Kőrösi Zoltán - Budapest, nőváros

2022 február 6.

Az ötvenedik születésnapom. 

Tegnap volt 6 éve, hogy el kellett mennie közülünk Kőrösi Zoltánnak. 

Ülök a vonaton, Keszthely felé robogok. Olvasom a Budapest, nővárost, mert mit kezdjen az ember a veszteségével? Gyógyítgatja magát, ahogy bírja, ahogy lehet, ahogy adódik. Olvasom:"Azon nyáron a Balatonra utaztam, Keszthelyre..."

Nincsenek szavaim, nincs is kihez beszélnem, nem is baj, csak megint az az érzés, az az összecsengés, ami mindig. 2012 óta így megy ez. És még mindig van mit adni, kapni. 

 

Márciusban lenne 60 éves. Emlékolvasást szerveztem a molyon. Belevágtam egy emléktábla állításának a kezdeményezésébe, szeretném, ha imádott Ferencvárosa többre értékelné, lenne Kőrösi séta a könyvei alapján, jelölnék Ferencváros posztumusz díjra és méltón emlékeznének meg róla a születésnapján. Legfőképp pedig azt szeretném, hogy minél több emberhez eljutna a prózája, mert az nem lehet, hogy lehet élni anélkül, hogy: 

"...ami egyszer már megtörtént, az itt él velünk, s nem is kell a föld mélyébe, három emelet mélységbe fúrni érte, nem kell hozzá mélygarázs, s nem kell, hogy dübörgő teherautók hordják ki a földet az emlékek fölül, elég egy óvatlan pillanat, és máris körbefordul az idő, lecsorog a sárga napfény, egy talált tavaszi nap a novemberben, amikor olyanok a levelek, mint a rozsda..."

 

Persze lehet élni nélküle, de a tegnapi színházi élményemre utalva, Kőrösi Zoltán sorai olyanok, amikért érdemes élni. 

 

Eredetileg a korábban olvasott Szerelmes éveket terveztem az emlékolvasásra elővenni, de  a fent említett intézkedések közben, valahogy mindig előbukkant a Budapest, nőváros, így hallgattam a sugallatokra és ezt olvastam újra.

 

Eddig mindig előtanulmánynak éreztem ezt a könyvet a későbbi regényeihez, vagy korábbi életérzések végső alakban papírra vetülő formáinak. Most alkotásként fogadtam, egyfajta komplex irodalmi műnek, ahol a kvázi vízjelként háttérben futó fényképeknek ugyanolyan hangsúlyos szerepük van, mint a novelláknak és a pármondatos, olykor csupán egyetlen mondatos gondolatoknak. Ezek az életérzés szilánkok fogják közre a novellákat, melyek szigetként emelkednek ki a habokból. A darabok együttesen megajándékoztak az elfogott és kalitkába zárt, térhez kötött  idő élményével. Ez a hely pedig Közép- és Belső Ferencváros, ahol "hirtelen megszélesedett, elterpeszkedett az idő!"  Jelentéktelennek tűnő mozzanatokból építi fel Kőrösi Zoltán örök városrészét, belemerítve tollát a történelmi emlékek sűrűjébe, s mindehhez a tőle megszokott lírai árnyaltságot hozza kötőanyagul. 

Összességében egy életérzést, egy látásmódot hoz közel olvasójához, ahol a megalkotott képek belénk ívódnak. Azon már nem is csodálkoztam, amikor napok múlva egy övéhez hasonló írás szólalt meg bennem. Az összes érzékszervemet és figyelmemet áthuzalozta. Mintha ő  írta volna   fejemben tovább ezt a nővárost, ezt a Budapestet, "ezt a hervadófélben szomorkodó asszony(t), aki időnként a sminkkészlethez nyúl, s megrázza magát".

 

A kötet méltán nyerte el 2004-ben az Édes Anyanyelvünk pályázat 1. díját,  illetve 2005-ben  az év könyve kitüntetést. Czabán György fényképei és a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény archív fotográfiái szépen  simulnak a történetek hangulatába, hiszen a képek kimerevített mozzanatai testvérien karolnak bele a sorokba. Hihetünk a szemünknek, amikor Molnár Ferencet látjuk iskolába sietni, vagy a házak közt  verbuválódó vörös ingeseket futkározni, akárcsak a kis József Attilát vagy Móricz Zsigmondot, Mikszáth Kálmánt, Krúdy Gyulát, Cholnoky Viktort vagy Vörösmarty Mihályt, aki épp a Vén cigányt dolgoztatta.  A könyv egyben méltó emléket állít a hajdani Szentfalva iparosainak, kereskedőinek, bolgár kertészeinek és név nélküli lakosainak éppúgy, mint a helyi  gírosz árusok mai csapatának, vagy annak a nőnek, aki kerekes ágyában tolta éveken át fiát a kerület utcáin át.

