Stefánsson, Jón Kalman - Ásta

Jón Kalman Stefánsson meghódította a magyar olvasóközönség nagy részét. Sokan ízlelgetjük ezt a sajátos nyelvezetet, ami édes-bús elegye a költészetnek és a valóság szikár ábrázolásának. Regényeinek színtere a többnyire zord Izland, ami egyszerre kelt vágyódást és rettegést az emberben. Eddig olvasott történetei számomra a környezet adta kettősség tükrébe merítettek. Folyamatosan ringatóztam prózájában, mely csontig lerágja az emberről a húst és mégis - akárcsak a létfenntartás ereje- vonzott tovább. 

 

Ebben a történetben szintén átélhetjük azt a kettősséget, amit a Menny és pokol trilógiában, de a polaritást már nem a természet kínkamrája adja, hanem az emberi természetben meghúzódó dualizmus. Test és lélek kemencéje az ember, ahol az összeolvadás folyamatos mozgásban van. Hol vannak a határok - már, ha vannak- a lélek tiszta vágyai és a test szükségletei között? Számomra pont ez lett a főkérdés, hogy a test vágyai, vajon tényleg csupán a testhez tartoznak, vagy lehetetlenség és badarság szétválasztani a lelki vágyaktól?

 Ásta egy szerelem gyümölcseként érkezik a családba, ami hamarosan egy rémálom helyszínévé válik. Anyja, a csodaszép Helga mentális állapota megborul, elhagyja férjét Sigvaldit és két kicsiny leányát. Ásta, akinek neve Halldór Laxness Független emberek történetéből származik, már anyja méhében identitást kap, hiszen nevének jelentése, az utolsó betű elhagyása után "szeretetet" jelent. A gyermek, aki szeretetből fakad, és szeretetben nevelkedik. Miután anya nélkül maradnak, Ástát egy idősebb nő, Mamácska  találja meg, veszi magához és neveli fel. De a lány konok természete tizenöt éves korában utat tör magának, aminek következtében egy nyárra vidékre, a kietlen és rideg Nyugati-fjordokra küldik. Az itt átélt események alapvetően határozzák meg jövőjét. Visszatérve Reykjavíkba már semmi sem lesz olyan, mint korábban. Egyedül próbál boldogulni, de anyai öröksége folyton démonként lebeg mellette. Hibázik, sőt hibákat vét, egészen addig, amíg ezeket már nem lehet jóvá tenni, megbélyegzi magát, és célja vesztetté  válik. Lelkében kimondatlanul ott van a vágy a boldogság után, de kimondani ezeket nem meri, csak a test szintjén kapnak hangot az óhajok. Hiába örökli anyja szépségét, a hozomány batyujába mást is belecsomóztak; a várt, de eldobott gyerek tragédiáját. Ásta a főszereplő, de apja sorsa ugyanazt a drámát hordozza. 

Az események bemutatása egy tudatos szerkesztés eredménye, ahol időben és a történetet mesélők  személyében is váltakozás van. Egy, a világítótoronyba költöző író homályos alakja rajzolódik ki, miközben Sigvaldi a halál mezsgyéjéről nyúl vissza a múltba, onnan eleveníti fel emlékeit, és Ásta is elénk tárja, amit más nem tudhat. A regényt egy népi ballada és egy skandináv dráma nászának érzem, ahol az élet nyers brutalitása találkozik a létezés csodájával. Ez a kettősség most a szövegben is megjelenik. Miközben Stefánsson hozza a jól ismert költői sorait, hangot ad a szexualitás vad ösztöneinek is. Mégis azt mondom, hogy egészben kell látni az egész regényt, úgy működik csak igazán. Furcsa volt számomra, hogy olyan nagy falatot kínált nekem most a szerző, aztán csak tudatosult bennem, hogy nem több, vagy nagyobb ez a korábbiaknál, hiszen ez sem más, mint maga az élet, éppen csak kontrasztosabb. 

A regény nem ajándékoz meg azzal  a komótos lassúsággal, mint  a Menny és pokol, de valahol mégis ugyanaz az életérzés kerít hatalmába, a magány téblábolása egy másik időzónában. Stefánsson prózája viszont gyöngéden simogat, vigasztal, s egyben folyton döfköd is, ahogyan például az aktuálpolitikát már-már bántóan ideszúrja. 

