovak a ködben

Ez egy nagyon különleges olvasás volt, hiszen barátnőmmel, Adriennel együtt olvastuk a kötetet, így az értékelésem sem lesz megszokott. A lila színű beszúrásokat az ő véleményéből csippentettem, és próbáltam velük még színesebbé tenni ennek a nem mindennapi könyvnek a bemutatását. A teljes értékelését itt olvashatjátok.



Száraz Miklós György ezzel a kötettel megalkotta a számomra egyik legtökéletesebb könyvet, amit valaha olvastam. Mind témájában, mind megközelítésében, de legfőképp nyelvezetében tudott engem teljesen elvarázsolni. A személyes családi történet valóságos elemei ötvöződnek benne egy mesevilág képzeletével. A kötetet a szerző édesanyjának, Mártának ajánlotta.

A tizennyolc évesen Budapestre kerülő felvidéki lány, Márta története elevenedik meg a lapokon keresztül. Egyedül érkezik a fővárosba, félárván, kapcsolatok, ismeretségek nélkül. Ezen a  ponton lép be a mágikus világ, melyben a varázslatot a hihetetlen találkozások, barátságok, szerelmek hozzák el. A lány egy padlásszobában lakik, üvegfalak, üvegtető között, karnyújtásnyira a galambok, és az örökké jelenlévő gesztenyefák lombja alatt. Ez valójában egy olyan üvegbúra, mely eddig is jelen volt életében, az édesapa és a nagymama szerető buborékában, ahol a családi történetek, az anekdoták, a kismillió átörökített emlék, fotográfia szőtte egybe ezt az erős köteléket. 

 "Ez a színes kincsestár teszi annyira meghitt, bensőséges olvasmánnyá ezt a regényt, mintha csak ott ülnénk a főszereplő társaságában egy forró kávé mellett, és lenyűgözve hallgatnánk családmeséit a betegeiért élő, szórakozott, kórházigazgató apáról és a csodálatos nagymamáról, aki édesanyja korai halála után felnevelte"

Száraz Miklós György balra, szülei jobbra, középen Páskándi Géza (f: szarazmiklosgyorgy.hu)
Márta pesti életének első napjaiban megjelenik szerelme is, aki az egész regény szerves része. De a legkülönbözőbb figurák és történetek is beköszönnek hozzá. Az egész regény olyanná válik, mintha egy áradó Tim Burton film jeleneteit néznénk. 
"-Szinte láttam, ahogy a nagyi kiveszi a szájából a szivart, és a lisztesláda felé sandít, ahol a tearumot rejtegeti önmaga elől. Szinte hallottam, ahogy felmordul:
– Kisfiam, mese habbal! Halottaink nem az emlékezetünkben élnek tovább. Ha valahol, akkor a szokásainkban, a mozdulatainkban." 
Felnagyított események, kihangsúlyozott mellékszálak, majd elegáns ugrás az időben, baltacsapásként suhanó snittek, végérvényes fordulatok. Képi világa sokszor juttatta eszembe Hrabal ábrázolását is. Nem nehéz a sorok mellett kerekező Maryskát látni, akinek gyönyörű haja lebeg az éterben.

Van azonban egy nagyon is racionális dimenziója  a regénynek, ami a határon túli magyarok érzületével, gondjaival foglalkozva visszaránt a realitás talajára.
"Megelevenedne a kis szlovák bányaváros, ahol a tél varázslata a csipketerítők finomságát idézi, és ahol legendás, sűrű köd gomolyog alá a hegyekből, amibe szinte belevesznek az orrukból gőzkarfiolt fújdogáló lovak a szekér előtt. És beleérezhetnénk egy kicsit a határon túli magyar létbe, örök fájdalmakba és sérelmekbe, de ugyanúgy hallhatnánk a sokféle nemzetiség együttélésének harmonikus pillanatairól is."
Ebben nincs semmi misztikum, ez valamiféle veszteségfeldolgozás. Ezzel kapcsolatban ritka szép gondolatokat ad a szereplők szájába  Száraz Miklós György:

"Apu bejött a szobámba, leült az ágyam szélére, megsimogatta a hajamat, aztán azt mondta, akárkivel beszélgetnék is arról, hogy magyar föld-e ez, ahol lakunk, vagy szlovák föld, akkor jusson eszembe mindig, hogy ez itt a Neander-völgyi ősember földje, a keltáké, jazigoké és szarmatáké, hunoké, gepidáké, longobárdoké, avaroké, de ők már elpusztultak, elvándoroltak, beolvadtak más népekbe, és persze rajtuk kívül még számtalan népé, csak most több nem jut eszébe, meg egy csomóról azt sem tudni, hogy egyáltalán léteztek, gondoljak bele, valójában nincs a földön olyan négyzetkilométer, amit valamikor valakik ne raboltak volna el másoktól, pedig a népek többsége mindig kész volt meghalni a földjéért, sőt a többségük valószínűleg tényleg meg is halt, és ezt úgy mondjuk évszázadok óta, hogy vérüket adták a hazáért." (258. oldal)

Nemcsak misztikum nincs benne, de nélkülözi a túlzásokat; aránytartó, józan, de érző megközelítést használ a szerző, aminek köszönhetően mindenki kényelmesen érezheti magát még a borozgatás közben felcsattanó panaszok közepette is. 