A 2004-ben megjelent kötet utolsó oldala,  utolsó képe Az ítéletidő, Kőrösi Zoltán utolsó könyvének a borítója  lett. A zárósorral fejezem be én is gondolataimat, miszerint: 

"az idő mifelénk másként működik, telik, de nem múlik." 

 

 

Hozott pontszám: 5  

 

 

Kőrösi Zoltán - kollázs tőlem

 

 "… nincs ilyenkor okosabb, mint megállni a mi terünk útkereszteződésében, észak, kelet, dél és nyugat találkozásánál, a Tompa utca és a Ferenc tér összenövésénél, megállni a mi lapockacsontot formázó kerületünk kellős közepén, a nulla ponton, és olyan lassan körbefordulni, mintha maga az idő forogna körülöttünk észveszejtő gyorsasággal…"

 

 

"…mindig azt kérdezem magamtól, hogyan lehet az, hogyan, az emberek vajon hogyan tudják elviselni az életet. Mert nem csak az idő folyik el előttem, az elmúlt napok, az egyformán lecsöpögő évek, de látom az árnyékokat is a konyhakövön, és a lábam alatt olyan a kövek rácsa, mintha árnyék volna. Nézem a párkányon, a járdán, a fák csúcsain világító havat, nézem a fákat, tudom, folytonosan csak arra várnak, hogy a szél megérintse őket, nézem a fénybe hulló hópelyheket, felvillannak és sötétbe olvadnak újra, alig volt reggel s már este van megint."

 

 

 

 

 

Danyai Zoltán - A rózsákról

Terítéken az esendőség.

Az elmúlt időszak olvasmányai leginkább az emberi esendőség és kiszolgáltatottság életérzését hívták elő bennem. Keresztury Tibor Hűlt helyem kötetének főhőse felnyitotta önmagát olvasóinak olyan rétegekig, ahol puszta valóságában látszik az ember. Danyi Zoltán még tovább ment, mert bár egyazon kín őrlődésének végtelen útját járja, de a sérülések az intimitás mélységében fokozottabbak. Névtelen főszereplőjét számos csapás éri, melyek között nem is lehet sorrendet felállítani. Az anya elvesztése, a délszláv háború bénító valósága, a feleség-nem feleséggel történő folyamatos tapogatózás, a munka hiánya, vagy értelmetlensége önmagában nem könnyíti meg életét. Ehhez társul egy húgycső daganat, aminek minden mozzanatába betekintést nyerünk. S ha ez nem volna elég, minden mögött ott duruzsol egy lüktető kényszerzavar, ami belső parancsokat kiabál szenvedő emberünknek. Számoljon, maradjon, menjen, meg ne mukkanjon! 

Miért jó részese lenni egy ilyen férfi belső monológjának?Miért jó olvasni ezt  a könyvet?

Bevallom számomra  nagyon szerethető volt ez az ember. Annyira természetesek voltak az érzései és reakciói, hogy még a legmegdöbbentőbb viselkedését is el tudtam fogadni. Önmagát az apja rózsáival való viszonyában értelmezte, a virágok fejlődésének minden mozzanata jelentőséggel bírt. Szabadulni akart tőlük, de rezonanciájuk ennél sokkal egymásra hangoltabb, létezésük sokkal  összefonódottabb, semhogy egy elégetés vagy egy utazás elszakíthatná ezt a szálat. Mégis megtörténik a gyógyulás. A változás ismét csak több frontvonalon zajlik, és főhősünknek le kell menni mindennek a mélyére, hogy irányt váltva felbukkanjon a felszínen. 

Jelképesen Brüsszelig kell utaznia, vagy még inkább Lille- ig. Ez a belga túra egy baráthoz, majd annak ismerőséhez Hermann Hesse Sziddhárta történetét juttatta eszembe, ahol Sziddhárta megérkezik az örök folyó partjához és azzal minden a helyére kerül, minden rendben lesz. Az egyszerűségben fellelhető értelem és nyugalom sziklája ez, ahol vagy megállunk és maradunk, vagy visszatérünk oda, ahol még dolgunk van. 

