Térey János - Átkelés Budapesten

Még valamikor októberben részt vettem egy Óbuda Gázgyári helytörténeti sétán, ahol megismerhettem ennek a műemlék komplexumnak, nevezetesen a víztorony, az óraház és a száraztisztító történelmével, s a tőszomszédságukban felépült tisztviselőtelep keletkezésével. Az egész bemutató nagyon izgalmas - egyébként ajánlom mindenkinek-, és ezen a sétán hangzott el egy részlet Térey János könyvéből, mely akár épp aznap is íródhatott volna. Térey azt a pillanatot ragadja meg a múltból, ami a csöndes vidékies városrészben a mai napig mozdulatlan. Az Anjou-liliom formájú rések között szobába szökő napsugár ugyanúgy járja végig a padló sávját, mint tette azt húsz vagy negyven vagy hetven évvel ezelőtt. És nem csak a falak burkolóztak az időtlenség ruhájába, hanem maguk az emberek is. Változhatnak az idők, de az ember öröme és bánata valahogy ugyanaz marad. Az Átkelés Budapesten tizennégy verses novellát tartalmaz, melyekre mind jellemző az időutazás és időtlenség párhuzama. A lazán, még inkább észrevétlenül kapcsolódó novellák Budapest egy-egy kerületébe lesnek be, ahol a házfalak mögött kisemberek élik egyszerű napjaikat. Puritánságában képes nagy lenni minden mozzanat, egy megcsalás, egy meg nem valósuló lakásvásárlás, egy horgászkaland vagy egy pornófilm forgatása. A kötet számomra a súlytalanságot idézte meg, az élet cirkulációját, azokat a mozzanatokat vagy tárgyakat kiemelve, melyek stafétabotok lesznek a jövőbe: például egy liftakna vagy egy szőlőtő. 

Budapesti lévén, a  könnyed olvasmány számos helységéhez személyes élményeimmel tudtam kapcsolódni, ami természetesen hozzáadott az olvasáshoz. 

Kicsit múltidéző, kicsit csatangolós kötet ez, kószál, mint az emberi emlékezet. Szeretnék még olvasni a szerzőtől a jövőben.

Hozott pontszám: 4

Térey János

Fotó: Bach Máté

 

 

Boldizsár Ildikó - "Hogyan segítsek én terajtad?"

Segítő kapcsolatok a mesékben

Magam is segítőként dolgozom jó ideje, így elsőre a könyv címe ragadott meg. Azt hittem, hogy a könyv arról fog szólni, hogyan tud segíteni a mese, mint eszköz egy kapcsolatban. Természetesen a szerző korábbi könyveiben sokszor van erről szó, tehát nem ért csalódás, amikor realizáltam, hogy nem egészen ez lesz a téma. 

Boldizsár Ildikó a kötetet az idén (2023) elhunyt Morcsányi Gézának ajánlotta, aki elsőként hitt mindabban, amit Ildikó elkezdett megalkotni, s így hozzájárult ahhoz, hogy a meseterápia szakmai fejlődése hazánkban is elkezdődjön, avagy folytatódjon, immár más oldalról is megtámogatva. 

A kötet első hatvan oldala bevezet a Metamorphoses Meseterápia módszertanába, kiemeli a kialakulás lényeges mozzanatait és gyönyörűen hozza csokorba azt a mára  sűrűn szerteágazó segítőrendszert, ahol tudatosan alkalmazzák a gyógyításban, rekreációban a meséket. Csodálatos érzés volt látni így egyben ezt  gazdagságot. Ezen kívül ennek a bevezetőnek volt egy lényeges eleme, amit mindenképp ki kell emelnem, mégpedig a mítoszok szerepe. Ez a rövidke fejezet épp csak bevezet a nagy kérdésbe, hogy mi a mítosz funkciója, és bár archaikus időkből származik, miért nem képes mégsem úgy gyógyítani, mint a mese. 

A következőkben pedig bele is vágunk a segítés témájába, a szerző végigveszi, hogy ki szorul segítségre a mesékben és kik állnak a mesehősök mellé. Ezek a mesebeli segítők meglehetősen sokan vannak, nem is mindig emberek vagy állatok, gyakran tárgyak, növények, transzcendens valóságok. Az emberi segítők is meglehetősen eltérőek tudnak lenni, módszereikre, szerepeikre, céljaikra is  a sokszínűség jellemző. A kötet részletesen vizsgálja meg őket, közismert mesékből hozva a példákat. Ha különlegesebb mesét választott a szerző, akkor röviden elmondta azt részletet, ami a téma szempontjából fontos, így nem kell az összes mesét végigbogarásznunk. 

A Metamorphoses Módszer három alappillére a morfológia, a hermeneutika és a beavatási szertartások rítusrendje. A szerző leginkább Vlagyimir Jakovlevics Propp orosz mesekutató (1895-1970) munkásságára hivatkozik. Fő művében, A mese morfológiájában kiemeli, hogy a hős és a segítő közötti kapcsolat kulcsfontosságú, ezt a gondolatot bontotta ki Boldizsár Ildikó. Többször hangsúlyozza, hogy nem a mese gyógyít, hanem a mesével való kapcsolat, az a szemléletmód és gondolat, amit a mese felajánl, hogy megértsük belső világunkat. "A meseterapeuta abban segíthet, hogy a mesét létrehozó, formáló és megtartó világképelemek (mesemotívumok) gyakorlati, tapasztalati úttá - lehetőségmezővé- alakuljanak." 

A mese létrejöttekor jellemző világkép a függőleges dimenzió volt, mely titkos és profán tanításokat is tartalmazott, a helyreállítási út (a rend) ismeretét és az élet, valamint a természeti erők tiszteletét. A népmesék tehát azt a tudást őrizték meg, melyben keletkeztek. Ez a tudás, hogy létezik  "a világ megtapasztalásának és megélésének egy olyan módja, amelyben Rend van: nincsenek ellentmondások a tapasztalás, a tudás és a gyakorlati megvalósítás között."

A szerző a kötet végére el kellett hogy hagyja nagyra becsült tanítóját, Propp-ot, amikor is megelevenedik a hatvanadik segítő, a táltos paripán mellett egy másik  univerzális segítő. Nem árul el, hogy kicsoda, micsoda ő, aki kíváncsi, járjon utána!

Egy jól olvasható, tanításban bővelkedő kötetet olvashattam, ami számomra inkább tankönyv jellegű volt. Boldizsár Ildikó a bevezetőjében el is mondja, hogy könyvei tankönyv szerepet is betöltenek a Metamorphoses Meseterápia Módszertanában. Ezt eddig nem éreztem ennyire erősen, mint ebben a könyvben. Sokszor strukturál, összefoglal és tematizál, ami természetesen nem baj, sőt egy tankönyv esetében igen hasznos, de ha csak egyszerű olvasóként olvassuk a könyvet, akkor nem hoz olyan erős élményeket. Ezeket az oldalakat át is lehet lapozni, ha nem kell vagy nem akarjuk megtanulni. A könyv igazi fontosságát a szakértők tudják majd értékelni. Kiemelném a kötet szép megjelenését, mely a Magvető gondozásában jelent meg, egységes képet alkotva a sorozat korábbi részeivel.

Hozott pontszám: 4

 

 

Boldizsár Ildikó 

fotó: Kecskés Kala

Jankovics Emília - Jóságpöttyök

Jónak lenni jó, de csintalankodni szórakoztatóbb. Legalábbis annak, aki a csínyeket elköveti. Megijeszteni a kis tesót, összekötni egy osztálytárs cipőfűzőjét olyan vicces - gondolja Andris, történetünk főszereplője. Egészen addig, amíg valaki meg nem mutatja neki, hogy amíg ő nevetgél, a másikban mi játszódik le. Ezt az utat már számos mesehős megjárta, leginkább saját bőrükön tanulva valamiféle bosszú miatt. A Jóságpöttyök történetében azonban ez másként alakul. 

