Weiner Sennyey Tibor - A ​méhészet művészete

Weiner Sennyey Tibortól eddig két könyvet olvastam a Versek a kisházból (2007) című verseskötetét és a Gül Baba című lírai munkáját. (2012) Idén szereztem be Hamvas Béláról szóló esszégyűjteményét, de annak elolvasása még várat kicsit magára. Nagyon szeretem munkáinak érdekes hangvételét, melyben találkozik a költészet, az esztétikum és egy szellemi gondolkodásmód. Keresem felbukkanó írásait, verseit a különböző fórumokon, s így akadtam rá az idén kiadott méhészettel foglalkozó könyvére is. Amikor meghallgattam a könyvbemutató felvételét, rögtön be akartam szerezni a kiadványt, mert rendkívül kíváncsivá tett annak minden szava. 

Ne ijedjen meg senki, nem a méhtartás technikai és szakmai leírásáról van szó, hanem a méhek létezésének különböző aspektusainak művészi szintre emeléséről. A tizennyolc esszét tartalmazó kiadvány az őskortól kezdve napjainkig követi ezeknek a kicsiny állatoknak a tiszteletét, megjelenésüket a különböző kultúrákban, művészetekben. Bizony az őskortól, hiszen a Valenciaban található Pókok barlangjában ősi rajzok őrzik a hajdani mézvadászatok emlékét. Ezeken a sematikus ábrázolásokon jól kivehető még a hajdani füstölők használata is. Weiner Sennyey Tibor szavain keresztül magunk elé képzelhetjük azt a világot, ahol a legkoncentráltabb édesség a méz volt. Talán fel sem tudjuk igazán fogni ennek jelentőségét napjainkban, amikor állandó elérhetőségben van számunkra a cukor, a sütemények, a csokoládé. A barlangrajzok szakrális jelentőségével is megismerkedhetünk az első írásban, ami átvezet egy későbbi világba, az Egyiptom méhek és méhészeik közé. A második írás a tudatos méhtartás első nyomaival foglalkozik. A domborművek egy izgalmas feltételezésre engednek következtetni, ami számomra teljesen elfogadható, ismerve az egyiptomi kultúrát. A téma bemutatásában itt is szépen keveredik a képzőművészet, a papiruszokon talált versekkel, a kutatási eredményekkel és hipotézisekkel. A következőkben a tejjel és mézzel folyó hajdani Kánaán vidékére utazunk. 

A történelmi időutazást megtöri egy esszé, mely a szerző egyedi méhes filmfesztiváljának fikcióját mutatja be a lehető legalaposabban. Én nem tartom kizártnak, hogy ez egyszer akár meg is valósulhat. A nyáron már láttam ennek első kezdeményezését, Weiner Sennyei   Tibor szervezte filmvetítést ezen gyűjteményből. Jó volt látni, hogy ennyi film készült a méhek témájában, szép kis lista állt össze. A következő esszékben olyan témák jelennek meg, mint a régi kaptárkövek rejtélyei Magyarországon, az ősmagyar méhészet nyomai a magyar nyelvben, de szóba kerül az a két leghíresebb hazánk fia is, akik életében kiemelkedő szerepet játszott a méhészkedés. Ők Berzsenyi Dániel és Hamvas Béla. Itt olvashatjuk először a méhes ház kifejezést, ami nekem most a legkülönlegesebb téma volt a kötetben. A szerző az utolsó fejezetben bemutatja  a saját szentendrei méhes házát is, ami igazán testközelbe hozza az olvasó számára is ezeket az apró lényeket. Minden egyes írás remekmű a maga nemében. Szó van a méhek és a gyógyítás kapcsolatáról, a méhekhez fűződő hiedelmekről, a méhek muzsikájáról, híres személyekről, akiknél nagy jelentőséggel bírtak ezek az állatok. 

Az ember és a méhek kapcsolatainak nyomaival találkozhatunk a kötet többi fejezetében is. A szépen felépített írások olvasása közben cseppet sem lankadt a figyelmem, mert mindegyik egyszerre szép és izgalmas volt. Sok fekete-fehér kép, fénykép és rajz segít elképzelni az olvasottakat. 

Nem csodálkoznék azon, ha becsukva a könyvet méhészkedésbe akarna fogni az olvasó. A kötet minden sora azt a meghitt állapotot tükrözi, ami az ember és a természet harmóniájának állapota,  az ember és a méhek idillikus kapcsolata. Ez az aprikultúráról szóló könyv a maga nemében egy kincs, már olvasás közben is érezhető az a változás, ami az emberben elindul, átrendeződik bennünk a világhoz való viszonyunk is, miközben számos érdekes információ birtokába is jutunk. Megtudtam például azt is, hogy 1586-ig hímnek vélték a méhkirálynőt, ami azért is volt érdekes, mert Arisztotelész az ideális polisz modelljét látta a méhkasban. Ennek folyamodványa volt, hogy a katolikus egyházat is egy nagy méhkashoz hasonlították, melynek feje a méhkirály, azaz a pápa. Nagy felháborodást keltett a nézet, hogy mi az, hogy nem egy férfi van a központban? Nem meglepő módon, éppen Angliában fogadták el először 1609-ben a tényt, hogy méhkirálynő áll a kaptárak élén. 

A méhek duruzsolását hallhatjuk mindvégig magunkban, miközben sok hasonló érdekes információ birtokába juthatunk,  ha elolvassuk Weiner Sennyey Tibor könyvét.

Hozott pontszám: 5  

 

Weiner Sennyey Tibor

fotó: Bach Máté

 

Nunez, Sigrid - Egy életen át

Sigrid Nunez könyve számomra arról szól, hogyan tud mindvégig kitartani egy barátság, mi mindent megígérünk és elvállalunk azért, akit szeretünk. Két középkorú nő - az elbeszélő és a végstádiumban lévő barátnő - története azt a veszteséget eleveníti fel, amely puhán vackolódik bele mindennapjainkba. Gyászainkat körülöleli a mindennapok folyamatos zakatolása, még akkor is, ha legszívesebben megállítanánk az egész világot.

Az életétől elszakadó nő arra kéri barátnőjét, hogy legyen mellette eutanáziájában. Óvja végső akaratát, utazzon el vele, falazzon tettéhez. Megígérni olyan könnyű dolgokat, de rálépni az ösvényre már jóval nagyobb bátorságot igényel. S ahogy az életben az lenni szokott, semmi sem úgy történik, ahogy eltervezzük. Akkor sincs ez másként, ha épp az élet fonalát vágnánk el. Bár a regény valóban erről a súlyos témáról szól, mégsem merevedünk bele a tragédiába, mivel Sigrid Nunez egy hártyavékony humorba bugyolálja az eseményeket. A két barátnő hangulata úgy hullámzik, mint maga a gyász. Egyszer fent, egyszer lent. Ebben a könyvben pont az a mesteri, hogy egy keskeny határvonalon billeg a szöveg, szinte minden mondat egy tudatosan felépített terv része, egy lassú adagolású infúzió. Cseppenként kerülünk közelebb az elmúláshoz, amit persze tudunk, hogyne tudnánk, de felfogni képtelenség. A finom érzékenységgel megírt regény egyik erőssége, hogy valami természetes egyszerűséggel építi a főszál mellé a többi szereplő saját fontos történetét. Így válik hangsúlyossá egy anya-lánya kapcsolat, egy elmagányosodott szomszédasszony vagy éppen az elbeszélő volt férjének klímakatasztrófával foglalkozó kutatása. Elgondolkodtatja az olvasót, hogy Sigrid Nunez, aki a legnagyobb óvatossággal nyúl a halál témájához, miért pont ezekből építi fel az élet elmúlásának fészkét. 

Ahogy haladunk az időben, egyre inkább foszlanak le ezek a mellékszálak és kerül fókuszpontba maga a halál. A két barátnő beszélgetései fontos témákat érintenek; kendőzetlenül beszélnek az idő múlásáról, az életünkről való önrendelkezés jogáról, megbocsátásról, túlvilágról. A két nő olyan szempontból kiváltságos helyzetben van, hogy el tudnak egymástól búcsúzni, le tudnak zárni dolgokat, nem a végelgyengülés és demencia ködtengerében távolodnak el egymástól. A könyv azt a kérdést feszegeti, hogy fel lehet-e készülni a halálra? 

Szerintem Sigrid Nunez alkotása alkalmas arra, hogy közelebb engedjük magunkhoz az elmúlás témáját. Nem hatásvadász, nem akar lehúzni, csak egy barátság tükrében bemutatja, hogyan tud egy kapcsolat egyszerre tartani és engedni, miközben a távozó is egyszerre tartja és engedi életének fonalát. 