Danyi Zoltán kötete a maga nemében igazán különleges. Az azonnali, legsúlyosabb titkokba való beavatása elkötelezi az olvasót és nem engedi maga mellől akkor sem, amikor igen kellemetlen témák kerülnek elő. Hiába érezzük, hogy ez már a groteszk határát súrolja, egy tragikomédia színfalai között vergődünk. A végtelenbe kiszélesített  nyomorúság, a főszereplő rezignáltsága, érzelmi analfabetizmusa az, ami megóvja a könyvet a szenvedéstörténet címkéjétől. A hosszú, áradó mondatok, a gyakran átfedéses gondolatok,  a bő terjedelem mégsem válik unalmassá, mert van benne egy láthatatlan hajtóerő. Talán a feloldást keresők szomja nem engedi, hogy lankadjon a lelkesedés, talán mi magunk is vissza akarunk térni önmagunk rózsájához, ahhoz a valamihez, ami segít abban, hogy túléljünk. 

 

Erre a cseppet sem könnyű utazásra vár bennünket a kötet. Legyünk bátran stopposai  Danyi Zoltán főhősének, mert "Győzelem nincs, hanem csak át kell menni rajta..."

 

Kedvencem ugyan nem lesz, de meghatározó olvasmány.

Hozott pontszám: 5 

Danyi Zoltán 

fotó: a szerző FB oldaláról

Magnason, Andri Snær - Időről és vízről

Át meg átírom fejben, papíron, monitoron, amit ezzel a könyvvel kapcsolatban ki szeretnék emelni. Fényreklámként úszik a látóterembe a kérdés, hogy: 

"Végül is, mit akarsz elérni, mi a célod ezzel az ismertetővel?" 

A célom pedig önző, amit  tiltunk és javasolunk, a párkapcsolatokban legalább is ez alap, hogy ne akard a másikat megváltoztatni! Most pedig mást sem akarok, csak azt, hogy változzatok meg, te is, ti is, én is, mi is!

Andri Snær Magnason is ezt akarja, de ő 300 oldalt, tudományos magyarázatokat, fotókat használ hozzá. 

 

Ez a könyv arról a jövőről beszél, ami a gyermekeinkre és unokáinkra vár. Nem fantasy, hanem tények, adatok alkotta jövő. Számok építik fel, vegyi értékek, melyben a CO2 az egyeduralkodó. 

Izlandon járunk, ahol a természet sokkal közelebb áll az emberekhez. Ez egyfelől kivételes szépségekkel ajándékozza meg őket, másfelől hamarabb és élesebben látják meg a pusztulását. Az egyetlen szemüveg, ami árt, a nagyvárosok ostoba   kényelembe butító napszemüvege. De Izlandon még láthatsz enélkül az okuláré nélkül. És mit látsz?

 

Például olvadó gleccsereket. 

Ennek a nyomvonalán indul el a szerző, hogy végigjárja a klímaváltozás apró jegyeiből összeálló nagy egészet. Nagyszülei az 1956-os nászútjukat a Vatnajökullön jegén töltötték, most pedig úgy tűnik, hogy 50 év múlva a gleccserek nagy része eltűnik, és 150 év múlva semmi nem marad belőlük.  Aztán Magnason rátér a másik kardinális problémára; a "tengerek savasodására", ami a legnagyobb léptékű geológiai jelenség az elmúlt 50 millió évben. Itt lép be az idő fontossága. Rémisztő tények következnek. Egyszerre kavarog bennem düh, kétségbeesés és tenni akarás. Ordíthatnéka támad a nyájas olvasónak is, aki kényelmes  foteljében terpeszkedik, miközben apró lépésekkel folyamatosan tesszük tönkre azt, ami évmilliókon keresztül működött. A korallzátonyok sorsa sem sokkal szívderítőbb:

"Mi vagyunk az a nemzedék, amely úgy döntött, hogy feláldozza a korallzátonyokat."

A vicc az, hogy a korallzátonyok problémája csupán az 1 százaléka ennek az egész problémahalmaznak.

