Sólyom Erika - Szenegálom

Gyorsan mielőtt kitörne-betörne a reményteli 2021-es év szeretnék nektek bemutatni egy könyvet, egy országot és egy izgalmas személyiséget. 

Ebben a téli, ködös, nyákos, nem is hideg, nem is meleg semmilyen időben egy napra kiszakadtam a valóságból. Sólyom Erika könyvét egy lélegzetvételre olvastam el, mondanám, hogy neki adtam magam egy délutánra, de valójában ő adta nekem szeretett Szenegálját, nem is egy délutánra, hanem örökre. 

A rövid könyvecske egy majdnem tíz évvel ezelőtti kalandos utazásról szól, melyet egy szőke, magyar nő tett meg teljesen egyedül Szenegál fővárosában, Dakarban. A visszaemlékezést onnan kezdi, hogy bemutatja miért éppen Szenegál? Ez már majdnem olyan viccesen hangzik, mint a hajdani népszerű filmsorozat, Miért éppen Alaszka?  Nos itt szó sem volt kényszerről, ez egy akkor már tizenhárom éve tartó szerelem volt, melynek gyökerei az Egyesült Államokba vezetnek vissza, ahol Erika nyelvészetet tanult. A New York-i egyetemi évek alatt nemcsak a világ legkülönfélébb embereivel ismerkedett meg, hanem azok kultúrájával és nyelvével is. Mondanom sem kell, hogy a nyelvészeknek a legérzékenyebb érzékszervük a fülük. Így egy nap, amikor meghallott valakit, aki wolof (magyarul írva volof ) nyelven beszélt egy pillanat alatt megváltozott az élete. Ilyen az, amikor az ember lánya szerelembe esik, s nemcsak esik, hanem hagyja magát sodortatni, felül a hullámok hátára. Így ismerkedett meg Cheikh ​Lô-val, a szenegáli zenésszel,  aki még magasabbra engedte szárnyalni ezt az újdonsült szenvedélyt. A világhírű előadóművésszel személyes barátsága lett, amit a New York-i évek után sajnos elég nehéz volt ápolni. A könyv bevezetőjéből részletesen megtudhatjuk, hogyan is alakult ki ez a hatalmas szenegáli vonzalom, milyen egyéb barátságok szövődtek. Igazából napokig olvastam volna már ezt a bevezetőül szolgáló részt is, hiszen egy átlagos ember számára ez az egész egy hihetetlenül izgalmas és érdekes kaland. Hét év múlva Erika visszatért Magyarországra immáron férjével, a török származású Faruk-kal és Jázmin nevű lányukkal. (akinek a könyvet ajánlotta) Az elkövetkező években többek közt külföldieknek tanított magyar nyelvet, nyelvkönyveket írt számukra, vezette az  American Cormer kulturális központot és kismillió egyéb dologban is részt vett, miközben lelkében dédelgetett egy álmot, hogy egyszer elmegy Szenegálba. 

2011 januárjában ez meg is adatott számára. A könyv ennek a 11 napnak a története, tulajdonképpen egy útinapló, de valójában sokkal, de sokkal több. Persze kapunk eligazítást arról is, hogy egy mezei turistának milyen kihívásokkal kell szembenézni, ha ilyen utazásra adja a fejét; az oltásoktól, a taxis lehúzásokon át, a megfelelő ruhaviseletig. Erika mindvégig szeretne kilépni a "turista" szerepéből és kvázi igazi őslakosként velük élni. Ebben nagy segítségére van az, hogy mindenki megdöbbenésére jól beszéli a wolof nyelvet. Karakán, bevállalós, nem a fényképezőgépét kattogtatja, hanem ismerkedik, mosolyog, asszimilálódik. Ottlétének természetesen vannak hivatalosan platformjai, megnézi dakari American Corner Központot, ellátogat a Cheikh Anta Diop Egyetemre, de közben magába szív mindent, amire oly régóta vágyott. 

"Furcsa módon azon gondolkodtam, mit vegyek fel az első napon. Kicsit nevetséges, olyan ez számomra, mint egy rituálé. De tulajdonképpen az is. Elvégre tizenhárom évet vártam erre a pillanatra. Sok-sok érzés és gondolat kavargott bennem, de főképp az, hogy leírhatatlanul boldog vagyok."