Úgy éreztem, hogy az izlandi szerző behoz, elegyíteni próbál jó pár témát.  Nem akar szakítani például az ország természeti csodájának masszív gyökerétől, az Ásta által megélt kamaszkori nyár képei ezt elevenítik meg. Ugyanakkor a költészet és az irodalom létjogosultsága is többször, különböző oldalról támogatást kap. Mindemellett az emberi természet az, ami nem veszít semmit a fókuszából, miközben a világ modernebbé válik, a díszletek cserélődnek. 

Kicsit másnak érzem ezt a kötetet, mint a szerző korábbi munkáit, de nekem tetszett ez a hangja is. Mindenképp örülök, hogy megjelenés után ilyen hamar elolvashattam. Hosszan bennem fog maradni nyelvezete, hangulata és üzenete. 

 Hozott pontszám: 5 (kifacsart ez a bitang, megríkatott és kijózanított) 

Jón Kalman Stefánsson

Fotó: Einar Falur Ingólfsson, 2017

"Micsoda igazságtalanság, hogy az üvegben nem maradt már semmi. Hogy a pohár kiürül, a mondatok véget érnek, a nap elmúlik, az álmok köddé válnak. Hogy a csókok nem tartanak örökké, hogy meg kell halnunk, hogy a kutyánk, macskánk kimúlik, meghalnak a szomszédaink, a párunk, a gyerekeink és unokáink; hogy teljesen mindegy, hogyan ragozzuk a napot, végül éjszaka lesz belőle."

"Csak néhány sort akartam írni, egy keveset. Csak elmondani neked, hogy tudd, az élet borzasztóan, borzasztóan nehéz nélküled. Borzalmas. Hogy minden nap a hiányodra ébredek, és csak várom, alhassak megint."

 

 

Shinoda Bolen, Jean - Bennünk élő istennők

A japán származású Jean Shinoda Bolen  jungi iskolát követő pszichiáternő, aki a görög mitológia istennői és a női személyiségalkatok között hasonlóságot vélt felfedezni. Szerinte az istennők olyan jegyeket jelenítenek meg, melyek a mindennapok lányainak-asszonyainak archetípusai. Mivel egy ideje én is a szimbólumok, ősképek, archetípusok megismerése között bóklászom, nagyon kíváncsi voltam erre a megközelítésre is. 

Senki ne aggódjon, ha nem ismeri a görög mitológiát, a kötet közérthető módon mutatja be a főbb szereplőket, a lényeges eseményeket.

Azt mindenki megtapasztalhatta már, hogy nő és nő között micsoda különbség lehet. Ezt a  különbözőséget vissza lehet vezetni a belső viselkedésmintákra. Az archetípus kifejezést Jung hozta be a köztudatba, aki szerint az élethelyzetekhez való viszonyulások ezeknek az ősmintáknak a tükröződései. Az egyik nő boldogságához és kiteljesedéséhez feltétlenül szükség van arra, hogy anya legyen például, amíg más hölgyek a függetlenséget részesítik előnyben. Az istennők archetípusos megközelítése abban segíthet, hogy általa jobban megértsük önmagunkat. Történeteik, viselkedésmintájuk magyarázatul szolgálhatnak a ma asszonyainak. Az istennői szimbólumok egyúttal eligazítást is nyújtanak mások reakcióinak megértéséhez. A szerző egyrészt a saját szakmai tapasztalatára alapozza mondandóját, részint pedig női szerepéből adódóan. Hiszen feleség, édesanya, anyjának leánygyermeke, barátnő, kolléganő, valamint női csoportnak is tagja. A hasonlóságok és különbözőségek pedig mintázatokat rajzoltak ki számára. A kötet bevezetőjében erről bővebben mesél, de kitér arra is, hogy bár a jungi vonalat követi, de attól el is tér. 