Viszonylag diszkréten szóba kerül a fogyasztói társadalom által generált használati normák kérdése, hogy az új, kényelmes világ mennyiben járul hozzá a klímaváltozás jelenségéhez. A végtelen mennyiségű műanyag termékek szaporodó száma, a végeláthatatlan szeméthegyek növekedése mellett csak egyetlen dolog fogy, az oxigén. S közben telik az idő. Az idő, melyet a szerző nem években mér, hanem generációkban. Tapinthatóvá válik ezáltal minden. A könyv rendkívüli személyességét a saját családtörténetekhez való kötöttsége adja. Mégsem egy legendárium, de még csak tudományos tanulmánynak sem nevezném, hanem mindez egyben. Így válik sorsunkká a klímaváltozás, mert az adatok sora és mértéke feldolgozhatatlan. Csak amit a szerző megtapasztalt a Okjöküll gleccser eltűnése, a létfontosságú, szenet megkötő mocsarak lecsapolása Izlandon, -melynek összhosszúsága 33 000 kilométer-, már ezek is kijózanítóak. 

 

Úgy tud szenvedélyes lenni Magnason, hogy hangvétele mindvégig higgadt, de összességében mégis hatalmas erejű indulatot indukál az olvasóban. Észszerű, kivitelezhető megoldások is bemutatásra kerülnek a kötetben, és megfogalmazódnak olyan aprócska vágyak, hogy miként maradhatna 2 C fok alatt az átlag hőmérséklet emelkedés. A tudomány és a családtörténet elegyébe harmadikként bekerül még a Dalai Láma is. Ennek a két kiemelkedő jelentőségű találkozásnak fontos szerepe van a mű szerkezetét tekintve. 

 

Tragikus dolgokról van szó az Időről és vízről című könyvben,  mégis minden fenyegetettség ellenére Andri Snær Magnason bízik az emberben és azt reméli, hogy ameddig az elmúlt majd száz év a kirobbanó technikai fejlődésről szólt, addig a 21. században utol érhetjük magunkat. Valahol úgy érzem, hogy nem fog senkit közömbösen hagyni, ha elolvassa ezt a kötetet, mindenki a maga módján elgondolkodik, hogyan járulhat hozzá a Föld sebeinek gyógyításához. Ezer kifogást hallani az emberek szájából, hogy  miért ők csökkentenék az ökológiai lábnyomukat, milyen apró fogaskerekek vagyunk a majdnem nyolc milliárdos emberáradatban, de az összes apró cselekedet a mi hozzáállásunknak és szándékunknak a lenyomata, ez pedig jelen pillanatban a legtöbb, amit kifejezhetünk. Arról pedig, hogy miket tehetünk meg a bolygó fennmaradása érdekében, szerintem már bőven hallottunk. 

 

Hozott pontszám: 4/5

 

 

 Andri Snær Magnason

Fotó: Ari Magg

Brown, Brené - A tökéletlenség ajándéka

Brené Brown tíz év szociális munka után vágott bele egy kutatásába, ami a magyarul a kissé furcsán hangzó "szégyen kutatás" nevet viselte.

A szégyen, ami az érdemtelenség érzését hozza el számunkra kapcsolataink terén - ahogy fogalmaz a szerző. Csak azok nem tapasztalják ezt meg,  akik nem képesek az empátiára és a szociális kapcsolódásra.  A szégyen mögött egy komisz érzés lapul meg, az, hogy  "nem vagyok elég jó". Nem vagyok elég szellemes, okos, csinos, tehetős, izgalmas, jó kiállású, jó pozícióban...

Az egy évre tervezett kutatás célja a szégyen teljes feltérképezése volt. Végül Brené hat éven át több száz beszélgetést folytatott, embereket hallgatott meg, fókuszcsoportokat vizsgált, naplóbejegyzéseket és történeteket olvasott. Ezután sikerült valamiféle mintázatot felismernie, megírta a témával kapcsolatos könyvét, de érezte, hogy valami nem stimmel vele. Látta, hogy szégyen tekintetében két nagy csoportra oszthatóak az emberek, azokra, akikben megvan az "érdemesség" érzése, akik érzik, hogy szeretik őket és tartoznak valahova. A másik csoport pedig, akik folyton küzdenek azért, hogy ezt elérjék. A két csoportot egyetlen dolog választotta el egymástól, ez pedig az, hogy az első csoport tagjai hitték, hogy ők érdemesek a szeretetre, hitték, hogy érdemesek arra, hogy tartozzanak valahová, valakihez, míg a másik csapat nem. Megvizsgálta, hogy mi a közös ezekben az emberekben, akiket a "teljes szívvel élőknek"  nevezett. 