Ízek, illatok, szemet gyönyörködtető színek, zene és egy lelassult világ veszi körül. Dakar ezerféle arcát megismerhetjük kóborlásai során. Az ottani filozófiát, az "inshaAllah" -ot, ami valami olyasmit jelent, hogyha Allah is úgy akarja. Ezt nem is kell elmagyarázni, a napok során teljesen megértjük, sőt át is vesszük ezt az attitűdöt, ahogy főszereplőnk is átvette. Egy mindent átélni akaró és tudó magyar nő titkos kísérői lehetünk, átvesszük az ő  elsöprő lendületét, szívét lelkét. Fantasztikus élményeket élhetünk át, ami nem kizárólag a kirándulásokat és izgalmas eseményeket jelent, hanem általa kicsit megtanuljuk azt, hogyan szippanthatjuk ki egy utazás velejét. Vannak emberek, akiknek ez egész egyszerűen megy, ösztönösen tudják, miként csinálják. Nos, Sólyom Erika pont ilyen. Elmegy ebédelni, és veszi a bátorságot, hogy egy helyi étkezdébe menjen be, ahol kedvenc ételét, a szenegáli ceebu jenn-t (hal, rizs, főtt zöldségek) választja. Míg készül az étel, beszélget a pincérnővel, annak fiával, természetesen wolof nyelven. Két percen belül már át is keresztelik Aida-nak, családjukba fogadják és újabb percen belül feltűnik egy zenész is. A helyi griot, a nagy tiszteletben álló énekmondó egy magasztaló, áldó éneket ad elő, melyet az ottani kora hangszerrel kísér. Az autentikus  áldás miatt Erika elárulja lánya és családja nevét is, szóval tényleg szempillantásnyi idő alatt mindent tudnak egymásról. Az ételek és a zene mellé még a mindent belengő csuraj illata is beszegődik, hogy a magyar utazó emlékezetének minden szegletébe sátort verjen. 

Ugyanebben az izzásban telik el mind a tizenegy nap, és elhihetitek egyik reggel sem ígér kevesebb kincset, mint az előző. A hét csúcspontja, a váratlan, de titkon remélt találkozó Cheikh ​Lô-val és egy még ennél is fantasztikusabb élmény. De mindent nem akarok elárulni!

Sólyom Erika hihetetlen jó mesélő, ittam minden szavát, szívet-lelket utaztat. Azt mondanám róla, hogy nagyon tudja, hogyan kell élni és ezt át is tudja adni a sorok között. Olvasás közben természetesen én is rákerestem mindenféle utalására, zenére, előadókra, helységekre, ékszerekre, illatokra. (Azt a fránya csuráj-t nem tudtam beazonosítani, de gondolatban egy keleties illatot társítok hozzá.) Így az olvasás járulékosan egy másik különleges élményben is részesített. Polcz Alaine jutott eszembe, aki talán a Leányregényben írta,  hogy az utazásra való előkészület, a megnézendők betervezése, az útirány feltérképezése, a kellékek beszerzése már önmagában is egy óriási kaland, és amikor nem is tudtak elutazni, akkor gondolatban felkészültek egy ilyenre, és ez már majdnem olyan volt, mint maga az út. Most a kedves olvasó is részese lehet egy ilyen majdnem utazásnak, miközben rengeteg mindent megtud az afrikai országról, történelméről, kicsit a kultúrájáról és életszemléletéről. 

Kedves Sólyom Erika, Aida, Fatu Ndiaye és ki tudja még hány nevet kaptál, csak arra kérlek, hogy mesélj még nekünk! Mesélj bármiről, az egyetemi évekről, más utazásaidról, engem személy szerint a Cheikh ​Lô-val kapcsolatban megemlített vallás is nagyon érdekel. Mesélj ilyen szemlélettel, átéléssel, ilyen szenvedéllyel!

 A képen Malick Baye Fall és Sólyom Erika  látható Katona Gáborral az Írók Boltjában 2020.04.23-ai bemutatón. 

A kép a Napkút Kiadó facebook oldaláról való, készítette Mayer András.

 

 

"Próbáltam az utam során kevés fotót készíteni, inkább a szememmel és szívemmel őriztem meg mindent, de akkor ott azonnal a fényképezőgép után nyúltam. Ezt muszáj volt megörökítenem. Budapestes póló a Dakar melletti teraszról, a youtube-os házból! Egy pillanat alatt pingponglabda méretűvé zsugorodott össze a földgolyóbis."

"Érdekes, hogy az emberek hogyan intik le itt a taxikat. Igazából nem integetnek, hanem pisszentenek. Akkor is, ha valakinek a figyelmét fel akarják hívni valamire. Nincs igazából kiabálás az utca másik oldalára, inkább csak piszszentés."

"Itt senki sem siet. Még egyetlenegy embert sem láttam rohanni. Mindenki komótosan sétál, a pincér is lassan hozza az ételt, a víz is lassan csepeg a zuhanyrózsából. A nagy szegénység mellett van valami nagyon nagy szabadságérzet is itt a levegőben. Fantasztikus, ahogyan a gyerekek egyedül játszanak az utcákon, mindegy, hogy négyéves vagy tíz-, elmehet egyedül bárhova, akár este is, és jön, amikor jön, de mégis tudja, mikor kell jönnie. És jön is."