A mítoszok a megismerés eszközei lehetnek, mivel az emberiség kollektív örökségének részei. Olyan közös megtapasztalások szólalnak meg bennük, melyek mindig időszerűek. A szerző az álomhoz hasonlítja őket, melyek szintén szimbolikus jelentéstartalommal rendelkeznek, így a mítoszok értelmezése révén intuitív tudásra tehetünk szert. Lehetne ezt hosszasan fejtegetni, de tény, hogy aki egyszer megérzi ennek a közös őstudásnak az erejét a saját életében, az mindig ennek a tudásnak a fényében szeretné értelmezni létezését. 

A kötet lassan rávezet bennünket azokra a gondolatokra, hogyan létezhetnek az istennők, mint belső képek, majd szépen sorra veszi őket csokorban, majd egyenként: Artemisz, Athéné, Hesztia (ők a szűz istennők) majd Héra, Démétér, Perszephoné (mint a sebezhető istennők), s végül Aphrodité.  Minden istennő bemutatása először a mitológiai eredetével indul, az őt övező kultusz leírásával, személyiségjegyeivel. Majd bemutatja az adott istennői jegyeket a serdülők és fiatalok életkorában, a munka világában, a szexualitásával kapcsolatban, házasságához fűződő viszonyában, nőkkel, férfiakkal és saját gyermekeivel való összefüggésben, s végezetül jellemfejlődésének tükrében.  Itt egyszerre jelennek meg az erősségek, gyengeségek, szépségek, és a szélsőségek oldaláról is kapunk némi képet. Szerintem mindegyik bemutató alapos és nagyon tanulságos. 

Olvasás közben persze mindenki keresi, hogy melyik az az alak, akivel leginkább azonosulni tud, kutatja a hasonlóságokat, eltéréseket. Ritka a tiszta, egyetlen istennőre levezethető típus, és az is gyakori, hogy az életszakaszokban más karakterek kerülnek előtérbe. Melyikünk ne érezte magában a féltékeny Hérát, aki hevesen küzd szívszerelméért, vagy a magányra áhítozó Hesztiát, vagy éppenséggel a féltésre és dédelgetésre vágyó Perszephonét? 

Egyfelől különleges élményt nyújthat a könyv azoknak, akik még nem találkoztak ilyen megközelítéssel, ugyanakkor  óva intek mindenkit, hogy a horoszkóp könyvek bulvár színvonalán kezelje a témát. A szerző célja sem az volt, hogy beskatulyázzon bárkit is. Inkább segít felismerni viselkedésünkben a generáló erőket, ami viszont a megküzdésre adhat erőt. Másfelől nem hinném, hogy egy olvasás elég lenne a könyv teljes tartalmának megéléséhez. Számomra ez jóval összetettebb, és minden bizonnyal többször elő fogom venni. Tervbe is vettem a művészetterápia eszközének alkalmazását a még személyesebb megéléshez. 

Nagyon tetszett a könyv címe, már maga ez erőt adott, egy ilyen megközelítés. Az viszont egyáltalán  nem tetszett, hogy a kötet rengeteg hibát tartalmaz. Ez nem is első kiadás. A vége felé már kifejezetten dühös voltam, hogy ezt kapom a pénzemért. A "melylyel" szót a legutolsó helyesírást ellenőrző program is kidobja. Olyan jó lenne tisztába tenni ezt a könyvet, nem kevés munka és tapasztalat áll Jean Shinoda Bolen munkája mögött, megérdemelné! 

Hozott pontszám: 5

 Jean Shinoda Bolen

Kőrösi Zoltánra emlékeztünk

Ma lenne 59 éves...

Idén egy hirtelen ötlettől vezérelve emlékolvasást hirdettem a molyon és a barátaim körében kedvenc magyar  szerzőm, Kőrösi Zoltán halálának ötödik évfordulóján. Sokan csatlakoztak nyíltan vagy titkon a kezdeményezéshez, kaptam nagyon kedves szavakat, idézetek, élményeket és mindenfélét.

Végtelenül hálás voltam mindegyiküknek, hogy segítettek nekem is abban, hogy ne a szomorúság uralja  ezt a napot és időszakot számomra, hanem annak öröme, hogy mindig lesz valaki, aki felfedezi az ő prózáját, vagy éppen elmélyíti kapcsolatát a szerzővel. 

