Vámos Ferenc - Kozmosz a magyar népmesékben

Ma már a mesével foglalkozó szakemberek számára teljesen egyértelmű, hogy van valami, ami a mesehős cselekedeténél is fontosabb lehet. Bár a történetmesélések fókuszában látszólag az áll, hogy hogyan vágta ki magát szorult helyzetéből a szereplő, mi minden, és ki mindenki segített neki, no és micsoda jutalommal zárult a tanulságos eset, de ugyanolyan erővel bír az is, hogy hol játszódnak le mindezek. A mesei helyek jelentőségét nem szabad alábecsülni. Egy helyszín lelki vagy szellemi tényezőnek felel meg. Nem lehet bárhol találkozni az ellenséggel, nem lehet akárhol begyűjteni a jutalmat, a varázseszközöket. A főhősnek ahhoz, hogy meg tudjon lépni egy fejlődést, hogy szintet tudjon ugrani, ahhoz pontosan arra az adott helyre kell mennie. A belső átalakulás stádiumait is megjelenítik ezek a helyszínek. Ennek akkor van különösen fontos jelentősége, ha  megnézzük azt, hogy hol látjuk magunkat az adott mesében. Egy kapu, egy földlyuk, a levegő, a fa odva, egy palota aranyterme vagy épp a pusztaság közepe néha különösen erős vonzerővel bír a mesehallgató, olvasó számára. A mese tájai belső tájak, belső helyszínek, pontosan leképezik a lelkiállapotunkat vagy vágyott állapotunkat. Ezek a magunk elé képzeld helyszínek mindig erősebbek, mint például a hős kinézetével kapcsolatos vizualizációink. Jó, ha minél alaposabban megismerjük ezeket a helyszíneket, mert a cél nem az, hogy onnan minél előbb elmozduljunk, hanem, hogy felismerjük, milyen erővel kell az adott helyen megküzdenünk. A mesebeli helyszínek szakrális terek, ezért tudjuk belsővé alakítani őket. A népi műveltség ismerte ezt, mivel ez egy velünk született tudás.

 

De nem mindig tartották ezeket olyan fontosnak. Már maga Vámos Ferenc is hangsúlyozza, hogy eddig a mesetudomány nem foglalkozott vele. Ezért 1941-ben megjelent kötetének első részében a helyszíneket vizsgálja meg alaposan, majd rátér a cselekmények megfejtésére. "A mesében ugyanis a tér és a cselekmény elválaszthatatlan egység. Egyik a másikkal sorsszerűen függ össze." Nem szabad elfelejtenünk - és erre pont Vámos Ferenc utal-, hogy az ember évezredeken át az ösztöneivel gondolkozott, az eszével csak sokkal később. A táj, illetve térelképzelésében még az őskorhoz tartozó vallásrendszer körvonalai rajzolódnak ki. A vallás a végtelenséggel, az emberfelettivel, és világ felettivel kapcsolatos érzések állásfoglalása - olvashatjuk  a könyvben. 

 

Eredetileg Vámos Ferenc több kötetre tervezte  munkáját, de csak az első látott napvilágot, A térelképzelés -alcímmel.  A szerző  először az ázsiai szakrális táj jellemző vonásait elemzi, különösen a Hvarenah-tájat, majd e tekintetben a magyar népmesék jellegzetességeit tárgyalja. Ebben népmeséink szabályszerűen visszatérő helyszíneit vallatja, például a hegyeket (világhegy, üveghegy), tengereket, erdőket. Feltételezése az volt, hogy a mesék földrajzi egységeiben  "szent tájak" leírását kapjuk, s ezek alapján összesíthető a magyar népmesék "kozmikus földrajzi" fogalomrendszere. A földkerekség minden pontján jelentkezik ez a képzeletbeli kép, a szakrális táj. Ez a szakrális táj tükörképe a kozmosznak. (Szent hegy például a világ minden táján van.)

 

Ezután a helyszínekkel összefüggésben a forgást vizsgálja különféle kultúrákban, mely a teremtés megvalósulása. Itt az indus elképzelésre, az upanisadokra és Védákra utal. Ezzel ellentétben az ugor hagyományokban a teremtés inkább leereszkedés, és a magyar mesékben nincs a forgásnak ilyen fajta jelentősége. Még  mindig a forgást vizsgálva, Vámos Ferenc a madárlábakon forgó várakat mutatja be és ezzel összefüggésben behozza az idő jelentőségét, illetve a Napmozgást az arktikus körökben. Részletesen kitér a vogul hitvilág Világfelügyelő férfiújára, akinek mágikus szerepéhez tartozik a forgás. Ezzel megjelenik a hős, aki az alsóvilágba száll, hogy a föld alá süllyedt Napot vagy pedig magát a forgást, (a forgó várban levő királykisasszonyt) s vele együtt a  világosságot visszaszerezze a földre. "Megváltás-eszme, sőt megváltás misztérium  ezeknek a meséknek a tartalma és értelme." - idézi Solymossy Sándort, aki alaposan utána járt ennek a témának és meseanyagot is gyűjtött hozzá. Vámos továbbmegy a képek értelmezésében és a forgást a világ rendjének szimbólumának tekinti. A vogul Világfelügyelő férfiú tehát megváltó istenség, mondja ki Vámos Ferenc és hivatkozásul Munkácsi Bernátot hozza. Az alsóvilág után a világhegy képét boncolgatja a tanulmány, és a tér-idő egységét nézi a forgás témájában. Minden kijelentését természetesen a magyar népmesék tükrében elemzi és onnan hozza  a példákat. 

