Darvas Iván - Lábjegyzetek

Nos, ezt a könyvet is ajánlásra vettem kezembe, egy podcast adásban mesélt róla Dékány Barnabás. Kíváncsivá tett, hogy mi  inspirál egy színészt egy másik színész életében. Gondoltam, hogy az érdekes szerepek, a megugrott akadályok, szakmai praktikák lesznek előtérben, de nem így volt. Természetesen a Lábjegyzetek témái elvonatkoztathatatlanok a színház világától, de mégis ez a könyv nem erről szól. 

Darvas Iván, akit eredetileg Szilárdnak hívtak Prágában nevelkedett. Sorsát alapvetően meghatározta orosz származású édesanyja és újságíró apja, akiknek megismerkedéséről is olvashatunk a kötetben. Az első fejezetekben a gyermekkori évekbe,  a szerzőben kavargó identitásokba, a testvérével való kapcsolatába kapunk betekintést. Nem árulok el nagy titkot, ha leszögezem, igazi csibész gyerek volt ez a Darvas. Ez a habitusa végigkísérte szerintem egész életét. Volt benne valami alapvető lázadás minden formai kötöttséggel és rendszerrel szemben. A színészi karrierje sem indult simán, a Színiakadémiát be sem fejezte, többször el is tanácsolták. Aztán persze előadói tehetsége révén mégis színpadra került, de az 1956-os eseményekben való "részvétele" miatt hamarosan a rácsok mögött találta magát. Igaz addigra már ismert művész volt, ami néha segítette, néha hátráltatta boldogulását.

Több hangsúlyos önéletrajzi rész van a kötetben, de szerintem ezek a börtönben töltött évek azok, melyek legnagyobb hatást gyakoroltak rám. Az az egyedi látásmód és reakció, amit kialakított magában a megőrülés elkerülése végett átmegy egy fejlődésen. Teljesen lebilincselt az a hozzáállás, amit végül kialakít magában. Ennek alapja egy önreflexiós folyamat, amit el tudott juttatni a feloldásba. Bár oldalszámban nem képezi a kötet gerincét, tartalmában igen. A fogva tartás utáni évek természetesen nem voltak zökkenőmentesek, nem csak karrierje, hanem magánélete is zátonyra jutott ezekben az esztendőkben. Egyébként az egész írásra jellemző, hogy nagyon szubjektíven válogat Darvas az életéből. Hatalmas hézagok vannak, majd részletesen beszél egy-egy témáról. Történetmesélése lineáris, de egyenetlen. Ez adja egyediségét, valamint a lábjegyzetek. Ugyanis az a furcsa helyzet áll fenn, hogy a szövegtörzs és a lábjegyzetek hasonló fontossággal bírnak. Mondhatni, teljesen értelmetlen volt számomra ezeket a dolgokat betenni alulra. Ebben is azt lázadást érzékeltem, amit a szerző a normákkal szemben képviselt. Összességében egy hű korrajzot kapunk arról az elsősorban politikai helyzetről, ami 1945 után jellemezte hazánkat,  különösen a színházi életet. A kiemelt részek között helyet kap a négy év is, amit a Szabad Demokraták Szövetségének színeiben parlamenti képviselőként töltött el. Őszintén ír arról a tehetetlenségről, amit megélt, holott a tenni akarás vezette erre az útra. 

Apró betekintést kapunk szerelmi életébe is, s ennek kapcsán megtudhatjuk, hogy mikor jelent meg életében igazán az a kapcsolat, ami a legteljesebb szerelemmel tudta megajándékozni.

Darvas Iván alakja szerintem mindannyiunk szeme előtt ott van. A könyv végére beválogatott fotók mégis képesek olyan többletet adni, ami hozzátesz a róla alkotott képről. Szülei fiatalkori portréi, a hajdani Prága látképe és a kis, akkor még Szilárdról készült felvételek mellett a szerző kiválasztott néhány, számára nagy jelentőséggel bíró színházi plakátot vagy felvételt is. Egy ilyen hatalmas és gazdag pályáról képtelenség tökéletes lenyomatot készíteni, amivel megkínál minket a színész-szerző az mégis egyszerre tud egyedi és különleges lenni, ugyanakkor beilleszthető abba a nagy egészbe, amit művészként tudunk róla. 