Először is köszönöm mindenkinek a részvételét az eseményen és fogadjátok szeretettel ajándékomat, aztán jöjjön egy kis statisztika, részletek tőletek s mi egyéb: 

Rákhely_Mónika a Szívlekvárt választotta, és ahogy írta, szívesen olvasta volna még az amúgy sem vékonyka kötetet. "És telnek évek, évtizedek, emberöltők, sorsok néha összeérnek, a végére a szálak is, a Szívlekvár működik. Olvastam volna még."

Szadrienn számára nem volt újdonság Kőrösi Zoltán neve, már eddig is többször osztozott velem könyveinek olvasásában, sőt volt olyan bátor és részt vett egy a magam, botcsinálta módján megvalósított Kőrösi sétámon, ahol bejártuk a Milyen egy női mell kötetének ferencvárosi helyszíneit. Köszönöm, hogy aktuális olvasmányodat picit megszakítottad az emlékolvasás miatt! Így ír a szerző Szerelmes évek című könyvéről: "A Szerelmes évek a negyedik családregény volt, amit a szerzőtől olvastam, és nagyon jól esett találkozni újra a hasonlóságokkal, az életmű visszatérő jellegzetességeivel, a sodródással az időalagútban egészen az első világháború időszakától napjainkig, az ismétlődő, vissza-visszatérő mondatok szépséges, elringató ritmusával, és az ismétlődések megjelenésével az egymást követő generációk sorsmintázatában is."

Bagie szintén a Szívlekvárt választotta, pedig neki is volt éppen mit olvasnia. Köszönöm, hogy velünk tartottál!

A népszerű blogger, Robinson már tervezi egy ideje, hogy újraolvassa a szerző köteteit. Szinte mindent olvasott tőle. A Gabó olvas oldalán rengeteg értékelést és képes beszámolót találhattok Kőrösi Zoltánnal kapcsolatban. Most a Magyarkát vette elő, ami első kötete volt tőle még 2013-ban. Az újraolvasás után azt érezte, hogy: " rengeteg mély érzelem, szenvedélyes női sorsok, a túlélés és a boldogság hajszolása, keresése, remek karakterekkel finoman megrajzolt, jellemzően mai történet."

Zsuzsi_Marta novellákat választott, A hűséges férfi című munkájával lopta be szívébe magát a szerző. 

"Hétköznapi emberek hétköznapi történetei – nem hétköznapian, hanem mesterien tálalva. Kitűnő írások, élmény volt olvasni a kötet valamennyi kis történetét! Kedvenceim: Füles fotel, Teremtés, Pékkrémes, Villamos és az Ének!"  Az egész bejegyzést itt olvashatjátok. 

Nikolett_Kapocsi szintén úgy érezte, hogy eljött az idő. A Szívlekvár kitartóan várta a megfelelő pillanatot. "Most már tényleg elhiszem, hogy van, amikor egy könyv talál meg minket. A Szívlekvár nagyjából 5 éve várt csendben a polcunkon, amíg elérkezett a megfelelő pillanat a mesélésre....csodás olvasmányélménnyel lettem gazdagabb!" Őszintén örülök, hogy tetszett, akárcsak annak, hogy remek értékelésére más is felkapta a fejét, és várólistára tette a könyvet. 

Montika szintén A hűséges férfi boldogságnovelláit választotta. Remélem nem csalódott, a csillagozása alapján nem. Neki sem ez volt már az első könyve Kőrösi Zoltántól. 

Nelly_Éberfalvi mindent tud a szerzőről, amit csak egy olvasó tudhat. Minden munkáját olvasta, ápolja emlékét, gyűjti a még fellelhető anyagokat. Rengeteget köszönhetek neki! A moly oldalon nem annyira jártas, de az esemény kedvéért ezen a helyen is jelentkezett az emlékolvasásra. Ez alkalommal a Budapest, nővárost választotta. 

