Boldizsár Ildikó - Életválságok meséi

Mesekalauz útkeresőknek

 

Boldizsár Ildikó, aki saját életében megtapasztalta a mesék gyógyító hatását, nem is tehetne mást, minthogy azóta is nézi és vizsgálja a különböző élethelyzetekben miként hat a mese az érintettekre. Tematikus könyvsorozataiban mi is célirányosan  keresgélhetünk megoldást. Ez nem is igazán megoldás, hanem amit a mese kínál, az a feloldás.  "A mese bölcsessége abban is megmutatkozik, hogy engedi szabadon áramlani a kétségbeesést, gyötrelmet és haragot, mert tud arról, hogy ezek csak akkor szüntethetők meg, ha tudatosulnak és elfogadottá válnak."

A kötet öngyógyító történetekkel kezdődik. Ez a rész nagyon megérintett engem, mert rögtön az első mese "Az okos orvos" egy nagyon kedves történetbe ágyazva, kép formájában mutatta meg számomra, hogyan szeretnék én is dolgozni, létezni. A segítő szakmában, főként ha szociális munkás az ember, azonnali megoldást várnak tőlünk, valami kézzel foghatót. Ezért automatikusan problémamegoldó üzemmódba vált az ember és gyakran elfelejtődik, hogy mi van azon túl, amit a kliens kimond, mi az, amit  ő sem lát a saját történetéből. Ilyenkor a szavakon túl kell látni, intuitív módon megragadni az információt. Az intuíció nem tanulható készség, de ha az útjába kerülő akadályokat elhárítjuk, akkor hozzáférhetővé válik. A gyógyulás akkor következik be a szerző szerint, ha a beteg tapasztalati úton rádöbben arra, hogy mi is történt vele korábban. 

Ezután hét tematikus fejezetben közelíthetünk az emberi élet válságaihoz. A szorongások és félelmek után a valóságvesztés eseteit, majd a családi rendszer zavarait nézzük át. A párkapcsolati válságokat az életsebek, a betegségek majd a veszteségek követik. A szerző először ránéz a címben megjelenő problémára általánosságban, majd hoz egy ehhez kapcsolódó mesét. Utána egy kis kalauz segítségével élesíti a látásunkat, milyen összefüggésekre figyeljünk, hogyan jelenik meg ez a mindennapi életben. A mese és a való élet párhuzamba állítása indirekt módon adja meg azt a bizonyos feloldást, amit említettem. 

Nem vagyok meseterapeuta, nem használom gyógyításra a meséket a mindennapokban. Amit viszont megteszek, az nem más, mint egy  adott probléma bevezetésére elmondok egy mesét. Mivel elsősorban gyerekekkel dolgozom, náluk pont ennyi kell, hogy belehelyezzem őket a témába. Közös képet adott a csoportnak, ezzel kezdenek el dolgozni, érintődnek. Amit a meseszereplők átélnek, az ismerős az ő számukra is. Hiszen szoktak félni, szorongani, vannak lemondásaik, konfliktusaik és sajnos veszteségeik is. Bár Boldizsár Ildikó azt mondja, hogy minden mesének van egy profán és egy beavatási szintje, én ezzel a beavatási szinttel kapcsolatban hiányt éltem meg a könyvben. Elsősorban a veszteség és halál fejezetben nem éreztem azt a mély tanítást, amit meglátásom szerint egy mese üzen. Persze attól függetlenül, hogy jelen szerző ezt most nem bontotta ki, nem hangsúlyozta vagy említette, azért az ott van benne a mesében, hordozza magában a tudást. Igaz, egy Pressing Lajos féle tanítás után már egész más üzenetek befogadására vágyom én is.

Elindulásnak, alapnak jó volt ez a könyv, szerettem a benne megszólaló meséket is. Szerintem többször fogom majd lekapni a polcról, ha tematikus mesét keresek a foglalkozásaimhoz. 