Az iskola közelében ugyanis megnyílik egy csodálatos cukrászda, ahol minden képzeletet felülmúló sütemények, torták és nyalánkságok kaphatóak. A gyerekek alig várják, hogy megkóstolhassanak valami finomságot a roskadozó polcokról. Nincs ez másként Andrissal sem, aki hamarosan meglátogatja ezt a csodaboltot. Ki is néz magának valami hatalmas, színes tortát, de amikor fizetni szeretne kiderül, hogy nem tud, hiába van pénze. Ebben a cukrászdában ugyanis jóságpöttyökkel kell fizetni, ami a gyerekek tenyerén terem láthatatlanul, amikor valami jót tesznek. A boltocska kedves cukrász nénije varázsporcukorral hinti meg a vásárlók tenyerét, ami megmutatja, hány jóságpötty van a gyerekek tenyerén. Gondolhatjuk, hogy a folyton bosszúságot okozó Andrisnak nem sok jó terem kis kezein. A kisfiú elhatározza, hogy megváltozik, hogy neki is legyenek jóságpöttyei. De ez nem is olyan könnyű annak, akinek csak úgy a semmiből ugranak elő a másikat bosszantó rossz ötletei. Jónak lenni nem egyszerű, nem is igazán tudja, hogyan kell jó cselekedeteket végezni. Szerencsére lesz valaki, aki ezen az úton elindítja. 

A bájos kis történet leginkább a 4-10 éves korosztályt szólítja meg egyszerű nyelvezetével, jól követhető cselekményével. A történet legnagyobb erősségének azt tartom, hogy hallgatói szinte vágyják a jóságot. Maga a cukrászda mint menedék, mint egy varázslatos sziget jelenik meg, és bár először a sütemény megszerzése Andris célja, utána megváltozik ő is. A jóság, a jó cselekedetek megtapasztalása számára is meghozza azt az élményt, hogy milyen jó osztozni a másikkal, milyen jó mosolyt fakasztani anya arcára, jóban lenni a testvérekkel, békében lenni és nem a büntetéstől szenvedni. Az önerőből elért cél egyben a gyerekek önbizalmát és önbecsülését is erősíti. A láthatatlan jóságpöttyök láthatóvá válása egyúttal azt is megerősíti a kicsikben, hogy sok jelenben elvégzett munka később termi meg gyümölcsét. Ezért mindenképp ajánlom a könyvet és nem csak olvasásra! Sok társához hasonlóan, ez a kiadvány is alapot nyújt egy esti mese utáni beszélgetéshez. Mondhatnám, hogy egyfajta érzékenyítő kiadvánnyal van dolgunk, mely egyúttal az érzelmi intelligencia fejlesztésében is segítséget adhat a szülőknek, nevelőknek. Egy 8 éves kisfiúnak olvastam fel a mesét, akit egyrészt beszippantott a történet hangulata, másrészt rögtön utána saját élményeivel kapcsolódott a hallottakhoz. A mesélést követő beszélgetés arra kanyargott, hogy vajon egy olyan nagyfiú, mint ő, milyen másfajta jó cselekedeteket tudna kieszelni? Ezért gondolom, hogy még egy 10 évesnek is érdekes lehet például az, hogy megfogalmazza saját, egyedi ötleteit.

Az olvasási élményt Tremmel Hudik Katalin festőművész finom ceruzarajzai gazdagítják.  

Hozott pontszám: 5

 

 

Részlet a könyvből (saját fotó)

 

Roth, Joseph - Jób

Egy egyszerű ember regénye

 "Élt egyszer egy ember Zuchnówban, Mendel Singer volt a neve. Jámbor, istenfélő és teljesen hétköznapi ember volt, a legszokványosabb zsidó. Az egyszerű tanítói mesterséget űzte. Mindössze egyetlen tágas konyhából álló házában a Biblia tanait véste a gyerekek fejébe."

Joseph Roth (1894-1939) az Ótestamentum egyik legplasztikusabb történetét, Jób könyvét  helyezte  saját korának történelmi keretei közé. Az ószövetségi példázat már első olvasáskor is mély nyomot hagy az emberben. Az istenhívő Jóbot a balszerencse üldözi, s aki hiszi, hogy minden Isten jóságából adatott meg számára, a veszteségben is az isteni szándékot véli. A csapások csak jönnek és jönnek, de Jób kitart Isten szeretete mellett, barátaival szemben is megvédi teremtőjét. De eljön egy pont, amikor összeroskad a terhek alatt. Felesleges kutatni, hogy ki volt Jób, élt-e valaha, és megtörténtek-e vele ezek a dolgok, hiszen a történet valójában a hit belső harcának ősképe. Teljesen mindegy, hogy az ember hite miben gyökerezik, eljönnek azok a pillanatok, amikor megrendül ez a hit. Talán pontosan ezért tud mindenki jól kapcsolódni az ószövetségi történethez, ezért könnyű Jóbbal együttérezni. 

Joseph Rothot is megérinthette ez a kérdés, és aktualizálta azokat a veszteségeket, melyek a legjobban fókuszba hozzák a megrendülés okozóit. A betegség, a halál, a szenvedés, a szegénység örök, csak ruhái mások. Mendel Singer is lecsupaszodik a csapások alatt, míg ott áll mindenét elvesztve, kifosztva, nincstelenül, magányában elszigetelődve. Jelen kötetben a reménytelenséghez vezető utat Mendel Singer gyermekeinek rosszra forduló sorsa adja, egyikőjük betegen születik, másik katonának áll, harmadik könnyűvérű nővé válik, negyedik Amerikába menekül a katonaság elől. A túlélés reményében a család a cári Oroszországból útra kelve Amerikába hajózik. De a kezdeti gazdagság és bőség után érkeznek a megpróbáltatások. Mendel és felesége, Debóra érzik, hogy az Oroszországban hagyott beteg gyermek miatt váltak átkozottá. Nem szabadott volna ezt tenniük, hiszen még a gyermek születésekor megkapták az ígéretet, hogy a kicsi meggyógyul, csak nem hagyhatják őt el. Aki ismeri az ószövetségi történetet, az sejtheti a befejezést is. Az ember óhatatlanul felteszi magában a kérdést, hogy van-e szabad akarat, vagy minden eleve elrendeltetett? 

Nekem Jób könyve tökéletesen jeleníti meg a főkérdést, de a Bibliában használt sűrítés miatt talán hihetetlenné is válhat ez az ember számára. Joseph Roth a jelenben lassan kibontakozó cselekménye, viszont saját bőrünkön érezteti a főszereplő tragédiáját, akinek alakja számos művészt megihletett már az elmúlt évszázadokban. Számomra a kötet bibliodrámás élményeimet hozta be, ahol pont azzal dolgozunk, hogyan vagyok jelen, mivel kapcsolódom az adott szentírás történethez. 

Ahogy írtam, az alaptörténet esszenciája nagyon erős, mégis Roth képes hozzáadni még ehhez is. Nem csupán az aktualizálás révén, hanem írói eszközeivel. A jelenetek rendkívül pontosan hozzák be azokat a részleteket, amelyek a legtökéletesebben járulnak hozzá az ábrázoláshoz. Például a ruházatok leírása egyszerre képes jelképes és precíz lenni. Mindvégig éreztem, hogy a szerző határozottan vezeti a figyelmem: 

"Az alpakka gyertyatartóban álló olcsó gyertyák ki sem bírták, hajladozni kezdtek. Viasz csöppent a téglavörös alapú, kék kockás terítőre, és szempillantás alatt megdermedt. Kitárták az ablakot, a gyertyák erre megemberelték magukat, és békésen csonkig égtek." 