W_K is azt mondta "jövök". És jött is a Romkerttel és írt is egy olyan gyönyörű értékelést, hogy vétek volna idézni belőle. Én mégis megteszem, nehogy valakinek ne legyen ideje az egészet elolvasni, legalább ezt lássa: "Augusztus közepe van, bársonyos, fülledt üvegházi éjszaka, amikor az álom úgy terül fáradt és öntudatlan elménkre, mint egy egzotikus puha takaró. Álmomban Mészáros Péter vagyok, mintha egy buszon izzadnék egyszerre két műbőr ülésen, csak ne üljön le mellém senki...."

Gesztenye63 lelkes molytag sem most találkozott először Kőrösi Zoltán nevével, ez volt a negyedik olvasása tőle. Az ítéletidő nem egyszerű könyv...Legszívesebben másolnám az egész gondolatsort, amit elindított benne mű. Íme egy kisebb, de annál gyönyörűbb kimetszés a bejegyzéséből: "Olvasom és azon gondolkodom, hogy valami sajátos Jelenések könyvének a lapjait forgatom-e, vagy ez inkább a Kőrösi-féle pesti Teremtés könyve… Hiszen a Mester utca macskaköveit égbe rugdaló tölcsér is csak egy darabig szűkül lefelé, majd újra tágul, ki tudja meddig. Talán igaza van a szerzőnek, mert a Föld szívcsakrája mégis csak lehet ám az Angyal utca sarkán."

aróD_zsirÍ_agraV szintén nagyon szereti a szerző műveit, abban a különleges helyzetben voltam, hogy ő ugyanazt a kötetet választotta, amit én A tárt szárnyú lepkét, Kőrösi Zoltán első regényét. 

Mate55  választása szintén Az ítéletidőre esett, ami első olvasása volt a szerzőtől. Olvasás után úgy érezte, hogy "Az angyalok eljöttek Budapestre, de most már a Te nyelveden beszélnek." Egyetértek vele, ez egy "Egy igazi tanmese a lélektisztításhoz." 

Kalmár_Melinda volt olyan kedves és az utolsó pillanatban felhajtotta a Szívlekvár kötetet és reggeli kávéja mellett el is kezdte olvasni. Jól is tette, hiszen a moly tagok az évtized könyvének megválasztásakor a 22. legjobb könyvnek  tartotta és a zsűri szavazatai alapján is a legjobb 20 között szerepel.

davidnenita szintén több elolvasott Kőrösi kötettel büszkélkedhet. Mostani választása  Az ítéletidőre esett. 

Amethyst kihasználta a MEK könyvtár gyújtotta lehetőséget és a Hentesek könyvével csatlakozott a csapathoz.

 

olvasóbarát picit később vette csak észre a lehetőséget, de így is betársult hozzánk, amiért rendkívül hálás vagyok neki. Ő szintén a Hentesek könyvét választotta, és ez volt a nyolcadik olvasása az én kedves írómtól.

Ezen kívül voltak, akik nem molyként csatlakoztak a csoporthoz.  Egyikük a Romkertet, másik ismerősöm a Magyarkát választotta, volt még egy Budapest, nőváros olvasónk, valamint egy személy, aki szintén a Szívlekvárt olvasta.  Velem együtt húszan voltunk. Hittem egy darabig. Aztán vettem észre, hogy többen később látták a bejegyzésemet, és még így is belekezdtek egy-egy kötetbe. Ők voltak a csendes, titkos olvasók. Nagyon felvidították ők is a szívemet, hiszen pontosan az volt a cél, hogy minél több emberhez eljussanak Kőrösi Zoltán írásai. A végén bevallom, már át sem láttam, hogy hányan voltunk, hiszen például Nikolett_Kapocsi  egy újabb könyv elolvasásába fogott bele, és A hűséges férfi novelláival ismerkedett meg.

Köszönöm azoknak is, akik bokros teendőik közepette csak szándékukkal voltak jelen, de elolvasták a fenti lelkes molyocskák értékelését, hatásukra kívánságlistára vagy várólistára tették a szerző köteteit. Köszönet azoknak is,  akik az idézetek között mazsoláztak és hagyták magukat megérinteni. 

Méltó és szép emlékolvasás lett, nagyon hálás vagyok a résztvevőknek!