Hozott pontszám: 4

 

Nouwen, Henri J.M - A szeretet belső hangja

Henri Nouwen ismert spirituális szerző, tanító volt már, amikor 1987 decemberében életének legnehezebb időszakába került, és olyan mély krízisbe jutott, hogy abban sem volt biztos, hogy kitart az élet mellett. A teológus, egyetemi oktató pap egyben pszichológus is volt, amit csak azért érdemes tudatosítani, mert alázatra inti az embert, nehogy átsuhanjon rajta az ítélkezés szele. Szóval legyünk bármilyen edzettek, felkészültek, tanultak, olvasottak és tudatosak, mindenkivel előfordulhat, hogy egy mély trauma kiszámíthatatlan hatása alá kerül. Ennek a válságos időszaknak -1987 decembere és 1988 júniusa között- gyümölcse ez a kötet, mely eredetileg a szerző "titkos naplója". A bevezetőben Nouwen őszintén leírja, hogy mi történt vele. Egy hosszú hontalan életút volt a háta mögött, s amikor végre otthonra lelt, amikor végre megérkezett a helyére,  akkor omlott össze benne minden. Egy nagyon mély barátság megszakadása váltotta ki belőle ezt a krízist. Olyan szépen mutatja be, hogy miután Franciaországban éveket töltött a Bárka közösség sérült emberei között,  felhagyott önmaga belső védekezésével, hiszen ezek között a sérülékeny emberek között erre nem volt szükség. A bekövetkezett krízisben tudta, hogy "olyan úton járok, hogy senki más nem szegődhet kísérőmül, mint Jézus". 

Ezen az úton az írás is vele volt. A papírra vetett gondolatokat nyolc év múltán újraolvasták. Ekkor  láthatóvá vált,  hogy a spirituális felszólítások sokkal általánosabb jellegűek, mint ahogy azt a szerző vélte.  Így került sor 1996-ban a napló kiadására. A sors fintora, hogy Nouwen még ebben az évben szívroham következtében elhunyt. 

És akkor a bejegyzések:  

Mélyről indulnak, a szakadékból. Ugyanakkor már itt megszólal a józanságnak egy olyan hangja, ami azt éreztette velem, hogy úton vagyunk, nem belesüppedve az iszapba, hanem a tátongó sebet kívülről szemlélve. Az egyes szám második személyben íródott intelmek mindegyikében van valami apró egyedi kis szilánk, ami a személyes megélés hitelességét jelentette számomra. S bár Nouwen a bevezetőben azt írja, hogy azt élte meg, hogy Isten elhagyta, mégis minden reménységének forrása, ugyanebbe az Istenbe vetett hite már a kezdőlapokon megjelenik. Az "Éli, éli lamma szabaktani" szavak, melyek Jézus szájából is elhangzottak, pontosan arra utalnak, hogy csak az élhet meg ilyet, aki nagyon mély, elkötelezett kapcsolatban van Istennel. Saját hitének kötelébe kapaszkodva teszi meg lépéseit Nouwen a világ felé. 

A körülbelül egyoldalas írások többségének megértéséhez, szerintem kell, hogy legyen az olvasóban egy  ugyanolyan fajta sérülés, mint, amit a szerző megérint. Egy-egy téma így indul például, hogy: "Amikor hirtelen úgy érzed, hogy mindent elvesztettél..., Ha bármikor egyedül érzed magad...,Ha egyre csak a barátság bizonyítékait keresed..." Ebben a helyzetben ül mellénk, hogy elmondja, ő mire jutott. Tapasztaltam, hogy olykor, talán soha ki nem mondott fájdalmainkat nevezi meg: "Születésed óta vágysz bensőséges lelki kapcsolatokra". Ebben érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, s talán a szerző erőssége is abban áll, hogy tudja azt,  ő sincs egyedül ezzel az érzéssel, mert az elkülönülés fájdalma szinte genetikai örökség az emberben. Ezután osztja meg saját megélt élményeit olvasójával. Valószínűleg, amikor először leírta ezeket magának, pontosan az volt a célja vele, hogy amikor ismét elragadná egy szélsőséges érzelem, lássa, tudatosuljon benne, hogy az érzelmek jönnek, mennek, de a megtapasztalás marad. 