A nyelvezete, ami -ahogy említettem, a legjobban megfogott-,  nem volt újdonság számomra, hiszen ez volt már a negyedik könyvem a szerzőtől, és Az Ezüst Macska  a 2017-es év egyik kedvence volt számomra. Ez a regény azonban még azon a "torlódó bolond szép embersors-mesén" (Szentkuthy Miklós) is túltesz. 

"A szerző teljesen hitelesen bújik az egyes szám első személyben megnyilatkozó elbeszélő bőrébe, hiszen a narrátor, ez a ragyogó, ifjú, üde nőalak, akit szépséges nyelvezetű, hosszan áradó, hullámzó mondataival gyengéden körülölel, nem más, mint az édesanyja. "
Valóban, a barokkosan burjánzó, gyakran oldalakon át tartó mondatok ezer színben ragyognak. Majd leszecskázott, egyszavas, rideg, kifejező, nyers mondatokkal dolgozik a szerző. Ezzel becsempész a szövegbe egy hullámzást, egy zeneiséget. A szerelem képeiben pedig végtelenül halk és gyöngéd.

 "Egyetlen lélegzetvételtől is meg lehet bolondulni. Csiklandás a szájpadláson. Némán sikoltozni befelé. Érezni a teste illatát. A remegést. A leheletét."
  
De nemcsak szép metaforákkal, velős igazságokkal, hanem rekeszizmot mozgató humorral is megspékelte regényét a szerző. 

"Nagyanyám borzasztóan féltékeny természet volt. Megtiltotta nagyapámnak, hogy lejöjjön a karzatról, amíg minden asszony ki nem ment a templomból. Azzal gyanúsítgatta, hogy állandóan azon mesterkednek a szép Mezeinével, hogy együtt dugják bele a kezüket a szenteltvíztartóba."(376.oldal)

Hosszan tudnám még a Lovak a ködben című könyv elvitathatatlan erényeit sorolni (jut eszembe, még a címről nem is beszéltem), de nem teszem. Személyes élményként hadd tegyem még azt hozzá, hogy ez a hét, amíg olvastam a kötetet,  egy csoda volt. Óriási eufória áradt szét bennem, amint kinyitottam. Bármelyik oldal képes volt elvarázsolni, jobbá tenni. Olvasás közben sugároztam, állandóan mosolyogtam. Igaz, lassan haladtam vele, de már az első oldalt is kétszer kellett elolvasnom, a fél könyvet kiidéztem (volt köztük két oldalas is), vagy ötven post it-ot elhasználtam. 
Végül a dagi csillagos ötös után jöjjön néhány idézet, a legkülönfélébb, fent említett hangulatokból, mert minden méltató szónál többet ér maga a szöveg. 

Hozott pontszám: 5* 

Walter Launt Palmer - Téli fények és árnyékok

 "Bámultam a behavazott platánok sorát, ezeket az egymás mögött sorjázó gigantikus, pihekönnyű csipkegömböket, a szövevényes, finom hálózatú ág- és gallygömböcöket, a svájci óránál
érzékenyebb és precízebb szerkezeteket, a héjak, térburkok sokaságát; a hókristállyal bevont százezer gallyacska milliárd tekervényét, bámultam a fehér gallylabirintusokat, az egymás mögött sorjázó, egyenként is végtelen növénygalaxisokat, a fagyos ágmindenségeket, a tér hatalmas ördögszekereit, és eszembe jutottak róluk a nagyi csipketerítői. " (8.oldal)


"Nem az a tragédia, ha azt hiszed a homoksüteményre, hogy igazi. Az a tragédia, ha jóllakásig zabáltad magad homoktortával, és egyszer csak elébed kerül az igazi oroszkrémtorta. Hidd el, én tudom. Annyi homokot zabáltam, hogy elfelejtettem már, milyen az igazi." (472.oldal)

Száraz Miklós György (fotó. A szerző FaceBook oldaláról)

"Fájt, hogy nem fáj. Nagyon-nagyon fájt! Minden korábbi gyötrődésem, kínlódásom semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amikor rájöttem, hogy én ezt túlélem. Túl fogom élni."



"Így esett. Így esett, hogy december elejére olyan egyedül maradtam, mint az ujjam. Ha azt mondom, nem volt rossz, akkor nem mondok igazat. Ha azt mondom, nem volt jó, akkor sem. Pokoli gyönyörűség volt. A magány. Az egyedüllét. Hogy mindenki elhagyott. Hogy nem tudom, mi van. Azt azért már sejtettem, hogy velem mi van. Hogy szerelmes vagyok. Vagy leszek. Fülig. Derékig. Bokáig. Tetőtől talpig."