Az jellemezte őket, hogy van bennük bátorság, merészség élni, tökéletlennek lenni. Együtt mertek érezni önmagukkal és másokkal, így voltak kapcsolataik is. Le tudtak mondani arról, hogy milyennek kéne lenniük, hogy azok lehessenek, akik valójában. A másik közös vonásuk, hogy teljes mértékben elfogadták, hogy sérülhetnek is. Sebezhetőségük tette őket széppé. Nem kényelmes vagy kellemes dolognak tartották ezt,  egyszerűen csak szükségesként élték meg. Készen álltak arra, hogy előbb mondják ki azt, hogy "szeretlek", hogy előbb tegyenek meg valamit, amire nincs garancia, hogy energiát fektessenek valami olyanba, ami nem feltétlenül sikerrel fog végződni. A sebezhetőség megköveteli, hogy feladjuk a dolgok uralását, a megjósolhatóságot. Ezen a ponton omlott össze a szerző, amiről ő maga viccesen mesél, de valójában szörnyű lehetett megélni kutatóként azt, hogy épp minden fordítva van, mint remélte. Utólag inkább spirituális ébredésnek nevezi ezt az időszakot, ami mondjuk jó egy év pszichiáterrel folytatott közös önismereti munkát jelentett. 

Aztán visszament kutatni, hogy még jobban megvizsgálja, mit kezdenek a sebezhetőségükkel azok, akik teljes szívvel élnek? A sebezhetőség elnyomására törekszünk, de az érzéseket nem lehet szétválasztani, hogy ezt elnyomom, ezt pedig nem. Köszi, nem kell a szégyen, a veszteség, a gyász. Nincs szelektív tompítás, mert abban a pillanatban eltompul a hála érzete, az öröm, a boldogságérzetünk. Ekkor pedig jön az, hogy rosszul érezzük magunkat és elindítunk egy ördögi kört, mely új célokat tűz ki, ami magával hozza az újabb szégyenérzeteket és a tévutakat, a pótcselekvéseket, szenvedélybetegségeket,  bizonyosság kereséseket, hibáztatásokat. Minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk, mondja a szerző, s ehhez a politikát állítja példaként,  ahol párbeszéd, valós vita ma már nem létezik, csak vádaskodás, aminek nyomán megjelenhet a szégyen. (A szégyen a fájdalom és a kényelmetlenség levezetésének egy módja- ahogy ezt a szégyenkutatók meghatározzák) 

A hála és öröm érzésének megélhetése a félelem közepette is, a sebezhetőség felvállalása csak úgy jöhet létre, hogy elhisszük magunkról, hogy elegek vagyunk. Ha ezt elhisszük, akkor tudunk elkezdeni élni, figyelni ahelyett, hogy csak vádaskodnánk, úgy tudunk elfogadóbbak és kedvesebbek lenni másokhoz, hogy önmagunkat fogadjuk el elsőnek olyannak, amilyenek vagyunk. 

A tökéletlenség ajándéka pedig fejezetről fejezetre rávilágít erre a hatalmas témára. Kapaszkodókat ad, hogyan tudjuk magunkévá tenni annak érzését, hogy elég jók vagyunk, mik állják utunkat? Tíz fejezetben, tíz útjelző segítségével enged egyre mélyebbre, vagy ha nem is mélyebbre, de szerteszét az életben. 

A mások véleményének, a perfekcionizmusnak, a tehetetlenségnek, a hiányérzetnek, a bizonyosság igényének, az összehasonlításnak, a szorongásnak, a "kellene" érzésnek, a trendiségnek az elengedése azok a főbb csapásvonalak, ahol dolgunk van. 

Rengeteg csodás gondolatot kapunk a szerzőtől, számos példa és idézet színesíti mondandóját. Egyszerűen, élvezetesen fogalmaz. Számomra csak a stílus volt kicsit kényelmetlen, sokszor akadályozott a gondolkodásban. Nagyon kedves személyiség lehet ő maga, ez biztos, de könyvben ez a sokszor szélsőségesen személyes hangnem -a "csacsogás"-, kidobott a témából. Folyton saját esendőségének hangsúlyozása önmagában nem erősíti meg hitelességét. 

Összességében mégis azzal a jó érzéssel zártam a könyvet, hogy el akarom kezdeni megélni azt, hogy elég vagyok úgy, ahogy vagyok, hiszen másokat is úgy fogadok el, úgy szeretem őket, ahogy vannak. Nem állítok eléjük mércéket, élvezem bennük azt, amilyenek. Akkor ezt a luxust megengedhetem magammal kapcsolatban is.

Hozott pontszám: 4/5

                                                             Bréne Brown

A téma bemutatásához Brené Brown TED TALK videóanyagát használtam fel. 