Pontosan a fentebb említett közös sérülési élmények hiánya vagy megléte okán, voltak olyan gondolatok, amik jobban vagy kevésbé érintettek meg engem. Nem tagadom, hogy olyan is akadt, amikor képtelen voltam követni a fonalat, láttam a sorokat, értettem az írottakat, de hiányzó láncszemeim voltak. Ez nem gyengéje a könyvnek, csak jellegzetessége. Mint ahogy az is, hogy nem egyszeri olvasásra való. Ha nem is ismernénk a kötet keletkezésének történetét, akkor is érezhető benne, hogy ez  egy sokat megélt ember bölcsességének gyűjteménye, amit ki-ki szükségletének tükrében hasznosít majd. Az írások rendkívül személyesek, de talán azért, mert nem egyes szám első személyben íródtak, mégis van bennük egy általános jelleg. Ennek ellenére mindvégig tudni kell, hogy egy személyes veszteségélmény áll a háttérben, és a fájdalom leüti a józanság útjelzőit, nem várhatunk logikus lépéseket egy adott szituációban. 

Nouwen ajánlja, hogy ne olvassunk egyszerre sokat belőle, mert ezek hosszú idő alatt íródtak, és így is kéne őket befogadni. Emellett én azt éreztem, hogy akárcsak a szerzőnek, nekem is többször vissza kell majd lapoznom egy-egy részhez.

Henri Nouwen

 

Murakami Haruki - Norvég erdő

Akkor, ahogy az várható volt nálam,  az újesztendő első olvasása  a japán Murakami Haruki tollából született. Mondhatni,  nagyjából az érzéseimre hagyatkozva a Norvég erdő című könyvet választottam, amit nyolc évvel ezelőtt olvastam. Két könyvét (IQ84, A kurblimadár...) nem olvastam eddig, de azok monumentális terjedelmük miatt most elrettentettek attól, hogy belevágjak. Szóval a 2016-as évben elég szűkszavúan nyilatkoztam az olvasmányélményemről, nem is értem miért, de biztos megvolt az oka. Leginkább a japán életérzést, a magányt és a feneketlen szomorúságot emeltem ki akkoriba. Most egy másik, de ismét csak átható élménnyel gazdagodtam. Az alábbi összegzés nem igazán a tartalomra, sokkal inkább a megélésre fókuszál. 

Murakami Haruki lehetővé teszi az olvasónak, hogy több rétegben kapcsolódjon a könyvhöz, olyan szinten, ahol ahol épp van, ami működésének fókuszában áll. Messze nem csak szépirodalom ez, ismét csak megerősített abban, hogy ne is várjam az irodalmi Oscar-díjat a szerző számára. 

Murakami Haruki szereplői egészen sajátos módon kapcsolódnak egymáshoz és magukhoz, sőt a világhoz is. Látszólag ezek a kapcsolatok alkotják a könyv cselekményét, valójában egy olyan összetartozásról mesélnek, ami ezeknek egy mélyebb megvalósulási formája. A szereplők, különösen Toru, a főszereplő egyszerre tudnak átitatódni a másik emberrel, miközben egyre átláthatóbb képet kapunk róluk. Transzparens figuráira tekintve egy idő után már nem a hús-vér alakokat látunk, hanem bőrük alá mászva a bennük keringő életerő szintjén csatlakozunk. Bámulatos, hogy Murakami Haruki nem nyelvi eszközökkel, írói technikákkal éri el mindezt, hanem egy mindent átható, ugyanakkor láthatatlan spirituális szemlélettel, mely még csak említés szinten sem hozza be egy magasabb, többlettel rendelkező létező jelenlétét. 

Ízekre szedve a történet nem működik. Nem fontos benne egyetlen mozzanat sem. Minden semleges. Kihúzhatnánk a történetből bármelyik kockát, akkor sem történne semmi. Mégis ebben a homogenitásban, a levegőszerű összeállásban képes a regény egységet létrehozni. A különböző rétegek közé tud belépni az olvasó, ahol az intenzív tapasztalások révén rátapad a regény hangulata. Ez a hangulat, mely nem hat ugyan szemre, ízlelésre, tapintásra vagy bármi valójában érzékelhetőre, ez az, ami átjárja az olvasót, és berántja a maga mértékében megélt létezésébe.  Az élet és halál teljesen átjárható valóságát hozza közel hozzánk a szerző. Olyan kézzel foghatóan van jelen a halál, hogy folyton érezni lüktetését a lét és nem lét hártyavékony bőrén. Ezáltal, aki elment, ugyanúgy ott marad az élők közt, mint előtte. Murakami Haruki felnyitja a szemünket arra, hogy egység van a két "létezés" között. 

