2024. március 14., csütörtök

Kodolányi János - Vízözön

Az özönvíz vagy másképpen vízözön katasztrófa szinte minden kultúrában feltűnik valamilyen formában. A kínai-özönvíz eposzában a folyók áradtak meg, az indonéziai toradjasok mindent elmosó áradásokról regélnek, a Hawaii szigeteken pedig eső temette maga alá a világot. A Biblia mellett többek közt a görög és az indiai mitológiában is ott van ez a motívum. A legkorábbról fennmaradt írott forrás az Atrahaszísz-eposz valószínűleg  sumér gyökerekkel rendelkezik. De mindegyik történetnek megvannak azok a pontjai, melyek egyezést vagy hasonlóságot jelentenek a többivel. Ezek a bűn elhatalmasodása, a figyelmeztető jelek, kiválasztott túlélők, földi és égi vizek megeredése, egy bárkaszerű alkotmány, a föld újra benépesítése. Kodolányi János történetében éppen ezek a pontok jelentik a regény gerincét, melyek mentén plasztikus alakot öltve szemünk láttára felépül egy hajdan volt világ.

Hogy senki ne gondolja, hogy valós történelmi események regényszerű megfestését olvassa, a szerző pikkelyes, úszóhártyás emberekről beszél, sárkányokról, melyek az eget pásztázzák vagy lápokon dagonyáznak, mágikus elemekkel tűzdelt eseményekről, elragadtatott mágusok látomásáról mesél. Ahogy maga is nevezte; ez egy meseregény. De aki belekezd a könyvbe, hamarosan érzi majd, hogy valójában mi mese itt és mi nem. 

A világot beavatottak vezetik. Az egyik ilyen Azag-Aja Erech királya, a másik a szomszédos Szurippak papkirálya, Lugal. Mindkét nép imádja a maga istenét. Az erechi Utnapistim, történetünk főszereplője szintén egy újjászülető, beavatott bölcs, aki egyik nap szemlélője lesz két sárkány és egy égi gyík harcának.  Révületében megérti, hogy az Égi Atyához való visszatalálásról szól ez a jelenés, különben világkatasztrófa következik be. Küldetésének tekinti, hogy megossza mindenkivel az üzenetet, de prófétai elhívása falakba ütközik. 

"Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemről. Le kell mondanunk városunkról, földünkről, hazánkról, palotáinkról és templomainkról. Le kell mondanunk varázserőnkről. Mindenről le kell mondanunk, mert erőnk s hatalmunk átkozott az eljövendő Égi Gyík előtt. Ha mindenről lemondunk, meg fogjuk hallani az Égi Atya szavát! " (17.oldal) 

Amikor visszautasításra talál népénél, a szomszédos Lugal királlyal vált misztikus úton üzenetet. De úgy tűnik, félreértik egymást. Pedig az intő jelek csak szaporodnak. Soha nem látott csupasz bőrű, kék- és zöldszemű csecsemők születnek, az égen is feltűnnek soha nem látott figyelmeztető jegyek. De mindhiába. Hogy kiengeszteljék az isteneket a Vének hatalmas áldozati mészárlást rendelnek el, ami nem segít és hamarosan háborúba sodorja a két országot. Egy óriási szkanderozás veszi kezdetét, ahol a legyőzötteknek szörnyű veszteséget kell elszenvedniük. Lugal papkirály hisz ugyan az égi figyelmeztetésnek, de más módon akarja megmenteni népét. Egy világtornyot akar építtetni, ami menedéket ad majd mindenkinek. Ehhez sem az emberi, sem az anyagi erőforrásokat nem sajnálja. A regényben közben egyre nagyobb szerepet kap Utnapistim fogadott fia, a kétharmad részben isteni természetű Gilgames, aki maga az újkori "szörnyszülöttek" egyike. Ő magában egyesíti Lugal és Utnapistim erényeit, hogy az újkori nemzedéknek átörökíthesse mindezeket. Gilgames a történetben egy fejlődésen megy át a szemünk láttára, hogy méltó legyen majdani szerepére. A bárka elkészül, az ítélet bekövetkezik és csak egy maroknyi kiválasztott éli túl az özönvizet. 

Cselekményében erről szól a regény, de közben sokkal több síkon hordoz magában üzenetet. A kötet közel fele annak az értelmetlen adok-kapok helyzetnek az ábrázolása, amit nem lehet nem keletkezési idejében - 1946-1948 - értelmezni. A gyomorforgató jelenetek borzalmához nem tudtam hozzászokni, ugyanúgy, mint a kegyetlenkedéshez, gonoszsághoz és butasághoz sem lehet. A regény megjeleníti  az emberi természetnek a szembesülni nem akaró lényegét, a kiskapuk keresését, a megalomániát. Voltak azért pillanatok, amikor megcsillant a remény, nyugvópontra jutott az ellentét, amikor megjelent az irgalom, vagy megszólalt az isteni azonosság hite, vagy minden barbárság mellett hangot kapott a művészet ereje. Mindenképp meghatározó olvasmány Kodolányi Vízözöne, amiben csak azt sajnálom, hogy bármilyen erőteljes ábrázolással is dolgozott a szerző, bevallom nem lettem volna meggyőzve, ha erechi lakosként hallom Utnapistim jövendölését. De Lugal racionálisabb felfogása sem volt számomra elég erős, így érzelmileg nem vonódtam be a történet ezen részébe. 