Alig bírtam elszakadni a kötettől, és nem azért, mintha annyira fordulatos vagy izgalmas lett volna, hanem a megteremtett atmoszféra ejtett rabul. A szerző által konstruált reménysugár pedig érzelmileg is a szeretet izzásában tartja azt, aki kísérőül szegődik Mendel Singerhez megpróbáltatásaiban. Egy igazán tehetséges íróvak ismerkedtem meg, és Jób esete még számos egyéb beszélgetés alapja lehet a felvetett kérdéseken túl.

Hozott pontszám: 5 

 

 

Joseph Roth (1926)

Győrffy Ákos - A csend körei

A jelenből hiányzik az, amit csak a jövő adhat meg a múltnak -válaszolom magamban a szerzőnek arra, hogy "a jelen hártyavékony felületén ugrabugrálunk a magunk ostoba módján, és szinte soha nem jut eszünkbe, hogy ez a törékeny jelen egy beláthatatlan és megismerhetetlen múltat fed el."

Egy csendes párbeszédben álltunk mindvégig; együtt léptük az utakat, együtt néztünk az emberek tekintetébe, együtt szembesültünk azzal, amire Győrffy Ákos rácsodálkozott, meglátott és megérzett. A találkozás különböző rétegeibe bocsát be  a szöveg, egészen az eksztatikus élményekig, aszerint, hogy ki mit járt meg a maga életében. Csak megyünk, visz a szöveg, rázódunk bele egy mély szemlélődő, kontemplatív állapotba, ahol minden tárgy valami sokkal összetettebb, magán túlmutató valósággal bír. A két-három oldalas témák sok kérdést, sok foszlányos választ tárnak fel. Nincs főkérdése, nincs követelése. Ami van, az a táguló csenddel felbukkanó és folyton bővülő üzenet, ami a megajándékozottság élményéből léphet csak elő. Miközben a szerző ősképekre bukkan, azt érezzük, hogy mi bizonyítjuk ezeket az ősképeket a magunk megélésével. 

Valahol egy végtelenül személyes és intim közegbe engedi olvasóit Győrffy Ákos, hiszen saját élménye a szöveg, nem mű-alkotás, nem fikció. Megérlelt, jól megdolgozott gondolatok ezek, talán ezért is válik felvállalhatóvá a legjelentéktelenebb apróság is számára. A sorok  valójában a mindennapi életben futó elmélkedések, amiket áthat a transzcendencia végtelensége. Hamvas Béla, Mészöly Miklós, Carl Gustav Jung, Ernst Jünger, Kafka, Fekete István, W.G.Sebald, H.David Thoreau idézeteinek a szerző önnön életében való megtapasztalása alkotja a szöveget. Míg az elején vissza kell vonulnia Pannonhalma bencés kolostorának csendjébe, addig ezek a csend körök lassan képesek átszőni a napokat, egyre terebélyesebben hatnak át mindent a szerző életében és talán kimondhatjuk, hogy ezáltal egyre szembetűnőbb lesz Győrffy Ákos boldogsága. Hiszen a kötet elején beidézett Hamvas szöveg azt mondja: "Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni." Ezek a körök képesek tágulni az olvasóban azzal az érzékeny figyelemmel és lelki igényességgel, ami átjön a  sorok között. 

Miközben összességében is képes hatást gyakorolni Győrffy prózája -számomra ez igazolja, hogy szépirodalmi alkotással van dolgunk-, emellett muszáj lesz visszatérni még soraihoz. Bár a kötet a Hegyi füzet folytatásának is tekinthető, sokkal kidolgozottabb és sűrűbb tartalommal bír. Eddig is nagyon szerettem Győrffy Ákos munkáit, szociális munkásként is megtapasztalom e területről születő gondolatait, de ez a kis könyv még közelebb került hozzám.

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett)

Győrffy Ákos

 Fotó: Valuska Gábor

Illés Endre - Szávitri

Volt valaha egy leány, Szávitri,  tündöklő égi szépség, kit, ha távoli országok ifjai megláttak, szívükbe be nem gyógyuló seb költözött. A férfiak amint beteltek ragyogásával, mind elmenekültek előle. Szávitri apja, Aszvapati király ezért arra kérte leányát, hogy menjen világgá, és keressen magának férjet. A leány befogatott kétkerekű aranykocsijába két fehér lovat, s nekiindult a világnak. Ment a vadonba, az erdőbe, vízért esengő bozótosba, perzselő melegbe, vihar áztatta pusztaságba. Ment éjjel és nappal, de nem lelte, amit keresett. Útja során, betársulva a természeti elemek ütéseihez, remeték és szerzetesek csiszolták fényesre jellemét. Így találkozik egy napon Szarjavánnal, aki trónfosztott apjával, Djumatszéna királlyal és a királynéval él az erdőben. A fiatalok szívében fellobban a szerelem lángja, de a boldogságukra árnyék vetül, egy titok keseríti meg a leány szívét. Szávitri kész harcolni kedveséért, szembeszáll akár a halállal is; okos, harcos, kitartó és merész.

Az indiai királylány történetét eredetileg a Mahábhárata eposzban olvashatjuk. Mindössze háromszáz sor ez a kétszázezerből, de Illés Endrét megragadta a lány alakja és megőrizve az eredeti mű hangulatát és költőiségét, megalkotja Szávitri meséjét. A Mahábhátra olyan költemény, amely vallási legendák, erkölcsi tételek és példázatok elegye, s így  Szávitri maga is példája az asszonyi alázatnak, hűségnek és küzdeni tudásnak. Ha kell lemond mindenéről, tanul a bölcsektől, de képes harcra kelni, hiszen ha szívében egyszer lángra lobban a szerelem, megállíthatatlanná válik.

Illés nem csupán az eredeti történet lényegét hagyta meg, de a közbeszúrt példázatok is végig indiai mesék. A keleti világ hangulatát nem csak a csodák, a  folyton megjelenő istenek idézik, hanem történetszövésének szerkezete is erre utal. Az úton levés, a találkozások fontossága, a ki nem mondott, de példázatokkal körülírt, egymásba fonódó rétegek együttesen hozzák létre azt,  ami az indiai történetek különleges zamatát adja. Végtelenül egyszerű, egyetlen síkban mozgó, de mégis  gazdagság és pompa jellemzi. Talán azért, mert itt semmi sem véletlen, minden apró részletnek jelentősége van.

A kötet eszembe juttatta a nem régiben olvasott Omair Ahmad könyvét, A mesemondó meséjét, ahol ugyanezt az egymásba gabalyodó, egymást magyarázó történetfűzért kapja az olvasó. Szávitri meséje olyan, mint egy simára koptatott kavics; jó kézbe venni, jó szorítani, jó vele bejárni ezt a spirituális utat, ahol a szarvas szemében felismerhetővé válik igazi valónk: 

"Szávitri odament a szarvashoz, a fiatal ünő nem futott el. Belenézett a szarvas barna, nedves szemébe...Egy fiatal lányt látott a szarvasszemben: magas volt ez a lány, a szeme kék, akár Visnu ege, a teste hajlékony, vékony és mégis erőt sugárzó, a homloka magas, a karja, a lába hosszú és formás - az egész lány olyan fiatal, üde és friss, mint egy virágzó tavaszi gyümölcsfaág. Ő maga volt az: Szávitri, az ég lánya. És Szávitri most megismerte magát." 