 "Hajnalonként a mecsetből jövő imaénekszóra ébredtem. Van valami csoda szép ebben. Törökországban manapság már többnyire felvételről szól az ezan, de itt úgy néz ki, még mindig igazi müezzin élő énekhangja száll a levegőben s szólítja imára az embereket. Én beleszőttem az éneket az álmomba, és aludtam tovább. Nem vagyok jó muzulmán."

 

Kiss Tibor Noé - Beláthatatlan ​táj

Volt ennek a regénynek egy számomra érdekes perspektívája, egy olyan nem mindennapi látószöge, amivel nem is tudom, hogy találkoztam-e valaha? 

Ez az első gondolat, ami eszembe jut Kiss Tibor Noé könyvéről. Első olvasásom tőle, de mégsem teljesen ismeretlen a személye, ugyanis több elismerő kritika és egy barátnői ajánlás is hatással volt rám. 

A rövid felvillanásszerű jelenetekre bontott cselekmény négy szálon fut. Az elején, amíg nem volt tiszta mindez, kicsit nehézkesen ment az olvasás, azt hittem, hogy sokkal több szereplő belső monológjának és visszaemlékezésének vagyunk tanúi. Ahogy ez kitisztult sokkal könnyebbé vált a történet megértése. Mégis jól esett ez a kis kuszaság, mert jól modellezte mindannyiunk életét. 

A könyv fókuszában egy baleset áll; a huszonéves Dorkát egy éjjel súlyos autóbaleset éri, kómába esik, kórházba kerül. 53 éves apja a lány betegágya mellett jön rá, hogy alig ismeri Dorkát. Felesége évekkel ezelőtt elhagyta őket és jelenleg partnere sincs. A baleset körülményeit kutatva végigjárja a környéket, amikor megismerkedik a huszonhat éves Zsófival, aki a közelben lakik. A lány és férfi egymásba szeretnek, de mindketten  kételkednek ennek a szerelemnek a létjogosultságában. A hét éve árvaságra jutott lány együtt él öccsével, de ez inkább egymás melletti létezést jelent. Ők négyen  - Dorka és az apja, Zsófi és öccse- azok, akik hangot adnak a történetnek. Saját világukba nyerünk bebocsátást, hogy lassanként megértsük, hogyan vannak egymáshoz kötözve:

"Néha úgy érzem, össze vagyunk drótozva. A testünk, az érzékeink, minden mindenre rezonál. Mégis annyira különbözők vagyunk."

Mind a négy történet egy olyan beláthatatlan tájra visz bennünket, aminek létezéséről tudunk ugyan, de mibenlétét nem ismerjük, mint ahogy azt sem, hogyan függnek össze tetteink. Olvasás közben úgy éreztem, mintha a fűben hasalnék, onnan látnám ezeket az embereket. Valamilyen szinten mindannyian a padlón vannak, veszteségekkel és hiányosságokkal élnek együtt. Ebben a hosszúra nőtt fűben kaszál kezével Kiss Tibor Noé, összesimítva ennek a négy embernek a sorsát. A szálak szorosabbra húzódnak, a feleslegek lekopnak, csupaszon állnak előttünk a maguk és kapcsolataik valóságában. Nem szeretem használni azt a kifejezést, hogy a mai kor látlelete a történet, de annyira erősen tör fel most belőlem ez az érzés, hogy nem vagyok képes másként látni. 

Dorka karakteréről nem tudunk meg olyan sokat, hiszen  állapotából adódóan csak gondolat- és emlékfoszlányok jelennek meg. Mégis a szerzőnek sikerült egyfajta dinamikát belevinni a sorsába. Ő húzza a vonósnégyes alapját. Zsófi a legösszetettebb karakter igyekezetével, belső harcaival és lemondásaival. Számomra nagyon érdekes volt az író által választott lezárás, ami olyan hatalmas nyitott mondatot hagyott maga után, amibe aztán minden belefér. Zsófi öccse szintén  monotonitást hoz a négyes életébe. Ha Dorka az alap, akkor a fiú, a masszív változatlanságban lebegő háttér. Saját világába zárva, cél nélküli nihilbe fojtott élet. Lépten-nyomon traumák, sebzett, törött szárnyú emberek. Ebben a sebzettségükben kellene a lehető legtöbbet kihozni magukból. De hogyan, hiszen pont az a baj, hogy átgázolt rajtuk az élet. S mintegy a színpad közepén ott áll az apa, a munkájában kiégett történelemtanár, aki Zsófival való kapcsolatában talán reményt kap arra, hogy minden megváltozzon, mint ahogyan Zsófi is reményt kap arra, hogy fordulatot vegyen az élete. A depresszióba süllyedt emberek azonban képtelenek megragadni a sors kínálta mentőkötelet. Nem azért, mert nem akarnák, egyszerűen nem tudják. Vagy mégis... 