Az "Új ég, új föld", az "Én vagyok" és "Az égő csipkebokor" a "Vízözön" kötettel együtt egyfajta tetralógiát alkot, mely kultúrfilozófiai vonatkozása mellett, ahogy olvasom asztrológiai vonatkozással is bír.  Szeretném, ha egyszer lenne időm elolvasni ezeket, hogy magam is megtapasztaljam. A Digitális Irodalmi Akadémia lehetőséget biztosít, hogy mindezt megtegyük, bár az antikváriumok, könyvszekerek kínálatában is könnyen hozzáférhetünk Kodolányi János munkáihoz. 

Hozott pontszám: 5


Kodolányi János





2024. március 10., vasárnap

Markway, Barbara - Ampel, Celia - Önbizalom ​munkafüzet

 Belső utazás az önbizalomhiánytól a magabiztosságig

 

Van némi fenntartásom az Édesvíz Kiadó könyveivel kapcsolatban, de ez a kötet kellemes csalódás volt. Pont az, amit ígér; azaz egy munkafüzet, ahol sok-sok feladat segítségével vezetnek végig a szerzők egy olyan úton, melynek végén -bár szerintem már közben is- megszületik a tettrekészség, mely világra hozza azt a bizonyos önbizalmat. 

Mivel gyerekek között dolgozom, folyamatosan tapasztalom azt milyen nagy különbség van bennük önbizalom tekintetében. Mennyire vágynának nagyobb önbizalomra, merészségre, hogy megtegyenek dolgokat, átéljenek sikereket. A szülőknek tartott csoportjaim leglátogatottabb alkalmai szintén ide sorolhatóak. 

Mivel ez a könyv egyéni használatban is kitűnően működik, tehát nem kell feltétlenül terapeuta vezetése, ezért otthon bárki elkezdhet foglalkozni a témával. Noha gyerekek fejlesztésére is alkalmas feladatok mentén halad a kötet, azért nem adnám a kezükbe, inkább egy mentor, pszichológus, terapeuta, mentálhigiénés szakember, vagy egy erre kijelölt szakember támogatását ajánlom. Talán egy szülő is alkalmas erre, de ebben nem vagyok biztos. Nem a szülői rátermettség miatt, hanem azért, mert gyakran az önbizalomhiány okozója éppen az otthoni környezet és nem biztos, hogy a családi bevonódás segít ebben a helyzetben, illetve lehetnek olyan témák, amiket annyira szégyell a gyerek, hogy inkább egy olyan embernek mondja el, aki csak abban a segítő szituációban van vele. 

A kötet két részből áll, a terep előkészítéséből és az önbizalom építő stratégiákból. Az első nyolcvan oldal segít megérteni,  hogy mi is az önbizalom, hogyan alakul ki, milyen befolyásoló tényezői vannak. Már itt megtesszük az első lépéseket egy önnevelő folyamat kialakulásában. Mert bizony arról van szó, hogy ezen dolgozni kell, szembe kell nézni azzal, hogy milyen traumák, élmények, minták visszahúzó batyuját cipeljük magunkban. Az alacsony önbizalom nem a mi hibánk. A negatív önkép kialakulása a kora gyermekkorra vezethető vissza, de gyakran kulturális hátterünk vagy éppen a génjeinkben hordozzuk az önbizalomhiányt. Bár ez még a terep előkészítő blokk, de már itt is rengeteg elvégzendő feladatot kapunk, ami ahhoz kell, hogy kitisztuljon bennünk a kép, hogy mit gondolunk a magabiztosságról, kik a példaképeink, mit tennénk, ha végtelenre szaladna hirtelen az önbecsülésünk. Az első részhez tartozik a célkitűzések megfogalmazása. Miért fontosak a célok, milyen típusaik vannak, hogyan jutunk el a szándéktól a célokig. Majd megtörténik a célok kitűzése, mely az élet több területére vonatkozhat. Természetesen vannak olyanok, akiknek olyan súlyos elakadásaik vannak, hogy szakszerű terápiás körülmények között javasolt a feldolgozás. Ebben a részben képet kapunk különböző terápiák módszertanából is. Minden fejezet végén a szerzők egy kis összegzést adnak, illetve egy konkrét akciótervet. 