Hozott pontszám: 5

                                                           Sigrid Nunez

Vámbéry Ármin - Küzdelmeim

Több mint száz éves időutazáson mentem át, amikor Vámbéry Ármin 1905-ben megjelent könyvének sorait olvastam. Először is meglepett, hogy önéletrajzi írása  mennyire olvasmányos a ma emberének is. 

A szigorúan időrendi sorrendet követő események egy nagy mesének is felfoghatók, hiszen csodás utazások, a főhős viszontagságos körülményei, veszélyekkel megtűzdelt utak, kihívások és persze nem várt segítők is felsorakoznak a történetben. Az 1832-ben (bár lehet, hogy 1931-ben) Szentgyörgyön született Vámbéry Ármin sorsát megpecsételte elsősorban zsidó származása, másodsorban szegénysége. Ennek a két motívumnak a kiemelése nem tőlem származik, hanem maga a szerző tér rá vissza folyamatosan. S ha ez még nem lenne elég, életét nehezítette, hogy három éves korában megbénul a bal lába, aminek terhét soha nem tudta lerakni. Bár hatalmas elszántsággal dobta félre mankóit, jellegzetes bicegő járása mindvégig megmaradt. 

Kiemelkedő, elsősorban nyelvi tehetsége és végtelen szorgalma korán megmutatkozik. 12 éves korában már házi tanítóként keresi keserves kenyerét, hiszen bár tudása megvolt, életkora nem parancsolt tiszteletet azoknak a gyerekeknek, akiknek oktatása végett felfogadták. Gimnáziumi tanulmányait Szentgyörgyön, Sopronban, Pozsonyban és Pesten végezte, mégsem érettségizett le sohasem. Ennek oka szintén a sok nélkülözés, a tanulás mellett vállalt folyamatos tanítás volt. A nehézségek dacára tizenhat éves korára anyanyelvén kívül folyékonyan beszélt héberül, latinul, németül és franciául. Közben pedig tanulta az angolt, a szláv  és a skandináv nyelveket. Már ekkor is érdekelte a török irodalom. Báró Eötvös József támogatása révén juthatott ki 1857-ben Törökországba. Erről a keleti utazásról részletes beszámolót tartalmaz a könyv. A szinte folyton krajcáros gondokkal küzdő utazót valaki mindig megsegíti. A törökországi magyar emigránsok támogatóan lépnek Vámbéry mellé, s ha másra nem is, de kapcsolati tőkéjükre mindig számíthat. Élesen kiemelkedik történetében, hogy mily nagy szükség is volt ezekre az ismeretségekre egy olyan vidéken, ahol kevés a magyart támogató. Körülbelül négy év alatt Vámbéry tökéletesen elsajátítja a török nyelvet, néhány nyelvjárást (kb. húszat) és kinézetében is igazodik ahhoz a világhoz. Nyelvtehetségének egyik legnagyobb erénye volt, hogy rövid időn belül, kitűnően tudta utánozni az elhangzottakat. Ezek után elhatározta, hogy nem áll meg a keleti világ szélén, hanem mind mélyebbre és mélyebbre megy. Ekkortájt  Resid Effendinek hívták és megengedték, hogy részt vegyen akár vallási vitákon is, és együtt hadarta velük a himnuszokat, de soha nem akart igazhívő mohamedán lenni. 

Ebben a kitűnő korrajzot mutató könyvben nem csak az akkori Magyarországról, hanem Törökországról s a későbbiekben Angliáról is képet kapunk. Mivel Vámbéry olyan helyekre és társaságba jutott el, ahol eddig még európai nem járt, így minden szava egy új rétegét nyitja fel a múltnak. Első útja során szunnita dervisnek öltözve Teheránig jut. Egészen elképesztő ez a távolság, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy félig béna lábbal, zarándokként rója az utakat. A későbbiekben Buharán keresztül Szamarkand lesz a végállomása. A keleti élettel már egész jól elboldogult, de hazatérve csalódások sora éri. Ezért Londonba utazik, ahol végre elismerik nagyságát, de az arisztokráciába történő beilleszkedésének nincsenek meg az anyagi alapjai, így az olvasó is azt érzi, hogy bolyongása folytatódik. 

A kötetben leginkább az utazási élményekről, érdekes történetekről olvashatunk, a tudományos megállapításaira csak nagyon röviden, összegzően tér ki. Más munkáiban találjuk meg ezekre a választ. Szinte nem volt a könyvben olyan oldal, ahol legalább egy kiemelhető részt ne találtam volna. 

Mégis eléggé elfáradtam olvasás közben. Bár nem napló a Küzdelmeim, hosszú évek múlva vetette papírra az utazó, mégis aprólékos beszámoló. Úgy tűnik, hogy Vámbéry memóriája nem csak a nyelvekben egyedülálló, hanem emlékezetében is. A cím viszont jól fedi, azt az egységes képet, aminek égisze alá akarta vonni a szerző életét. Szóval a küzdelmek lettek kihangsúlyozva, amiben vezető motívum, hogy felnőttkori, keleti nyomorának elviselését a gyerekkori nélkülözés edzette. Meg kell említeni azt a nélkülözést is, amit nem az éhség és nem a lemondás szült, hanem a szellemi, meg nem értettség nélkülözése eredményezett. Szinte senki nem volt Magyarországon, aki felfogta volna útjai jelentőségét, értelmét. Sőt sokan el sem hitték, hogy az előttük álló nyomorék lábú ember igazat mond. Ennek a meg nem értettségnek a magánya tényleg küzdelmes lehetett. A későbbiekben Vámbéry Ármin a  Budapesti Tudományegyetem keleti nyelvek tanára, a Tudományos Akadémia rendes tagja lett. Elsőként a világon létrehozta a turkológiai tanszéket és nevéhez kötődik a turanizmus felvirágzása. 

A könyv hűen tükrözi a szerző zárósorát, miszerint: "Az utazás határozottan a legszebb és a legdicsőbb öröm ezen a világon. Nincs is rá okom, hogy panaszkodjam sorsomon; mert, ha nehéz küzdelmet rótt reám, meg is jutalmazott érte bőségesen, s életem végén elmondhatom: "Küzdelmes nap volt, de szép nap volt!"  

Hozott pontszám: 4

Darvas Iván - Lábjegyzetek

Nos, ezt a könyvet is ajánlásra vettem kezembe, egy podcast adásban mesélt róla Dékány Barnabás. Kíváncsivá tett, hogy mi  inspirál egy színészt egy másik színész életében. Gondoltam, hogy az érdekes szerepek, a megugrott akadályok, szakmai praktikák lesznek előtérben, de nem így volt. Természetesen a Lábjegyzetek témái elvonatkoztathatatlanok a színház világától, de mégis ez a könyv nem erről szól. 

Darvas Iván, akit eredetileg Szilárdnak hívtak Prágában nevelkedett. Sorsát alapvetően meghatározta orosz származású édesanyja és újságíró apja, akiknek megismerkedéséről is olvashatunk a kötetben. Az első fejezetekben a gyermekkori évekbe,  a szerzőben kavargó identitásokba, a testvérével való kapcsolatába kapunk betekintést. Nem árulok el nagy titkot, ha leszögezem, igazi csibész gyerek volt ez a Darvas. Ez a habitusa végigkísérte szerintem egész életét. Volt benne valami alapvető lázadás minden formai kötöttséggel és rendszerrel szemben. A színészi karrierje sem indult simán, a Színiakadémiát be sem fejezte, többször el is tanácsolták. Aztán persze előadói tehetsége révén mégis színpadra került, de az 1956-os eseményekben való "részvétele" miatt hamarosan a rácsok mögött találta magát. Igaz addigra már ismert művész volt, ami néha segítette, néha hátráltatta boldogulását.

Több hangsúlyos önéletrajzi rész van a kötetben, de szerintem ezek a börtönben töltött évek azok, melyek legnagyobb hatást gyakoroltak rám. Az az egyedi látásmód és reakció, amit kialakított magában a megőrülés elkerülése végett átmegy egy fejlődésen. Teljesen lebilincselt az a hozzáállás, amit végül kialakít magában. Ennek alapja egy önreflexiós folyamat, amit el tudott juttatni a feloldásba. Bár oldalszámban nem képezi a kötet gerincét, tartalmában igen. A fogva tartás utáni évek természetesen nem voltak zökkenőmentesek, nem csak karrierje, hanem magánélete is zátonyra jutott ezekben az esztendőkben. Egyébként az egész írásra jellemző, hogy nagyon szubjektíven válogat Darvas az életéből. Hatalmas hézagok vannak, majd részletesen beszél egy-egy témáról. Történetmesélése lineáris, de egyenetlen. Ez adja egyediségét, valamint a lábjegyzetek. Ugyanis az a furcsa helyzet áll fenn, hogy a szövegtörzs és a lábjegyzetek hasonló fontossággal bírnak. Mondhatni, teljesen értelmetlen volt számomra ezeket a dolgokat betenni alulra. Ebben is azt lázadást érzékeltem, amit a szerző a normákkal szemben képviselt. Összességében egy hű korrajzot kapunk arról az elsősorban politikai helyzetről, ami 1945 után jellemezte hazánkat,  különösen a színházi életet. A kiemelt részek között helyet kap a négy év is, amit a Szabad Demokraták Szövetségének színeiben parlamenti képviselőként töltött el. Őszintén ír arról a tehetetlenségről, amit megélt, holott a tenni akarás vezette erre az útra. 