A könyv érdekesen játszik velünk, mert hiába a nehéz sorsok, a sérült emberek, a szerhasználat és halálközeli élmények, mégis van a történetben egy láthatatlan rugó, ami behúzza a képbe a remény reményének leheletét. De nemcsak ezért érdemes elolvasni Kiss Tibor Noé könyvét, hanem  különleges kép és szöveghasználata is új színfoltot jelentett számomra a kortárs írók között. 

Hozott pontszám: 4.5

                                                                        Kiss Tibor Noé

 

"(…) átmásznék az ágykereten, a fejemet a vállára hajtanám, vigyázva, nehogy kirántsam belőle a műanyag csöveket, hallgatnám a légzését, ahogy beszívja és kifújja a levegőt a tüdejéből, hallgatnám, ahogy berezonál a mellkasában az óriássíp, behunynám a szemem, átkarolnám a derekát, összekulcsolnám a kezünket, egymásba fonódna a lábunk, a forró testéhez simulnék, behunyt szemmel hullanék az álmába, csak keresném és keresném, az agyhullámaival együtt ringanék, együtt a félelemben, öntudatlanságban, csendben, haragban, magányban, tébolyban, ürességben"

***

 "Olyanok ezek a hajszálerek, mint az áramkörök. Egymás mellett futnak, egyes helyeken érintik vagy metszik egymást, csomópontokban rendeződnek, szétterülnek. Az ovális csomópontok felülete sötétebb, néhol teljesen fekete. Finom gyűrődések sorjáznak, miniatűr hegyláncok és folyómedrek, a vájatokban megül a por, a kenyérmorzsa, a radírtörmelék, káprázik a szemem a rovátkáktól és a repedésektől, mintha az agy idegpályáit látnám magam előtt kiterítve, százötvenezer kilométer az asztallapon. Beláthatatlan táj, a huzalok között ismeretlen kapcsolatok, kibogozhatatlan összeköttetések, nem tudom, hová vezetnek és mitől aktiválódnak az idegnyalábok. Össze vagyunk drótozva, de nem tudjuk, hogyan."

***

"Megint rá gondolok, hiába minden ellenkezés, pedig nem szabad rá gondolnom, mert ha rá gondolok, akkor rögtön azzal szembesülök, hogy én milyen kevés vagyok. Félek tőle, és félek az életétől. mert a szívem legmélyén érzem, hogy nekem nincs helyem abban az életben."

***

Elizabeth Davis - Carol Leonard : Életkör - A női lét tizenhárom archetípusa

Picit eltűntem, de vizsgaidőszak van, meg karácsonyra készültünk, amit sikerült is elolvasnom, arról meg időm nem volt írni. Viszont Elisabeth Davis és Carol Leonard könyvéről akkor is írnom kell, ha épp nyakig el vagyok havazva, mert ez egy fontos, ámde zavarba ejtő könyv. Elég tisztességes tudathasadást okozott bennem, komoly vitákat rendeztem saját magammal. Megpróbálom bemutatni a kötetet és mint könyvet értékelni, aztán ebbe a belső csatározásba is bevezetlek titeket. 

Az Életkör című könyvre egyik ismerősöm hívta fel a figyelmemet, akivel a "véletlen" folytán kerültünk egy művészetterápiás csoportba. Általában nem tartom fontosnak bemutatni az ilyen jellegű körülményeket, de ez alkalommal számomra ez is fontos volt. A csoportba nyolc különböző korú és életállapotú lánnyal járok. Magamban így hívom őket, magunkat: lányok, csajok. Az élet különböző területéről, az ország különböző részéről jöttünk, mindannyian művészetterápiás foglalkoztatók (terapeuták) leszünk, de ezen kívül összeköt bennünket más is, az, hogy nők vagyunk. A képzés során egyre hangsúlyosabbá válik az, hogy megismerjük azt a nem elhanyagolható dolgot, mit jelent nőnek lenni, hogyan éljük meg, mi lakozik bennünk valójában? Természetesen a férfi oldal ugyanilyen fontos, de jelenleg én még csak itt tartok ebben a történetben. Az adott kultúra, a családi neveltetés és a társadalmi szerepleosztások is nagyban befolyásolják azt, hogy mit gondolunk a saját nemünkről. De ez az önreflexió állandóan változik, és ez így van rendjén, hiszen mi magunk is változunk nő-ségünkben. Erről szól a szerzőpáros könyve. 