 

Hozott pontszám: 5  Kass János fekete-fehér rajzai sokat adnak a történethez

Baranyi Tibor Imre (szerk.) - Tanulmányok ​a tradicionális íjászatról

A 2009-ben napvilágot látott kötet előszavában az szerepel, hogy "az íjászattal foglalkozók tábora nem kicsi". Sőt, szerintem az azóta eltelt közel tizenöt évben a számuk igencsak megszaporodott. Különböző indíttatásból, de sokan veszik kezükbe ezt az ősi eszközt, melyről elsőre talán legtöbbünknek a harc jut eszébe, de ha alaposabban megismerkedünk vele, megérezzük, hogy  ősi gyökerek irányába vezet utunk. Baranyi Tibor Imre négy tanulmányt szerkesztett a kötetbe, mondhatni négy oldalról közelít. Mindegyik téma a maga nemében értékes darab, de együtt még sokkal távolabbra és mélyebbre mutat. 

 

 

Ananda Kentish Coomaraswamy az íjászat szimbolikájába vezet be.  A különböző kultúrákban egyaránt megjelenő íj és nyíl útja nem más, mint a cél felé vezető ösvény, ahol az íjász mindig  centrális és paradicsomi helyzetben van. Coomaraswamy feltár részleteket a irodalomban gazdagon megjelenő íjászatról, a tanulási folyamatról, a beavatás és íjászat kapcsolatáról, magának az eszköznek a magasabb tartalmakat hordozó lényegéről és nem utolsó sorban az emberben megszülető és fejlődő "célra tartásról". A szerző alapvetően az Upanisadok szövegére támaszkodik, de olyan források is megjelennek, mint például Dante pokla. Baranyi Tibor jegyzeteivel segít érthetővé tenni az olvasó számára  a ceyloni metafizikus, történész és filozófus gondolatait, akinek nevéhez köthető az ókori indiai irodalom megismertetése a nyugattal. 

William R.B. Acker  az íjászat japán művészetéről ír. Amikor kapcsolatba került a japán íjászattal, akkor ő már ismerője volt az angol íjaknak. Hosszú tanulási évekkel szerette volna megcáfolni az állítást, hogy külföldi nem viheti sokra a tradicionális japán íjászatban. Tanulmányában azt meséli el, hogyan tanították meg neki mesterei a japán technikát. Számos részletre kitér az íjászkodással kapcsolatban, úgy, mint a beállás, készenlét, a szemrevételezés, az egyensúly, a légzés, a húzás-célzás-oldás és hasonlók. A szöveget olvasva egyre jobban átérezhetővé válik számunkra is az a gyökér, amiből megszülethetett az íjászat. Mélyen spirituális, testet és szellemet összhangba rendező erőről van szó, ami távol áll a kapkodástól vagy az ártástól. 

 

Ezt a belső rendező erőt hangsúlyozza Eugen Herrigel írása is, aki szintén európai filozófusként érkezett Japánba, és a zen megértéséig gyakorolta az íjászatot. Szellemi gyakorlásnak tarja az íjászatot, melynek célja  a szellemi küzdelem: "az íjász alapjában véve saját magát célozza meg, és jó esetben....Önmagára talál". Éveken át tartó tanulási folyamatán keresztül nyerünk bebocsáttatást ebbe a szellemi útba. Ez a szöveg sokkal könnyebben olvasható és érthető a nyugati olvasó számára.

 

Végezetül egy mestert, Awa Kenzot és tanításait ismerhetünk meg John Stevens jóvoltából. 

 Ez a vékony kötet sokkal többről szól, mint egy harceszközről, harcmodorról. Utat mutat a XXI. század emberének, hogy ráérezzen a tradíciók lényegére, vezérfonalat ad, hogy közel kerülhessen a tanítások lényegéhez, hogy ismét csak rájöjjön, hogy a régi nem primitív, hanem tanúbizonyság az eredet közelségéhez, egyúttal fel is kínálja önmagát mindenki számára. A dolgok, így az íjászat szimbolikus értelmezése, a rítusok gyakorlása maga az út. A könyv kihat olvasójára is. Magamon éreztem a figyelem és összpontosítás mélyülését, segített a rendezettség érzésének megtapasztalásában, nyugalmat és tisztulást hozott. Nem is egyszeri olvasásnak gondolom, jó lesz ezt még elővenni.

Hozott pontszám: 5

 

Caldwell, Erskine - Isten ​földecskéje

Szent az, ami Istennek félretett. Az Istennek szentelt idő az a  szent idő, a neki ajándékozott hely az a  szent hely. Az Isten földecskéje egy darabka birtok főszereplőnk, Ty Ty farmján. Ami azon a helyen terem, azt nem forgatják be a gazdaságba, hanem az egyháznak ajándékozzák. Ebbe a szentségbe jól illeszkedett a történet elején Ty Ty habitusa, aki mindenét feláldozza, hogy kincset leljen:

"A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet."

Ty Ty már tíz éve mást sem csinál, csak ás,  feladta mindenét, csakhogy aranyat találjon a mélyben. Birtoka hatalmas lyukakkal szaggatott kráter, de képtelen lenyugodni, ha egyszer elkapja az aranyláz. A történet elején ismét belekerül ebbe a felfokozott izgalmi állapotba, amikor a birtokra érkező Plutotól egy fülest kap, miszerint  nem messze látott egy albinót, aki megérzi az aranyat a földben. Így kezdődik az az őrült pamflet, melybe beszáll az egész család; Ty Ty két lányával, három fiával és azok családtagjaival. Bár mindenki esztelenségnek tartja az öreg rögeszméjét, de senki nem tud szabadulni ebből a hálóból. Aztán mást sem látunk, csak azt, ahogyan folyamatosan megszentségtelenítenek mindent. Az Isten földecskéje már rég nem az, aminek indult, mai szóhasználatban, a "megoldjuk okosba" kifejezés illik rá leginkább. Majd oda a család, a házasság szentsége, a szerelem, a tisztesség és tulajdonképpen a totális erkölcstelenség poklába süllyed mindenki, még vér nem tapad kezükhöz. De ebben a végső káoszban sincs megbánás, bűntudat vagy megállj. Felfal és bekebelez mindent az ész nélküli élvezet. Ne keressünk normális válaszokat, elvárható viselkedéseket. Ez egy szellemileg lezüllött környezetben vergődő nihilista társulat. 

Érdekes volt a történetbe beleszőtt  gyárfoglalási szál, amely elviszi kicsit a figyelmet a poros georgiai utakról, a semmit sem termő földhányásokról, és egy szövőgyár ipari vonalán kínál  újabb kilátástalan lehetőséget a boldogulásra. Kicsit elnagyolt és érthetetlen vonulat volt ez, ami bennem csak a további felfoghatatlan butaság döbbenetét erősítette. 

Bár elviselhetetlen része lenni -még csak olvasóként is- ennek a díszes társaságnak, Caldwell írása mégis erős atmoszférát teremt, olyasmit, amibe még csak belegondolni sem szeretnénk. Bőrünkön érezzük a nap izzásától verejtékünkbe fulladt porszemcséket, a végeláthatatlan családi perpatvart,  és egy örök ásásra kárhoztatott családot, ahol a primitívség a küszöböt veri, s ahol Isten földecskéjén vér és gyalázat folyik. Zseniális írás, épp csak megfulladunk tőle.