Apró betekintést kapunk szerelmi életébe is, s ennek kapcsán megtudhatjuk, hogy mikor jelent meg életében igazán az a kapcsolat, ami a legteljesebb szerelemmel tudta megajándékozni.

Darvas Iván alakja szerintem mindannyiunk szeme előtt ott van. A könyv végére beválogatott fotók mégis képesek olyan többletet adni, ami hozzátesz a róla alkotott képről. Szülei fiatalkori portréi, a hajdani Prága látképe és a kis, akkor még Szilárdról készült felvételek mellett a szerző kiválasztott néhány, számára nagy jelentőséggel bíró színházi plakátot vagy felvételt is. Egy ilyen hatalmas és gazdag pályáról képtelenség tökéletes lenyomatot készíteni, amivel megkínál minket a színész-szerző az mégis egyszerre tud egyedi és különleges lenni, ugyanakkor beilleszthető abba a nagy egészbe, amit művészként tudunk róla. 

Azóta láttam, hogy a kötet hangoskönyv formájában is megjelent. Nagyon sajnálom, hogy nem úgy ismerhettem meg a történetet, szerintem sokat ad hozzá a saját előadás. 

Hozott pontszám: 4

Apáti Miklós - Ne öld meg a fehér kígyót!

Rendszeres olvasóként is megélem, hogy nagyon nehéz kiválasztani abból a mérhetetlen bőségből, amivel a ma embere rendelkezik, hogy melyik könyvet olvassuk el végül. Idén, az eddig megkezdett 51 olvasásomból 19 könyvnél azért döntöttem mellettük, mert valaki személyesen ajánlotta, vagy olyan összegzést írt róla, ami hatással volt rám. Pedig a friss megjelenésű kiadványok által a kiadók igen erős vásárlásra késztető hatást próbálnak ránk gyakorolni, hogy őket válasszuk. Szó se róla, valóban nagyon nívós kötetek jelennek meg, ami a külcsínt illeti, s néha én is hagyom magam elcsábítani. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a küllemét illetően frissek ezek a kiadványok, hanem témáikban is aktuálisak tudnak lenni. Summa summarum, nehéz a sok csillogó szépség mellett olvasásra kiválasztani egy olyan könyvet, mint  Apáti Miklós 1988-ba megjelent kötete. Ilyenkor aranyat érnek az ajánlások. Ne becsüljük le őket!

Baráti ajánlás ide vagy oda, ami a könyv mellé szegezett -bevallom-, az elsősorban a stílusa volt. Már a második, harmadik oldalon tetten érhető a groteszk ábrázolás borzongató kettőssége. A moly adatbázisában ez nem szerepel a könyv címkéi között. Viszont idén, mióta újra elolvastam Örkény Egyperces novellák kötetét, sokkal közelebb áll hozzám a stílus és azon kapom magam, hogy fejben szépen én is írom a magam groteszk történeteit. Nem volt ezzel másként a könyv főhőse, Skurcz János sem, aki élete közepe tájékán abban reménykedik, hogy megtisztulhat, hogy bűneit és erényeit bevallva másvalaki lehet, miközben megőrizheti korábbi személyiségét is. Ezért "egy csillagtalan és ködfoltos, didergető éjszaka" felhívja a Gondolat Kiadót. Ez az a pillanat, amikor az ember ki akarja adni a gondolatait, csak úgy, szakterület nélkül. No nem azért, hogy kiadják, hanem, hogy ő maga adhassa ki magából. Egy jó kiadóban erre is van lehetőség, így kerül főhősünk Nádai Klára, a regényben csak Nádai kezei közé. A lektornő arra kéri, hogy Skurcz írja le gondolatait. S ezzel kezdetét veszi az a kettős utazás, ami főhősünket a múltba vezeti, miközben elhagyva jelen életkörülményeit, -nevezetesen a notórius öngyilkosságot elkövető feleségét és két fiát-, és Nádaihoz költözik, annak ikerfiúcskáihoz és édesanyjához. Skurcz egy laborban dolgozik, de gondolatainak leírása sokkal több időt igényel, mintsem főállása legyen az embernek, no meg az AIDS is akkor kezd tombolni, mi lesz, ha megfertőződik munkája során, nem vitás, be kell fejezni a kenyérkeresetet. Így válik befogadottá és eltartottá élete közepén a férfi.

A regény mindvégig ezen a két szálon halad, ahol a múlt és a jelen ábrázolásában is megvan annak az érzése, hogy soha nem lehet tudni, hogy mindez valójában is így történt meg, vagy több benne a torzítás? Olyan ez, mint amikor kívülről nézünk egy korcsolyázó embert, aki hol a bal, hol a jobb lábát lódítja egyre kijjebb, nevetnénk, hogy ez milyen vicces, micsoda életművész az illető, de közben aggódunk egyre szétcsúszó lábai miatt, közelgő bukását vizionálva. Persze a műfaj soha nem engedné meg, hogy főhőse a semmibe hulljon, mindvégig alatta tartana egy pókhálót, egy hihetetlen menekülő útvonalat. Szóval nézzük csak bátran egyre kacsázó lábait, feledkezzünk bele meséibe, melyek finoman visszaidézik a körülbelül 1950-1980 közötti évek jelenlévő, de sokszor láthatatlan sajátosságait. 

"Majd leültem egy székre, innen jól láthattam az apám ágyának lábát helyettesítő két féltéglát. Ezekkel a féltéglákkal viaskodtam én egész életemben. Ezzel a takarékoskodó nyomorúsággal táplálkoztam, így ettem, így ittam. " - írja Gondolatait főhősünk, miközben szemünk előtt látjuk, hogyan jut el ténylegesen az egzisztencianélküliség és nincstelenség magaslatára élete közepén. A groteszk azonban nem engedi kicsinálni főhősét, aki másik lábával már siklik is tovább. Skurcz történetének erejét a benne megírt kapcsolatok adják, a barátok, a család, ismerősök és támogatók minden morbiditása mellett meglévő megtartó ereje. 

Szerethető figurái, abszurd eseményei és a valósághoz kapcsoló bizsergető kettőssége teszi emlékezetessé számomra ezt a könyvet, melynek első sora, hogy:  "E történet szereplői valamennyien kitalált személyek. Én is. "  

No persze :) Akkor én is, aki szintén a Ráday utca páros oldalán éltem sokáig. 

Szerettem ezt a tudatregényt; szerettem ezt a főhőst, ahogyan végignéz önmagán és kapcsolatainak gyűrűjében éli meg valóságát; szerettem, ahogyan nem akar politizálni, de teszi, mert nem lehet nem politizálni; és szerettem, mert annyira másként működött, mint én, de közben beengedett világába. 

Hozott pontszám: 5 

 

 

Apáti Miklós (1944-2016)

 

"Annyit írtam, hogy azóta fáj a csuklóm, a karom, a hátam, talán még a toll is, amivel írtam. A legjobban mégis az fáj, ami elmúlt: az idő. Mert aki igazán ír, az vagy a korai, vagy a kései halált sejti meg. Nincs középkorúság az írásban. Középen csak a torzó van, teljes érték, avagy a teljes érték dicső ellobbanása: aligha. A fiatalság lánglelkűségét én elhajszoltam, elhessentettem magamtól. Nem vállaltam az ifjúságot, se az ifjúság előtt örök kísértőként járó korláttalan szabadságot. A vénülésre spekulálok tehát. A véletlen és kései halált remélem, azóta is.
    Öt esztendőn át gyűltek a teleírt papirosok. Mi lett velük? Lehet, nekem már nincsen semmi sorsom. De a papíroknak van. Lett! Erről, a papírok sorsáról szól ez a könyv. Tehát nem a szereplőkről, tehát nem rólam. Mi csak annyiban vagyunk benne, amennyiben e papírok sorsába beleszóltunk."