Kell ahhoz a több száz oldal, hogy más minőségben éljük át a regényt. Ez a keleti gondolkodásmód, amit nem lehet logikai, kognitív módon nyugati rendszerezésünkbe beemelni, mert új megközelítési módot követel magának. A szerző egészen egyedien adja meg számunkra mindezt. Észre sem vesszük, hogy mit csinál, de megteszi akaratunkon kívül. Nem szabad beleragadni a regény egyetlen aspektusába sem, mert az utazások, a távolság, a szexualitás naturalitása, a folyton hallható zenei aláfestés mind-mind csak eszköze és kelléke egy sokkal nagyobb célnak. Nem beszélünk róla, a szerző sem rágja a szánkba, egyszerűen csak ott van az igazi mondandó. S ugyan mi is ez az esszencia, aminek létrejöttét megtapasztaltam? Mert nem a mesterien felépített szerkezetről szól a történet az biztos, de még sincs erre olyan kompakt válasz, amit általában várni szoktunk egy könyv elolvasása után. Sokkal személyesebb szinten tud megjelenni mindenki számára, mintsem egyetlen szóba bele lehetne tömöríteni. Mert az is kell hozzá, hogy az olvasó milyen szinten képes belelátni ebbe a struktúrába. Nem akarom, a "minden mindegy" kifejezést használni, de mégis egy kicsit olyan, mert az események  semleges valóságokat takarnak, ahol valójában az emberi szemlélet fogja meghatározni, hogy valami jó vagy rossz? 

A regény bizonyos szempontból nem is szól semmiről, nincs benne ív, nem jutnak el valahonnan valahová, nincs benne beteljesülés, ennek ellenére bevon minket egy olyan szemléletmódba, amit mégis hozadéknak élhetünk meg olvasás után. 

Murakami érdeme, hogy az szépirodalom segítségével adja át nekünk a létezés megtapasztalásának egy másfajta minőségét. Hagynunk kell neki teret, időt és szabadságot, és akkor több lesz annál, mintsem a japán érzékiség nélküli szexualitásban kimerülő kapcsolatok, a felnőtté válás vagy az öngyilkosságokban megoldást találó kilátástalanság regénye legyen.

 

Csöpel Láma - Gyógyító meditációk

Bár a szerző, Csöpel Láma a Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség Taron élő egyik tanítója, mégis a könyvében leírt gyógyító meditáció nem egy buddhista meditáció, hanem egy tudatépítő módszer, mely az emberiség olyan ősi hagyománya, ami a vallások felett áll. A tudatépítés hagyománya megtalálható a különböző világegyetemekben, ahonnan az időtlen tanításokat megvilágosult mesterek őrzik és adják tovább - ahogyan a szerző ezt a bevezetőben leírja. 

A kötetet két nagy egységre osztanám fel,  az első egy átfogó bevezetést, a második pedig a gyógyító meditációk gyakorlatait tartalmazza. Bár az olvasó, aki a gyógyulásra vágyik, alig várja, hogy eljusson végre magukhoz a gyakorlatokhoz, mégis azt mondom, hogy az első blokk sokkal nagyobb odafigyelést érdemel, mint úgy általában a bevezetések. 

Ez a bevezetés egyrészt arról tanít, hogy mit tapasztal meg az ember meditáció közben. Milyen akadályokba, nehézségekbe ütközünk úgy általában, függetlenül attól, hogy milyen céllal vagy lelki indíttatásból lép erre az ösvényre.  A meditáció alapjait taglaló fejezetekben már elindul az olvasóban egy tudatosulás, hiszen valamiért kezébe vette ezt a könyvet, van benne egyfajta bizalom. Erre a személyességre szükség is van, hiszen teljes mértékben önmagunkkal kell dolgoznunk, ugyanakkor ahhoz, hogy eredményt érjünk el, hogy az áhított cél felé elmozdulhassunk, ahhoz már kőkemény munkára lesz szükségünk. De ez nem egy rideg, mechanikus módszerszerű alkalmazást jelent, hanem egyszerre jelenti az elmélyülés szükségességét, önmagunkkal történő munkát, és a következetes gyakorlásokat. 