Rúmi, Dzsalál-ad-dín - Cseppek a borból

Élt a XIII. század elején a mai Afganisztán területén, Balkh városának közelében egy híres filozófus, misztikus költő, aki nyugaton Rúmi, keleten Mevláná (mesterünk) néven vált ismertté. Szüleivel tíz éven át vándoroltak városról városra. Bejárták a Közel-Keletet, elzarándokoltak Mekkába, majd Szíriában is éltek. A hosszú utazás alatt a legkülönbözőbb emberekkel, vallásokkal és kultúrákkal találkoztak. Rúmi később úgy vallott magáról, hogy:

"Nem vagyok keresztény, se zsidó, se muszlim,

se hindu, buddhista, szúfi vagy zen gyakorló.

Nem tartozom semmilyen valláshoz vagy hagyományhoz.

Nem jöttem se keletről,  se nyugatról." 

 

Ez a sokszínűség mögött rejlő örök egység jelenik meg verseiben. 

Rúmi a későbbiekben a dervisek közösségének tanítója lett, ahol együtt böjtöltek, történeteket meséltek, eksztatikus táncot jártak és énekeltek. Ismét csak az élet számtalan vonása tükröződik működésében. 

 

A Cseppek a borból  a perzsa költő munkáiból készült válogatás, melynek darabjai  a misztikus emberi szerelemről mesélnek. Ez a szerelem, melynek ezer arca és állapota van egyben allegóriája a spirituális feljebbvalónk iránti belénk oltott összefonódás vágyának. Nehéz is ezt közel hozni az emberhez, könnyebb felhasználni hozzá a szerelem érzését. Így járunk be egy utat, mely az Ébresztővel indul. 

" Van az a csók, 

melyet egész létünkkel kívánunk:

A Lélek érintését a testen.

A tengervíz kérleli a gyöngyöt, 

hogy törje össze kagylóházát.

S a liliom mily szenvedélyesen 

vágyik egy vadvirág kedvesre! (...)

Lélegezz belém!

Csukd be a szavak ajtaját,

és nyisd ki a Szerelem ablakát! (...)

Így jutunk el A Kedvesre várva részhez, mely az előző vágynak egy felfokozottabb állapota. A kedveshez való vonzódás, annak közelsége és egységben levés vele csak az elválaszthatatlanság kínzó érzésével ajándékozza meg az embert. Aki már megtapasztalta a szerelmet, az immáron tudja, milyen "szakadatlan érintkezésben lenni" a másikkal. A lélegzethez hasonlatos könnyedséggel szakadnak fel a szavak Rúmi ajkáról és tollából. Törékeny szépségek, melyeket semmihez sem tudok hasonlítani.

Nyolc fejezeten át jutunk el a végső "Együtt" -létbe. Mindvégig a természet élő képeinek gyönyörűségével láttatja érzéseit. A Hold, a Nap, az Óceán, a csillagok, a madarak és virágok, hegyek és a föld, no meg a bor az, amit szüntelen segítségül hív Rúmi  gyöngédség érzéseinek kimutatásához. Ezek a spirituális párversek elszakadnak a földi valóságtól és túlmutatnak a férfi és nő között kialakulható egységen.Valami olyat hoznak közel, aminek kifejezésére talán nincsenek is szavak, ő mégis megpróbálkozik vele. Nehéz írni egy ilyen mértékű szépségről, ami a megilletődöttség érzésének katarzisával ajándékozza meg az olvasót. Hiszen nem lehet tökéletesebben írni a tökéletesről, minden kifejtés csak ront az eredeti szavakon. 

A hetedik fejezet "A zuhanás íze" címet viseli. Ebben a részben szinte az összes költeményt legalább kétszer kellett elolvasnom, ízlelni számban az aromáját, mint a bornak, kicsippenteni sorokat, melyek szíven találtak. Rúmi gondolatai kinyitnak az emberben bizonyos zsilipeket, melyek mögött tiszta érzések lapulnak, melyek mindvégig arra vártak, hogy valaki rájuk sugározzon egy kis fényt. 

"Légy csendben, akár a hal,

s merülj a tenger lágy vízébe!..." 

 

"Egyszerű rím lettél,

amely érzéseinek mélységét mástól teszi függővé..." 

"Szomjas hal ficánkol bennem,

mely sosem talál eleget abból,

amire szomjazik!..."

"Sosem unlak meg Téged.