Azóta láttam, hogy a kötet hangoskönyv formájában is megjelent. Nagyon sajnálom, hogy nem úgy ismerhettem meg a történetet, szerintem sokat ad hozzá a saját előadás. 

Hozott pontszám: 4

Tompa Andrea - Sokszor nem halunk meg

"De hát azt se tudom, hogy én ki vagyok. Hát azt senki nem tudja. Mindenki legfennebb csak tanulja saját magát." 

 

Tompa Andrea ismét egy nagyregénnyel rukkolt elő, ami minden tekintetben nagy lett. Éppen ezért nehéz is róla írni, mert  ez egy masszív, egyenes vonalú regény, nem szabadna kiragadni belőle semmit. Van egy kisbaba, egy kolozsvári doktornő csecsemője, akit az akkor kezdődő gettósítás miatt édesanyja rábíz a dajkára, hogy mentse meg gyermekét. Senki nem tudja még akkor, hogy mi lesz az elhurcoltak sorsa; mikor jönnek vissza, ha visszajönnek egyáltalán? Ezért Erzsi és férje rejtegetik a kicsit, úgy rendezik, hogy senki meg se hallja a hangját, hiszen köztudott, hogy gyermektelenek. De örökké nem lehet egy gyereket titkolni, így lassan megmutatkoznak és "hivatalosan" is örökbe fogadják Matyit. Tompa Andrea hosszan és részletesen mutatja be azt a törődő szeretetet, amit ez a szegény székely pár a kisleány felé kimutat. Mert  az is kiderül, hogy Matyika nem más, mint Nagy Matild Erzsébet.  De erre az úri névre nem áll rá a szájuk, így lesz a leány Matyi. Gazdagon részletezett a kisgyermekkort bemutató első, bevezető fejezet. De kellett ez a beágyazás ahhoz, hogy később jól ki tudjon emelkedni Matild sorsából a lényeg. Az iskolás és kamaszkor egy igazi rémálom lesz mindenki számára. Bár Erzsiék elmondták Tildának, hogy örökbe fogadták, a kamaszlány mégis folyamatos vizsgáztatásnak veti alá szüleit. Nem tanul, felesel, csak baj van vele. Egyetlen dologban jeleskedik, a versmondásban. Ez lesz az a kincs, amit megmarkolva, kikeveredhet Matild minden bajból. Színésznő lesz, sikeres, de nagyon sokáig ugyanaz a kérdés zakatol benne, hogy "ki ő valójában?" 

Számomra a regény egy identitáskeresés, ami klasszikusan kamaszkorban robban be, de Tildánál nagyon sokáig nem jut nyugvópontra. Már felnőtt, sikeres előadó, de még mindig kamaszos pimaszsággal Erzsinek és Ferinek szólítja szüleit. Küszködik, őrlődik, válaszokat keres az előadott színdarabokban, de az egészen addig nem jön el, amíg meg nem találja, és elő nem adja azt a bizonyos monodrámát, ami életének csúcspontja lesz. Mintha minden efelé tartott volna, és ezután minden csak távolodna. Magánélete sem a tervek szerint alakul. Párja, a román, zsidó származású tehetséges rendező szintén keresi magát, erre utalnak az ő névváltozásai is. Katz Bernát, Gersomból  Titi Constantinescu, majd Bernat Katz lesz, hogy végül Bernát lehessen. Gersom azt jelenti, jövevény, s élete is valami  nyugalmat nem lelő vándorlás. Mindketten a színdarabokban tudják megélni magukat. Tildának kell a szerep, Titinek kell, hogy beleadhassa valamibe a szívét, lenyúzhassa a bőrét magáról. 

Míg Tompa Andrea végigvezeti Nagy Matildot élete színpadán, az olvasó nem csak egy lány történetét ismerheti meg, hanem felidézheti az 1944-től a 2020-as évek elejéig az erdélyi magyarság sorsának alakulását, közben pedig egyszerre látja a holokauszt túlélők zavarodott gyökértelenségét és egy színészi hivatás kibontakozását. 