A második rész pedig a stratégiákkal foglalkozik, vagyis, hogy hogyan jutunk el ahhoz, hogy több önbizalommal rendelkezzünk. Itt olyan terápiákból ismert eszközöket kapunk, melyek csökkentik a félelmetes helyzetek okozta szorongásainkat. Gyakorolni fogjuk az önelfogadást, a jó dolgokra való fókuszálást és a tudatos jelenlétet. Az önelfogadás felhívja a figyelmünket arra, hogy milyen erősségeink vannak, hogyan azonosítsuk be őket, illetve a gyengeségeinkkel szembeni hozzáállásunkon is segít változtatni. Szó van bűntudatról, szégyenről és az ön-együttérzés témáiról. Aztán a test megnyugtatásáról beszélünk a következő fejezetben, ami a tudatos jelenlét néven vált ismertté, de valójában mindig is létező jelenség volt. Itt konkrét technikákat tanulunk: hasi légzés, hála, energiapózok, progresszív relaxáció, testtudatosság és hasonlók. Így térünk át a gondolatok szerepére, melyet a kötet legerősebb fejezetének tartok. Az alaphiedelmeinket kell célkeresztbe venni, bizony ezeket fel kell ismerni és meg kell vizsgálni, hogy aztán szépen új hiedelmeket tudjunk felállítani. Itt is, ahogy eddig is,  konkrét feladatokat kell elvégezni, hogy magunkává tudjuk tenni a dolgokat. 

A kötet gyakorlatorientált, hétköznapi felhasználásra kitűnően alkalmazható. Megadja a megértéshez szükséges alapinformációkat, nem beszéli túl a témát. Remekül használható az önfejlesztésben, a tudatosításban, a feladatok pedig bekerülhetnek más terápiás környezetbe, segítő kapcsolati szituációkba is. Összességében segít megérteni az egész folyamatot és az egyszerű feladatok elvégzése azonnali visszaigazolást adhatnak a leírtak igazáról. 

Előfordulhat, hogy az önfejlesztés során szembekerülünk olyan minket ért traumával, amivel szakemberhez kell fordulni! Tegyük meg!

A kötet végén gazdag tematikus forrásjegyzék található, ha valamelyik téma bővebben érdekel minket erre indulhatunk tovább. Sajnos ez nem lett lefordítva magyarra, pedig több kötet magyarul is megjelent már. Érdemes keresgélni!


Hozott pontszám: 5


“Ha hallasz egy belső hangot, amely azt mondja, hogy –Te nem tudsz festeni-, akkor mindenképpen csak fess tovább, és a hang majd elhallgat.”

Vincent Van Gogh

2024. március 3., vasárnap

Thoreau, Henry David - A gyaloglásról

Henry David  Thoreau kötete az egyik kedvelt témámat hozza három esszé formájában; a sétát - gyaloglást - meditációs sétát. Már Thomas Merton Hétlépcsős hegy című könyvében körülbelül húsz évvel ezelőtt is azok a részek ragadtak meg és maradtak meg bennem, melyek a magányos sétáiról, túrázásairól szóltak. Lehet ezt zarándoklatnak is nevezni, bár akkor van egy szemmel nagyon is látható célja a menetelésnek, de van, amikor megadjuk annak a szabadságát, hogy előjöjjön és ott maradjon a felszínen az, amit abban az életszakaszban meg kell ragadnunk. Volt aztán folytatás, beállta a sorba Győrffy Ákos A hegyi füzet , Damon Young Hogyan gondolkodjunk a testedzésről (ebben egy fejezet) és most Thoreau munkája. Valahogy úgy érzem, hogy ezek együtt alkotnak egy egészet, illetve azt, hogy kimeríthetetlen a téma. Természetesen vannak még hasonló munkák, Tolvaly Ferenc Tibetben a lélek könyve is eszbe jutott, de ott is csak részletek vannak, és kevésbé a "céltalan" út öröméről szól a könyv. 

Thoreau esszéihez egy film vezetett, a 2023-ban bemutatott Járatlan utakon, amit most néztem meg. A film önmagában is érdekes, de itt is és a Vadon című könyv/ filmben is sajnos ugyanaz történik, hogy a filmbeli találkozások elviszik a hangsúlyt a kapcsolatok irányába, ami természetesen érthető, hiszen ki akarna megnézni és leforgatni egy olyan mozit, ahol a főszereplő láthatatlan belső utazását kellene filmre venni. Szóval, ami Thoreau könyvét illeti, azért tetszett, mert pont nem ezeket a találkozásokat teszi a kirakatba, hanem a séta adta szemlélődés és az ezzel kapcsolatos belső monológokat.

Három esszé található a könyvben, az Egy téli séta, a Gyalog a Wachusett-hegyre és A gyaloglásról szóló írás.  A téli séta valóban egy 1843-as téli sétának a lenyomata, tele gyönyörű természeti leírásokkal. A kószáló ember szeme az élet formáit kutatja a havas-jeges, csípős télben. Lábnyomok, vízfenéken megjelenő lenyomatok, fagyott ágvégeken felbukkanó apró életek végtelen változatosságait éri tetten Thoreau. Közben tekintete a Napot követi, mely adja s méri ezt az életet. 