Aztán a bevezetés a gyógyításra tér ki. Ahogy azt a cím is kijelenti a meditációval, tehát a tudattal gyógyítunk. No, de mi a gyógyulás és mi a betegség? Ezen a helyen lép be egy olyan fajta gondolkodás, ami teljesen eltér a mi általános vélekedésünktől. Azt írja Csöpel Láma, hogy: 

"A gyógyulásról általában az a fogalmunk, hogy különböző anyagokkal gyógyítjuk magunkat. Az egészségről és a betegségről az általános elképzelés az, hogy a testhez tartozik. A tudatépítés hagyományában azonban, a testet, a tudatot és a test környezetét, tehát a világot, amelyben élünk, nem választjuk szét, hanem elvághatatlan fontosságnak tekintjük. Ebben a folytonosságban energiák működnek, amelyek mindent áthatnak. "

Az energiák,melyekről a szerző beszél elengedhetetlen részei az egészségről szóló tanítás elfogadásának. Talán itt éreztem azt, hogy ő már eléggé egyértelműnek veszi, hogy mindenki eljutott a belátás ennek a fokára. Minden esetre, akinek ez nehézséget jelentene, annak is fog működni a meditáció, mégis ajánlanám, hogy próbáljuk meg átgondolni, átérezni az energiákról szóló kijelentések fontosságát. 

A munkánk négy lépésből épül fel; a betegség tényének elismeréséből, a betegség okának megkereséséből, módszerek alkalmazásából és a gyógyulásból. Más szóval fel kell ismernünk a szenvedés tényét, meg kell szüntetni az okát és ellenszert kell használnunk. A négy nemes igazság fog segíteni ebben a folyamatban  minket, amiről szintén olvashatunk itt a bevezetőben. Így jutunk el annak belátására, hogy mindennek kulcsa a tudat. Csak úgy elszórva, a 29 oldalon jelenik meg először az az igazság, amivel átvitt  értelemben már találkoztunk, de így a maga egyszerűségében rejlő erővel én még nem. Vagyis azzal, hogy tudatunk valódi természete nyugalmas,  nem kell megteremtenünk ezt az állapotot, nem kell megszületnie, mert ez mindig is bennünk van. Alapjában véve egészségesek vagyunk. Ebből a harmóniából való kibillenés maga a betegség állapota. A gyógyító meditáció működése tehát azon alapul, hogy egészségesek vagyunk, és ezzel az erőforrással kell kapcsolatba lépnünk. Rövid, de nagyon szíven ütő igazságokat kapunk oldalról oldalra; boldogságról, a jelenben való megélésekről, megbetegítő energiákról. Minden a felébredés állapota felé sodorja azt az embert, aki  meg meri lépni, hogy a hétköznapi tudatállapottól elszakad. Nem olyan könnyű ez, hiszen hosszú évtizedekig éltünk ebben, itt alakítottunk ki túlélési stratégiákat (amikről a pszichológusaink is tudnának mesélni), és valahogy csak eltengettük magunkat. A betegség viszont a hétköznapi tudatállapot szintjén játszódik le -írja a szerző. 

Láthatjuk, hogy egy teljesen más szemlélettel találkozunk, mint a nyugati orvoslásban. Aki áttér magukra a feladatokra, az tapasztalni fogja, hogy a meditációs gyakorlatok egyre összetettebbek és egyre nagyobb hatás kifejtésére hivatottak. Az első meditáció három gyakorlatot tartalmaz, a második pedig hetet. Tematikailag a meditációk gondolatsorát a szerző részletesen kibontja, majd rögtön utána egy vázlatos összegzést is ad róla, hogy ne kelljen mindig végigolvasni az egész kifejtést. A gyakorlati részéről nem szándékozom írni, az kimerítené ennek a fórumnak a kereteit. Viszont a kötet végén Csöpel Láma beszerkesztett még néhány részletet abból, amit ezzel a tanítással kapcsolatban kérdezni szoktak tőle, hiszen rendszeresen  vezet ilyen gyógyító meditációkat. Tetszett, hogy a provokatívnak ható kérdéseket sem hagyta ki, tudása szerint válaszolt rá. 