Szeretem, ahogyan Tompa Andrea ír. Annyira jól el tudok helyezkedni történeteiben, szavai teremtő erővel bírnak. Szemeim előtt van a szobácska, ahol a kicsi Matyi cseperedik, ahogyan esténként Erzsi irkál a füzeteibe, vagy Feri maradék fából kiságyat tákol. Ráadásul a legnagyobb természetességgel használt tájnyelv még hitelesebbé teszi ezeket az egyszerű embereket. A későbbiekben a színházi élet mélysége nyűgözött le, hogy milyen sok rétegét látják az előadók egy-egy darabnak. Tilda és Titi beszélgetései a színdarabokról arra ösztönöztek, hogy többet lássak majd én is a darabokból, ne csak a cselekménnyel foglalkozzak. Több dolog tetszett még ezen kívül is, például, ahogyan Tilda végül elfogadja sorsát, ahogyan Titi mer még nagyot álmodni. 

Az eddig olvasott könyveim Tompa Andreától mind másról, de mégis ugyanarról szólnak. Szépen illeszkedik a kötet ebbe a sorba. 

Hozott pontszám: 5

Tompa Andrea

Fotó: Stefan Klüter

Tanizaki, Junichirō - Árnyak dicsérete

"Úgy vélem, azoknak, akik a modern fényes megvilágításban dicsérik a test szépségét, nehéz elképzelni a régi korok nőinek illuzórikus kellemét. Lehet, hogy azzal érvelnek, a szépség, aminek gyenge részeit sötétbe kell burkolni, nem is lehet igazán szép. Mi keletiek, ahogy már korábban mondtam, szépséget teremtünk az árnyakból, amiket eldugott helyeken hozunk létre."

 

Ez a pici, maroknyi könyv a kiváló japán regényíró esztétikai esszéje valami olyasmiről, amit manapság észrevenni csak az igazán lecsendesedettek képesek. Ez alkalommal a csendesedés sokkal tágabb értelembe veendő. Mert nem csak a hangerőt kell levenni, hanem az élet minden területének harsogását ki kell zárni. Így a fényt és a csillogást is tompítani kell. Az ország, ahol járunk egyszerű és letisztult formákkal körülvéve igyekezett megragadni mindenben a lényeget. A japán építészet, térrendezés, ételkészítés, színház, enteriőr, kerttervezés egybehangzóan ennek a jegyében állt. A tradíció hozta magával ezt az átláthatóságot és tartotta magát egészen addig, amíg a nyugati hatás be nem szivárgott és el nem árasztotta keletet fénnyel, technikával és mindennel, ami sok. 

Tanizaki könyve 1933-ban íródott, amikor már láthatóvá vált a repedés, de még a hagyomány is elevenen jelen volt. Pont ebben a kontrasztban tudott hangot kapni annak dicsérete, ami eddig természetes része volt az életüknek. Az esztétika már magában is túlmutat a tárgyi valóságon, hisz megragad valami magasabb lényeget, amit a materiális létező meg tudott jeleníteni. Az esztétikában az a varázslatos, hogy nem is kell tudni megmagyarázni, mi váltja ki a nézőben a rendezettség érzetét. Valahogy így van ez ebben az esszében is. Hiszen Tanizaki nem csinál mást, csak végigmegy egy házon, nézi az épületet, a tetőt, a fűtést, a konyhát, a fürdőzést, sőt az illemhelyet, és megpróbálja megérinteni azt a lényeget, amit a japán tradíció meg tudott jeleníteni, de a civilizáció ostrom alá helyezett. Hiszen a modern világítás, az elektromos vezetékek, a telefonhálózat, a modern tűzhelyek az új épületek részei lettek és takarásba tették a korábbi értékeket. S nem csak ezek az újdonságok vakították el az embert, hanem a nyomukban megjelenő fényerő is, ami eltüntette az árnyakat. A magyar nyelv szépen fejezi ki az "árnyal" szóval azt, hogy itt valami olyasmi van jelen, ami érzékenységet követel meg! Tanizaki írásának legszebb része az, amikor a japán lakozott dobozokról, tálakról mesél, aminek aranyfestéke válik az árnyékban a fény forrásává.