 

Rusvai Mónika - Tündöklő

Nem sűrűn olvasok fantasy történeteket, általában nem is érzem túl jól magam ezekben a világokban, mégis néha jól esik az ilyesmi. Ezt a történetet egyrészt magával ragadó hangulata miatt volt jó olvasni, másrészről pedig nagyon tetszett benne a népmesei háttérvonulat. 

 

Nem emberöltők választják el a könyv jelenét a nagy tragédiától, amikor összeomlott a hajdani szigetkirályság, hanem csupán húsz esztendő. Tengernépe a szárazföldre kényszerült, mert a birodalmat egy mindent elsöprő sárkány perzselő ereje hajtotta uralma alá. A nehéz időkben, megoszlott az emberek véleménye arról, hogy mi a helyes lépés, sokan vétkesnek tartották azt, aki másként vélekedett, mint ők. Ilyen bűnbaknak számított  Denamals, aki elvesztette a király kegyét, s a hajdani Csillagpalota kulcsait, majd szinte utolsóként elhagyta a Szigetet is. Szerinte a kincstárnok árulta el, aki maga mellé állította a palota hűbéreseit, és a szárazföldre hajózott velük, hogy saját várost alapítson az új helyen. Denamals a várostól távol,  Rónyazugban telepedett le, örökbe fogadva az árván maradt lovász két gyermekét Ertholt és Tileát. Erthol örökölte apjának mesterségét, és lovász lett. A húszéves fiú magának tudhatott egy ritka nagy kincset, egy még a Szigetről származó, fajtiszta vasderes lovat, Árnyékot. 

A bajok akkor kezdődnek, amikor egy titokzatos idegen, egy bujdosó állít be hozzájuk a tanyára, rájuk zúdítva ezzel a gondok tengerét. Erthol nem tehet mást, hogy mentse, ami még menthető, eladja szeretett lovát, Árnyékot. Szégyenében nem mer gyámapja elé kerülni, ezért útra kel. A vándorlása során akadnak segítői, amire szükség is van, hiszen minden jel arra utal, hogy a Szigetet romba döntő Sárkány ismét támadásba lendült. A környéken sorra tűnnek fel a sárkánykígyók, melyek előfutárai az egyre közeledő veszedelemnek. A végső ütközet felé haladunk Erthollal, aki mindvégig szemszögét kölcsönzi a történetnek, mégsem főszereplője az eseményeknek. A főszereplő valaki, vagy valami egész más. 

A fantasy kalandregény sarkalatos pontja számomra maga a rossz, a gonosz megjelenése és annak felszámolása volt. Hogyan lehetne a nép oldalára állítani a titokzatos Tündöklőt, hogy segítségével véget vessenek a Sárkány fenyegetésének? Mit rontottak el húsz éve? Mikor hibáztak? Az akkoriban elhangzott átkok halált hozó árnya vetül azokra, akik talán fordítani tudnának a sors kerekén. De a csillagok felől most nem érkezik segítség, az ősi talizmánok is némán hallgatnak, erejüket vesztették a  hősök. A poros utakat egy színésztársulat járja szekerén, hogy elregéljék a hajdan volt napok eseményeit, újabb és újabb értelmet adjanak, átértelmezzék azt, ami elmúlt. Erthol társai felülemelkednek gyengeségeiken, egyszerre hősök és halandók, hogy végül együttes erővel megleljék a megnyugtató megoldást.  

Olvasás közben magával ragadtak az olyan népmesei elemek, mint ahogyan a lovászfiú szégyenében apja szeme elé sem mer kerülni, aztán ahogy találkozik segítőivel, hogy megütközzön a végső gonosszal, a sárkánnyal. Útján átkok és legendák kísérik, végső "táltos" lovát keresve jut mind közelebb és közelebb a megoldáshoz. Az, hogy a rossz megtestesítő egy sárkány, szintén nem ismeretlen a magyar népmesékben. De mi más is lehetne az ismeretlen és feltérképezhetetlen, mindeneket elsöprő, az értékeket romba döntő féktelen erő megtestesítője, ha nem egy tüzet okádó, repülő lény. Nem kevésbé tetszett az a megoldás, amit a bajok orvoslásául Rusvai Mónika, elsőkönyves írónő kitalált. 