 

A magyar meseanyag elénk táruló képeiben túlárad a természetimádás, istennek nincs, vagy csak alig van nyoma. Hiányzik belőle a mindenféle antropomorf isten elképzelés. "A legfőbb hatalom a magyar mesekör egyik rétegében, ember és világ felett: a forgás, azaz az idő. A kettőnek, az Időnek mint sorsistenségnek s a forgásnak kapcsolatát(...) pontosan mutatja a Berze Nagy Jánostól feljegyzett mondás: "kiforog az idő mindent".

 

A majd száz éves szöveget olvasni néha eléggé megterhelő. Másrészről, ahogy az érzékelhető volt, Vámos Ferenc gondolatai továbbgondolást igényelnek az olvasóban, ez nem az a kategória, amit elolvasok és azonnal magamévá tudok tenni. A későbbiekben néhányan eljutottak az általa leírt tartalmak igazságához, bár ahogy utána néztem, meseértelmezési kísérlete szinte visszhangtalan maradt. A tanulmány azonban gazdag háttérirodalomi anyagra hivatkozik. Sokszor találkozhatunk azzal a Strzygowskival, aki a legnagyobb hatást gyakorolt a szerzőre. Vámos Ferenc (1895-1969) tulajdonképpen építész volt, aki ösztöndíjat nyert Bécsbe. Itt ismerkedett  meg a művészettörténész Josef Strzygowskival, akinek előadásait rendszeresen látogatta. Később a  magyar építőművészet történeti fejlődésének vizsgálata mellett a magyar népi építkezés és a népmesék elemzésére is kísérletet tett. Egy olyan sokoldalú, nyitott gondolkozású emberről beszélünk, aki munkája mellett csellózott, festett, foglalkozott a folklórral sőt fordított is. 

 

Számomra azért volt fontos az írása, mert a mesei helyszínek fontossága nálam is előnyt élvez az utóbbi időben. A hálószobám falán nincs semmi, csak egyetlen dolog, egy térkép. Egy Tátrai Vanda féle mesejáró térkép, ahol a legfontosabb mesebeli helyszínek szerepelnek. Ha ránézek, megszólal bennem a kérdés, "hol vagy most, mit csinálsz ott, miért vagy ott?" Ha ezeket meg tudom válaszolni, akkor rendeződik bennem sok minden. Mondjuk azt, hogy szinte minden.

 

Sajnos Vámos Ferenc könyve darabokra esett a kezem között. Könyvem még nem ment így tönkre. Valószínűleg a ragasztás volt rossz, holott újonnan vettem. Pedig mindenképp újra fogok olvasni belőle részeket, vagy azért, hogy jobban megértsem, vagy azért, hogy újra gyönyörködjem gondolatvilágában. 

 

Hozott pontszám: 5  

 

 Mesejáró térkép a szobám falán

 

 

 

Mit hozott eddig 2026?

Mostanában ritkábban írok és többet élek. 

Az olvasmányaim egyre inkább arra késztetnek, hogy működésemben is változások jöjjenek létre. Nem is fogalmaztam meg magamban ezt tisztán, csak azt észleltem, hogy egyre ritkábban írok arról, amit olvasok. Egy ideig ez bántott, azt gondoltam, hogy lustaság, lazaság, de be kell ismernem, hogy azok a gondolatok, amik előtérbe kerültek az életemben, azok számomra nem megosztás tárgyai, így az olvasmányélményeim is olyan egyedivé váltak, hogy nem maradtak egy irodalmi blog keretei között. 

 

Négy könyvről írtam eddig idén bejegyzést, holott most fejeztem be a huszonegyedik olvasmányomat. Kevesebbet is olvasok, lassabban is, és több egyéb, a tartalomhoz kapcsolódó hanganyagot, előadást hallgatok meg például. De hiszen pont azért olvasunk önismereti, lelki fejlődésben, változásban segítő -úgy nevezett- önsegítő könyveket, hogy alakuljunk. A változás viszont pont azt jelenti, hogy nem tudunk ugyanolyanok maradni működésünkben, mint amilyenek évekkel ezelőtt voltunk.