 "A minőség, amit szépségnek hívunk, mindig a létezésből fakad." 

A japán otthonok szépségének kulcsa, hogy rabul ejtették az árnyékot, aminek játéka a fény változatosságán alapul. A halvány homály titokzatos és megunhatatlan. A sötét tónusok derengését a használati tárgyak patináján is bemutatja a szerző. 

Tanizaki gondolatai olyan irányba is elmennek, melyek a nyugat behatása nélküli szuverén keleti fejlődés gondolatával játszadozik. Véleménye szerint kelet megtalálta volna a saját modernizációját. Ezek a vélekedések azt sugallják, hogy a nyugati civilizáció erőszakot tett a hagyományon. A majd száz évvel ezelőtt keletkezet írás jelenben való értelmezése több, mint érdekes, hiszen Japán  technikai fejlettsége a világ élén áll. Ami mégis aktualizálja Tanizaki írását az éppen az a másik irány, mely mind a mai napig meg akar ragadni valamit a tiszta japán hagyományból, letisztult formavilágából, egyszerűségéből. Lényünk egy része vágyja ama bizonyos árnyak szépségét, hiszen a boldogság nem más, mint a jelenben feltűnő és érzékelhető szép és jó. 

Olykor éreztem a szövegben egy kis mesterkéltséget, például akkor, amikor lázas igyekezettel akart eltüntetni minden szaniterféle dolgot, mégis volt bennem egy emelkedettség olvasás közben. Néha úgy hatott rám, mint egy ima, mely sorról sorra emeli a lelket. A könyv borítója éteri finomsággal jeleníti meg az árnyalatokban rejlő  szépséget, érzékeltetve ezzel az életben megbújó mélységet is. Az alig száz oldalas kiadvány szövegének tagolását  fekete-fehér kis fotók adják meg.

Hozott pontszám: 5  

 

Junichirō Tanizaki

"Az arannyal díszített lakktárgy nem olyasmi, amit a ragyogó fényben lehet nézni, egyetlen pillantással befogni; sötétben kell hagyni, egy darabot itt, egy darabot ott, és halvány fényben részesülhetünk a látványból. Virágos mintáik visszahúzódnak a homályba, a mélység és titokzatosság megfoghatatlan hangulata varázsolódik elő. A lakk éjszakai fénye imbolygó gyertyafényt tükröz, a fuvallat, mely időről időre a csendes szobában áramolva álmodozásba ringatja az embert. Az álomvilágból - amelyet a gyertya és lámpa különös fénye teremtett, a hullámzó láng, amely az éjszaka pulzusát veri –, ha elvesszük a lakkot, a varázslat nagy része eltűnik. A vékony testtelen, ingadozó fény, úgy tűnik, mintha kis folyóként ömölne át a helyiségen, itt-ott kis medencéket gyűjtve, mintát lakkozva magának az éjszaka felületén." (41.oldal)

Vadadi Adrienn - Miénk a színpad

Vadadi Adrienn szép lassan emeli könyveiben a megcélzott korosztály életkorát, így jutottunk el a hatodikosokig. Egy átlagosnak nem mondható iskolában vagyunk, ahol már most tagozatos leosztás van. Vannak a sporttagozatosok, a képzősök, a zenészek és történetünk főszereplői, a drámások. 

Az egész iskola az év végi fellépésre készül, ami mindig nagy kihívást jelent, de idén még az évfolyamokon belüli széthúzás is nehezíti a helyzetet.

Eldönthetetlen, mint minden vitában, hogy  ki kezdte a piszkálódást. Talán egy vicces rajz, amit a másik osztály nem tartott olyan jó mókának, vagy még korábbra vezethető vissza az ellentét? Most viszont lassan háborúba fordul minden, ahol egyre durvább eszközöket vetnek be a felek. A háttérben ezen kívül személyes konfliktusok is meghúzódnak.