Minden érdeme mellett azonban néha elakadtam az olvasásban. Ennek oka részben az, hogy nehezen találom meg magam a fantasy regényekben, lassan tudom felépíteni belül az elképzelt világot, részben pedig a szöveg sajátossága. A megteremtett univerzum része a könyv nyelvezete is, a maga egyediségével. A kétféle nyelv használata habár hozzátartozik a miliő megteremtéséhez, ugyanakkor néha elvesztettem a fonalat emiatt. Gondolom a gyakorlott SFF olvasóknak ez nem jelent akkora gondot. Néha fókuszvesztést is érzékeltem, ami gyors átkeretezést követelt tőlem, ezeken a helyeken is kidobott  történet. Mégis, amikor letettem  a döccenők miatt, alig vártam, hogy folytathassam az olvasást, mert a bőröm alá mászott ez az ismeretlen, mégis nagyon is ismerős világ. Azt nyújtotta számomra, amit egy igazán jó könyv megadhat, kikapcsolt, megutaztatott és benne élhettem magam is. 

Hozott pontszám: 4

Rusvai  Mónika 

 fotó: Benkő Mariann

 

 

"Az égből a földre visszatérő lélek egymaga bolyong az éjszakában, és keresi azt az ellenfelet, akit legyőzve végre megbékélhetne és visszatérhetne az égi világba. Először emberekkel, aztán állatokkal, majd szörnyekkel viaskodik , de hiába győzi le mindet, a lelkét nem ereszti el a földi világ. Lassan megvirrad, és amikor a nap feketével rajzolja árnyékát a fűre, a hullócsillag már tudja, hogy végre megtalálta az ellenfelét."

Jung, Carl Gustav - Gondolatok a természetről

Jung Gondolatok a természetről című könyvéről először azt gondoltam, hogy majd a körülölelő természetről, a fákról és növényekről fog szólni, és az ember környezetéhez fűződő viszonyáról. Lassan körvonalazódott bennem, hogy valójában minden dolgok eredendő természetéről szólnak gondolatai, így az ember önmagában való, veleszületett természetéről. Minél inkább el akar szakadni az ember, vagy nem akar tudomást venni erről a felépítéséről, annál inkább bajok okozója lesz. Az öregedés vagy halál tagadása csak ellehetetleníti, hogy megéljük az élet teljességét, annak magasságainak és mélységeinek megtapasztalását. Az örökké boldogságot kívánó ember vajon a nehézségek és veszteségek tagadásával közelebb kerül ehhez a boldogsághoz?

Felvetésének alapja, hogy ha a természetet, mint vezetőt követjük, akkor nem fogunk eltévedni. Önmagában véve nem vezető a természet, de elfogadhatjuk vezércsillagul, ahogy a mágneses tű vezeti a hajósokat. A tudattalan maga a tiszta természet, minden felesleg nélküliség, nyelve pedig a szimbólum. „Valahányszor érintkezésbe kerülünk a természettel, tiszták leszünk.” Megtapasztalhatunk valami olyan dolgot, aminek elfogadása kicsit furcsának is tűnhet, hiszen messze áll a mindennapok értelmezésén. Később ezt írja Jung: „Ha az erdőben sétálunk és leheveredünk a fűbe, vagy fürdünk a tengerben, ez kívülről jön; ha lemerülünk a tudattalanba vagy álmok révén kerülünk magunkkal kontaktusba, belülről érint meg bennünket a természet, és ez ugyanaz: a dolgok ismét rendbe jönnek.” A magány, a régi misztériumok, a csillagok szemlélése ugyanezt a megtisztulást eredményezik. Mindennapjainkban leginkább a meditáció, a jóga, a meseestek vagy a mindfulness módszerei segítenek ezt a „hazatalálás” élményt megélni. Jung a terápiában is ezt a természet vezérelte cél állítást, a tiszta ösztönön alapuló ráhagyatkozást szerette volna megvalósítani.