 

"Kell lenni valaminek a halálos komolyság és az életveszélyes komolytalanság között, egy résnek, ahová az ember bármikor berejtheti önmagát. Mert különben… elpusztul a házával együtt."

"Van úgy, ha már döntésre nincs idő, hogy bármi kapóra jön: az ember kihajol a saját helyzetéből, mint a kanyarodó oldalkocsis motorkerékpár társutasa, s a kanyar, hála a másiknak, véget ér, a helyzet megoldódik, magától szinte."

Hiro Arikawa - Az ​utazó macska krónikája (Az utazó macska 1.)

Csak most jutott eszembe, ahogy ezt a bejegyzést elkezdtem átgondolni, hogy én egyáltalán nem szeretem az olyan könyveket, ahol az elbeszélő egy állat. Az utazó macska krónikájánál azonban sokkal jobban összesimultak bennem az állat és az emberi gondolatok. Nana, a kóbor kismacska meséli el történetét, hogyan talált rá Szaturo, miként vitte magával egy autós kalandra, egy nagy utazásra, hogy új gazdit keressen neki. Nana egy igazi vagány macsek, epés megjegyzései, jó humora elrejti, hogy valójában milyen érző szív és hűség lapul benne. 

Évekkel ezelőtt, amikor elkezdtem olvasni Murakami Haruki könyveit, azt gondoltam, hogy nocsak, ez az ember hogy szereti a macskákat! Azóta a könyvespolcomon a kötetei elé beköltöztettem egy kis faragott cicát is. (Aki most épp elkóborolt, de hát a cicák már csak ilyenek.) Viszont, ahogy egyre másra kezembe kerülnek japán könyvek, azt tapasztalom, hogy ez a macskaszeretet mintha az  egész japán kultúrára kiterjedne. Az biztos, hogy amikor a történetekben megjelenik egy macska, aki ha csak annyit tesz, hogy átvonul a színen, megtöri az események menetét, elágazásra viszi a cselekményt, kitágítja a figyelmet. Hiro Arikawa regényének központjában mindvégig Nana marad, mert valahogy minden őróla szól, még akkor is, amikor gazdája gyerekkoráról és diákéveinek alakulásáról beszélgetnek a szereplők. 

Szaturo életét egy tragédia árnyékolja be, veszteségeiben valahogy egyedül marad lelkének legmélyén, egészen addig, amíg meg nem találja kocsijának motorháztetőjén a kis gazdátlan cicát. A sokat veszített gyerekek magánya szinte feloldhatatlan marad, legyenek bár százával barátaik, a másik elvesztésének féleleme örökre tanyát ver bennük. Szaturo ezzel a kismacskával tudja  megosztani életét, s amikor arra készül, hogy elajándékozza őt, egy olyan utazásra viszi, ami igazi bakancslistás kívánság lenne. Nem ül repülőre, hogy annak csomagterébe bepakolva cicáját órák alatt ott legyen a célállomáson, hanem napokon keresztül együtt zötykölődik vele ezüst színű furgonjában. Mint minden utazás, így ez is tele lesz találkozásokkal idősekkel, gyerekekkel, állatokkal, barátokkal, kihívásokkal no és élményekkel,  hogy annak végén, immáron mindent megértve visszaérkezzünk a kiinduló ponthoz ugyanúgy, de egészen máshogyan. 

Az egész könyvet egy kifinomult, érzékenység járja át. Apró mozdulatok, figyelem, amivel Szaturo a macskája igényeire reagál, miközben ez nem egy ajnározó, kényeztető, tömény szeretet. Ez a szeretet nem fojt meg, nem lehet belefulladni a túlzásokban, hanem az a gyöngéd, gondoskodó, de szabadságot biztosító kapcsolat, amire valójában szüksége van mindenkinek. Eszembe jutott róla a gyermeknevelés is, a minőségi szeretetet adó kapcsolatok, de leginkább a jelenben levés művészete. Most megadni a másiknak azt, ami örökké vele marad. 

Van a könyvben egy jelenet, ami annyira megragadott: 

"Ha néha Szatoruéknál aludt, egy padlóra tett matracon, a barátja ágya mellett, gyakran ébredt a hajnali órákban, hogy négy mancs trappol végig rajta. Kevés dolog tudja felülmúlni azt az érzést, amikor az ember az éjszaka közepén megérzi egy macska négy mancsának súlyát a vállán. Ha átnézett barátjára, láthatta, hogy Hacsi labdává gömbölyödve alszik Szatoru mellkasán...." 

Szatoru barátja, a történetet mesélő Koszuke ugyanezt szeretné átélni. Valójában ebben a jelenetben nem azon van a hangsúly, hogy de jó lenne, ha valaki nyomná minden éjjel a mellkasunkat, hogy alig kapjunk levegőt, hanem valakivel megélni egyfajta tökéletes egységet. 

Hiro Arikawa regénye a meghitt barátság, a hűséges kapcsolat, egység és szeretet utáni vágyunk megjelenése egy macska - ember kapcsolatban. 

A borítón megjelenő "nemzetközi bestseller" meg "szívfacsaró" kiemelések kifejezetten riasztanak engem. Annyira el kellene most ettől vonatkoztatni! De tényleg, minek az ilyen?

Hozott pontszám: 5

 

 A kép csak  illusztráció. Az egyik kedvenc képen a pinterestről.

Géczi János - A ​muszlim kert

Géczi János neve nem volt ismeretlen számomra, tavaly már beleolvastam "A rózsa labirintusa" című munkájába, mely a rózsa jelképének hagyományát kutatja. A varázslatos kiadvány ismeretgazdagságát gyönyörű illusztrációk fokozzák a tökéletesség szintjére. Mégis, akkora figyelmet igényelt tőlem, annyira aprólékos volt, hogy nem olvastam tovább. A muszlim kertekről szóló tanulmányának erénye pont az, hogy a témával  ismerkedő számára megadja a megfelelő információt, de képes az ember olvasás közben egyben látni az egészet. Igaz, hiányoznak a színes képek, de a fekete-fehér illusztrációk segítenek magunk elé képzelni a leírtakat. 

Számomra a kert magában hordozza a tökéletesség érzését. Sokszor megjelenik álmaimban, meditációim és vágyaim színtere is egyben. Szimbolikus értelemben is régóta használják a kultúrák és a vallások is. A kert a mindenség kicsinyített mása, a benne található  élőlényeg egymásra utaltsága az univerzum létezőinek kapcsolatát tükrözi. Hosszasan lehetne tűnődni azon, hogy mi mindent jelent a körbe kerített, táplált, gondozott kert az idők kezdete óta, de az antik időktől kezdve, a bibliai kert motívumokon át minden megközelítésben van egy közös vonás, mégpedig a földi bőség. 

Géczi János mielőtt rátérne a muszlim kertek sajátosságára arab forrásokra hivatkozva előbb röviden a földmívesség tudományának gyakorlati gyökereiről beszél. S bár a föld volt a muszlim világ fő gazdasági forrása, de ennek termékenysége elképzelhetetlen volt a víz jelenléte nélkül. A vízszegény vidékeken elképzelhetetlen volt a kert létrehozása és életben tartása. Ezért a szakszerű öntözés megoldása a kertekben megkívánta az uralkodók, a tudósok és a parasztok együttműködését. S ha megvan a földünk és a vizünk, akkor kezdődhet a kertészkedés. A muszlim világ városai a mecset köré épülő nagycsaládok, fallal körülvett létesítményei voltak.  A települések közti természetes vagy mesterséges növényvilágot szívesen látogatták az emberek pihenés céljából is. Lassan ez a fauna beköltözött a városfalak közé, ahol zárt, intenzív eljárásokkal tartották fent őket. A szerző bemutatja azokat a gyümölcsöket, melyet részesei lettek a létfenntartásnak, majd beszél a kertészkedés elméletéről.  A munka nem csupán a fagondozást és földművelést jelentette, hanem asztrológiai és mágikus ismereteket is követelt. A növények gondozásában figyelembe vették a bolygókkal való kapcsolatukat is, amiben a Hold állása meghatározó volt. 

Lassan megérkezünk a kert szimbólumrendszerének ismertetéséhez. A kert modelljévé az a Paradicsomkert vált, mely a Koránban jelenik meg. A muszlim kert egyszerre képes  esztétikai, morális és intellektuális megközelítést adni a hívőnek. Ebben szerepe van a kert geometriai szerkezetének is. A kert fogékonnyá teszi az embert az értékekre, melyeket az érzékszerveken keresztül fogadunk ugyan be, de ugyanakkor a szellemiség is megmutatkozik bennük. Ezzel a szemlélettel közelítünk a kert elemeinek megvizsgálásához. Természetesen megjelennek a könyvben a rózsák is. Nehéz lehetett a szerzőnek itt meghúzni a határt, hogy mit adjon tovább ebből a gazdag tudásanyagból. 