Elizabeth Davis és Carol Leonard mindketten tanárok, bábák és a női spiritualizmus gyakorlói, akik munkájuk kapcsán többször futottak össze konferenciákon, megbeszéléseken. A hamar kialakult szimpátia, a közös érdeklődési kör, világnézet és nem utolsó sorban a közös cél okán született meg ez a könyv, mely a nők életben betöltött feladatait és szerepeit vizsgálja végig. A letűnt korok istennőit tanulmányozták, s ennek kapcsán született meg bennük az a vélemény, hogy életünk során tizenhárom női archetípus jelenik meg bennünk. Megközelítésükre jellemző, hogy a női lét egészét tisztelet övezi, nem csupán a reproduktív jogaikat. A fejezetek nyomon követik, hogyan vonul végig ez a szentség a női léten, ha megfosztjuk a kultúrkörnyezet rátelepedett sallangjától. Azt jól tudjuk, hogy a mai világban az Értelem az úr. Viszont a nők önmeghatározása évszázadok óta a természethez kötődő intuitív tudás misztériumában áll. Ez a tudás mélyreható, ösztönös és átörökíthető. Nehéz helyzetben vagyunk, mert a mai kor megköveteli, hogy elnyomjunk magunkban mindent, ami ösztönös. Ezen kívül a jelenleg eluralkodott hagyományok egész egyszerűen törlik vagy silány adatközléssé butítják  a női beavatások jelentőségét. A női tudás és tapasztalat átadása nondirektív módon sem működik, hiszen megszüntetünk magunkban mindent, ami jelen társadalmunk igényeihez mérten nincs elég szépen becsomagolva. Sem az anyák, sem a nők nem örökítik általában ezt a misztériumot. Pedig minden közösség jólétének forrása a megjelenő női energia. Ezt az energiát kellene a nőknek önmagukban felismerni, tisztelni  és felhasználni. Minden életszakasznak megvannak a maga örömei és leckéi. A tizenhárom szakasz, a megjelenő ősminta a : Lány, Szűz, Vértestvér, Szerető, Anya, Bába, Amazon, Matriarcha, Papnő, Varázslónő, Vénség, Sötét Anya és az Átváltoztató. A négy nagy időszak a nő életében pedig az Ártatlanság, a Gondoskodás, a Hatalom és a Bölcsesség. 

A szakaszokat a holdfázisokhoz kötve jelenítik meg. Az évkörben is meghatározzák azt az időszakot, mely leginkább összefüggésbe hozható a nő életének azon idejével. Például a Lány archetípusa a fiatal lány lelkét fejezi ki, amikor még belső világát nem zavarja meg a hormonális változás és a párkeresés társadalmi elvárása. Ezen időben a lánygyermek egy az egyben kapcsolatot tart saját lényegével. A holdja felkelőben van, sarló alakú. Az ideje február hónap, amikor egyre hosszabbodnak a nappalok, erősödik minden. A lány egyéniségkeresése megfelel az Imbolc pogány ünnepnek, más néven a mi Gyertyaszentelő napunknak. Az Imbolc a Föld hasára, méhére utaló kelta szó, az év felgyorsulására, a föld mélyén megújuló életre utal. Maga az ünnep is egy beavató nap volt. 

A kötet először vázlatosan végigveszi a tizenhárom archetípust, majd úgy részletezi őket, hogy az egymással szemben állókat mutatja be kapcsolatukban. Tehát a fenti példánál maradva: a Lány és az Amazon alakjában meglévő hasonlóságon keresztül részletezi a két típust. Mindketten megtapasztalják a gyors növekedést, de amíg a Lány testi értelemben, addig az Amazon a pszichológiai érés turbulenciájában áll. Nagyon érdekes, ahogyan a szerzők kibontják a nők életének  szakaszait. Jó így kicsit kívülről szemlélni az egészet. A mitológiai örökségeken keresztül a személyes tapasztalatok felületén  jelenítik meg a jelenségeket. Olyan tükröt tart elénk a szöveg, ami egyszerre láttat testet-lelket. A bemutatások eszközei többek között a tarot kártya szimbólumai. Sajnos a tarot olvasásában én teljesen ismeretlen vagyok, így a magyarázatok nem voltak számomra kézenfekvőek.

Fontosnak tartom jelezni, hogy ezek a szakaszok nem feltétlenül követik egymást egy nő életében, illetve ugyanaz a szakasz felerősödhet akár többször is az életünkben. Az is lehet,  hogy valaki kihagy egy részt. Az archetípusok habár összefüggnek a menstruációval, de nem kapcsolhatók össze kizárólagosan.

Az egész folyamat, amely a nő formálódását jellemzi az az átalakulás, amely kulcsszerepet játszik a misztériumban. Az átalakulást nem tudjuk megismerni, de fel tudjuk ismerni a jeleit. Az igazi, mély  átalakulások nagy nehézségekkel járnak, különösen a kezdeti időszakban. Ez azért van, mert darabjainkra bomlani és új formába rendezni ezeket, bizony nem egyszerű. Az eredmény sem mindig az, amire számítunk. Viszont semmi sem születhet újjá, ha előtte nem hal meg. Ebben az átalakulásban lényeges szerepet tölt be a félelem, melyről szintén bőven olvashatunk a kötetben. 