Az ösztönök döntése azonban szemben áll a morális öntudattal. Szeretjük azt gondolni, hogy a dolgokat akarati elhatározással döntöttük el. Inkább az önuralom méltóságában hiszünk, mint az ösztön helyességében. Jung felveti a kérdést, hogy nem Isten akarata-e az emberben megnyilvánuló természetesség? Szerinte bíznunk kellene az „ősi élet habitusában”. Ezután kifejti nézeteit, hogy miért gondolja azt, hogy az akarat csak részben lehet úrrá rajtunk, hová vezet az elfojtás. Isten fogalmát nem keresztényi értelemben, hanem a gondviselés és sors hatalmaként használja. Az etikai döntés lehetősége azonban mindvégig megmarad az embernek, de tudnia kell, hogy miről dönt, és mit cselekszik. Jung mindvégig kitart amellett, hogy sorsunkat a természeti törvényekkel összhangban kell beteljesítenünk, különben nem válhatunk Isten igazi szolgájává.

Jung ezután rátér a lélektől megfosztott természet bemutatására. Kemény szavai arról beszélnek, hogy a valódi lélektől megfosztott természetet babonasággá alacsonyították, s minden fölé örök dicsfénybe a „rációt” helyezték. A tudomány megfosztotta mindentől a természet lelkét. A meghasonult ember kialakulása vajon minek az eredménye? Pszichiáterként rengeteg neurotikus emberrel találkozott, és Jung nem kevesebben állít, mint hogy egy ilyen személy: „régebben nem lett volna neurotikus, vagyis nem hasonlott volna meg magával. Ha olyan időben és környezetben élnek, amikor és ahol az embert a mítosz még összekötötte az ősök világával, és ezáltal az átélt és nem a csupán kívülről látott természettel, akkor elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal.” A tudattalan feltárása egy robbanásszerű állapot kezdete, ugyanakkor Jung szerint nem a neurózist kell megszüntetni, hanem azt kell megtanulni, hogy mire tanít bennünket. „Nem a neurózist gyógyítjuk, hanem a neurózis gyógyít bennünket.”

A tudattalan őstermészetességében laknak az archetípusok, melyekben a tiszta természet készteti az embert arra, hogy olyan szavakat mondjon ki és olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek értelmét nem ismeri, soha nem gondolkodott rajtuk. Azt is hangsúlyozza a szerző, hogy nem áll szándékában kisebbíteni a tudatos akarat erkölcsi értékét, számára tudat és akarat „csorbítatlanul megtarthatók, mint az emberiség legmagasabb rendű kulturális vívmányai.” Csak mi értelme van annak az erkölcsösségnek, ami összetöri az embert- fűzi tovább gondolatait. Gondolhatjuk-e azt, hogy az emberiség gyönyörű fája csupán karóknak és kötözőspárgáknak köszönhetően alakul, és a föld és a Nap szerepe elhanyagolható?  

Ezután Jung beszél a psziché alsóbb szintjéről, majd az álomról is, amely szerinte egy gyógyító kísérlet annak megemésztésére, amit még nem sikerült feldolgoznunk. Az álmok gyógyíthatnak, kiegyenlítő szerepben lehetnek, de mindenekelőtt lehetőségek.

Jung a következő fejezetben a test és a lélek kapcsolatát szeretné megvilágítani, rehabilitálva a test szerepét ebben a játszmában. Itt nagy eltérést mutathat az úgy nevezett európai kultúra és a keleti gondolkodás. Végezetül kötetét azzal zárja, hogy van bennünk valami Napszerű, megvan az életünknek is a reggele, nappala, mint ahogy alkonya és estje is.  Az élet és halál kapcsolatának jungi gondolataival fejeződik be a könyv. 

A kötetet a művészetterápiás képzésem kapcsán olvastam, kötelező irodalomként. Ilyen tekintetben is nagyon hasznos olvasmánynak éreztem. A pontozásnál a rám tett hatását értékelem: 

 Hozott pontszám: 5

Számos olyan felvetése van a szerzőnek, ami hosszabb végiggondolást követel meg, hiszen a páratlan logikával felállított tézisek súlyosak, és ha mással nem, neveltetésemmel mindenképp szembe mennek.