Többféle muszlim kert létezett, voltak temetőkertek, paradicsomkertek, palotakertek, mediterránium kertjei, illetve a muszlim kertek történelmileg utolsőként létrejött változatai, az indiai muszlim kertek, melyeket a mogul uralkodók birodalmában hoztak létre. Ezek a kertművészet legszebb alkotásai, s egyidőben pompáztam az európai reneszánsz kertekkel. A tanulmány végén az Oszmán Birodalom kertjeiről esik szó.

A kötet mindvégig tárgyilagosan kezeli a kert témáját, és annak ellenére, hogy mind irodalmi, mind kulturális szempontból bemutatja a vallási életben és szimbólumrendszerében meghúzódó gazdag jelentéstartalmát, nem válik tanítássá. Viszont amiről ír, az alapjául szolgál annak, hogy mélyebb megértésekhez jussunk. Olyan, mint a meditáció tárgyának megismerése, ami nem jelenti magát a "megélést". 

Bár megvettem a kötetet, utólag vettem észre, hogy itt is elolvasható: A muszlim kert

Hozott pontszám: 4

 "A muszlim kertek ugyan történetileg igen változatos módon alakultak ki, s földrajzi területenként rendkívül eltérő formákban valósultak meg, mégis mutatkoznak bennük közös vonások. Ezekért nem a gyakran azonos növények, a hasonló növényhasználati módok, a nem ritkán megegyező agronómiai eljárások a felelősek, hanem az a szimbólumegyüttes, amelynek kialakulását a Korán és a hozzá társuló hagyomány szabályozta. A muszlim kertek a kereszténységétől eltérő szemlélet- és gondolkodásmódot, attól különböző mentalitást képviseltek: tulajdonosuk  vágyakozását a tudásra és a hitre, melyek nem zárják ki, hanem feltételezik egymást. Ezek a kertek többnyire a Paradicsomot mintázzák - a földön."

 

  

Bábur Name mogul kertje 1590

 

 

            The Queen’s pavilion (Shalimar Bagh) | C.M. Villiers Stuart

 

 

Rashtrapati Bhawanmogul kertje Delhiben

 

 

 

 Képek forrása:  https://www.theheritagelab.in/mughal-charbagh-paradise-gardens/

 

 

 

A. P. Okladnyikov · A. I. - Martinov Szibériai ​sziklarajzok

Bár félbehagyott könyvként jelenik meg ez a kötet nálam, egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármi baja is lenne. Mivel több mint kétszáz oldalt elolvastam belőle, kaptam némi rálátást, ennek tükrében osztom meg gondolataimat.
Diószegi Vilmos könyvében többször is említi Okladnyikovot, azt a tudóst, aki bár folyton úton van, terepről terepre utazik, mégsem sajnálja az időt, hogy tudását és segítségét megossza a magyar kollégával. Diószegi A Sámánok nyomában című könyvében olyan képet fest az orosz professzorról, hogy kedvet kaptam többet tudni róla. Egyébként valószínűleg mindkét kutató ugyanazzal a megszállottsággal volt átitatva, mely hideget, éhséget és lemondást nem ismerve űzte őket a legkisebb nyom, a legapróbb hipotézis kibontásának nyomába.
Tehát ezért kerestettem ki a könyvtár raktárából Okladnyikov és Martinov Szibériai Sziklarajzok című könyvét.

Könnyű megfeledkezni arról az aprócska tényről, hogy az eredetileg 1972-ben megjelenő könyv idejében minő bátorságot jelentett olyasmit kijelenteni a Szovjetunióban, hogy már az i.e.IV. évezred embere is felsőbb erőket hívott segítségül mindennapjaiban. Okladnyikov kutatásai szerteágazóak, nem csupán a sziklarajzok, hanem az ősi társadalmak összefoglaló története és kultúrája is foglalkoztatta. Régészként egész életét ennek a témának szentelte.
A könyvet Hoppál Mihály alapos tanulmánya nyitja meg, mely bevezeti az olvasót a Jenyiszej és Angara folyó között elterülő hatalmas területen létrejött uráli népek lakta vidék egységes kulturális jegyeibe. Okladnyikovék az 1960-as évek elején fedezték fel a Tom folyó mentén a helyenként nagy számban megjelenő sziklarajzokat. Az Írott sziklán például körülbelül háromszáz kisebb – nagyobb rajz fedezhető fel. A jelek feltárása maga után vonja az értelmezés kérdését. Jelekről és jelképekről már eddig is volt forrásanyag a sziklaművészetben, de vajon mi lehet a megfejtése a hajdani jelbeszédnek Szibéria vidékén? Mennyiben realisztikus és mennyiben szimbolikus ez a megjelenítés? És legfőképp, mi volt a szerepe a sziklarajzoknak akkoriban? A bevezető kitér arra, hogy ezeknek a sziklavéseteknek és a világ más pontján felfedezett sziklarajzoknak vannak hasonló vonásaik, sőt témáik. A szibériai sámánizmusban, melynek megjelenését az i.e. I. évezrednek tehetjük mindig is nagy szerepe volt az állatoknak. A sámán állatalakja mögött az az ősi hiedelem áll, hogy minden szent, ami állat – hiszen az emberi létezés fenntartásának zálogai. A sziklavéseteken megjelenő sámán alakokról, azok felismeréséről, a profántól való elkülönítéséről is megtudhatunk részleteket. Egészen megdöbbentő, hogy évezredek múlva is létezik olyan szimbólum, aminek olvasata ugyanaz, mint keletkezésének idejében. (pl. sugaras korona fejdísz) Ahogy Hoppál Mihály írja, „szovjet kutatók sora dolgozta ki annak módszertanát, hogyan lehetséges írásbeliséggel nem rendelkező népek történetének és szellemi hagyományai eredetének rekonstruálása.”
A helyi lakosok már régen felfedezték környékükön azokat a sziklába vésett és rajzolt ábrákat, melyeket ősi festékfélékkel színeztek meg. Mindig is tudni szerették volna, mit üzennek az ősök? A „Piszanyica”, azaz "írott szikla, írásos kő ábráit mindig is vallásos tisztelet övezte. 1962-ben Okladnyikov és társai is végre találkozhatnak ezzel a nyomokkal. Többször is visszatérnek a területre, hiszen a viszontagságos idő nem mindig teszi lehetővé, hogy kutatható, egyáltalán láthatóak legyenek ezek az ábrák. Bár már a XVII. században készült feljegyzés a rajzok megtalálásáról az igazi kutatás csak az 1960-as évek derekán indulhatott el. Erről a feltárásról és értelmezésről szól tulajdonképpen a könyv.
Szó van benne a sziklarajzok felfedezésének történetéről, a rajzok gyűjteményéről, időmeghatározásról, stílusjegyekről és arról a világképről, melyet a rajzok sugallnak.
A könyvnek csak a középső részét hagytam ki, mely a különböző korok stílusjegyit tárgyalja, az már nekem túl részletes volt, elvesztem benne. Viszont jó, hogy visszatértem a könyvhöz, mert a kötet számomra legizgalmasabb része pontosan a sziklarajzokon alapuló világkép értelmezés. A rénszarvasok figurái, a maszkok, mitikus lények, szörnyek, napábrázolások mellett szó van a rendre megjelenő csónakokról, melyek az ősök országába vivő, két világ között kapcsolatot teremtő eszközök, a sámánkultúrában egyéb eszközökön is felfedezhető mintázatok.
A rengeteg rajzos illusztrációt tartalmazó kötet laikusok számára is közérthető módon foglalkozik a témával. A könyv végén pedig fotók segítségével mi is megnézhetjük a sziklarajzokat.
Olvasás során egyszerre érezhetjük azt, hogy izgalmas és természetes az ábrák értelmezése. Amit szerintem még fontos hangsúlyozni, hogy egy olyan vidéken és nép körében folyt a kutatás, ahol hiányzik az írásbeliség, vagyis a szájhagyomány és átörökített tárgyi hagyománykultúra mellett kiemelkedő szerepet tölthetnek be azok a sziklarajzok, melyek a múlt lenyomatai.

 

Hozott pontszám: 4,5

Bauer Barbara - A ​leggazdagabb árva

Mivel az idei nyaralásom fő célja a Szabadkígyósi Wenckheim kastély meglátogatása volt, így elkerülhetetlenné vált, Bauer Barbara könyvének elolvasása. A szerző a történet megírása előtt két évet töltött a kastélyban, tájékozódott mindenről, s a rendelkezésére álló adatokból összegyúrta Wenckheim Krisztina fikciós történetét.  