A drámai osztály két lányának, Vikinek és Milusnak a barátságába tekinthetünk bele. Nem is olyan rég mindkét lány Levibe volt szerelmes, ez a közös vonás kovácsolta őket össze, jobban mondva az a tény, hogy Levi a másik osztályba járó Lillát zárta a szívébe. Mondanom sem kell, hogy rögtön lett egy közös ellenségük, akinek megszégyenítésén törik  fejüket a csajok.  Milus egyre kényszeredettebben megy bele ezekbe a zseniális tréfákba, de a barátság megőrzése végett úgy gondolja, hogy meg kell tennie, amit Viki kitalál. Főleg akkor lesz ez számára terhes, amikor váratlan kis szerelem lobban közte és egy másik osztálytársa között. Viki élete sem álom, egy ideje anyukájával él kettesben, és nagyon hiányzik neki az édesapja. Ráadásul castingokra jár, a megmérettetés folyamatosan része a kiskamasz életének. Pedig neki is akad hódolója, aki kíváncsi szemekkel lesi, miként járjon a kedvében. 

Ahogy közeledik a fellépés ideje, egyre feszültebbé válik a hangulat. A kiválasztott darab nem alakul, igazából már senkinek sem tetszik, de már nem lehet egy újba belefogni. Közben az osztályok közötti ellentét is a tetőfokára hág, egy meggondolatlan kijelentés pedig az osztályfőnöküket sérti vérig, aki azután nem is jár be az iskolába. 

A gyerekeknek a sarkukra kell állni, mert ha nem szedik össze magukat, akkor katasztrófába torkollik a fellépés. Szerencsére akad egy talpraesett drámás, aki vezetőként lép az elárvult csapat élére, és egy mentő ötlettel hozakodik elő. Ahhoz, hogy sikerrel záruljon a küldetés, mindenkinek, szó szerint mindenkinek, össze kell fognia. 

Aki elolvassa a könyvet, megéri az illusztrációt

Mind cselekményében, mind karaktereiben egy nagyon jó kis ifjúsági regénnyel van dolgunk. A kivételes hangulatot Vadadi Adrienn egyrészt a szereplők közti valósághű konfliktusok révén, másrészt pedig az osztályokban zajló események bemutatásával éri el. Jó arányérzékkel vonja be a történetbe egy-egy tanóra bemutatását, az azokon zajló játékokat, egy osztályközösség közös élményeit, titkait, amitől rendkívül plasztikus lesz az ábrázolás. A barátság, a szerelem, az évfolyamon belüli ellentétek, féltékenységek, versengés mind nagyon fontos szerepet töltenek be az ő életükben.

Szerintem egy a korosztálynak tökéletesen megfelelő könyvvel ajándékozta meg a szerző az olvasóit, sőt még számomra is kifejezetten élvezetes olvasás volt. 

Rendkívül jót tett a hangulatnak, hogy Vadadi Adrienn alkotás közben ellátogatott a Kékvölgy Waldorf iskolába, megismerkedett az ottani szemlélettel, és ezt csodásan szőtte bele a regénybe. 

Hozott pontszám:5 

Vadadi Adrienn
Fotó: Sándor Katalin

Csernus Mariann - Eszterlánc

Bárkinek az élettörténete érdekes lehet, de a művészeké valahogy mindig nagyobb izgalommal kecsegtet. Már ha beengednek a lélek labirintusába is. Csernus Mariann nyitott szívvel várja olvasóit. Nosza, merítkezzünk!

Három összefonódó sodrony van jelen a könyvben mindvégig: a  női princípium, a színész- művészvilág és a történelem. Valahogy mindhárom elválaszthatatlanul alakítja főhősünk életét, ahogy a földlabdákká gömbölyödő gyökerek egybecsavarodnak, és  kitéphetetlen, szétbonthatatlan egységet hoznak létre. Kezdetben volt a gyermek, az 1928-ban született kislány, az anyja lánya, Ómama unokája. A család meleg kötelékében nevelkedő leányka már ekkor megismerkedik az irodalom mágiájával, a főzés közbeni felolvasások hamar elrabolják lelkét. De a történelem zajos mozdulatai   is mélyen belenyúlnak sorsába. A mag,  a tehetség azonban csírát ereszt, és sorra termi majd gyümölcseit. Iskolai szereplések, versenyek, felkérések, majd Babits Laodameiája az aquincumi amfiteátrumban, s végül az 1972-ben bemutatott Psyché, ami a szerző kiteljesedésének zenitje.  Olyan, mintha az egész regény ebben csúcsosodnak ki, hisz a hatvanas években némaságra ítélt művésznő igazából ebben a darabban tárhatja ki  hatalmas szárnyait, ugyanakkor a mű sajátosságaként önnön női mivoltát is megfogalmazza. Ezek a részek hihetetlen részletesen, már-már átélhetetlenül aprólékosan mutatják be Csernus Mariannt. 