Pár hónappal később jegyzi le a Wachusett-hegyen tett kirándulás nyári élményeit. Itt is a szemlélődés, a felfelé haladás, a környezettel való élő viszony határozza meg élményét. Itt történelmi párhuzamok, időbeli utazások is megjelennek a szerző gondolatai között. A hegy, mint fogalom és mint geológiai valóság is foglalkoztatja, amikor arról ír, hogy milyen helyet foglal el egy hegy a környék életében, s ugyanakkor hogyan illeszkedik a világmindenség tervébe. Ártatlanul jelennek meg a sorok közt olyan kijelentések, mint például arra való ráeszmélés, hogy milyen útjelzők a madarak számára a hegyek. No, de valóban az állatokról akar szólni, miközben mindvégig egy hegy megmászásán dolgozik. Leírva nincsenek ezek, de végigjárva Thoreau-val a vidéket, belekerülünk annak lüktetésébe. Olyan ez, mint az álmaink. Álmodunk egy történetet, mondjuk arról, hogy piknikezni indulunk egy barátunkkal, de nincs nálunk pokróc, hogy megpihenjünk. Ugye senki nem gondolja, hogy ez a kirándulásról szól? Valami sokkal többet akar nekünk mondani úgy az álom, mint az esszé. Megragadni valahogy az átélteket, a mélységeket, párhuzamban látni az életutat egy túra élményeiben. Hiszen minden kicsi mozzanatban benne van az egész.

"A legkimerültebb vándort a legporosabb úton is  vigasztalja, hogy amit a lábával végez, olyan tökéletesen jelképezi az emberi életet - egyszer feljut a hegyre, másszor lesüllyed a völgybe. A csúcsokról meglátja az eget és a horizontot, a völgyekből felnéz megint a magaslatokra." 

A könyv leghosszabb írása a címadó esszé, melyet, ha össze akarnék foglalni akkor a vadság dicséretével tudnám leginkább leírni. Úgy beszél a sétáról, mint egy végtelen kalandról, ahonnan sohasem térünk vissza. Személyes igényét, hogy napi több órát töltsön sétával rávetíti az emberiségre. Nem követeli ugyan meg ezeket, de olvasva sorait magunkban érezzük ennek kényszerítő erejét. A természet adta, eredendő szabadságérzetünkre hivatkozik minden mozzanatban, amikor napon és szélben kovácsolódik jellemünk, amikor a dolgozószobánk is kint a természetben található. Érezhető ebben egy behúzó dinamika, egyre hevesebben érvel emellett az életforma mellett, közben eljut oda, hogy amit manapság haladásnak tartunk -mint például a ház építés, abban való lakás-, csak arra jó, hogy eltorzítsa a tájat. Szerinte gyámoltalanabbá és silányabbá tesszük ezzel a környezetet. Ezért aztán lebontaná a kerítéseket és úttalan utakra vinne, ahol inkább belső ösvényeken járunk, mint ahogy a fák is  "a Vadon keresésére nyújtják le a rostjaikat". Thoreau szerint "Az élet egynemű a Vadsággal". Ezt a vadságot fejti ki a továbbiakban, ami tele van tiszta energiával, erővel, vonzalommal. Ennek a helyét keresi a pázsitos parkokban, a civilizált életben. 

Döbbenetes, hogy ezeket a sorokat 1862-ben, halála előtt vetette papírra. Hol voltunk akkor még a természetidegen léttől, mennyire mást jelent az a civilizáció, mint a mai! Thoreau 1845-1847 között a Walden-tó partján egy maga által épített kunyhóban, önfenntartó módon, csendes elmélyülésben élt. Ezeket az élményeit a Walden című könyvben írta le. Mivel azt még nem olvastam, így csupán önmagában és nem életművében elfoglalt szerepe szerint közelítettem most ehhez a kötetéhez. Az ebben talált mikrolátásmód segíthet nekünk, hogy érzékeljük a természet individualitását.  Sétái az élet új útjaira vezetnek, végtelen szabadságot és kötetlenséget adnak. Olvasóiban felébreszt valamit a még bennük lakozó eredetiből, vadságból. 

Hozott pontszám: 4/5 


2024. február 18., vasárnap

Babić, Gordana - Ikonok

Van Andrej Tarkovszkij Áldozathozatal című filmjében egy jelenet, ahol Alexander, a főszereplő születésnapjára egy könyvet kap, amiben ikonok vannak. Ül az ablakokkal határolt hatalmas nappaliban egy fotelban és lapozza a könyvet. 

"Fantasztikus! Mennyi kifinomultság, mennyi bölcsesség, mennyi szellem és gyermeki ártatlanság! Milyen mély, mégis oly szűzi. Hihetetlen! Olyan, mint egy imádság!" 

 

Ez a jelenet annyira megfogott, hogy át szerettem volna élni! Így aztán megvettem magamnak Gordana Ikonok című könyvét, és pontosan a születésnapomon beültem a nappalimban a fotelba, ölembe tettem a könyvet és akárcsak a filmben Alexander, átlapoztam a könyvet és engedtem a képek varázsának. Évszázados utazás ez, ahol most nem a szövegen, hanem a tekinteteken, a színeken és mozdulatokon volt a hangsúly. 