Az idei esztendő észrevétlenül ezt hozta el számomra. Ehhez hozzájárultak az alábbi könyvek: 

 

Horváth Róbert - Misztériumok kiskönyve  

Még januárban találkoztam ezzel a könyvvel. Ha nem csupán a sorokat olvassuk egymás után, hanem legalább megpróbáljuk megérezni a szerző mindenek mögött meghúzódó mondanivalóját,  igazi ajándékkal találjuk szembe magunkat. Horváth Róbert azt a misztériumot, szentséget, rejtélyt mutatja meg nekünk, ami akár a leghétköznapibb dologban is ott volt és van. Mi a valósága a hónak, a macskának, a tollaslabdának  vagy a testrészeinknek? Huszonhárom olyan dolgot válogatott bele ebbe a kötetbe, ami segít lebontani szemünkről és szívünkről a fogyasztói világszemlélet mindent elhomályosító hártyáját. A mitológia, a teológia és a filozófia segíthet ebben. Mire elérünk a könyv végére, már érezzük magunkon azt az átalakulást, ami másként láttatja velünk környezetünket. 

 

Mark Nepo - Az ébredés könyvét idén másodszorra olvastam el. Ez egy egész évet felölelő, napi gondolatokat tartalmazó kötet. A reggeli rutinom része, hogy egy napindító gondolattal nézek szembe azzal, ami rám van. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ez a második olvasás is milyen sokat adott. Sokkal jobban megértettem dolgokat, kevésbé vonta el a figyelmemet az írás stílusa, a fordítás döcögése vagy az egyeletlenség. Mark Nepo a rákbetegségből való gyógyulása után írta ezt a könyvet és most már ki merem mondani, hogy igazi kincs és legszívesebben minden barátnőmet megajándékoznám vele. 

  

 

Shunmyo Masuno - Nyugalom című könyve ugyancsak  második olvasás volt, és szintén reggeli gondolatoknak szántam. Ennél a kötetnél is azt vettem észre, hogy összeszedettebben tudtam rá koncentrálni, igyekeztem mélyebbre vinni az olvasottakat. Arra kifejezetten emlékeztem, hogy korábban is megjegyeztem magamnak, hogy ezt még egyszer el kell olvasni, de akkor valahogy meg is kell majd élni. Hiszen ezeknek a tanácsoknak csak akkor van igazi hasznuk, ha engedjük hatni őket, nem csak információszerzés a cél. Minden fejezet egy-egy lecke ahhoz, hogyan lehetünk képesek visszaszerezni a lelki nyugalmunkat azáltal, hogy például kiszállunk a versengésből vagy egyszerűsítjük az életünket. Kellemes olvasmány volt, érthető is, de ez a forma most sokkal kevésbé volt képes mozgósítani bennem a leírtakat.

 

Erling Kagge - Menni című könyve ismét bebizonyította nekem, hogy a szerző hangneme számomra teljesen megfelelő. Olvasáskor igyekszem mindig a mondandóra koncentrálni, a lehető legjobban kizárni például az íróval kapcsolatos minden információt, nem elolvasni előre mások véleményét, sokszor még a fülszöveget sem futom át.  (Néha meg is bánom) Szerintem ez rendkívül hasznos tud lenni, mert bár igaz, hogy nem mindegy, hogy ki mondja, amit mond, itt mégis inkább arra törekedtem, hogy hogyan hat rám mindaz, amivel a szerző megkínál, nevezetesen a gyaloglás. Erling Kagge tavaly olvasott könyve, a Csend a zaj korában, jól megalapozta azt az állapotot, aminek egyfajta folytatása tud lenni a gyaloglás. Szerintem jelen pillanatban ez az egyik kedvenc témám, mert a sétálás vagy gyaloglás cselekvésre sarkall, ugyanakkor  van benne egy inkább mélyre, mint távolra vezető utazás. H.D. Thoreau A gyaloglásról című, három esszét tartalmazó kötete szép kiegészítése ennek a témának. 

Ezzel már azt is elárultam, hogy miért olvasok idén kevesebbet. A napi 2 óra gyaloglás mind erőmből, mind időmből sokat elvesz.

 

Beth Kempton - Wabi Sabi útmutatója a belső békéhez egy japán gondolkodási irányzatot mutat be. Először azt hittem, hogy ez egy esztétikával foglalkozó irányzat, de lassan beláttam, hogy sokkal többről van itt szó, mint a régi, kopottas dolgok szeretetéről. A témájában kicsit lassan induló kötet először azt a nehézséget mutatja be, ami a szó lefordíthatatlanságát érzékelteti. Olyan, mint egy megfoghatatlan fogalom, és valóban kellett ehhez a majd 300 oldal, hogy jól átérezhessük a szó jelentését. Beth Kempton valami hihetetlen nyugalommal és tiszta egyszerűséggel ír a témáról. Csupán a sorok olvasása is képes lenyugtatni és befogadóvá tenni az embert. És ki ne olvasna szívesen arról, hogy milyen tökéletesség húzódik meg tökéletlenségünk mögött. Másként kellene lássuk a világot és az abban elfoglalt helyünket -vallja a szerző. A nyolc fejezet, mint a hagyma héjai, újabb és újabb rétegek mélységeibe vezeti olvasóit, hogy friss szemmel tudjon tekinteni az élet különböző területeire. Egy lassításra tanít, hogy emelkedettebb szellemben élhessük mindennapjainkat, hogy kincsnek érezzük életünket, a tökéletlenségeket és a másik embert is. Utat mutat ahhoz, hogy kevesebbel is beérjük, de úgy, hogy közben mégis többnek érezzünk mindent.ét

Nagyon nehéz lesz most visszavinni a könyvtárba ezt a könyvet, aminek mind a borítója, mind pedig a tördelése, tipográfiája teljes összhangban van a kötet tartalmával. 

 

Ernst Jünger - Az erdőjárás című kötet megjelenésének nagyon örültem, mert volt bennem egy olyan képzet, hogy talán egy olyasfajta témával foglalkozik, mint az Útinaplók sorozata. Hát nem.

A 103 évet megélt  író, katonatiszt, filozófus és rovarkutatónak nem csak hivatása, hanem írói stílusa is sokszínű. Gondolataiban  ötvözi a természeti képekben gondolkodó filozófust és a szépírót. Ennek a kötetnek már az első oldalán leszögezi, hogy itt most nem egy kirándulásban fogunk részt venni, hanem valami egészen más lesz a téma. Egy olyan műről van szó, ahol határozottan megnevezett szimbólumokról ír Jünger. Az erdőjárás ugyanis nem más, mint a belső szabadság útja, ahol az erdőjáró az az ember, aki nem hajt fejet a rendszer szabta kényszerek előtt, aki nem áll be a sorba, aki képes megőrizni függetlenségét, belső igazságrendszeréhez hűen él és cselekszik. Így aztán az erdő sem egy konkrét hely, egy természetben fellelhető terület, hanem egy olyan menedék, ahol az erdőjáró önazonos lehet. Jünger figyelme sokfelé terelődik, nehéz felvenni az asszociációi ívét. Vizsgálja az egyén és a csoport viselkedését is, amihez a választások szituációját veszi alapul. Gondolatmenetébe beleszövi a politikai mechanizmusok működését, de mindenekelőtt a szabadság fogalma áll fókuszában. Lehet-e  több a szabadság, mint a valamitől való függetlenség, vagy a valami megvalósítására irányuló szabadság? Az ő szabadságfogalma valahogy mélyebb, mert nem áll összefüggésben rendszerekkel, vagy rendszerekkel szemben. Az emberi transzcendenciából adódó szabadság erdeje bennünk van, ott, ahol élünk, ahol ezt meg tudjuk élni. 

Az 1951-ben, a két Világháborút tisztként átélő szerző tollából született kötet kérdése nagyon is időszerű lehetett. Kérdés, hogy a kor emberi hogy áll ezzel? 

 

Mind, mind csodás és tartalmas olvasmány volt. A következő bejegyzésben röviden majd a szépirodalmi olvasmányélményeimről lesz szó. 

 

 

 

 

Misima Jukio - Nap ​és vas

Misima Jukio Nap és vas című könyve egy egész köteten átívelő végtelen metafora. Végtelen, mert még az utolsó lapoknál sem éreztem azt, hogy bárminek is a végéhez értünk volna.

Ismerve a szerző élettörténetét, olvasás közben képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogyan is fejeződik majd be ez az élet, mi fogja beteljesíteni a leírtakat. 

Misima önéletrajzi ihletésű könyve lelki fejlődésének alakulásába engedi be olvasóit. Teljes őszinteséggel tárja fel, miért érezte azt, hogy nem elég csupán nagyszerű és elismert írónak lennie, a szavak mesterének. A szavakat a tápláló művészet lényegének tartja, mégsem ezek jelentik a valóságot számára. Ahogy gyermekkori emlékeinek elejét a nyelvi tapasztalások adták, úgy munkájának első szakaszát is ez a kifejeződési forma jelentette. Később jött ehhez a test kiművelésének időszaka, amit a címben "vas"ként említ. 

Bár most eléggé lecsupaszítottam a kötet alapvető mondandóját, mégis valahogy ennek a két dolognak a megtalálásáról, fejlesztéséről és maximalizálásáról van szó. Természetesen a szerzőt is az foglalkoztatja, hogyan lehetne testet, lelket és szellemet teljes harmóniába hozni, amit ő végül csak a földi élet lezárulta utáni állapotban találja meg. 

Az erősen filozofikus hangvételű könyv rendkívül szubjektív nézőpontot képvisel, kifejezéseiben is sokszor annyira elvont, hogy nem tudtam egyértelműen követni. Sokszor csak hagytam, hogy hassanak a szavak, reméltem, hogy a képekből összeáll majd valami. Nekem nagyon más a gondolkodási sémám, számomra ugrált a szöveg mondandója, így inkább gondolatfoszlányok maradtak meg. Miközben nagy igazságokat mond ki, nem találtam hozzá olyan kapaszkodókat, ami kiszélesítené és elmélyítené ezeket az igazságokat, így sajnos a közhelyesség érzését adta nekem. Tudatában vagyok annak, hogy gondolatai mögött teljes és hiteles megélés áll, mégsem könnyű ezt elképzelni és végigkövetni nekünk. 

Keresi az "én" fogalmát, a "forma" mibenlétét, a test lényegét,  amit az izomzat  kiépítésében él meg emelkedett módon. Nagyon sajátosan látja ezeket, jó lett volna, ha sokkal világosabban osztotta volna meg. Hiányérzettel csuktam be a kötetet, aztán lehet, hogy csak arról van szó, hogy még nem értem meg rá.  

Hozott pontszám: 4 

 

Cognetti , Paolo - Lent ​a völgyben

Lent a völgyben van egy kutya, öntörvényű, szilaj, a maga útját járja. Valesia folyóvölgyét járja egy nőstény kutyával. Életüket vesztett ebek maradnak arra, merre elhalad.

 

Ezzel a képpel indítja rövid prózáját az olasz Paolo Cognetti, megadva az alapot annak, hogy ami itt történik, annak szálai mélyebbre vezetnek a látszatnál, valahol a természetben keresendők a válaszok. 

Van a völgyben azonban más is, többek közt egy erdőőr, Luigi, aki hét éve nem látott öccsét, Alfredot várja. Másfél éves börtönbüntetése után Kanadába menekült és favágónak állt. Most azonban hazatért, hogy meghalt apjuk után rájuk maradt apai örökségen, egy hegyi viskón osztozzon bátyjával. Ők a Balma testvérek, akiknek születését apjuk egy fa elültetésével ünnepelte. Az árnykedvelő jegenyefenyő Alfredo fája, az erős vörösfenyő pedig Luigi születésekor került a ház elé. Honnan tudhatta az apa fiai születésekor, hogy melyik fiú, milyen lesz? Vagy ahogy Hermann Hesse teszi fel a kérdést a Demian című regényében, lehet, hogy Kainon eleve ott volt a jel? Előre meg van határozva sorsunk? 

Úgy tűnik, hogy Alfredo  természete meghatározta sorsát, hogy mindig bajba keverte magát, hogy nem bírt egy helyben maradni, hogy szakítania kellett a csendes, joviális hétköznapi élet reményével - már, ha volt ilyenje. Ő az a szilaj kutya, akinek életét össze lehet állítani a mellette elhullott darabokból. 

Ahogyan Cognetti korábbi regényében, a Nyolc hegyben a hegy jelenti a dráma mélységét, öblét, befogadó közegét, úgy ebben a regényben ezt a szerepet az erdő tölti be. Az erdő, ahol menedéket vesz a vad kutyapár, az erdő, amelynek jelképes részei a fiúk, a maguk szimbolikus fáival (jegenye és vörösfenyő) és melynek szerepe a regény végén is megmarad, hiszen kiirtásuk a tét. 

A látszólag egyenesvonalú, a legkisebb buckát is mellőző cselekmény története sokkal vaskosabb, mint azt elsőre gondolnánk, ha együtt látjuk a Balma fiúk sorsát az erdőjével, a fákéval. 

Ahogy a kutya útja bevégeztetett, Alfredo sorsa is beteljesedik. Mindvégig érzi az olvasó, hogy hiába a testvéri szeretet és elfogadás, nagyon nehéz a természet törvényeivel szembemenni. 

A váltott szemszögből ábrázol események mindig visszatalálnak a két kóbor kutya olvasatához, ezért olvasás közben nem is akarjuk kettéosztani a két cselekményszálat, egységben vannak. 

 

Sajnáltam, hogy ennyire rövid és tömör volt ez az írás, mert bár élvezet volt olvasni, bennem nem tudott erősen megmaradni ez a könyv. 

 

Hozott pontszám: 4,5 

Macuie Maszasi - A ​vulkán lábánál

Igazán elkényeztet az idei év kezdete, csodálatos olvasmányokban van részem. 

Macuie Maszasi  regénye olvasás közben a tökéletesség érzésével ajándékozott meg, kár volt tizenhárom évet várni a magyarra fordításával.

 

A  könyv cselekménye  rendkívül letisztult, szinte egyszerű. Egy japán építésziroda tervezőcsapata  a tokiói forróságból menekülve, minden augusztust az Aszama hegy lábánál lévő Nyári Lakban tölt. A ház a cég tulajdonosának, Murai Sunszuke professzornak a nyaralója. A nyaraló pedig nem a nyaralás, hanem a munka színtere lesz. Itt minden arra lett tervezve, hogy hetekre otthont adjon egy olyan csapatnak, mely kiszakadva megszokott környezetéből, feladatára fókuszálva, termékenyen töltse napjait. A történet 1982 emlékezetes nyarán játszódik, amikor a hetvenes éveiben járó Murai professzor benevez a Japán Kortárs Nemzeti Könyvtár megtervezésére kiírt pályázatra. Csapának tagja, a történetet mesélő Tóru, aki frissen került ki az egyetemről. Tórunak abban a ritka megtiszteltetésben volt része, hogy Murai professzor fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére  felvette magához.

Tóru visszaemlékezése ezekre a hetekre magába foglalja a mester és tanítvány viszony bemutatását, a Murai tervezőcsapat munkamódszerét, a fiú találkozását a szerelemmel, s még inkább az építészet alapját és talaját adó, minden mögött meghúzódó művészetet.  A Murai cég minden tagjának pontosan meghatározott feladata van, kinek mit kell tanulmányoznia és -minden körülményt szem előtt tartva-  megterveznie. Még a vásárlás, a főzés és egyéb feladatok megoldása is ezt a rendszert követi. Ez teszi lehetővé, hogy a lehető legjobban tudjanak koncentrálni feladatukra amellett, hogy a legnagyobb tervezői szabadságot is megélhetik. A pályázat során szembe kell nézniük egy riválissal, a Funajama Keiicsi Tervezőirodával, akik munkájukban a modernitás egy színfoltját jelenítik meg, s akikkel szemben a Murai Tervezőiroda megfogalmaztatja saját hagyományos szemléletét. Ez a hagyományosság, azonban eltér a professzor korábbi tervezéseitől, van benne egy kis újítás; egyszerre marad hűséges a kontemplatív építészetéhez és csempész bele új hajtásokat, friss érzéseket. Nem könnyű feladat kortársnak lenni, a jelenben élni, ugyanakkor átitatni azt az örök értékekkel. A kihívást növeli modern korunk anyaghasználata, például a műanyag térhódítása, ami úgy van jelen, hogy funkcióvesztés után elveszti materiális értékét is, míg a fa képes lehet ismét része lenni a környezet ciklikusságának. 

 

Minden bizonnyal nagy hatással volt olvasási élményemre az is, hogy ezzel párhuzamosan Horváth Róbert Misztériumok kis könyvét is olvasgatom, mely az élet szerteágazó területéről kiemelt jelenségek mélyén meghúzódó szentséget, mélységet és tartalmat emeli ki (és fel) prózai valóságának kereteiből. Ha az építészetet kezdjük szemlélni ezen a szemüvegen át, akkor pontosan ugyanazokban az élményekben lesz részünk, mint a Maszasi regény olvasása közben. A történet messze nem arról szól, hogyan lehet megtervezni egy könyvtári épületet, hanem sokkal mélyebb rétegekbe visz bele, ahol arra emlékeztet, hogy funkció, esztétika és  a természettel való szövetségben maradás nem kell, hogy elváljanak egymástól. Az alkotásban, az építészetben, lakhelyek és közösségi terek létrehozásában sokkal több jelenik meg, a puszta használatnál. A létrehozott mű hitvallás, annak a tanúja, miként vélekedünk az ember szerepéről és helyéről a világban. Az épületek, mint művészeti alkotások lehetnek a szemlélő és használó számára is a befelé vezető út ösvényei. Ezek a legtöbbször apróságokban meghúzódó részletek adják majd össze a magként besűrűsödő egyetemességet, amelynek megvalósulását legtöbbször csak érezzük. Katedrálisok fölénk boruló falai között, árkádok és vaskos őrtornyok árnyékában talán mindannyian éreztünk már hasonlóan. A történetbeli Murai Tervezőiroda könyvtárterve a templomok magasságaiba emeli fel az épületet. Szemlélői lehetünk annak, mik azok az elemek, melyek létrehozhatják ezt az élményt; a könyvtári polcok mögött húzódó levegőáramlás, a hajlított karfák íve, a csendességet őrző széklábak, vagy a terek tágassága mellett a tökéletes olvasási lehetőségek.

 

Maszasi alaposan utánajárt a témának, építésztörténeti remekeket, neves tervezőket és épületeiket hinti el a regényben, ami maga után vonja, hogy a történetben elmerülő olvasó ezeknek is utána járjon. Ez egy újabb réteggel, újabb úttal gazdagít. Így találkoztam például a svéd építész, Erik Gunnar Asplund nevével, illetve a stockholmi temetővel, amiről  olvasni és fotóit nézegetni is katartikus volt. 

 

Mindenképp ki kell emelnem a könyvbeli épületek környezetbe ágyazottságának fontosságát, ami  -a modern gondolkodás szerinti a környezettudatosság-, valójában  az épületek  élővé tételének feltétele. Annak a szükséges emberi alázatnak a lényegi vonása,  ami megvallja, hogy csak használói -és nem elhasználói- vagyunk  környezetünknek. Történik mindez egy működő vulkán, az Aszama hegy tövében, ami szintén emberi létünk törékenységét hangsúlyozza, miközben a létesülő építményeinkkel akár évszázadokra nyomot hagyunk magunk után. 

 

Ez a regény óriási lehetőséget ad arra, hogy továbbgondoljunk, hogy metafizikai igazságokra leljünk szellemi utunkon, hogy megálljunk és megkérdőjelezzünk megszokott evidenciákat. Lassú tempójával, egyfelé figyelő cselekményével, részletgazdag leírásaival és sűrű természeti képeivel irodalmi szinten is létrehozza Maszasi a meditatív olvasás és képalkotás lehetőségét. Lehet, hogy évtizedek múlva nem emlékszünk már a cselekményre, a nevekre és körülményekre, de azok a helyszínek, melyeket olvasás közben megalkottunk, biztos velünk maradnak egy életre. 

 

Kivételes olvasmány volt számomra, az Istennel való társalkotói minőség megvalósulásának leirata, s valami, amiről még hosszasan tudnék írni. 

 

Hozott pontszám: 5* kedvenc lett 

Jünger, Ernst - Útinaplók ​III.

2026 első olvasmányául választottam a német Ernst Jünger Útinaplóját, melynek előző két kötetét ugyan nem olvastam, de bíztam abban, hogy önállóan is megállja helyét. 

 

A két világháborút - ráadásul katonaként-, átélt Jünger 102 éves korában, 1998-ban halt meg. Élettörténete már önmagában is érdekes. Sajnos magyarul nehezen fellelhetőek könyvei, leginkább az Acélzivatarban, eredetileg 1920-ban megjelent frontnaplója ismert, valamint a Homokórák könyve, mely jóval filozofikusabb jellegű írás. Emellett a vegyes fogadtatásnak örvendő - számomra régóta várólistán levő könyve, a Márványszirteken közismert. Ha rákeresünk munkásságára, láthatjuk, hogy regényei mellett számos esszét, történetet, napló jellegű könyvet írt, melyekből mi csak morzsákhoz juthatunk hozzá. Az Ars Naturae rendszeres olvasójaként találkoztam nevével és írásaival, ez keltette fel az érdeklődésemet.

 

A naplózás és a nyilvánosságnak szánt útinaplózás tehát nem állt távol Ernst Jüngertől. Ebben a kicsiny, zsebben is elférő részben Olaszországban járunk, és a szerző főleg Szardínia szigetén töltött hónapjával ismerkedhetünk meg. Érdekes, hogy szinte közvetlenül Márai Sándor olaszországi, 1974-es naplója után olvastam. A két kötet között alapvető különbség, hogy Jünger útinaplót írt és leginkább idegenben töltött élményeinek jegyzeteli, míg Márai naplója "otthoni" környezetben játszódik. 

 

Ami varázslatos volt ebben az olvasásban az az időutazás volt, amit a havas, hideg januárból élhettem át a májusi mediterráneumban. Teljesen mindegy a pontos helyszín és időpont meghatározás, mert amiről a szerző ír, az nem más, mint az idő megállítása. A  sziget történelem előtti szakaszának lenyomata a Macomer környéki nurágik kőtornyai, amelyek részei az egymást követő korszakok szőtte mintázatnak, amik lehetővé teszik, hogy megragadjunk valamit abból, ami a hely igazi valósága. Nem tanulmányok vihetnek közelebb, hanem a letűnt korok jelenben  lévő darabkáinak megtapasztalása.  "Régi és új, az ember kétféle minősége, kétféle perspektíva; a régi állandóan jelen van, az új mindig is ott volt." Egy Illador-ként megjelölt helyen foglal albergót, szállást Jünger, hogy felvegye az itteniek ritmusát, azaz a Holddal vacsorázzon, hallgassa a déli vidámság meghitt zsivaját, egyszerű bútorok és tárgyak között, citromfák árnyékában ismerkedjen a napszámosok, pásztorok és foltozó vargák világával. Innen indulnak mindennapos sétái a tengerpartra, a falvakba, a sziklaszirtekre, ligetekbe. A biológus és a költő szavai járnak karöltve a lapokon, amikor beszámol arról, hogy miket látott, kivel találkozott az utakon. A fügekaktusz magas sövénye, a narancs, a japán naspolya, a burjánzó aloe nem csak feljegyzésre való adat, hanem annak felismerésére ad módot, hogy mi az, ami támaszt, védelmet és megnyugtató keretet adhat a vidéken. De ugyanígy tanít a merőlegesen tűző nap perzselő, mindent elsivatagosító ereje, a melankóliába tompuló déli időszak, ahol nem tehetünk mást, csak sziesztára hajtjuk fejünket, s bágyatagon nézzük és hallgatjuk az alig moccanó életet. 

 

Jünger olyan utazó, aki kutató, aki a lényeget akarja meglátni a szulákkal benőtt romok között, aki képes nyitott szívvel befogadni a táj, az idők és az emberek nyújtotta dolgokat. Nem hajszolja az információkat, nem a mohó kutakodás vezeti, hanem lelassul a helyiek életének tempójára, kicsit része lesz az ő életüknek. Valamilyen szinten maga a könyv is kontemplatív; az elmélyülésben a szerző gondolatai és gyönyörű természeti képei segítenek. A kisebb kirándulások, utazások, találkozások emberekkel, szamarakkal, kecskékkel, gyíkokkal és még ki tudja mennyi csodás teremtménnyel, az új helyszínek, új lehetőségek és új felismerések folyamatosan tágítják az ember egységlátását és a mindenségben jelenlévő rendnek a megtapasztalását. A nyitott szívű olvasó ezt élheti át az útinaplót olvasva. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

Nurágik:

 

 A nurági egy gránit- és bazaltkövekből, kötőanyag nélkül épült köralapú, átlagosan 10 m magas épület, amelyből még ma is kb. 8000 található Szardínia szigetén (átlagban egy minden 3 km²-en). Rendeltetésük gyakorlatilag a mai napig nem tisztázott. Egyes elméletek szerint kizárólag védelmi szerepet játszottak, de egyes darabok templomként, a közösségi döntéshozás helyszíneként is működhettek. 

Márai Sándor - A teljes napló 1974-1977

Márai naplót olvasni olyan, mint egy intellektuális bőségszaruban megmerítkezni. A teljes naplók sorozatának ez a 16. kötete, de számomra az első, amit olvastam. Márai Sándor 1943 és 1989 között folyamatosan írta, és a közönség számára olvashatóvá szerkesztette aktuális gondolatait. Mégis ezt a részt olvasva azt éreztem, hogy ez egy olyan kordokumentum, amiben a napló jelleg háttérbe szorul, s talán csak az adja a személyes jelleget, hogy az író miről szerez tudomást vagy mit emel ki. A magánjellegű bejegyzések eltörpülnek, nem is olyan hangsúlyosak, mint a politikai, társadalmi és kulturális események. 

 

Egyetlen oldal  olyan mennyiségű és minőségű információt  hordoz magában, amiről órákig lehetne beszélgetni vagy írni. Egyértelműen elmondható, hogy a Naplók a Márai életmű megkerülhetetlen és  legmeghatározóbb darabjai. Olaszországban, az önkéntesen választott száműzetésben íródtak, ahol talán ez volt az egyetlen módja írói önkifejezésének. Tematikáját tekintve találunk benne olyan részeket, melyek az útinaplók sorába illeszkednek - például az 1975-ös, hathetes amerikai út jegyzetei. Aztán Márai mindvégig naplózza az aktuális olvasmányait, bár kevéssé tér ki azok tartalmára. Találunk utalásokat arra,  hogy éppen mivel foglalkozik, mit ír, mely naplókat rendezi, milyen a könyveinek visszhangja. Vannak olyan részek, amikre talán a filozófiai kategória illene leginkább, például, amikor a demokrácia mibenlétét vizsgálja.  A demokrácia "most neonfényesen világít a nyugati Civilizáció kirakatában...Konzumcikk. Moslék és kacat."

A kulturális élményeiről is olvashatunk a vaskos kötetben, így találkozunk mozi és filmélményekkel, versekkel, regényekkel, írókkal, filozófusokkal, tudósokkal. 

 

Mégis  leginkább a történelmi beágyazottság adja a naplók gerincét.  E tekintetben a világsajtóra támaszkodik, rendszeres olvas "külföldi" lapokat. Mindeközben erősen jelen van az az olasz miliő is, melyben mindennapjai telnek. Itt is inkább társadalmi jelenségekre és eseményekre gondoljunk. Például, hogy a szemétszállítók sztrájkolnak, kitör egy vulkán, vagy éppen választások vannak. 

 

Nem tudom, hogy a Naplók sorozat más köteteire is igaz-e, de itt kifejezetten sok az asztronómiával, csillagászattal foglalkozó rész, ami abból is adódik, hogy ez az időszak már az űrkutatás hajnala. 

 

Ahogy belelapoztam most a könyvbe, azt látom, hogy teljes képtelenség írni, vagy bármit is kiemelni ebből a gazdagságból, minden oldal hemzseg a kihagyhatatlannak tűnő nevektől, eseményektől. Találkozunk Szolzsenyicin-el, Chaplin filmjeivel, óceánjárókkal, Great Gatsby-vel, Vergiliussal, Thorton Wilder-el, Albert Schweitzer nevével és még hosszan lehetne sorolni.  Szinte olvashatnám újból az egészet, mert ez megjegyezhetetlen mennyiségű információ. 

 

Egyrészt feltöltött az olvasás, másrészről sok is volt nekem, hiszen Márainak mindenről megvolt a maga szilárd véleménye, határozottság jellemzi minden sorát. Az, hogy valamiben ne lenne biztos, vagy nyitva hagyna ajtókat, nem igazán volt jellemző rá. Mégis ott volt benne a kereső ember, amit abból vettem észre, hogy az olvasmányai között napi szinten ott voltak a szent iratok. 

 

Mindenképp érdemes belelapozni bármelyik Márai naplóba, sok meglepetést is tartogathat a számunkra. Érdekességként meg is említek egy ilyet soraim végén: 

1974 május 14: Rómában bemutattak egy filmet, amelynek hősei, Jancsi és Juliska szeretik egymást, de a bizalmasabb ismerkedés pillanatában a fiú felfedezi, hogy imádottja nem leány, hanem travesztált fiú, és erre csalódottan távozni készül . A fiú-leány felháborodottan ezt kiálltja  a csalódott vőlegény után: "Csirkefogó!..Gyáva burzsuj!...Fasiszta!"