Kérlek, te se fáradj bele

az irántam érzett együttérzésbe!..."

"A középpont a Szerelemhez vezet.

A lélek a teremtés magját felnyitja...."

"Minden sejtem szárnyra kél,

s berepüli  a világot..."

"Egyetlen cseppnyi tudást őriz csak lelkem.

Bárcsak feloldódhatna tengeredben..."

 

A versek cím nélkül, folyamatosan következnek egymás után. Az általam hozott  fenti részletek csak rövid idézetek ezekből, a  költemények hangulatának bemutatói. A magyar nyelvű fordítás sokat ad az átélhetőség élményéhez. Kiss Annának köszönhetjük, aki személyes hangvételű utószavával egyszerre hozza közel hozzánk a mestert és magát a fordítás alkotói folyamatát. Érdemes ezt is elolvasni, hiszen általánosságban keveset tudunk a nyolcszáz évvel ezelőtti szúfi bölcseletről. Sőt, talán nem is utó-, hanem előszóként érdemes elolvasni, mivel segítségül lehet a költői alkotások megértésében, például, hogy ki volt a sokszor emlegetett "Samsz", vagy mi a Zikr. 

 

Nagyon tetszettek ezek a versek, lélekemelő hatásúak. A kiadvány pedig gyönyörű!

Hozott pontszám: 5* (kedvenc lett)

 

McConaghy, Charlotte - Az utolsó vándorlás

Annyi rétege van ennek a regénynek, hogy jó eséllyel tömegeket fog megnyerni magának. 

A történet alaptónusát egy  lehetséges klímakatasztrófa adja. A tragédia mélységét a természetes állatfajok kihalása jellemzi, amit az emberek fásult beletörődéssel vesznek tudomásul. Az erdők elnémultak, madárdal nélküli immáron minden. Franny Lynch a magányos kutató arra adja fejét, hogy elkísérje az utolsó sarki csér egyedeket a szokásos évi vándorútjukon az Északi-Jeges-tengertől egészen az Antarktiszig. Egyetlen madárfaj sem létezik, ami képes megtenni ezt a 20 000 kilométeres távolságot. Charlotte McConaghy nem cizellálja túl a borzalmakat, szinte minden az olvasó fantáziájára van bízva. S talán pont azért nem kell ezt túlmagyarázni, mert a vészjósló jelek sűrűsödő záporában vagyunk mi magunk is.

Ebbe a tompa lüktetésbe kezd kirajzolódni Franny története. A cséreket hajszoló nő életét homály borítja, aminek oka egyrészt a traumák okozta amnéziaszerű állapot, másrészt a szerző tudatos szerkesztési módja, ahogyan fokozatosan bontja le a burkokat. A történet elején sikerül meggyőznie a Saghani (Holló) halászhajó kapitányát, Ennist, hogy az "aranyfogás" reményében kövessék a meggyűrűzött sarki csérek útját Grönlandtól egészen végállomásukig. Mivel a madarak is hallal táplálkoznak, így útjuk során nagy eséllyel mutatnak majd rá, hol rejtőzhet még zsákmány az elapadó óceánok mélyén. Mindenki tele van kétellyel, így nem csoda, hogy a bajok szaporodásával lassan kifordulnak magukból. A bajokat tetézi az útjuk alatt bejelentett törvényváltozás, ami ellehetetleníti  sorsukat. Hibáznak, ami megpecsételi jövőjüket. A reményvesztett legénység görcsösen kapaszkodik a jeladók monitoron megjelenő vörös pöttyeibe. 

De vajon miért olyan különleges a nő számára ez az alig tíz dekás állat? Miért éppen a csérek? Újabb és újabb meglepetések derülnek ki. Ugrálunk az időben és egyre nagyobb összefüggésben látjuk Franny életét, aki olykor a végletekig önkínzásba esik. Folyamatosan bünteti önmagát, ami az olvasó számára is érzékelhetővé teszi, hogy valami súlyos, mély titokról lehet szó. Amikor eljutunk a rejtett dolog gyökeréig, akkor kiderül, hogy van hova tovább ásni, ez csak egy részigazság. Terhelt gyerekkor, átkos családi örökség, gyilkosság és a börtönévek emléke űzi a megszállott nőt emberfeletti teljesítmények elérésére. 

Rendkívül feszesen képes tartani ez a dinamizmus az olvasó figyelmét. Át- meg átalakul bennünk minden, ahogy napfényre kerülnek a múlt darabkái. Folyamatos belső, lelki mozgásra ösztökél a regény, mialatt vonódunk be a lány életébe és szakad meg a szívünk az emberi sorsokon. 

Ez a sokszínű regény egyszerre hozza az emberiség nagy tragédiáját és az egyszerű emberek veszteségeit, miközben egy halászhajón ringatózunk a természet erőinek kitéve a semmi közepén. A hajósélet férfias, kemény világa éppúgy megjelenik, mint az elvakult környezetvédők túlkapásai. 

A rendkívül olvasmányos és izgalmas regényben természetesen Franny életének titka izgatott a legjobban; honnan származott valójában, mi történt vele gyermekkorában és miért nem tudott beteljesedni szerelme az egyetlen férfivel, akit képes volt közel engedni magához, olyan közel, hogy sosem tudta elengedni. 

A könyv egyetlen hibája számomra talán éppen az, hogy túl sok nagy kaliberű dolog keveredett bele, emiatt viszonylag kevés benne a homogenitást adó habarcs. Bennem eltávolodtak egymástól ezek a kardinális dolgok. Az olvasási élményen ez semmit nem ront, szinte faltam az oldalakat, de a végén nem tudtam kerek egészként magammal vinni, pedig azt úgy szeretem. Egyébként egy fantasztikus regény!

Hozott pontszám: 4/5

 

Charlotte McConaghy 

Fotó: Penguin Random House

 

Keresztury Tibor - Hűlt helyem

Az idei évem első magyar széppróza olvasmányáról az első szó, ami bevillan, hogy megdöbbentő. Olyan, mint egy felkiáltójel, egy stop tábla; megállít és muszáj vele valamilyen viszonyba kerülni. 

A végtelen kiszolgáltatottság történeteit fűzte fel a szerző egy ívre, azokat az eseményeket, ahol olyan egyedül vagyunk, mint a pokol legmélyén, a magány magánzárkájában. Emberi szenvedésünk kínjai szembesítenek leginkább megoszthatatlan érzéseinkkel, egyedüllétünkkel. Főhősünk életének egyetlen blokkja is elég lenne ahhoz, hogy meghűljön bennünk a vér és sírva meneküljünk, de legalábbis becsukjuk a könyvet. Van mégis valami ebben a történetben, ami beránt és nem enged. Egyrészt a  szerkesztés okán érezzük, hogy mi minden túlélhető, másrészt az önreflexió cinizmusa segít levegőt venni ott, ahol szinte elfogy belőlünk a szusz. Nevetni persze nem tudunk, de van az életnek olyan időszaka, amikor annyi is elég, hogy túléljünk. Ezekkel a helyzetekkel nézünk farkasszemet Keresztury Tibor írásában, amiben bőven találunk önéletrajzi részleteket. A fiktív elemekkel tarkított élet legmélyén végtelen őszinte gondolatok terülnek szemünk elé. Egy parttalan szenvedésfövenyt látunk, ahol a depresszió, a függőség, a fájdalom, a gyógyíthatatlan és lassan pusztító betegség árnyékol be mindent. Ezekben a kietlen helyzetekben egyetlen kiút marad, a címben megadott hűlt hely. Ami volt, de már nem vagyok ott. 

A gyermekkor sokkoló, a hihetetlenségig túlzó szélsőséges nyomora helyén hiába keressük a hajdani kisfiút, már nincs ott, hűlt helye. A pszichiátria bénító tébolyában sem találjuk, mint ahogy a kórterem, a kocsma sem otthona már. Ezer tévút, ezer lehetőség, ezer "ha". 

Találva érezheti magát az olvasó, hiszen ki nem nézett még a reménytelenség mélységébe, s ki nem látta önnön torzóját a fodrozódó víztükörben? Nem könnyű olvasmány - ezt én is éreztem. A történet bár időben ugrál, a lazasága ellenére koherens egységet alkot a szöveg. Jót tett neki ez a tagoltság, levegőt engedett az olykor szinte elviselhetetlen szenvedésbe. Harminc oldalon keresztül olvasni azt, hogyan képes végül egy nyamvadt kispárnát a dereka alá betenni főhősünk, egyszerre okoz katarzist és döbbenetet. Csak az utolsó oldalon tudjuk kifújni magunkból azt a levegőt, ami a kínlódás bordái közé szorult, ami végre minket is szabadon enged, hiszen hűlt helyünk a világban. 

Hozott pontszám: 5 

Keresztury Tibor

Fotó: Valuska Gábor