Szokatlan önéletrajzi kötet ez, mely nem ragaszkodik az idő linearitásához, mélyen belemegy a művész és  a nő lelkébe, az alkotás átstrukturáló erejébe. Ízes, szagos, és legfőképp rendkívül személyes. 

Csernus Mariann végigélte a huszadik századot, s ma is köztünk van. Deszkára léphetett a legnagyobb művészeinkkel, befolyása alá került néhány tehetségnek, köztük is kiemelendő Tőkés Anna művésznőnek, akivel baráti kapcsolatban állt, s akiről áhítattal mesél. Csernust Major Tamás leszerződtette a Nemzeti Színházhoz, de a hatvanas években politikai okok miatt nem kapott szerepeket, csak a fizetését kellett felvennie. Kijutott neki  a megaláztatásból  bőven, erről is őszintén és megrázóan vallanak sorai.  1970-ben megkapja  a Jászai Mari díjat, de a nagy visszatérést Weöres darabja jelenteti számára. Könyvében mesél a külföldi utazások egy-egy izgalmas mozzanatáról is. Tetszett, hogy mindvégig megmaradt a színészi létet madártávlatból szemlélő állapotnál.  Nem megy bele személyes csatározásokba, intrikákba, nem tör pálcát senki felett.

A történetet személyes jellege miatt nem is igazán érdemes irodalmi szempontok alapján megítélni. Nyilván az őszinte vallomások, naplójegyzetek nem tükröznek tudatos szerkesztést. Naplóként értékelve viszont az olvasó valóban a művészi intimitás világában érezheti magát, ahol viszont egy idő után terhessé válik ez a rendkívül szenzitív, bőven referáló hozzáállás. Biztos vannak, akiknek ez élvezetesebb, én a végére kicsit kifulladtam.

Csernus Mariann  (90 évesen)

A könyvet karácsonyi ajándékba kaptam Varga Írisz Dórától, aki elvarázsolta nekem a csúf borítót, és  igazi kuriózummá tette. Köszönöm neki!

Hozott pontszám: 4/5

"És ahogy együtt dolgoztunk hónapokon át, ketten, csatlakozott harmadik társul a hála azok iránt az asszonyok iránt, akik segítettek felismerni magamat, és akik féléves tanulásom, munkám, küszködésem alatt megfogták egymás kezét és az én kezemet – lánc, lánc, eszterlánc, –, és éreztem, hogy egy-egy villanásra megvalósíthatom mindannyiukat, mert Psyché mi vagyunk mindannyian, minden nő együtt (…)"

"Anyámnál sohasem lehetett érezni, hogy az idő fontosabb érték annál, mintsem hogy órákig társasjátékkal töltsük el. Anyám idejét más óra mérte, mint a többiekét. Ebben is rejlett az ő csodája."

Sándor Erzsi - Meddig jössz

"Vajon ha Miklósról lekerül minden, ami színház, marad rajta még bármi is? A sárm, a viselkedés, a kultúra, amit én nagyviláginak, nagypolgárinak látok, és amit ő láthatóan élvez és kihasznál, túlnyomórészt zavarja és védekezésül használja a világ ellen. Mint a kövér ember a háját. Körbeöleli, és nem engedi magához közel a talmi bizalmaskodást."

Gondoltam jól fog esni egy kis színházi kaland, egy kis bohém szerelmi történet, de elég nagyot tévedtem. Több oldalról is betalál a történet, ha csak egy icipicit is engedjük hatni. Valójában önfúróként csavarodik az emberbe, csak találni kell egy apró kapaszkodási pontot az olvasóban. Ilyen kapaszkodó pedig akad, ha más nem, akkor az önérvényesülési vágy vagy a szerelem. 