Az Ikonok című könyv a maga 25x31 centis méretével egészen közel enged az alakokhoz. Van az elején egy körülbelül 15 oldalas bevezető az ikonok világába, ami valami kis háttér információt ad az alkotásokhoz. Érdekes volt számomra, mit emel ki a szerző ebből a hatalmas tudásbázisból, és azt mondhatom, hogy szép kerek bevezető lett belőle. Az ikonok, melyek évszázadokon át egyrészt a vallásos hódolat tárgyai voltak, másrészről műalkotások, jóval többet jelentenek, mint csupán "eikon"(gr.) -képek. Rövid betekintést nyerünk abba, hogy ikonok már a kereszténység előtt is léteztek, bár kétségtelen, hogy a későbbiekben nagyon megosztóvá vált az Isten ábrázolásának kérdése. Sokan úgy vélték, hogy sem templomra, sem oltárra, sem pedig képekre nincs szükség az Isten tiszteletéhez. Ennek ellenére léteztek ilyen  képek, erre bizonyság a 200 körül keletkezett katakombák falfestményei. A korai kereszténység időszakából is maradt ránk néhány ikon. Változást a 754-ben megtartott ikonoklasztikus zsinat hozott, ahol V. Konstantin császár bevonásával kimondták, hogy a Logoszt nem szabad képi eszközökkel ábrázolni. Mivel a pápa nem vett részt ezen a zsinaton, ezért úgy döntött, hogy e tekintetben elszakad Bizánctól, így az alkotómunka Rómában zavartalanul folytatódott, ennek köszönhetően rengeteg ikon született ebben az időszakban is. A kötet bemutatja a legjelentősebb ikonfestő központokat, és érintőlegesen a legfőbb ikon témákkal is foglalkozik. (Pantokrátor, deészisz, Theotokosz) 

A bevezető után 64 ikonnal ismerkedhetünk meg az albumban. Az ikonok elsősorban Görögországból, Macedóniából, Oroszországból, Bulgáriából valók, illetve a szentendrei Szent Mihály templom ikonosztázia részletével Magyarország is képviselteti magát a kiadványban. Minden kép mellett találunk egy rövid leiratot, mely hangsúlyozza azt a sajátos vonást, amire érdemes odafigyelni. Talán ezen a ponton éreztem egy kis hiányosságot, mert a képek bővebb bemutatása pont hogy lehetővé tette volna azt, hogy bővebben foglalkozhassunk azzal, ami a bevezetőből kimaradt, például a szimbólumokkal, színhasználattal és a megértés szempontjából fontos teológiai felvetésekkel.

Nagyon jó volt elmerülni az ikonok világában, megfigyelni azokat az apró részleteket, melyeket talán könyvből a legegyszerűbb ellesni, s közben ortodox egyházi zenét hallgatva kiszakadni a mából és közelebb kerülni  a hajdan volt alkotókhoz. Meglátni a képekben valami olyasmit, amit nekem üzennek. Számomra az ikonok alakjainak tekintete a legmeghatározóbb, ahogy szemembe néznek és tanúságot tesznek arról, amihez szavak nem vezetnek. A képek plasztikusságuk mellett magukban hordozzák a letisztult egyszerűséget is, így lehetnek eszközei a meditációnak, akárcsak a központba  behúzó mandalák. A szemek mellett a beszélő kezek, a kifejező kézmozdulatok voltak hangsúlyosak nekem, illetve nem tudtam levenni a tekintetem azokról a mudrákról, melyek már a XIV. század ikonjain hangsúlyosan jelen vannak. 

A gyönyörű kiadványt érdemes volt beszerezni az antikváriumból. Azóta többször kinyitottam,  a képek mindig mutatnak valami újat. Napokig azon gondolkodtam, hogy lehet-e, szabad-e valóban lefesteni, megfesteni ezeket? Kell-e a szemnek mindez? A válasz kibontásra vár ugyan,  de a saját kérdéseken túl valódi értéket képviselnek egy olyan világból, mely nem ilyen távolságból és akadályok mellett szemlélte önmagát. 





Tóth Kinga - Annamaria énekel - AnnaMaria ​sings/singt/énekel

Tóth Kinga könyve túlmutat az irodalmon, az írott szövegi léten. Talán sok művész álmát valósította meg ezzel a kiadvánnyal, mely leginkább az elragadtatás állapotát mutatja be olvasóinak. 