Hozott pontszám: 4,5 

 

Erskine Caldwell

 

Tisza Kata - Egyedül

 A szerethető öregedés felé

 

Sokan vagyunk úgy, hogy  a szakdolgozatunkba beleadtunk apait, anyait, akár éveken át szívünkön viseltük a témát. A diploma, esetünkben a doktori cím megszerzése után sem tudjuk elengedni munkánkat és legszívesebben mindenkivel megosztanánk azt, amire jutottunk. Szerencsére így volt ezzel Tisza Kata is, aki könyvéhez pszichológia doktori életútkutatásait használta fel, és egy regény köntösébe csomagolva ajándékozta meg vele olvasóit. Az életkoralapú előítélet, az úgynevezett ageizmus egy létező jelenség, még akkor is, ha a helyesírás ellenőrző hibát jelez. Évszázadok óta belénk rögzült jelenségről van szó, úgy működik, hogy szinte észre sem vesszük. A társadalom elvárja az embertől, hogy egy bizonyos kor után mit tegyen, mit ne tegyen. Míg az ifjabb nemzedéknek óriási toleranciát enged meg, éveink számának  növekedésével, nem elég, hogy nyirbálódnak lehetőségeink, de legszívesebben egy kalitkába, vagy egy terráriumba zárnának, hogy kvázi vegetáljunk, amíg lélegzünk. Érdekes, hogy mindannyiunkban vannak ilyen tudatalatti elvárások az idősödőkkel, illetve öregekkel szemben. Rendkívül jól meg tudjuk magyarázni, miért szolgálja az idős ember érdekét az általunk kalibrált biztonsági fokozat, miközben gyakorlatilag megszüntetjük gondolatban a másik szuverenitását. 

Egy  párját elvesztett öregedő kutatónő gondolatai jelennek meg a lapokon, aki önmagán és környezetén vizsgálja mindazt, amit élete során kutatott. Egyedülléte azonban nem kínzó valóság, hiszen szerelmét ugyanolyan közel érzi magához, mint eddig. Folyamatos párbeszédben van vele, s leginkább a múlt boldogságait és örömeit emeli ki, miközben az emberi életút végső szakaszát boncolgatja. Éreztem egy párhuzamot Szabó Magda Liber Mortis-ával, de ott mindvégig a hiány fájdalmának sirámai zengenek. Itt egy sorsával megbékélt nővel találkozunk, aki még most is életközösségben van szerelmével. A keretet tényleg ez a beszélgetés adja, de valójában ez egy elmosódó, gyakran láthatatlan keret és jóval inkább az emberi életútról szól, rávilágít rengeteg összefüggésre, párkapcsolati működésre, bántalmazásra. Az idő múlásával viszont egyre átütőbben jelennek meg az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiák is a regényben. 

Kettősség van bennem a könyvvel kapcsolatban, mert ez a kötet tényleg olyan, mint két dolog kényszerházassága. Egyrészt itt van a főszereplő élménye, egész élete, küzdelme, munkája, fájdalma és sérülései, amibe olykor őszintén be is enged minket. És vitt volna engem is tovább a lendület, de egy hirtelen váltással egy értelmi képességeinek tökéletes állapotában levő kutatónő kristálytiszta gondolatmenetében landoltam. Túl ép volt ez az asszony, túl tökéletes, szálkamentes, mint, akin nem gyalult semmit az élet. De azt hiszem csak ennyi vele a baj, hogy regényként nem működik a könyv. Viszont a másik oldala a dolognak, az igazi mondandó, a szerethető öregedés felé vezető út nagyon tetszett. Nekem önálló kötetként sem lett volna száraz, élveztem minden sorát. Az egyedüllét kérdése talán létezésünk legfájóbb pontja. Aki életét családban, párban élte le, annak még nehezebben elviselhető, ami az egyedül maradásban osztályrésze lesz. Osztódni vágyunk és egyesülni, mert örökké bennünk marad hiányérzetünk, amivel születtünk. Természetes és ösztönszerű reakciónk, hogy megosszuk élményeinket, gondolatainkat, vágyunkat vagy örömünket a másikkal. Párban vagy közösségben a félelmünk is kisebb. A kötetben megjelenő egyedüllét azonban nem  magány. Ezt a belső kiteljesedett állapotot többféle módon el lehet érni, ennek csak egyik formáját láthatjuk a történetben. 

Ebben a körülbelül három hétben, amíg olvastam a könyvet éreztem magamon jótékony hatását. Az, amikor egy idősebb ember szemével látjuk a világot, ad egy nagyobb rálátást az életre, arra, hogy mi lényeges, milyen elvárásokból engedhetünk, hogyan tudjuk még jobban elfogadni magunkat. Lényegesen könnyebben birkóztam meg a mindennapokkal. Mivel még én sem tartok ott, ahol a főszereplő, így nem tudom megmondani, hogy lehetséges-e nem az életből száműzöttnek érezni majd magam akkor, ha már például nem dolgozom, vagy ha anyagi és fizikai ellátásban rászorulok másra? Az anyagiakat Tisza Kata is behozza, mint az öregség életminőség károsító és korlátozó tényezőjét, ami magyar jellemzőként jelenik meg. Lényegesen változik a társadalmi helyzetem, ha nem úgy vagyok jelen a piacon, mint potenciális vásárló. Messzire vezetnek ezek a gondolatok, nem is mennék bele. Megteszi ezt helyettünk a szerző, aki engedi továbbgondolni azt, amivel talán eddig még nem foglalkoztunk. 

A fiatalság, a szépség és a vagyon a legmeghatározóbb értékek manapság a világban, és ezzel nem is tudunk szembemenni. Ezek a siker zálogai.  A tapasztalat, bölcsesség és spirituális tudás most hátul kullog. Persze ezek sem automatikusan jelennek meg az évek számának gyarapodásával, az értékért mindig meg kell dolgozni. 

A könyv segített nekem abban, hogy még inkább nyitottan és készségesen forduljak a nálam idősebbek felé. Számos mondata megült bennem és jelen állapotomban is segítségül szolgált. Én örülök, hogy napvilágot látott a kötet.

 

Hozott pontszám: 4  

 

Tisza Kata

 fotó: Reviczky Zsolt

 

Herman Ottó - Arany, ​Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága

Magának a kötetnek a megléte is felér egy csodával, ezért először is azzal kezdem. 

Soha nem hallottam a könyvről, az antikvárium honlapjáról happoltam el egy példányt. Aztán láttam, hogy egyetlen megjelenés köthető hozzá, mégpedig 1983-as. Mi a szösz? Herman Ottó 1914-ben már meghalt. 

Lambrecht Kálmán paleontológus, a szerző hajdani tanítványa készítette el Herman Ottó életéről és koráról szóló kötetét 1920-ban. Annak ellenére, hogy Lambrecht 1140 tételt tartalmazó bibliográfiát állított össze mestere műveiről, erről a darabról mégsem tudott. Az eredeti 1892-es évszámmal jelölt mű sorsa kalandos utat járt be. Sebestyén Gyula (1864-1946) akadémikushoz, a Magyar Néprajzi Társaság alelnökéhez került, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy kiadassa a művet. Erről cenzúrás bejegyzés is maradt a 74.oldalon. Sajnos Herman Ottó halála, majd a világháborúk s végül Sebestyén Gyula megtört karrierje a megjelentetésre nem adott lehetőséget. A kézirat így fiánál, Sebestyén Lászlónál maradt, aki szintén nem tudott a könyv létezéséről. Végül Schelken Pálma volt az, aki Sebestyén Gyula munkásságát kutatva végül rábukkant 1965-ben, fél évszázaddal Herman Ottó halála után erre a műre. 

Először is nagyon jó kézbe venni a könyvet, melyet Kakasy Éva grafikái díszítenek. Mivel az egész kiadványt áthatja a költőiség, rengeteg versrészlettel találkozunk, a fekete-fehér-rózsaszínt használó illusztráció még légiesebbé teszi az egészet. Érdekes a könyv felosztása is, mely először azt próbálja megragadni, miért olyan fontos a magyar hagyományban megjelenő madárvilág. Herman Ottó itt tulajdonképpen az archetípusokkal foglalkozik anélkül, hogy kimondaná ezeket. Mit jelentenek a magyar nép életében a különböző szárnyasok, s emellett kapunk egy kis madártani eligazítást is. Mivel nagyon szeretem a szerző gondolkodását, így lubickoltam mondanivalójában. Aztán Herman Ottó sorra veszi, hogy a három költőóriásnál mely madarak és hányszor szerepelnek, milyen szövegkörnyezetben, mit személyesítenek meg. Közben erősen utal arra, hogy mindhárman ismerték a madarakat. Bár Tompa Mihály azért erősen romantikus színezetet ad, kicsit talán ferdíti is a realitást. Egyébként pedig érdekességként Arany János negyvennégy madarat, Tompa Mihály ötvennégyet, és Petőfi Sándor pedig harminckét madarat ölel fel lírájában. 

A könyvben ezután a költőtriász sajátosságait emeli ki Herman Ottó, idézve verseiket, rávilágítva annak igazi mondandójára. Itt a magyarórák verselemzései villantak be számomra, de élveztem minden sorát. A továbbiakban a madártani elemeket veszi sorra a  szerző, ehhez idézi be a verseket vegyesen. Ez egy picit döcögősebb volt már, jobban ugrálnak gondolatai, nem tud annyira egységes és megragadó maradni a szöveg. A tudományosság és a költészet keveredik, ami kilóg picit innen is, meg picit onnan is. Nem könnyű ez a műfaj, olyan, mint egy kutatási terület, mely a feltárás szakaszában van. Vannak nagy revelációk, de a sziszifuszi, alapos kutakodás, elemezgetés nem köt le mindenkit. Én is így voltam vele. A könyv egy nagyobb traktusa a függelék, amely számomra azt igazolja, hogy ez a könyv nem volt még kész. Az adatgyűjtés fázisában volt sok tekintetben. Ebben a függelékben számos mondóka, mondás, jegyzet, gyűjtemény van, ami teljesen felejthető annak, aki nem kutatási céllal közelít a témához. 

Összességében mégis kivételes érzéssel töltött el a kötet olvasása, mert kézzelfogható nyomait találtam annak, hogyan dolgozott ez a tudós elme, miként szőtte egymásba gondolatait, hogyan fedték át egymást a társtudományok. S mindezt abban a tudatban, hogy Herman Ottó mennyire szerette a madarakat, az értékeket, s a magyarságot. (Az eredetileg Herrmann nevét is a magyarság iránti elköteleződés jegyében rövidítette Herman változatra.)

A könyvet nem értékelem, hiszen meglátásom szerint nem készült el, de nagy értékeket hordoz.

 

 Herman Ottó

 

Loti, Pierre - Izlandi ​halászok

A könyvszekérről  minimális áron megszerzett könyvet épp akkor vettem, amikor a Margó Fesztiválra mentem az izlandi Jon Kalman Stefánsson  beszélgetésére. A rám váró hangulat vett rá, hogy leemeljem az 1918-as kötetet a polcról. Az érdekelt, hogyan írtak régen arról a zord világról, Izlandról a Menny és  pokol előtt. Mondjuk volt némi élményem Einar Kárason Viharmadarakából, de még régebbre vágytam ezen az úton.

Egy betegség miatt itthon töltött nap lehetőséget adott arra, hogy teljesen beletemetkezzek az izlandi vizek halászainak életébe. Szeretem az ilyet, amikor semmi sem ragad ki a könyv világából. 

A szerző azonban nem izlandi, és bár a halászat izlandi vizeken zajlik, történetünk  helyszíne is egy francia falucska, Paimpol. Innen indulnak a tavasz beálltával a halászhajók Izland vizeire, hogy nagy zsákmánnyal megrakodva térjenek vissza ősszel. A kis hajó,  Marie fedélzetén utazhatunk ebben a félévben, ahol megismerhetjük a legénység mindennapjait, harcaikat a természet elemeivel s leginkább hazavágyó gondolataikat. Jann Gaos, a huszonhat éves feltűnően magas, erős legény is Paimpol vidékén időzik gondolatban, egy nemes vonású, csinos húszéves leány,  Mével Gaud-nál. Jann barátja, Szilveszter és egy idős hölgy, Yvonne nagyanyó akik meghatározó szerepet játszanak az eseményekben. Mint kiderült, a történet magáról a szerelemről szól, annak gyakran megérthetetlen voltáról, az értetlenség szenvedéséről és a beteljesüléséről.

Pierre Loti 1850-ben született, maga is tengerésztiszt volt, könyveinek cselekményét saját életéből merítette. Prózáját a romantikus hangulat, melankólia jellemzi. Szereplői önmarcangoló figurák, kissé szenvelgő alakok. Jann az érzelmek elfojtására törekszik, erőből, akaratból szeretne mindent megoldani,  szenvedését önpusztító kicsapongásokba  öli. Gaud kisasszony a visszautasított érzelmével küzd, bánatán nem is akar túl lenni, újra és újra feltépi sebét, nem akar lemondani szerelméhez fűződő vonzalmáról. A romatizáló történetben helyet kap az önfeláldozás, a hősi halál, a rászorulók gyámolítása. A könyv az 1896-ban íródott, stílusa ezt az korszakot tükrözi. 

Egyetlen magyar kiadást élt meg, 1918-ban jelent meg a kötet, ami számomra  a másik érdekesség volt.  Ritkán olvasunk százhúsz évvel ezelőtt íródott regényeket első fordításban, és hát eléggé meglepett nyelvezete, helyesírása. Mennyire másként írtuk a szavakat. Bennem többször felmerült a kérdés is, hogy vajon ez tényleg így volt, nem nyomdahiba? Az Uránia Könyvkiadóvállalat gondozásában jelent meg a kötet. Néhány példa arra, ami meglepett: ugy, hosszu, épen (éppen helyett), utja, csunya, vig, mult, ujra, papagály, hizelkedő. Így átfutva a szöveget, most tűnik fel csak, hogy a hosszú "ú" és "í" hiányzik a teljes kötetből. 

Egy érdekes irodalmi kaland volt ez a történet, egy időutazás,  mely hangulatával azért elvarázsolt kicsit. 1959-ben filmet is készítettek a történetből, de ahogy látom kissé átírták a cselekményt. 

Hozott pontszám: 4

Pierre Loti

 

Singer Magdolna - Gyászkísérés

 Együtt a bánat és a feldolgozás útján

A kötet egyértelműen a legjobb segítő könyv a gyásszal kapcsolatban. Inkább segítő szakmában dolgozók vagy segítői attitűddel mások felé fordulók részére ajánlanám. Tehát nem akkor tud igazán hatni, ha a veszteség bánatában vagyunk, bár még ezt sem tartom kizártnak. 

Singer Magdolna könyvében számos összefüggésben mutatja be életünk legnagyobb tragédiáját, szeretteink elvesztését. Nagy tapasztalatából merítve mindenre tud példát hozni, így az olvasó számára is maradandóvá válhatnak üzenetei. Először az ideális segítő személyét jeleníti meg. A mentálhigiénés képzésen elsajátított személyközpontú (rogersi) szemléletet tartja a leghatásosabbnak a gyászolókkal szemben. "A gyász ezer arca" című fejezetben szépen elkezdi felépíteni a támaszt nyújtó, empatikus, ugyanakkor alázatos segítő alakját, aki időt, figyelmet, együttérzést ajánl fel a gyászolónak. Nem csak életszagú példákat hoz a szerző, hanem számos irodalmi alkotással is szemlélteti mondandóját. Az utalások gazdag jegyzékét a kötet végén tematikusan megtaláljuk. Ez külön elismerést érdemel. A hitelesség, az elfogadás és empátia hármasának bemutatása mellett megtudjuk Singer Magdolna saját történetét is, hogyan vált segítővé. A transzparencia jegyében vallja, hogy nem mindig tudunk segíteni, de jelen lenni akkor is képesek vagyunk. Ebben az igen mély kapcsolatban mindkét fél alakul és változik, így a segítő is kap a másik embertől. Erről olvashatunk az első fejezetben.

Ha könyvet akarnék írni a gyászról, az egyik igen nehéz feladat az lenne számomra, hogyan építhetném fel mondandómat. Hiszen a gyász szerteágazóan mindenre hatást gyakorol, felbukkan az élet minden szakaszában és minden területén. A szerző a gyászoló és annak környezetét választotta a második fejezet témájának. Itt megjelennek a tipikus és atipikus érzések és folyamatok. Szó van a halálfélelemről és az ahhoz kapcsolódó szorongásról is. Nem könnyű dolgok ezek, de ahogy megengedjük magunknak, hogy közelebb jöjjenek hozzánk, azt tapasztaljuk, hogy emészthetővé, feldolgozhatóvá válik mindez. A kötet első részének utolsó egysége bemutatja a gyászolók csoportjait, úgy mint például az özvegyek, a kisgyermekes szülők, a magzatot elvesztők, barátjukat gyászolók közösségét. 

A kötet második fele magáról a gyászkísérésről szól. Hogyan zajlik a folyamat, mi történik benne, hogyan tudunk együtt haladni a másikkal ezen a nehéz úton. Ezek konkrét segítségek, tippek és tapasztalat szülte sorvezetők. Itt is sok-sok könyvet, irodalmat találunk ajánlóként. 

Singer Magdolna tárgyilagosan ugyanakkor érzékeny empátiával nyúl a gyász témájához. A kötetet inkább szakkönyvnek nevezném, mégis olvasmányos, jól érthető a stílusa. Olvasás közben nagy felismerésekkel is találkozhatunk, megértjük akár magunk, akár környezetünk korábban nem értett viselkedését, reakcióját. Kicsit helyére kerülnek a dolgok. Egyfajta rendeződést kapunk ezáltal. Mivel a halál és a gyász mindenki számára egyedi és egyéni megélést eredményez, így biztos lesznek olyan dolgok a könyvben, melyek érzékenyebben érintik az olvasókat, kritikusabbak lesznek bizonyos részletekkel szemben. Ha a kísérői habitus elsajátításban szeretnénk elmélyedni, akkor egészen biztos nagy hozadékkal csukjuk majd be a könyvet, és nyomában megérezzük magunkban az erőt, amivel a másik felé tudunk majd fordulni. 

Tartalmas, összeszedett és olvasmányos kiadvánnyal találkoztam, amely súlyos témájának ellenére nem lehúzott, hanem felemelt és erőt adott, bebizonyította, hogy "Azok az élet fontos pillanatai, amelyeket az ember bármilyen áron is, de megoszt másokkal. Ahol a fájdalom megosztódik, ott létrejön a közelsége érzése." ( Shirley Holzer Jeffrey)

 

Hozott pontszám: 5

 

Singer Magdolna

 

Waltari, Mika - Szinuhe

Szinuhe az orvos, akit csecsemőként egy kosárban ringva találtak a folyón. S bár szerető szülőkre lelt, élete egy magányos, bolyongó, a tudományra és tudásra szomjazó férfi archetípusa az ókori Közel -Kelet világában. 

Az izgalmas történelmi regény szerzője a finn Mika Waltari, akitől ez volt az első olvasásom. Története az első pillanattól kezdve beszippantja olvasóját, kivételes erővel képes megteremteni egy korhű atmoszférát. Az olvasó fantáziája alaposan meg van mozgatva, hiszen olyan időszakban járunk, ahonnan csak kevés képi elképzelésünk lehet. Szinuhe Théba városában nevelkedik, nagyratörő elképzelése van egy katonai élet dicsőségéről, de hamar kijózanodik álmodozásából és végül apja orvosi mesterségét tanulja ki. Már egész korán megjelenik nála a dolgok mögé látás igénye, tudni, ismerni akarja azok természetét. Csalódottan látja, hogy társaiban nem szólalnak meg ilyen kérdések, s már ekkor megérzi a magány soha nem múló érzését, ami csak egyre vastagodik az évek alatt. Még életének korai szakaszában találkozik a kísértés lelket nyomorító hatalmával. Mélyre kerül, olyan mélyre, hogy annál talán már nincs is lejjebb. De a mélypontból indulhat el valami új, valami más. A szegények orvosa lesz, működését egy rendkívüli humánum jellemzi, ami abban a korszakban még inkább kiviláglik. Hasonlót majd évezredek múlva, Jézus működésében tapasztalhatunk meg. De Szinuhe nem csak orvos volt, hanem valódi jelentősége a papirusztekercsekre írt kortörténetében rejlik. Bekerülve az egyiptomi udvarba Ehnaton fáraó személyi orvosa lesz, de előtte még Odüsszeusz módjára végigutazza a keleti világot, hogy tudást gyűjtsön, megismerje a gyógyítás minden, akkor alkalmazott módját. Élete végét száműzetésben tölti, s ekkor veti papiruszra élményeit, mely az ókori világ népeit és habitusát, szokásait, orvoslását és nem utolsó sorban istenhitét mutatja be. Ez a folyton mozgásban levő lélek egészen újszerűen látja a világot, a társadalmi különbségeket, a rabszolgatartást és a szerelmet is, amiben azonban nincs szerencséje. Megtapasztalja a démoni nőt, az igaz szerelmet és a veszteséget, hogy egy elcsendesedett, megszelídült kapcsolatban élje meg férfi mivoltát. 

Tetszett, ahogyan a regény főhősével szabadon bejárhattuk a Királyok völgyének minden szegletét, ahová csak egy apró homokszemcse juthat be a szél hátán. Átélhettük Szinuhével a barátság hullámzását, dicsőséget és bukást, nagyratörő álmokat, árulást, kapzsiságot és a politika ókori változatát, mely természetesen prototípusa a mainak. Ehnaton fáraó egyistenhit reformjának meddő kíséretét és a káoszt. A szépirodalmi igényességgel megírt történet számomra legélvezetesebb részeit az esztétikumra és a női szépségre való törekvések leírásában, valamint a halottkultuszra és az orvoslásra vonatkozó részletek bemutatásában találtam. 

A kissé hosszúra nyúlt történet elegyíti magában az ókori egyiptomi hitvilágot, a görög mítoszok részleteit csakúgy, mint a Biblia ószövetségi történeteinek mozzanatait. A finn szerző ötletes megoldással, egy száműzött orvos emlékiratainak segítségével terítette elénk az ókori Egyiptom  világát.

Hozott pontszám: 4,5

Knausgård, Karl Ove - Tavasz

Knausgård Évszakok sorozatának harmadik része sokkal közelebb állt hozzám, mint az előző két kötet, pedig ahogy emlékszem, azzal sem volt bajom. A Tavasz mégis egy sokkal masszívabb, átérezhetőbb történetet mutat be számunkra. 

Az önéletrajzi könyv egyetlen nap eseményét tárja olvasói elé, és mint az eddigiek, úgy ez is, az akkor pár hónapos legkisebb lányának íródtak. Miközben kirobbanó energiával beköszöntött a tavasz, a család életében egy szürke árnyék húzódik végig, a depresszióval küzdő édesanya egyre romló állapota kritikussá válik. Az apa egyedül marad négy gyermekével, ami mindenki számára óriási kihívást jelentene, de ő látszólag kitűnően állja a sarat.

Az a bizonyos nap, amit írásában rögzít egyetlen cél felé hajlik, hogy eljusson kislányával Lindához, az édesanyához a kórházba. A reggeli felkeléstől kezdve az apában elindul a belső film, az események egymáshoz kapcsolódó láncszemei, melyek számára is magyarázatot adnak arra, miért van az, ami. Nagy veszteségben teszünk így, amikor a fájdalmat olyan nehéz viselni, hogy csak a következő cselekedetre fókuszálunk, és szinte parancsoljuk magunknak, hogy "most felkelek, megmosakszom, megfőzöm a teám". Az apa belső motorja a gyerekek ellátása, ébresztése, iskolai dolgainak intézése, a pici leány gondozása. Közben egy folyamatos megfelelési kényszer irányítja, hogy a gyermekvédelem hibátlannak tartsa, hogy a szomszédokkal megmaradjon a kapcsolat, hogy jó anya és apa legyen egyszerre. A tények felsorakoztatása és az események pontos rögzítése eredményezi azt a hatást, hogy miközben egyetlen megjelenő érzelemről sem beszél a férfi, az olvasók mégis végig tudatában vannak annak, hogy mit élhet át. Megrendítő lelkierővel párosul az a magány, amit látunk. A társ nélkül maradt apa, a robot üzemmódban létező férfi, aki élesen érzékeli a valóságot, csodálatosan visszatükrözi a környezet virágba borulását vagy a gyermekei élményeit, mégis egyfajta hibernált állapotban vegetál. Ebben a beszűkült állapotban mégis érezzük a benne is megszólaló reményt, hogy a felsége hamarosan jobban lesz, hogy nem sokára haza érkezik, hogy az élet visszatérhet a maga medrébe. Mindeközben folyamatosan hozza, viszi magával kislányát; belső monológjába bekapcsolja őt is, mesél neki a múltról, a jelenről, zenéről, írásról, mindenről. Az általa átélt magánynak legerőteljesebb kifejezői voltak ezek a jelenetek, amikor úgy éreztem, mint egy kabalát tartja közelében kislányát, belőle meríti legtöbb erejét, pedig a csöppség a nap nagyobb részében csak aludt. A csöndes jelenlét támogató ereje, a fel nem adás, a le nem csúszás támfala volt a gyermek. Ráadásul ez az alkalom talán pont azért maradt számára is emlékezetes, mert a baj frappánsan összecsomósodott ebben a csalfa, légies tavaszi napban, amikor könnyűnek tűnhet minden. 

Knausgård sokszor említi a könyvben Ingmar Bergman alakját, filmjeit, könyveit magánéletének eseményeit. Mivel évekkel ezelőtt magam is végigolvastam életművét, éreztem a két család között némi párhuzamot. Ez persze óhatatlanul behúzta azt is nálam, hogy olyan volt, mintha Knausgård magát állította volna párhuzamba Bergmannal, aki bár óriási dolgokat tett le az asztalra, mégis nehéz volt megtalálnia azt a párt, aki társa tudott lenni alkotómunkájának kiteljesítésében.

Knausgård túlélni tanít ebben a kis kötetben; nem tagad le semmit a nehézségből. Félelmetes, ahogy a depresszió démona beférkőzik az ártatlan gyermekek boldogsága mellé, ahogyan ki akarja kezdeni a család életét, de az apa állhatatos kitartása, egyszerű, férfias jelenléte képes megtörni ezt a rombolást. Jó volt észrevétlen társa lenni ebben a harcban, mintha a jövő olvasói álltak volna sorfalat mögötte. 

Hozott pontszám: 5

Karl Ove Knausgård

Fotó: Thomas-Wågström

Watzlawick, Paul - A ​helyzet reménytelen, de nem súlyos

 

"Az ember boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog." 

 

Azzal már sokan próbálkoztak, hogy nyakon csípjék, mi is az a boldogság, hogyan lehetünk boldogok. Világunk mára aztán végképp belefullad a boldogságra vezető tanácsok tengerébe. Ebbe a boldogságdagályba állítja fel görbe tükrét Paul Watzlawick szociálpszichológus. Nem is stop táblának, hanem tükörnek nevezném ezt a megállj jelzést. Fanyar, gunyoros, szurkáló és szarkasztikus a könyv alaphangneme. Bemutatói távol állnak a Nikomakhoszi etika eligazításaitól, mert a lengyel szerző  bemutatja, no és kissé fel is nagyítja azt, hogy az ember mennyire, de mennyire képes saját boldogságának kerékkötője lenni. 

A lazán szerkesztett könyv boldogtalanság típusokat mutat be, és ezzel kapcsolatban mindenki érezheti, hogy ez vajon az ő látlelete vagy ismerőséjé? De gyanítom, hogy mindenhol érzünk némi szorító érzést. Itt van mindenek előtt a múlt. Watzlawick is ezzel kezdi. Bemutatja, miként tudjuk ízekre szedni, mondanám, hogy "ronggyá szívatni" magunkat múltértelmezésünkkel. Ó, több típusa is van ennek, biztos meglátjuk magunkat valahol a repertoárban. Miután kivesézte az önmarcangolás módszereit, a rózsaszín múlt-köd felhőt is bevizsgálta és a múlt, mint főbűnös perét is levezényelte a szerző, további ízes boldogtalanságfalatokat ropogtatunk el. 

A jól ismert történet arról, hogy valaki fel akar szögelni egy képet a falra, de  nincs kalapácsa, így elgondolja, hogy a szomszédtól kér kölcsön, majd ennek az eszmefuttatásnak a levezetése mindig kijózanítóan hat az emberre. Elképzeléseink, gondolataink fogságában szenvedünk nemcsak mi, de környezetünk is, hiszen olyan dolgokat tartunk valósnak, amik meg sem történtek. No, de megtörténhetnek! Vagy megtörténhettek volna! Watzlawick itt gyakorlatokat is ad olvasóinak, hogy ugyan, tegyék már magukat picit elégedetlenné, ha már itt vannak. Nem kell elvégezni a gyakorlatokat, hogy rájöjjünk, nap mint nap  ezt tesszük magunkkal. 

Ezt a sorozatot folytatja még a szerző, ha nem is hosszan, de épp elég kellemetlen érzést kelt vele bennünk. Ami mégis elviselhetővé teszi az olvasást, az a cinikusság mellett meghúzódó humor. Egyfelől bizsergető, másfelől meg olykor nagyon is konkrétan szórja poénjait a szerző. Sokszor fel is nevettem, mert annyira váratlanul bökte oda a slusszpoént. Kellő hozzáállással lehet ám nevetni magunkon. Ami viszont furcsa volt, hogy valahol a könyv közepe tájékán megcsendesül ez a nagy kritika és megkomolyodik kissé a könyv. Számos illusztráció és világtörténelmi szereplő, illetve esemény teszi plasztikussá a témát.

Nem tudom, hogy mennyire maradandó hatású a szerző mondandója; nekem szerencsére vannak a környezetemben barátok, akik felteszik olykor ezeket a kérdéseket  adott szituációkban, hogy nézzem már egy kicsit másként a dolgokat! A könyv Dosztojevszkij soraival zárul, ami igazán felteszi a pontot az "i"-re, és egyetlen mondattal lekerekíti a témát is. Most én is ezzel fejezem be: 

"Minden jól van...minden. Az ember boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Csak azért. Ez minden! Ez minden! Aki ezt felismeri, mindjárt boldog lesz, mindjárt a következő pillanatban...." (Ördögök)

Hozott pontszám: 4