A szerző írói stílusa a szóbeli előadásokhoz hasonlatos. Energikusan, pergően közvetíti tanításokat, nem magyarázza túl, ezért alapos részletezésekre és magyarázatokra ne számítsunk. Egy gyakorlati könyvhöz tudnám legjobban hasonlítani. De aki pontosan azért olvas bele ebbe a könyvbe, hogy elsajátítsa a gyógyító meditáció technikáját, az talán pont nem is erre a mélységre vágyik.

Pressing Lajos - Az égig érő fa

 Szellemi tanítások a magyar népmesékben 1. 

 

"Miután szellemtelen kultúrában élünk, van bennünk egy természetes éhség arra, hogy megismerjünk olyan ébresztő tanításokat, amelyek visszavezetnek minket saját természetünkhöz." Ezzel az erős mondattal kezdi meg könyvét Pressing Lajos, akiről tudni kell, hogy gyakorló pszichológus volt, s a harmincas évei közepén úgy döntött, hogy a szellemi útnak szenteli életét. Mindig is vonzotta a keleti misztika, érdekelte a jóga. A kilencvenes évek második felétől kezdve buddhista papként működik. Ahogy a könyv fülszövegéből megtudjuk, munkásságának középpontjában a keleti és a nyugati kultúra közötti kapcsolódási pontok feltárása áll. Így jutott el oda, hogy a magyar népmesék spirituális gyökereit kutassa. Feltételezése szerint a magyar kultúrában is létezhetett egy eredeti és teljes szellemi kinyilatkoztatás. Vagyis értelmezni tudta az ember a helyzetét, a világhoz fűződő kapcsolatát, és a tudat természetével is tisztában volt. Ez a népi hagyományok egyéb területén is megmutatkozott, sőt át is öröklődött, amit használati tárgyaink szimbólumkészletéből kiolvashatunk. Faragványok, szőttesek, ötvösmunkák és népdal, népmesei örökségek adnak lehetőséget arra, hogy megfejtsük eleink tudását. Átalakult, alapvető természetünkből kifordult életformánk és gondolkodásunk azonban megnehezíti számunkra e jelrendszer felfogását. Sokan gondolják azt, hogy ami régi, az primitív s a tudatlan ember egyszerű gondolkodását tükrözi. Pedig ezek az emberek mindenek voltak, csak nem tudatlanok. A teremtéssel, a természettel, a csillagok járásával összhangban éltek, olvastak a jelekből és tovább is adták a kinyilatkoztatást a saját eszközkészletükkel. A népmesék ilyen időkapszulák, melyek feltörése és értése megköveteli, hogy ne a saját jelenlegi logikánk szerint akarjunk működni. Erre a kalandra hív minket Pressing Lajos. 

A könyv első része amolyan bevezetés, ami segít azt felfogni, hogyan kell más szemmel nézni a népmesékre. Sokan leírták már eddig is, hogy a mese a lélek természetes közege, és ezt nem szabad most sem figyelmen kívül hagyni. A mai képi és kommunikációs kultúránkban mérhetetlen mennyiségben ömlik ránk az információ, de a mesék keletkezésének idejében ez volt az a minden, amiben összeforrhatott és a lehető legintenzívebben hagyományozódhatott tovább a tudás. Így lehetett szellemi vezető a mese, annak szereplői, helyszínei, segítő alakjai, kihívásai és problematikája. A szerző kiemeli, hogy ennek a fajta szellemi hagyománynak a feltárásában már vannak elődei, így hivatkozik Pap Gáborra, Szántai Lajosra. Az áthagyományozott vallási-szellemi igazságok felfedezését a népmesékben rajtuk kívül még Csöpel Láma és Kovács Imre Barna is leírta könyveiben. Amitől ez a kötet mégis más, hogy Pressing Lajos egy sokkal mélyebb és alaposabb értelmezési palettát tár elénk. Erre pedig három népmesét használ fel. A második fejezetben tárgyalt címadó történetet, Az égig érő fa meséjét, majd a harmadik fejezetben Az aranygyapjas kosokat,  és A minden kívánságot teljesítő drágakövet. A szerző az egyedi  jellegzetességeket emeli ki az adott történetekből, arra reflektál. 