Lili már tíz éve tagja egy vidéki társulatnak, amikor hajdani tanára, a Kossuth-díjas Miklós megérkezik, hogy  színpadra állítson  egy darabot, melynek női főszerepét a lány kapja meg. Úgy tűnik, hogy Lili nemcsak a főszerepet, hanem a férfi szívét is elnyeri. Ahogy alakul a darab, úgy bonyolódik kettőjük szerelmi viszonya is, hiszen Miklós házas, felesége Mária, a budapesti pszichiáter, kapcsolatuk pedig sziklaszilárd: "...ezek ketten olyanok, mintha meggyilkoltak volna valakit, és csak ők tudnák, hol van elásva hulla..." Vajon meddig fér bele ebbe a kapcsolatba a fiatal színésznő, meddig mennek el? 

A szeretői-szerelmi kapcsolatok ingoványos talaján állunk mindvégig, ahol a szereplők egyrészt önfeledten merülnek el  viszonyukban, de másfelől hajtja őket egy vágy, hogy még teljesebben adhassák át önmagukat a másiknak, miközben tudják, hol vannak leverve a határjelölő cölöpök. Meddig is jöhet itt az ember? Milyen eszközöket vetnek be, hogy több elköteleződést csikarjanak ki a másikból, avagy kinek mi elég? Mindig a gyengébben szerető fél szabályozza a kapcsolat mélységét. Így van ez Lili és Miklós kapcsolatában is. 

Önmagában ez is elég érdekes kérdés lenne, de az igazi csemege az a színházi táptalaj, ahonnan az egész történet kibontakozik. A színházi kapcsolatok, szerelmek, félrelépések, a szerepekért folyó érdekharcok, azok a kulisszatitkok, amikről még csak nem is sejtünk semmit, a babonák, a deszkák mögötti láthatatlan világ miliője. Egy érdekes környezet és egy vággyal teli kapcsolat regénye a könyv, ami mindezeken túl felveti az örök kérdést számomra: Valóban minden csak játék? Hol van a határ az élet és a színházi között? Kamaszéveim egyik kedvence volt Maugham Színház című könyve. Mire befejeztem a kötetet, saját magam sem tudtam volna megmondani, hogy milyen ember valójában Júlia? Úgy összemosódott a megtestesített figura és az alkotó alakja, hogy bármit elhittem neki. Ha már itt tartunk, többször tapasztaltam ilyet íróknál is. A legmeghatározóbb Thomas Mann Egy szélhámos vallomásai, vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése volt, ahol alkotó és alkotása elválaszthatatlanul tapadtak össze. Ebben a regényben is mindvégig ott vibrált bennem, hogy melyek az igazi érzelmek, és hol kezdődnek a játszmák. Mert a történet valójában a játszmák regénye. És mint minden játszma, így ez is elég visszataszítóvá tud válni. Természetesen érdekes ennek a pszichológiájába belelátni, de nekem nagyon irtózatos, és kiábrándító volt. 

A regény szerkesztése is nagyon tetszett. Miklós és Lili titkos londoni közös útjával  kezdődik a történet, az olvasó tehát azzal a biztos tudattal kapcsolódik be az eseményekbe, hogy a pár együtt van. Majd végigélhetjük kapcsolatuk kibontakozását, és a maga módján történő kiteljesedését. Mégsem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ez az egész egy óriási monológ, egy siratófalnál elregélt panaszdal, amibe belesajdul az ember szíve. Engem, női olvasót teljesen magával ragadott az a féktelen, önátadó vágy, amit a főszereplő megélt Miklóssal szemben, a várakozás időtlensége, melyben Lili az önpusztító edzésekbe fojtotta magát. Vele reszkettem és vágyakoztam.  Sándor Erzsi szédületes erővel vont be szereplői közé, de sikerült meglepnie, holott tudtam, hogy bármi megtörténhet. 

Hozott pontszám: 4

Sándor Erzsi

Fotó: Gordon Eszter

Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten. Tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztő-riportere és újságíró. Néhány éve a Magyar Színház sajtósa. Szegény anyám, ha látnám című könyve 2013-ban, a nagy sikerű Anyavalya pedig 2016-ban jelent meg.