Életünk során  sokszor nem is tudjuk hol tartunk a szétszedés állapotában, szükségünk lehet olyan eszközre, amely vezethet bennünket. A könyvben megismerhetünk néhány ilyen eszközt, amely segíthet ebben. Így szó van a tarot kártyáról, a Ji King (a Változások könyvéről), a Rúnák könyvéről, zarándoklatokról, látomás zarándoklatokról, a transztáncról, a transz hangadásról (dal, sikoly, kiáltás), légzőgyakorlatokról, valamint említés szintjén művészetterápiáról, rituális dobolásról, éneklésről, egyéb kártyákról, hipnoterápiáról és hasonlókról. 

Az egész kötet fontos alapvetése, hogy a női életkör s egyben a női lét szorosan összefügg a vérség misztériumával. A menstruációs életciklus is bizonyos fokig meghatározza helyünket a körben. A nők vérzéssel való kapcsolata szintén sokkal mélyebb összhangot igényelne bennünk, ennek a gondolata mindvégig megjelenik a könyvben.

Ahogy jeleztem, szükség lenne arra, hogy a nők átörökítsék azt az élettapasztalatot, amit a régiségben még meg tudtak tenni.  A mai világ a hagyományos utak újragondolását igényli. A már korábban is létezett spontán női körök egy kis rásegítésre szomjaznak, és tudatosan létrehozott női körökre van szükség. Már három személyből is életre hívhatunk egy ilyet, de az ideális a körülbelül nyolc nőből álló csoport, de semmiképp sem több, mint tíz ember. Ha már megvan a kör, kapunk kis segédletet is hozzá a kötetben, milyen témákat hozhatunk be, milyen fakultatív lehetőségeket kapcsolhatunk hozzá, milyen szabály bevezetését fontoljunk meg. Hasznos kiegészítés ez a rész. Végezetül egy rövid teszt segítségével eldönthetjük, hogy épp melyik női szakaszban vagyunk. A könyvet az utószó illetve az utószó a magyar kiadáshoz zárja le, ami egyben jelzi azt is, hogy hol tart ez a kezdeményezés Magyarországon. 

Mivel egy egészen újszerű megközelítést szeretnének a szerzők bemutatni, én úgy éreztem, hogy egyrészről sok információt kaptam, másrészről pedig nem tudtam hova kötni a gondolatokat. Ilyen volt például a fent említett tarot képek elemzése.  Mindez úgy, hogy nincs a kötetben illusztráció sem. Az valamelyest segítette volna elképzelni a leírtakat. Sok dologra rá kellett így is keresnem olvasás közben. Bár a fordítás jó, de néhány mondat így is kissé homályosra sikeredett. Persze nem kell mindent megérteni, majd ráérzünk az idők során. Sok tekintetben nagyon inspiráló volt olvasni egy ilyen megközelítést, meg-megszólalt bennem egy belső hang, sok új megtapasztalásom volt. Legjobban az archetípusok megfogalmazása és jellemzése tetszett. Volt azonban nagyobb bajom is, aminek jó megértéséhez ez a forma nem volt ideális. A már említett vér misztériuma annyira új volt számomra, hogy a fél évszázada belém plántált hozzáállást nem igazán tudta elmozdítani, sőt olykor undort és viszolygást váltott ki belőlem. Azoknak, akik először találkoznak ezzel a hozzáállással, azoknak sokkal lassabb, magyarázóbb valami befogadhatóbb keretet kellett volna  biztosítani. Bár lehet, hogy én vagyok túl korlátozott szemléletű, másnak ez nem jelent majd gondot. 

Nagyon sokat kaptam a könyvtől és melegen ajánlom minden nőtársamnak, hogy olvassa el, engedje át magán a gondolatokat, szemlélje magát egy picit így és integrálja a mindennapjaiba. Én biztosan megteszem; ez szellemi és spirituális kaland is egyben. 

 

                                                                             Évkerék

Karen Vogel féle tarot kártya

"Egyedül kell mennünk, hogy az én ismét egyesülhessen a magasabb Énnel; Jean Bolen azt a képet használja, amikor a magányos utazó a legsötétebb ponton lép be az erdőbe."

"A félelem valójában szerepet játszik az átalakulásban, hiszen katalizátorként szolgál.(…)
Ugyanakkor a félelem szövetségesünk, ha azzá tesszük. A félelem folyamata azzal veszi kezdetét, hogy felfedezzük, tapasztalatunk és meggyőződéseink nem tudnak dekódolni egy új helyzetet – a valóságunk elmozdul a helyéről, és elveszítjük az irányítást felette. A félelem a fejlődés szálláscsinálója, annak a szükségét hirdeti, hogy ki kell lépnünk annak kötöttségeiből, amit eddig igaznak hittünk. Amikor egy olyan kapcsolat ér véget, amiről azt hittük, örökké tart majd, minden más kapcsolatunk kontextusa is megváltozik."

Coetzee, J.M.- Szégyen

Ismét  Dél-Afrika a helyszíne Coetzee regényének, ugyanolyan átható minden, mint korábbi írásaiban, és változatlanul meg akarok fulladni az egésztől. Egy ismeretlen világ, ismeretlen törvényei és szokásai között vagyunk, ami ez alkalommal csak azért nem bolyongás, mert a főszereplők legalább szilárdan tudják, hogy hol élnek. 