A legalaposabb kifejtést Az égig érő fával kapcsolatban kapunk, ahol a szerző  párhuzamban mutatja be a mese elemzését pszichoanalitikus módon, tehát, mintha maga Freud igazolná téziseit az emberi élettapasztalat tükrében. Aztán jungiánus értelmezéssel egy mélyebb tartományba jutunk. Hihetetlen milyen összefüggésekre hívja fel a szerző a figyelmet. Folyamatos eufóriába kerül az ember olvasás közben. S ha ez nem lenne elég, következik egy mitológia-kozmológiai értelmezés, ami számomra a legtöbbet adta ez alkalommal. De negyedikként Pressing Lajos ad még egy olyan olvasatot, ami a mese spirituális mondandójára fókuszál, amihez a buddhista tanítások adnak számára legközvetlenebb támpontot. Nem akarja lefordítani a magyar népmesét a buddhizmus nyelvére, csak kihangosítja azokat népmesei tudásokat, melyek a legtisztábban vannak jelen a buddhizmusban is. Leginkább a tudattal való kapcsolatunk fokozatai és annak természete kerül bemutatásra; a kert, a királylány vagy például a sárkány leírása által. Mindeközben rálátunk arra is, hogy más hagyományokban miként jelennek meg ezek a jellegzetességek. 

A másik két mese már nincs ennyire szétbontva, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudná mélyen elgondolkodtatni olvasóját. Különösen a harmadik mesénél éreztem azt, hogy iszom a szerző szavait, s leginkább arra vágyok, hogy minél több dolgot felfoghassak. Azt kell megértenünk, hogy ezek az események, szereplők nem véletlenül olyanok, amilyenek a mesékben. Nem azért járják azt az utat, amit, mert a mesemondónak így volt érdekes vagy izgalmas. El kell felejtenünk azt a látásmódot, hogy a régiségben ok nélkül, kvázi véletlenül születtek a dolgok úgy ahogy. Gondoljunk már bele egy olyan világba, ahol a papír, az írószer, a világítás, sőt még az idő is oly becses volt, hogy amit kimondtak, leírtak, annak súlya, üzenete volt. Az emberek teremtettek, létbe hívták kezükkel azt, ami lelkükben lakott, ami szellemük üzenete volt. Ezekre az üzenetekre csodálkozhatunk rá a könyv olvasása közben, s persze óhatatlanul reflektálunk mindezekre önmagunkból, jelenünkből és saját élettapasztalatunkból és spirituális megéléseinkből. 

Szerencsére, nincs itt vége még a történetnek, hiszen a kötetnek van egy második része, mely Az élet vize címet viseli és a fülszöveg szerint:

"Legszebb ​népmeséink a női spiritualitásról, a természetben munkáló magasabb erőkről és a női szellemi energiákról szóló ősi tudást közvetítik. Néphagyományunk a maga rejtett, szimbolikus nyelvén a nyugati kultúrába való beilleszkedés során is megőrizte az Anyaistennő ősi kultuszának nyomait és más, ázsiai eredetű tanokat. A meseelemzések második kötete a népmesék olyan titkos tanításait tárja az olvasó elé, amelyek a nyugati vallásokból vagy teljesen hiányoznak, vagy az utóbbiak történeti fejlődése során – részben e vallások intézményesülése következtében – háttérbe szorultak."

A könyv minden sorát élveztem, mélyen elgondolkodtató még annak is, aki nem most találkozik először ezzel a megközelítéssel. Sok darabka tud bepattanni a helyére olvasás közben - talán így tudom a legjobban kifejezni. 

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett)