Grün, Anselm - Belső képeink gyógyító ereje

Szeretnél meggyógyulni, igaz? Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy egyedül te vagy a gyógyulásod forrása? 

Anselm Grün könyvének címe pont ezt sugallja, hogy mi vagyunk önmagunk orvosai. Most nem megyek bele abba a sokszorosan körüljárt és leírt témába, hogy mi alakítja valóságképünket?  (E.E. Eger könyve, amit nem régiben bemutattam,  jól ábrázolja mindezt.) A szerzetes író inkább elmélyed maguknak a képeknek a jelentőségében és érthető módon, alaposan kiterjeszti ezt a témát. 

A külső kép szerepéből indul.

A külső képek érintkezésbe hoznak  belső képeinkkel. C.G.Jung meg van győződve arról, hogy mindenki hordoz magában ilyeneket. Ezek olyan képek, amelyek nem csak élettörténeteink élményei által vésődtek belénk, hanem bennük sűrűsödtek össze az emberi történelem évszázadainak tapasztalatai is. Jung, az analitikus terapeuta számára a terápia lényegi útja abban áll, hogy érintkezésbe kerüljünk e belső képekkel. Ezek természetesen nem mindig gyógyító képek, hanem betegség és  kudarc képei is. Mindazonáltal e belső képek függvénye, hogyan éljük meg életünket.

A könyvnek van egy bevezető fejezete, ahol a fentieken kívül még a képek kétarcúságáról is szól a szerző. Gyakran olyan külső képeket teszünk magunkévá, melyeket nem kéne, illetve a negatív tartalmú képek is eluralhatnak minket. Nem könnyű tehát eligazodni. Anselm Grün mégis inkább a gyógyulás felé terel, így azt mutatja be lépésenként, hogy ez miként valósulhat meg?

Ezt követően hoz egy-egy ezzel kapcsolatos témát, amit kifejt pár oldalban, majd hozzákapcsol egy gyakorlatot. Mind a témák, mind a feladatok nagyon jók. 

És, hogy mitől fogunk gyógyulni? 

Például attól, hogy "azok leszünk, akik vagyunk, hogy megtaláljuk a középpontunkat, hogy azonosítjuk eszményképeinket, hogy szembesülünk sebző képeinkkel, hogy ránézünk a bennünk lévő szimbólumokra". Természetesen megjelennek a könyvben bibliai képek és alakok is, de ezek archetípusos lényegükben, nincs mellettük olyan vaskos katolikus, vagy vallási adalék, ami eltántoríthatná azokat, akik nem katolikus olvasóként veszik kezükbe a szöveget. Hiszen azt állítja Anselm Grün, hogy "A bibliai ősképek vagy a mesék és mítoszok egyaránt gyógyító képek, olyan képek, amelyek érintkezésbe hoznak bennünket, saját lehetőségeinkkel." 

Lassan rátereli a szót a média által sugárzott képek szerepére, kiemelve, hogy mindig merjünk rákérdezni  arra, hogy vajon ezek, jót tesznek nekünk? S végül eljutunk az utolsó fejezetben oda, hogy hunyjuk be szemeinket, hogy igazán lássunk. Vállaljuk fel a külső képnélküliség aszkézisét! Grün atya szavait olvasni számomra önmagában gyógyító. Sokat találkozom idézeteivel, és egész látásmódja nagyon sokat segít most nekem. Így esett meg, hogy bár ezt a könyvet is a kutatómunkám miatt olvastam, de kedvenc lett, s egyben elindított egy lavinát. Elkezdtem sorra venni írásait.

 

Hozott pontszám: 5* kedvenc lett

Anselm Grün

Jahina, Guzel - Zulejka kinyitja a szemét

Szakdolgozat megírással telt az utóbbi  pár hetem, s most aztán alaposan el vagyok maradva az olvasmányaimmal kapcsolatos bejegyzésekkel. A Kamasznak lenni  könyvet már ezzel összefüggésben olvastam, de volt itt azért olyan kötet is, amit nem a témámmal összefüggésben lapozgattam. Ilyet korábban meg sem mertem volna próbálni, de most annyira telítődtem az anyagommal, hogy kellet valami lazulás. 

A Zulejka kinyitja a szemét pont ezt a lazulást szolgálta számomra. Így visszatekintve, lehet, hogy elválaszthatatlanok az érzéseim attól a helyzettől, amiben olvastam. Minden esetre tovaröptetett a jelen valóságából. S hova is...

Az 1930-as évek eleji szovjet kis faluba, ahol az aprócska tatár asszony, Zulejka él férjével és a mesebeli boszorkákat idéző, gonosz anyósával, Vérszipollyal. Végtelen kiszolgáltatottságban, megaláztatásban éli mindennapjait, amit teljesen beleng valami démonikus, ősi hitvilág, ahol karnyújtásnyira vannak tőlük a holtak szelleme. A cselédsorban tartott engedelmes feleség épp az égiekkel akar kapcsolatba lépni, amikor valami végérvényesen megváltozik. A hatalomra kerülő rezsim kuláknak titulálja a családot, és azonnali kitelepítéssel Szibéria mélyére, a  Gulágra száműzik őket, ahová csak a címszereplőnk jut el. A megalázó körülmények között eltöltött féléves utazást kevesen vészelik át, de Zulejka  közöttük van. A kietlen pusztán, egy üregbe ásva élik át az első időket, hogy aztán felépítsenek egy kisebb fajta földi paradicsomot. A kényszer kitelepítés új lehetőséget ajándékoz az asszonynak, hogy másként élje meg női mivoltát, s beteljesítse mindazt, ami minden anya sorsa.

Guzel Jahina egy rendkívül jó tollú szerző, nem hiába kapta meg a Jasznaja Poljana irodalmi elismerést, amire Narine Abgarjan óta nagyon is figyelek. A történet egy pillanat alatt berántott; sikáltam a padlót Zulejkával, rettegtem a vak anyóstól, hallgatóztam és éreztem a fülemben lüktető apró kis véreret, akárcsak ő. S habár mindent láttam és hallottam, mégsem éreztem az egészet valóságosnak. Nem tudom, miért, de nem féltem eléggé, vagy nem fájt eléggé? A kellemetlen érzésem pedig egyre csak növekedett, ahogyan a vonat távolodott az eldugott tatár falutól. A robinsoni civilizálódás, a nem várt "szerelem" és áldás pedig összességében hihetetlen volt. Holott mindvégig megmaradt Jahina Guzel remek stílusa, a lapok csak úgy peregtek. De az egész történet sántított nekem. 

Az tudható, hogy a regény nem teljes mértékeben fikció, hiszen a szerző nagyanyjának történetét dolgozza fel, aki maga is kitelepített volt.  A hiányzó részleteket pedig felkutatta, így állt össze végül az egész háttér. Zulejka megjelenítője annak a végletekig hithű, tudatlan és kizsákmányolt helyzetben élő asszonynak, akivel nem szeretünk szembenézni. Számomra pont ezen a részen volt hihető a regény főszereplője, aki tudatában sincs annak, milyen rosszul bánik vele férje és anyósa. Ahogy megszabadul ebből a pokolból, folyamatosan megtapasztalja a "mást", úgy képes kinyitni ő maga is a szemét. A sors fintora, hogy a Gulágon képes önmagává válni, barátai lesznek, gyermeke, szerelme(?), hivatása és helye a világban. 

A regény számomra legkedvesebb alakja Volf Karlovics Lejbe, az orvos volt, aki Ulickaja Kukockij nőgyógyászának alakjához áll nagyon közel. Az egyetemi tanár, hogy meneküljön a rendszerből őrültté válik, s ebben az állapotában kerül maga is  a deportáltak közé. Az új helyszín azonban számára is elhozza a megvilágosodást, miközben az őt fenyegető rém, mindvégig ott áll mögötte. De ezt a sorsot Zulejka sem kerülheti el, saját démona ott lopakodik a sötétben. 

Számos ilyen tartalmas motívum vonul végig Guzel regényén. Az elsőkönyves szerző vaskos története a kalandregényeket idéző lendülettel hozza lázba olvasóit. Egyszerűen nem értem, miért volt számomra hiteltelen Zulejka esete, holott részleteiben látom és értékelem a regény erényeit. Mind Ulickaja, mind Vodolazkin -akik kedvenc szerzőim közé tartoznak-  elismerően nyilatkozott a kötetről. Talán egyszer majd még előveszem, addig pedig: 

Hozott pontszám: 4

                                                      Guzel Jahina