Bárcsak minden vár, kastély, emlékmű megismeréséhez kapcsolódna egy ilyen olvasmányos regény, sokkal jobban tudnánk értékelni a látottakat. (Sok évvel korábban megfogalmazódott bennem már egy hasonló gondolat, hogyha ismernénk egy-egy könyv, színmű megszületésének sztoriját, mennyivel szerethetőbb lenne számunkra mind.) A regény szálai 1847-ig vezetnek a múltba, amikor gróf Wenckheim József Antal 67 éves korában feleségül veszi az uradalom  kulcsárnőjének 22 éves lányát, Scherz Krisztinát. 1849-ben megszületik leányuk, Wenckheim Krisztina, aki egyben a gróf egyetlen gyermeke is. Sajnos az édesanyja gyermekágyi lázban hamarosan életét veszti, így az apjára marad a kisleány nevelése. Nem sokra rá ő is meghal, így marad Krisztina 3 évesen árván, s lesz az ország leggazdagabb árvája is. A gazdag forrásanyagot felhasználva Bauer Barbara szépen felépíti a kislány életét. A történet egyik érdekessége, hogy a kor híres írója, Jókai Mór Wenckheim Antalról mintázza az "Egy magyar nábob" alakját. S még az is megtörtént eseményen alapul, hogy az unokaöcs koporsót küld nászajándékba a grófnak, hogy inkább a halálra gondoljon, ne nősülésen törje a fejét. Ez az érdekesség is belekerül a regénybe, mint ahogy Krisztina neveltetésének egész története. Az alig 8 éves leány saját versével köszönti Ferenc József uralkodó feleségét, Erzsébetet, akiben ez örök nyomot hagy. A valóság és a regény eseményei plasztikusan építik fel Krisztina alakját, amihez a szabadkígyósi kastélyban látottak értékes kiegészítőül szolgáltak. Magamban már szét sem tudom választani ezt a három forrást, olyan simán sodródtak eggyé. 

A regény leginkább egy leányregény hangulatát kelti bennem, ha lennének modern pöttyös-csíkos könyvek, ennek mindenképp ott lenne a helye a sorban. Inkább a gyermekkort és felnőtté válást, illetve az első szerelmet mutatja be nekünk romantikus művében a szerző. A különleges személyiségű, okos és komoly gyermek Krisztina korának haladó szellemiségű, igazságos grófnőjévé válik majd. A  rászorulók támogatása mindig fontos szerepet töltött be életében; árvaház, kórház és gimnázium építését is támogatta élete során. Ebben nagy segítsége volt férje, Frigyes is. Bár unokatestvérek voltak, nincs okunk feltételezni, hogy csupán érdekházasságról lett volna szó, hiszen hét gyermekük született. Ahogy a valóságban, úgy a kötetben is megjelennek a kor kiemelkedő személyiségei, többek közt a szabadkígyósi kastély tervezője, Ybl Miklós is. 

A leggazdagabb árva című könyv  időutazás, mely hűen mutatja be egy gyermek látószögéből az árvaság nehézségei mellett azt a felelősséget, melyet a felső osztályt vállalt jó esetben. Hiszen támogatásuk egyszerre volt a fejlődés motorja és a megélhetés lehetősége. 

Hozott pontszám: 4,5

 

 

 

 

Kácsor Zsolt - Pokoljárás ​Bipoláriában

Sajnos csak most, több, mint két héttel az olvasás után tudok írni Kácsor Zsolt könyvéről, s ami még inkább eltávolított a történettől, az nem is a két hét, hanem, hogy épp szabadságon voltam. Ideális napok szemben azzal a hétköznapi valósággal, amit a szerző pokoljárásként nevez meg. 

Mivel olvasója és nem terapeutája vagyok a szerzőnek, így inkább irodalmi oldalról közelítek a kötethez, mely teljes mértékben elhiteti olvasójával, hogy bekerült egy mennyet és poklot megjáró ember legbelsőbb énjébe. S nem csak bekerült, hanem be is záródott mögötte az ajtó, innen már nem is vezet kiút. Muszáj az ő szemével látni a dolgokat, muszáj vele skandálni a versikéket, számolni a számlálhatót, keresni az ellenséget és beleveszni az önleértékelés megkötöző gombolyagjába. Reménykedni, hogy egyszer majd jobb lesz, talán már holnap is elmúlik ez az átok, leállni a gyógyszerrel, majd tapasztalni, hogy naiv kis ábránd volt mindez. 

Rabjává tett ez a történet, mindvégig áltatott és altatott. A magát teljesen bemutató főhős, darabokból összerakott élete, ahol minden pici csavar kell, hogy működjön a kóceráj. Egyszerre önmagát uralni képtelen kiszolgáltatottság és hideg fejjel lemondani képes apa. A legmegindítóbb ez az apai szeretet volt, amely mindent megtett volna a kislányáért, az egyetlen vigasz és értelem, a legerősebb reménysugár. Hinni és remélni akarok én is a főhőssel, miközben másról sem olvastam, csak arról, hogy mi a totális valósága a bipoláriának. Egy ketrec, ahonnan nem szabadulhatok, amiben az önmagunk értékességébe vetett hitünket nyiszálják szét a napok. 

RTLMTLNSG lenne mindez? A kihagyott magánhangzókkal jelölt szavak -mely a héber nyelv sajátja- nem csak a fejezetek címei lesznek, hanem a főszereplő töprengéseinek tárgyai is. Ezek a gondolatok okosak és tündökölnek, mint a nap, logikusak és szárnyalnak, nem pokoljárás, hanem utazás Bipoláriában. Magyarázzák a nyelv gyökerét és beültetnek a mánia hintájába, hogy onnan húzzanak le majd a mélybe. A fikciós elemek mibenlétét megsaccolni sem lehet, de nem is kell, mert kénytelenek vagyunk átadni magunkat a kilengéseknek. Egyszerre nem lehetünk kontrollálói és élvezői is az eseményeknek. Legyünk bátrak és belevalók az igazi megértéshez, ami egyben lehetőséget ad egy zseniális nézőpontban végigélt irodalmi élményre. 

Vége lehetett volna az összegzésemnek az előző mondatnál, ha a regényt tényleg csak irodalmi alkotásként kezelnénk. De ahogy magunkban sem lehet szétválasztani az emberi tényezők konténerét az alkotás konténerétől, úgy azt sem lehet eltávolítani a könyvtől, hogy önéletrajzi talajból nőtt ki. Kácsor Zsolt tesz is arról, hogy odakötözze szövegét a valóság bójájához;  nyomok vezetnek hozzá, nyomok a jelenéhez és múltjához. A szöveg egyszerre képes reagálni a jelenre és feltárni a múltban gyökerező okokat, lerántani lepleket, és önmagát is szembesíteni a tényekkel. Az esendőség végletekig megmutatkozó igazsága Ádámhoz, a testvéréhez vezet, hiszen az ő alakja szintén szerves része ennek az egésznek. 

Így tud egyszerre zseniális és megrendítő lenni Kácsor Zsolt kötete. Egy régen hallott mondat jut eszembe minderről, amikor a "Láthatatlan kiállítás"-sal kapcsolatos riportot hallgattam a rádióban. Ott mondta egy nem látó ember, hogy bemehetünk a láthatatlan kiállításra, érezhetjük azt, hogy ez szörnyű, meg nehéz, de a végén csak kijövünk és leszedjük a kötést a szemünkről és újra látunk, de ők nem. Becsukhatjuk a Pokoljárást Bipoláriában, elfeledkezhetünk minderről, de Kácsor Zsolt nem.

Végül az egyik legkedvesebb visszatérő öngyógyító sort idézem a könyvből: "Cs. Sz. A. is szeret téged, E. Z. is szeret téged, K. I. is szeret téged, K. E. is szeret téged, K. Cs. is szeret téged, Z.G. is szeret téged, M. S. is szeret téged, P. N. L. is szeret téged, P. S. Zs. is szeret téged, ebből meríts erőt, meríts erőt..." 

Hozott pontszám: 5 

Mariszajev - Az utolsó farkas

 Szibériai állattörténetek

 

Maradva Szibéria vidékén, egy nagyon régen kapott, egyszerű kiadványt vettem elő. Az utolsó farkas című könyv színhelye Kamcsatka, a Jeges-tenger, Kolima és Jakutia vidéke. A hőmérő higanyszála  az év nagy részén bizony mínuszban marad. Zord, olykor kietlen és kemény világ ez, ahol az életben maradás gyakran az állatok számára is kétséges. A kötet történetei láthatóvá teszik, hogy ebben a szigorú világban ember és állat egymásra van utalva. A kétségbeesés vezérelte döntések nem egyszer azt kívánják meg, hogy észszerűtlen dolgokat tegyünk, megbízzunk ellenségeinkben, feladjuk logikus elképzeléseinket. S ez emberre és állatra is igaz. 

A történetek főszereplői nagyrészt azok a kutatók, akik erre a vidékre vetődtek, s egyértelműen gyakran épp ők a baj okozói. Butaság, tudatlanság, ostobaság és néha gonoszság áll a tragédiák hátterében. Ugyanakkor itt vannak azok a környezetükre érzékeny emberek is, akik segítségére lesznek a tajga és sarkkör állatainak. Néhány történet pont azt mutatja be, hogy az ember okozta problémák helyrehozója -akár ugyanabban az időben- szintén az ember lehet.

A kötetbe került elbeszélések csodálatosan ábrázolják az állatok szépségét, kivételes voltukat, okosságukat, túlélési képességeiket és nagyon gyakran azokat a tulajdonságaikat, melyet az embernél léleknek szokás nevezni. A szibériai állattörténetek főszereplői kutyák, jegesmedvék, darvak, rozmárok, lovak, varjak, medvék és bocsaik, farkasok, bárányok, vidrák, delfinek, szarvasok és tigrisek.Valószínűleg a szerző birtokában sokkal több ilyen és hasonló eset van, ez egy válogatás lehet, a legkülönlegesebbek csapata. 

Rendkívül kikapcsoló volt ezeket a történeteket olvasni. Nem csak a környezet elképzelése mozgatta meg a fantáziámat, hanem a cselekmény is megkívánta a képzeletbeli utazást. Hihetetlen, meseszerű volt minden, ami egyszerre mutatta meg az állatok természetes és misztikus voltát. Mariszajev  -aki valószínűleg maga is egy ott kutató geológus lehetett-, a dolgok egyszerűségében írja le az eseteket. Ez által a történetek nem emelkednek  valami ködös, idillikus, túlmisztifikált maszlagba, hanem elképesztő voltuk ellenére képesek reálisak maradni. Az olvasó nem egyszer megrendül, mozdulna, hogy beavatkozzon, majd kacag és elképed újra. Még a sokat látott öregek is csóválhatják a fejüket. Persze, mint mindenhol, ezen a zord vidéken is nagyon kell a tapasztalat, a bölcsek tudása aranyat ér, mert könnyen ez bosszúszomjas rozmár áldozatai lehetünk például. Egy-egy történetet elolvasva legszívesebben azonnal elmeséltem volna azokat a barátaimnak, mintha csak az enyémek volnának. Így lehetett ezzel a szerző is. Nem kizárt, hogy egyik másik sztorit neki is mesélték. De ez semmit sem von a könyv értékéből. 

Nem kifejezetten szépirodalmi magaslatokban járunk, de ez a műfaj ezt kívánja meg. Jó volt kicsit felidézni magamban, hogy az állatok nem valami alsóbb rendű fajok az emberhez képest, ők nem értünk, emberekért vannak, hanem megvan a maguk helye és tökéletessége a nagy egészben. A világnak azon a részén, ahol még nem olyan drasztikus szinten avatkozott be az ember az élővilágba, mint mondjunk Közép-Európában, közvetlen környezetünkben, ott még átélhető lehet az állat és növényvilág eredetihez hasonló kapcsolata. 

Mindegyik történetnek megvan a maga szépsége és tanulsága. A kedvencem a "Lord és Karl" lett, abban sűrítve van számomra az egész kötet veleje. Kikapcsoló, kellemes olvasmány, olyan akár egy mese. Ne tévesszen meg senki a kiadvány silány minősége!

Hozott pontszám: 5

Csehov, Anton Pavlovics- Szibéria

Egy ideje az északi vidék témája áll olvasmányaim központjában. Amikor a Terebess Kiadónál megtaláltam egy keresett könyvemet (Merton -A zen és a falánk madarak), majd átfutottam a kínálatukat, akkor több érdekes kötet is felkeltette az érdeklődésemet. Így szereztem be a Diószegi könyvet, Canetti Marrákes hangjait, Csehov szibériai kötetét és még pár érdekességet, melyek olvasása már betervezés alatt áll. A sorozatról -melynek keretén belül megjelentek ezek a könyvek-, annyit mondanék, hogy érdekesek témájukban, válogatásuk szempontjából, a kötetek alakja is figyelemfelkeltő, de egy probléma sajnos akad velük, sok bennük az elütés, és ez egy idő után idegesítő. Persze nem is ez a lényeg, hanem maga a kiadás, mint kuriózum, hiszen Csehov Szibéria című munkáját eddig nem olvashattuk magyarul.  

1890 májusában Csehov Szibériába utazik, hogy megismerkedhessen azokkal a telepesekkel, kényszer betelepítettekkel, fegyencekkel, akik ezt a távoli vidéket lakják. Célja a Szahalin vidék, valóságos megszállottja lesz a témának. De ne rohanjunk előre, hiszen az inkább az év végén, és egy másik utazásban teljesedik majd ki. Most még csak Permből indul Irkutszba, és rögtön az elején azzal szembesül, hogy hiába van május, fagyok vannak. Az időjárásnak való kiszolgáltatottság vezeti a továbbiakban is útját. A kegyetlen esőzések, áradások, sártengerek a végletekig felemésztik az utazó energiáját. Hetven évvel később, Diószegi Vilmos ugyanezeket éli át ugyanezen a vidéken. Egyébként csodálatos volt a két könyv összecsengése. Voltak részletek, melyeket az egyik könyvből, és voltak olyanok, melyeket a másik utazó leírásából derültek ki. Csehov a szekérrel, Diószegi a repülővel nem indulhatott tovább az időjárási viszontagságok miatt.  

Csehov könyvének első fele egy naplószerű útleírás, melynek gerincét az emberekkel való találkozások adják. Ki tud segíteni neki, hol száll meg, kinek lehet ő a szolgálatára. S ahogy lenni szokott, minden találkozás mögött egy újabb érdekes és egyedi történet húzódik meg. Az útinapló szemelvényes, sok benne a kihagyás, lehet tudni, hogy volt, amit a szerző utólag vetett papírral. Ez a XIX.század végén mégis kivételes vállalkozás volt. Ne felejtsük el, hogy más vidékekről tudni ebben az időben nem hétköznapi dolog volt, pláne, ha ez a terület a zord Szibériában feküdt. Bár a könyvnek ez a része  tartalmaz novellaszerű részeket, zömében az utazást meséli el. A száműzöttek vidékén élő kirekesztett emberek sorsa rajzolódik ki a lapokon, ami az orosz irodalomhoz szokott olvasó számára nem is különösen megdöbbentő. Találkozunk a nyomorral, a betegséggel, a butasággal és persze gyilkossággal is. Én valamiféle jegyzetnek éreztem az egészet, ami egy későbbi, nagyobb mű ujjgyakorlata. Csehov eljut a Szahalin vidék déli pereméig. Második útja során innen indul tovább, és majd a Szahalin megírásakor válik munkája valóban teljessé. 

Maradva a Szibéria című könyvnél, a kötet második fele néhány,  ebben az időben zajlott levelezést tartalmaz. Szinte ugyanazokat írja meg családjának, barátainak, mint amit az útinapló tartalmaz. Talán csak az időpont megjelölések jelentenek újdonságok, illetve az, hogy kinek mit hangsúlyoz ki jobban. 

A könyvet olvasva nem igazán az irodalmi élmény ragadott meg, bár azért azt sem igaz, hogy száraz, igénytelen adatszolgáltatás lenne csupán. Nekem a hangsúly inkább egy olyan vidékre történő behatolásról szól -s mellé egy íróember figyelméről, ahová csak kevesek merészkedtek önszántukból. A Transzszibériai vasútvonalat csak 1891-ben kezdték el építeni. A teljes útvonal hivatalos átadására 1903-ig kellett várni. Csehov sorai még ezt az időszakot előzik meg. Érdekes olvasmány volt, de inkább kiegészítője, mint alapja a vidék megismerésének. 

Hozott pontszám: 4

Sjón - A macskaróka

Olyan jó volt olvasni ezt a kis könyvecskét. Rövid is, meg pici is, de mégis a tökéletesség élményével volt képes megajándékozni engem. 

Indul az egész 1883 januárjának egy téli napján, mikor barna bundás sarki róka kushad a sziklák között, nyomában egy emberrel, a vadásszal. Szaggatott jelentéseket olvashatunk az izlandi hajszáról, mely leginkább a hóban ugráló, olykor eltűnő, majd feltűnő állat útjára hasonlít. A mondatok kurták, lényegre törőek, mintha csak egy balladát olvasnánk. Az első fejezet addig tart, míg vadászunk, Baldur Skuggason meg nem húzza a ravaszt. 

Tél van a Völgyben, minden egyhangúan kék, csak a csúcsok szikráznak. S ebben a hóban egy félkegyelmű jár küldetésben, temetéshez készülnek. Majd hirtelen 1868 áprilisába ugrunk, Reykjanes szigete mellé, a Horogszakító- szirthez, ahol zátonyra futott egy hajó, melynek gyomrában értékes hordókat és egy megláncolt lányt találnak. Elindulunk komótosan a lány sorsának követésében, hogy egy kört leírva visszaérkezzünk történetünk elejéhez, 1883 januárjának rókavadászatához. 

A történet a maga titokzatos rókájával és elesett alakjaival egy misztikus mesére hasonlít, ahol a létezést és a halált is ezüstszürke homály borít. Izland  elszigetelt világában az életben maradást, a már jól ismert küzdelmet egy csipet mágia segíti. S mire megfutja az olvasó a maga körét, jóleső érzés járja át, hogy lám-lám a szívtelen elnyeri méltó büntetését. A macskaróka története az izlandi hiedelem világába bugyolálva  mesél el egy köznapi történetet. Teszi ezt apró, tökéletes és finom mozzanatokkal, holott egy véres és küzdelmes vadászaton vagyunk. 

Felemelő irodalmi élménnyel találkoztam olvasás közben, valahogy minden a helyén a van, minden arányos és elég ahhoz, hogy az olvasó hozzá tudja tenni a maga részét. 

Hozott pontszám: 5

 

"Alkonyodik a Völgyben; a délutáni sötétség kúszni kezd a lejtőkön fölfelé. A homály mintha a nyitott sírból szállna fel a völgyalji temető nyugati sarkában; először ott sötétedik, aztán elfeketedik az egész világ."

Puchla Nikolett - Ha újranő a sorsfonal

Puchla Nikolett elsőkönyves szerző verseskötete nem régiben jelent meg a Dr. Kotász Könyvkiadó gondozásában. A fiatal költőnő a Kotász Károly 150 irodalmi pályázaton tűnt fel.  A Vétek-cseppek, Harmatos dal és a Hajdanvolt hajadon című díjnyertes versei ebben a válogatásban is megtalálhatóak, de most ennél több kinccsel is találkozhatunk.

A közel ötven verset magába foglaló kiadvány három téma köré csoportosul, ami behoz egy időbeli fejlődést. Az első rész címe az Álomfogó. Ez a szó jól összefoglalja az ide került tizenöt verset. Bevallom zavarban is voltam olvasás közben, mert az egész annyira megfoghatatlan, mint egy buborék. Az alaktalan, homályos, ködös szófüzérek sokkal inkább egy életérzést tükröznek, mintsem bármi konkrétumot. Jól látszik, hogy Puchla Nikolett számára fontos a kezdet, ez több helyen is feltűnik.  

"Vassal szeretnék kezdeni..." írja rögtön az első versében. De hiába jelennek meg emellett a kövek és a bronz is, már itt is érezhető egyfajta súlytalanság. Teljesen szabad gondolatkapcsolások jellemzik a verseket, melyeket beleng a titok, az ismeretlenség, a láthatatlan árnyak. Olvasás közben "alany vesztettséget" éltem át, nem lehetett tudni, mi hova tart. Ezek a versek valóban az álmok mezején születtek, s csak azok a képek váltak láthatóvá, melyeket az álomfogó magához ragadott. Olyan szorongató képekkel találkozhatunk, melyek leginkább az ifjú kor félelmeinek jellemzői. Már ebben a részben is feltűnnek a haikuk, melyekre nem igazán a zárósor csattanója jellemző, hanem inkább az egész képben van egy meglepő, s a harmadik sor épp csak beteljesíti ezt. Az Álomfogó verseire az időtlenség és parttalanság jellemzőek, egy különös science fiction hangulat. Két kedvencem lett közülük, a Fikció és a Kimondatlan című versek, de be kell vallanom, hogy több verssor önmagában is megragadott. 

Sokkal közelebb álltak hozzám a Vétek-cseppekben szereplő írások. Valahogy alakot kezdenek ölteni a dolgok, legalábbis megpróbálják, vagy ahogy Puchla Nikolett írja:

 

"kisujjunkon az aranyfonál, mi jó eséllyel

sosem ölt materializált fogódzkodót." 

 

Valóban nehéz realitásában nézni a versekben megjelenő képeket, mégis sokkal megfoghatóbbak ezek, mint az álom mezsgyéjén születettek. Hisz már a vétek is arra utal, hogy valami megtörtént, aminek nyomán megrezdül a lég. Nagyon érzékeny szókapcsolásokkal találkozunk az alkotásokban, és sokszor bennünk marad az értetlenség zavarodottsága. Légiesek, finomak, éteriek a szerző képei, semmi konkrétum, csak a megtörtént események nyomait nagyítják fel a szavak.Olyanokkal találkozunk, mint "felajzott vásznak, karmazsin rózsa-pamacs, borzongató jégpercek, langyos glória, medúza-lágy golyóbis..." Különösen tetszettek a Súlyos pelyhek, Mérhető görbe, Hajdanvolt hajadon, Anyagtalan fegyver, Csillámporos, Mint a filmekben, Semmi sem sikerül, előrelÉpés, Illékony művészet.  Az ismétlésekkel kezdődő versek nem szokták elnyerni a tetszésemet, mégis  a Csillámporos című versre nem jellemző a helyben topogás, hanem sokkal hangsúlyosabbak benne azok az érdekes képtársítások, melyeket említettem. Nem is vers didaktikus zárósora okoz eufóriát, hanem  az olyan sorok, mint a "cérnakerítést vonni az erdő köré", vagy a "Megpróbáltam kétszemélyes naplóval bizalmat nyerni" 

A harmadik rész címe maga a címadó vers, Ha újranő a sorsfonal  Van ebben valami jövőbe tekintés. Ez már nem a meg sem született dolgok álomtalaja, vagy a megtörtént események miatti belső osztottság érzése, hanem a befejezetté válás óhaja. A sorok közt már a halál is ott lopakodik és megjelennek a visszafordíthatatlanság lökései is. Több versben átérezzük a sors nem várt és nem kért ajándékait. Itt már egész konkrét szituációk köré is felépített a szerző egy képet, például a Hangtalan vita című versben. 

Több vers utolsó sora úgy hat az olvasóra, mintha követ dobtak volna a vízbe. Csattan, loccsan és karistol egyet az emberen. Én csak úgy jegyeztem fel, mintha  meg nem született haikuk végszavai lennének. Ezt éreztem a Révész, a Ki itt belépsz vagy a Ha újranő a sorsfonal című versnél is. A Portré, a Hangtalan vita, a Harmatos dal és a Ha újranő a sorsfonal versek lettek a legkedvesebbek számomra ebből a blokkból. 

Puchla Nikolett verseskötetének egyedisége képszerű látásmódjában, fátyolszerű szövegalkotásában jelenik meg. A témái is még képlékenyek, a jelenségnél és nem annak gyökerénél kezdenek nőni. Óvatosnak és kicsit tapogatózónak érzem őket, olyanok, mint a ki nem mondható fájdalmak, ahol még a jelenség álomszerű szerkezete jelenik meg és nem maga a kín. Érzékenysége mégis jelen van, és ez épp a szokatlan képalkotásaiban érhetőek tetten. Viszont egy kicsit nagyobb vezetettséget szívesen vettem volna. Úgy érzem, hogy épp ez az óriási szabadság - amit kaptam-, távolított el a versektől. Az űrben lebegés szabadságát és érthetetlen úttalanságát képzelem ilyennek. 

 

Remélem, hogy  a jövőben is olvashatunk még Puchla Nikolett verseket! 

Hozott pontszám: 4/5

Portré

Búg a csönd tartományán túlról
Egy megeredt, távoli csap,
Langyos és hűvös közti
Zaj-cseppeket adagol,
Míg a csosszanó papucsok
el nem halkulnak.
Elnémultak, mind egy szálig elnémultak.
A sápatag csönd rátelepszik a bal orcára,
Míg a jobbot éles fény-szilánkok
Szabdalják széjjel.
Nem tudom, mit keresek itt.
Gyomrom háborog, bár lelkem
Síri nyugalomra lelt.
Talán csak egy simogatás
Hiányzik, mint egy festménynek
Az utolsó, gyöngéd vonás.
Befejezetté akarok válni,
De pont e szűnni nem akaró
Vágytól maradok
Mindig tökéletlen.