A lehető legtöbb érzékszervre próbál hatni az alkotó. Mivel mégis egy könyvről van szó, legyen szó elsőként a versekről. Három nyelven íródtak: angolul, németül és magyarul. Ebben a sorrendben, mindig ebben a sorrendben. Szeretném tudni, hogy ez azt jelenti, hogy Tóth Kingának is angolul jelentek meg, fordított vagy kereste azt az utat, mely a többnyelvűségben rejlő pluszokra épít? Talán ez utóbbi lehet igaz, mert mind a szövegrétegek, mind a vizuális és akusztikus élmények is ennek a fiktív szerzetesnői létnek egy multifokális megközelítései. A hét fejezet, hét verset takar, és leginkább úgy érdemes ezeket olvasni, ha nem verses kötetként értelmezzük a könyvet, hanem hét élményként. A hetedik fejezetben nincs is vers, csak képek és egy performansz linkje, ami a hetedik napon való megpihenést és az elégedett körbetekintés érzését hozza be. A katolikus hit és vallásgyakorlat, valamint a liturgia szimbólumait, kegytárgyait használja a szerző, főleg a kötet első részében. Mária ábrázolások, imakönyvek, gyertya, rózsafüzér, ostya, kereszt szimbólum, angyalok különböző megjelenéseivel találkozunk, amiket a 108. oldalon betesz egy organza zsákba, és attól kezdve nem is találkozunk ezekkel.

Maguk a versek egyfajta imaként is felfoghatóak, nem is szókészletükben, sokkal inkább azzal az életérzéssel, amit behoznak. Mondanom sem kell, hogy formailag sem imákra hasonlítanak. Egy posztmodern apácalét megélései lehetnek, ami - mivel ezzel kapcsolatban nincs tapasztalatunk- sokkal inkább fikció, mint valóság. Tóth Kinga szakít a hagyományos vallásgyakorlattal, bár eszközként felhasználja a tárgyakat, mégis inkább arra a lényegre fókuszál, ami számára központi. Teljesen személyesek a megélései, számomra képtelenség volt bármivel is azonosulni és legfőképpen azért, mert hiányzott belőle az Istenélmény. A tárgyak mindig csak szimbólumok maradnak, amik az Istennel való találkozást jelenítik meg, de ezekben a kontextusokban idegenül hatnak számomra. 

Ha az ember engedi, hogy hasson rá Tóth Kinga, nem csak átpörgeti a kötetet, akkor érzi majd, hogy minden idegenség ellenére jelen van egy tisztelet a könyvben a kultikus tárgyak és a szerzetesnői  életformával  kapcsolatban. A képek kifejezőek és érdekes alapok lehetnek.  QR kóddal beolvasható linkek pedig zenei kiegészítői ennek az egésznek. A hangeffektusok, performanszok, audio poetry-k, videók a médiumok egyidejűségében alkotnak egy egészet, magának Tóth Kingának a művészetét. 

Nagyon érdekes a könyv oldaláról megközelíteni valakinek a művészi megéléseit, hiszen jóval gyakoribb, hogy a versek a kísérői a többi előadásmódnak. Számomra ez a kiadvány ennek az újfajta útkeresésnek egy izgalmas példája.

AnnaMaria cím miatt kaptam ajándékba a könyvet, ami kicsit elgondolkodtatott a címmel kapcsolatban is. Tudva vagy véletlenül, de az AnnaMaria megszemélyesítéssel tulajdonképpen Jézus édesanyját (Mária) és öreganyját  (Anna) hívta be a szerző, amikor a szerzetesnői alteregónak ezt a nevet adta. Robert  Bresson 1943-as filmjének, a Bűn angyalainak apáca főszereplője épp egy Anne-Marie. Ez a film egy olyan dominikánus zárdában játszódik, ahol a bűnbe esett lelkeknek lehetősége nyílik visszatalálni az Istenhez vezető útra. Mind a filmben szereplő kolostori keret, mind a Tóth Kinga által megfogható világ anyagi minőségében próbálja megragadni a materiális módon nem elérhető és felfogható isteni minőséget, vagy legalábbis ezen az úton akar elindulni. Ez a könyv leginkább az egyedi művészetnek, a kortárs alkotói feszültség magának utat törő erejének tiszta példája. Éppen egyedi látásmódja miatt nem kap mindenre választ az ember, a szerzői szimbólumok használata olykor nyitott mondatként ott marad. 


Az alábbi kollázst én készítettem a könyvből befényképezett képekből:




2024. február 10., szombat

Tompa Andrea - Sokszor nem halunk meg

"De hát azt se tudom, hogy én ki vagyok. Hát azt senki nem tudja. Mindenki legfennebb csak tanulja saját magát." 

 

Tompa Andrea ismét egy nagyregénnyel rukkolt elő, ami minden tekintetben nagy lett. Éppen ezért nehéz is róla írni, mert  ez egy masszív, egyenes vonalú regény, nem szabadna kiragadni belőle semmit. Van egy kisbaba, egy kolozsvári doktornő csecsemője, akit az akkor kezdődő gettósítás miatt édesanyja rábíz a dajkára, hogy mentse meg gyermekét. Senki nem tudja még akkor, hogy mi lesz az elhurcoltak sorsa; mikor jönnek vissza, ha visszajönnek egyáltalán? Ezért Erzsi és férje rejtegetik a kicsit, úgy rendezik, hogy senki meg se hallja a hangját, hiszen köztudott, hogy gyermektelenek. De örökké nem lehet egy gyereket titkolni, így lassan megmutatkoznak és "hivatalosan" is örökbe fogadják Matyit. Tompa Andrea hosszan és részletesen mutatja be azt a törődő szeretetet, amit ez a szegény székely pár a kisleány felé kimutat. Mert  az is kiderül, hogy Matyika nem más, mint Nagy Matild Erzsébet.  De erre az úri névre nem áll rá a szájuk, így lesz a leány Matyi. Gazdagon részletezett a kisgyermekkort bemutató első, bevezető fejezet. De kellett ez a beágyazás ahhoz, hogy később jól ki tudjon emelkedni Matild sorsából a lényeg. Az iskolás és kamaszkor egy igazi rémálom lesz mindenki számára. Bár Erzsiék elmondták Tildának, hogy örökbe fogadták, a kamaszlány mégis folyamatos vizsgáztatásnak veti alá szüleit. Nem tanul, felesel, csak baj van vele. Egyetlen dologban jeleskedik, a versmondásban. Ez lesz az a kincs, amit megmarkolva, kikeveredhet Matild minden bajból. Színésznő lesz, sikeres, de nagyon sokáig ugyanaz a kérdés zakatol benne, hogy "ki ő valójában?" 

Számomra a regény egy identitáskeresés, ami klasszikusan kamaszkorban robban be, de Tildánál nagyon sokáig nem jut nyugvópontra. Már felnőtt, sikeres előadó, de még mindig kamaszos pimaszsággal Erzsinek és Ferinek szólítja szüleit. Küszködik, őrlődik, válaszokat keres az előadott színdarabokban, de az egészen addig nem jön el, amíg meg nem találja, és elő nem adja azt a bizonyos monodrámát, ami életének csúcspontja lesz. Mintha minden efelé tartott volna, és ezután minden csak távolodna. Magánélete sem a tervek szerint alakul. Párja, a román, zsidó származású tehetséges rendező szintén keresi magát, erre utalnak az ő névváltozásai is. Katz Bernát, Gersomból  Titi Constantinescu, majd Bernat Katz lesz, hogy végül Bernát lehessen. Gersom azt jelenti, jövevény, s élete is valami  nyugalmat nem lelő vándorlás. Mindketten a színdarabokban tudják megélni magukat. Tildának kell a szerep, Titinek kell, hogy beleadhassa valamibe a szívét, lenyúzhassa a bőrét magáról. 

Míg Tompa Andrea végigvezeti Nagy Matildot élete színpadán, az olvasó nem csak egy lány történetét ismerheti meg, hanem felidézheti az 1944-től a 2020-as évek elejéig az erdélyi magyarság sorsának alakulását, közben pedig egyszerre látja a holokauszt túlélők zavarodott gyökértelenségét és egy színészi hivatás kibontakozását. 

Szeretem, ahogyan Tompa Andrea ír. Annyira jól el tudok helyezkedni történeteiben, szavai teremtő erővel bírnak. Szemeim előtt van a szobácska, ahol a kicsi Matyi cseperedik, ahogyan esténként Erzsi irkál a füzeteibe, vagy Feri maradék fából kiságyat tákol. Ráadásul a legnagyobb természetességgel használt tájnyelv még hitelesebbé teszi ezeket az egyszerű embereket. A későbbiekben a színházi élet mélysége nyűgözött le, hogy milyen sok rétegét látják az előadók egy-egy darabnak. Tilda és Titi beszélgetései a színdarabokról arra ösztönöztek, hogy többet lássak majd én is a darabokból, ne csak a cselekménnyel foglalkozzak. Több dolog tetszett még ezen kívül is, például, ahogyan Tilda végül elfogadja sorsát, ahogyan Titi mer még nagyot álmodni. 

Az eddig olvasott könyveim Tompa Andreától mind másról, de mégis ugyanarról szólnak. Szépen illeszkedik a kötet ebbe a sorba. 

Hozott pontszám: 5

Tompa Andrea
Fotó: Stefan Klüter


2024. február 5., hétfő

Tanizaki, Junichirō - Árnyak dicsérete

"Úgy vélem, azoknak, akik a modern fényes megvilágításban dicsérik a test szépségét, nehéz elképzelni a régi korok nőinek illuzórikus kellemét. Lehet, hogy azzal érvelnek, a szépség, aminek gyenge részeit sötétbe kell burkolni, nem is lehet igazán szép. Mi keletiek, ahogy már korábban mondtam, szépséget teremtünk az árnyakból, amiket eldugott helyeken hozunk létre."

 

Ez a pici, maroknyi könyv a kiváló japán regényíró esztétikai esszéje valami olyasmiről, amit manapság észrevenni csak az igazán lecsendesedettek képesek. Ez alkalommal a csendesedés sokkal tágabb értelembe veendő. Mert nem csak a hangerőt kell levenni, hanem az élet minden területének harsogását ki kell zárni. Így a fényt és a csillogást is tompítani kell. Az ország, ahol járunk egyszerű és letisztult formákkal körülvéve igyekezett megragadni mindenben a lényeget. A japán építészet, térrendezés, ételkészítés, színház, enteriőr, kerttervezés egybehangzóan ennek a jegyében állt. A tradíció hozta magával ezt az átláthatóságot és tartotta magát egészen addig, amíg a nyugati hatás be nem szivárgott és el nem árasztotta keletet fénnyel, technikával és mindennel, ami sok. 

Tanizaki könyve 1933-ban íródott, amikor már láthatóvá vált a repedés, de még a hagyomány is elevenen jelen volt. Pont ebben a kontrasztban tudott hangot kapni annak dicsérete, ami eddig természetes része volt az életüknek. Az esztétika már magában is túlmutat a tárgyi valóságon, hisz megragad valami magasabb lényeget, amit a materiális létező meg tudott jeleníteni. Az esztétikában az a varázslatos, hogy nem is kell tudni megmagyarázni, mi váltja ki a nézőben a rendezettség érzetét. Valahogy így van ez ebben az esszében is. Hiszen Tanizaki nem csinál mást, csak végigmegy egy házon, nézi az épületet, a tetőt, a fűtést, a konyhát, a fürdőzést, sőt az illemhelyet, és megpróbálja megérinteni azt a lényeget, amit a japán tradíció meg tudott jeleníteni, de a civilizáció ostrom alá helyezett. Hiszen a modern világítás, az elektromos vezetékek, a telefonhálózat, a modern tűzhelyek az új épületek részei lettek és takarásba tették a korábbi értékeket. S nem csak ezek az újdonságok vakították el az embert, hanem a nyomukban megjelenő fényerő is, ami eltüntette az árnyakat. A magyar nyelv szépen fejezi ki az "árnyal" szóval azt, hogy itt valami olyasmi van jelen, ami érzékenységet követel meg! Tanizaki írásának legszebb része az, amikor a japán lakozott dobozokról, tálakról mesél, aminek aranyfestéke válik az árnyékban a fény forrásává.

 "A minőség, amit szépségnek hívunk, mindig a létezésből fakad." 

A japán otthonok szépségének kulcsa, hogy rabul ejtették az árnyékot, aminek játéka a fény változatosságán alapul. A halvány homály titokzatos és megunhatatlan. A sötét tónusok derengését a használati tárgyak patináján is bemutatja a szerző. 

Tanizaki gondolatai olyan irányba is elmennek, melyek a nyugat behatása nélküli szuverén keleti fejlődés gondolatával játszadozik. Véleménye szerint kelet megtalálta volna a saját modernizációját. Ezek a vélekedések azt sugallják, hogy a nyugati civilizáció erőszakot tett a hagyományon. A majd száz évvel ezelőtt keletkezet írás jelenben való értelmezése több, mint érdekes, hiszen Japán  technikai fejlettsége a világ élén áll. Ami mégis aktualizálja Tanizaki írását az éppen az a másik irány, mely mind a mai napig meg akar ragadni valamit a tiszta japán hagyományból, letisztult formavilágából, egyszerűségéből. Lényünk egy része vágyja ama bizonyos árnyak szépségét, hiszen a boldogság nem más, mint a jelenben feltűnő és érzékelhető szép és jó. 

Olykor éreztem a szövegben egy kis mesterkéltséget, például akkor, amikor lázas igyekezettel akart eltüntetni minden szaniterféle dolgot, mégis volt bennem egy emelkedettség olvasás közben. Néha úgy hatott rám, mint egy ima, mely sorról sorra emeli a lelket. A könyv borítója éteri finomsággal jeleníti meg az árnyalatokban rejlő  szépséget, érzékeltetve ezzel az életben megbújó mélységet is. Az alig száz oldalas kiadvány szövegének tagolását  fekete-fehér kis fotók adják meg.

Hozott pontszám: 5  

 

Junichirō Tanizaki

"Az arannyal díszített lakktárgy nem olyasmi, amit a ragyogó fényben lehet nézni, egyetlen pillantással befogni; sötétben kell hagyni, egy darabot itt, egy darabot ott, és halvány fényben részesülhetünk a látványból. Virágos mintáik visszahúzódnak a homályba, a mélység és titokzatosság megfoghatatlan hangulata varázsolódik elő. A lakk éjszakai fénye imbolygó gyertyafényt tükröz, a fuvallat, mely időről időre a csendes szobában áramolva álmodozásba ringatja az embert. Az álomvilágból - amelyet a gyertya és lámpa különös fénye teremtett, a hullámzó láng, amely az éjszaka pulzusát veri –, ha elvesszük a lakkot, a varázslat nagy része eltűnik. A vékony testtelen, ingadozó fény, úgy tűnik, mintha kis folyóként ömölne át a helyiségen, itt-ott kis medencéket gyűjtve, mintát lakkozva magának az éjszaka felületén." (41.oldal)