David Lurie az ötvenkét éves egyetemi oktató romantikus költészetet tanít, amikor felizzik benne a vágy tüze egyik tanítványa iránt. Ahogy az a kötet első sorából is kiderül, az elvált férfi életében elemi igényként jelentkezik a rendezett szexuális élet, amit úgy érezte, hogy jól is kezelt.

"Ötvenkét éves, elvált, és úgy gondolja, a vele egykorú férfiakhoz képest egész jól megoldotta a szex problémáját. Csütörtök délutánonként Green Pointba autózik"  

Valóban -fogalmazzunk úgy-, kiegyensúlyozottan kezeli problémáját egészen addig, amíg a heti rendszerességgel látogatott titokzatos prostituált el nem tűnik egy szép napon. Ekkor önti el a vágy a nála harminc évvel fiatalabb Melanie iránt. Kicsit szerelmes is belé, de nem nagy ügy, hiszen szinte minden félévben belehabarodik valamelyik diákjába. De ez a viszonnyá dagadó kapcsolat botrányt eredményez és magával rántja a férfit a mélybe. A könyv első harmada erről a kapcsolatról és következményeiről szól. Olyan ez, mint egy hosszú bevezető, egy jól összeállított alap. Merthogy ezután következik csak a lényeg, hogy mihez kezd az egzisztenciát vesztett férfi. Felnőtt lányánál, Lucynél talál otthonra, aki egy vidéki farmon próbál önálló, gazdálkodó életet élni. Apa és lánya éppen kezd összecsiszolódni, amikor beüt a baj, megtámadja a fehér bőrű  családot három színes bőrű férfi és súlyos károkat okoznak. Ismét csak felmerül a kérdés,  akkor most mi lesz? Lucy és David egész más elképzelésekkel néznek a jövő felé. Ez a kibékíthetetlen ellentét mindvégig megmarad közöttük és még a regény befejezése után sem tudni, hogy mi lesz velük. 

Rengeteg érzést kavar fel az olvasóban a regény, az értetlenségtől a dühig minden lépcsőfokot megjárunk. Alapvetően persze a vágyról szólt számomra a történet, és ez lehet többféle vágy is,  de közben akárcsak villanásszerűen, de számos egyéb kérdés is megjelenik. David csöppet sem szimpatikus alakja, a komikumig fokozott ábrázolása, ellentétes jellegű önismerete is nagyon érdekes jelenség. Lucy karaktere, sorsa, döntései hasonlóan szerteágazó gondolatokat ébreszt fel az olvasóban. Két hihetetlenül erős és makacs ember jövőképének összecsapását tapasztalhatjuk meg. Óhatatlanul valamelyik fél oldalára állítja az olvasót, belekényszerít Cotzee egy döntésbe, amit igazából nem is lehet jól meghozni, mert úgy tűnik, nem is létezik itt jó megoldás. A végletekig fel tudott húzni a cselekmény alakulása. Az pedig ugyancsak megdöbbentő, amilyen egyszerűséggel vágja oda a szerző az új szituációkat. Gyakran az egyik mondatról a másikra, minden felkészülés nélkül, hirtelen ott terem a kész tény. 

Ez a szerkesztésmód és a jellemek egyedisége méltón igazolja a dél-afrikai Nobel-díjas író tehetségét, még akkor is, ha közben bennem hiányok is megjelentek. Pont ezek a hiányzó részletek vagy hiányzó magyarázatok teszik lehetővé, hogy a szöveg önálló életet éljen mindenkiben. Olyan apró kis kanyarok, szűk sikátorok nyílnak meg, melyek szabadon értelmezhetővé teszik a cselekményt. Irodalmi szempontból kalandosnak tartok egy ilyen regényt, szívesen beszélgetnék róla másokkal is. Érdekelne, hogy kinek hol van a történet hangsúlya, ki hogyan értelmezi Lucy döntését, vagy akár egy tárgyalást is el tudok képzelni? Ugyanilyen érdekes David útja Melanie családjához, vagy az, hogy volt-e benne megbánás például?

Ez nem a bongó dobok Afrikája,  nem az átörökített kultúra, a fűszeres, perzselő hangulatok világa, hanem egy kegyetlen, a megszerzés és uralom, a férfiuralom hona. Abszolút nem kellemes, mégis remek regény. 

Hozott pontszám: 4/5

John Maxwell Coetzee

Fotó

 

Varsányi Gyula - Franzstadti ​történetek

Így ír könyvet az, aki szerelmese egy helynek, nevezetesen a címben szereplő Ferencvárosnak, akiben megvan a történelmi megszállottság és akiben megbújik azért némi fantázia is. Varsányi Gyula, aki maga is meglelte "végre otthonát" ezen a helyen egy időutazásos helytörténeti sétára invitálja olvasóját. Kézen fog és átbucskázva a fejünkön, mint egy népmesében, máris egy letűnt korban találjuk magunkat, mely csak attól tér el a maitól, hogy másféle cipők koppannak az utcák másféle kövén. De az emberek álma és vágya, küzdelme és lemondása mit sem változott. Erről Kőrösi Zoltán már olyan sokszor és olyan szépen írt. Jó volt most ugyanezt az életérzést egy másik szerzőtől begyűjteni. 

Mielőtt még meglenne az a nagy múltba repítő bukfenc, egy kukásautó kijózanító hangjára ébredünk az első novellában, ami épp az ébrenlét és az álom mezsgyéjén szövi gondolatait. ( Ezt is de szerette Zoli.) Milyen könnyű haragudni a civilizálódás eme vívmányára, miközben  a lófogatú szemetesek is hasonló morgolódást okozhattak valaha. Hiszen minden megvan ma, ami régen, csak kicsit elváltozott, átalakult, kifinomult vagy épp elkorcsosult. A kerület kialakulásának rövid történetét ismerhetjük meg ebben az első írásban, ahol a múltba való alászállást  a ma is létező részletek -házak, utcák, terek, intézmények- adják. Az egymásba kapcsolódó gondolatok inkább úgy tűnnek fel, mint a házak közé belopakodó csalafinta szelek, eljátszogatnak itt-ott, de nem feltétlenül egy konkrét esemény megjelenítői. 

A tizenkét írást magába foglaló kötet mindegyike egy helyi sajátosságot ragad meg és annak kapcsán kezd kutakodni az előzményekben. Ezek a hosszabb-rövidebb lélegzetvételű novellák történeteket mesélnek a régiek életéből. Rögtön a második azokról a bolgár kertészekről szólnak, akik itt telepedtek le. Nehéz ma elképzelni ezt az óriási, lüktető kerületet a város peremének, pedig így volt. A harmadik történet a "Vágóhídi csaták" címet viseli, és ez most különösen érzékeny pont számomra, hiszen a könyv megjelenése óta ez a műemléképület szinte teljes egészében a földdel lett egyenlő. De a novellában nemcsak hogy áll, hanem virágzik is a vágóhíd, megteremtve azt az egyedi szociokulturális közeget, ami a huszadik század derekának lenyomata volt a vidéken. Nekem az egyik leginkább tetsző darab éppen ez az írás volt, sikerült teljesen bevonódnom, egyszerre lüktetett bennem a hely és az idő. 

Na vajon a "A kugler" című rövid történet mögött ki lapulhat meg? A valóság elemeiből felépített novella Móricz Zsigmond és József Attila szellemét idézi meg, akik mindketten éltek a kerületben, nem is olyan nagyon messze egymástól. A további írások szereplői egyre inkább a politika viharában élő huszadik századi kisemberek, akik kivették részüket például az október 23-ai forradalom előzményeiben vagy a közvetlen eseményekben. Itt ismét valós adatokra épített a szerző. Szerencsére mára számos emlékmű, szobor, park segít abban, hogy ne felejtsük el a szabadságukért küzdő embereket. Az utcákat róva, séták közben könnyen alakot öltenek ezek a figurák, Varsányi Gyula a legnagyobb természetességgel tette élővé őket. 

A történetek sorából kicsit kilóg  az utolsó,  a "Labancok" című elbeszélés. Ez egy fiktív mában játszódik, de akár felfoghatjuk allegóriaként is, igazán izgalmas írói kísérletnek tartom. Talán itt csillogtatta meg leginkább a szerző a fantáziáját. 

Immáron én is 24 éve élek ezen a vidéken, de nincs nap, hogy ne csodálkoznék el azon, amit látok, ahogyan beleszövi magát a múlt a jelenbe. Nagyon jó érzés volt Varsányi Gyula történetei által kicsit hosszabban elmerengeni a velünk élő örökségeinken. A kötet mindenki számára megadhatja ezt az élményt, de egy franzstadt-inak bizonyára sokkal nagyobb elragadtatást okozhat. Tudom, hogy  nagyon nehéz kiválasztani azt a mennyiségű információt, amit mindenképp bele akar szerkeszteni az ember egy történetbe. Bizonyára a szerző is erősen visszafogta magát, de az irodalmi megélést néha nehézkessé tette  számomra a sok adat. Nekem a kevesebb több lett volna, holott belátom, hogy amikor én is helytörténeti sétát tartottam másnak, akkor mindenről akartam egyszerre mesélni. Minden háznak megvan a maga története és egyik sem kevésbé izgalmas, mint a másik.

 Érdemes eljönni felénk, mindenkit invitálok egy kis könyvön keresztüli utazásra!

Hozott pontszám: 4

Varsányi Gyula 

 Fotó: Pintér Éva