Megpróbálkozom a lehetetlennel, elsőként írok Kőrösi Zoltán 1994-ben, a Pesti Szalon gondozásában megjelenő életműnyitó kötetéről, A testtől való szabadulás útjáról.
A huszonegy novellát tartalmazó kiadvány három fejezetre oszlik. Az írásoknak talán az a legnagyobb jelentősége, hogy a szerző korai műveit tartalmazza, és mint ilyen az életmű szempontjából fontos. Ezért is érzem magam kevésnek egy átfogó elemzés megírásához. Leginkább az író azon ujjlenyomatait kutattam bennük, melyek a későbbi munkáiban valamilyen szempontból megjelennek, illetve óhatatlanul azokkal hasonlítgattam.
Az első blokk, az Igaz történetek, avagy A vidám történetek fesztiválja a művelődési ház kicsiny termében fogadja magába a környék lakóit, dolgozóit, a hentest, a videotékás hölgyet, a presszó fekete melltartós háziasszonyát, a háztartási bolt szemüveges eladóját, akiknek egy családként "együtt dobban a szívük", "együtt az irodalom nagy, szent ritmusára". A beálló néma csendben történeteket mesélnek egymásnak, mulatnak, mintha csak karácsony lenne. A bevezető nem csupán az eseményekben helyezi el olvasóját, hanem beemeli abba az angyali csodába, ami Kőrösi egész munkásságát és világlátását tükrözi. Ez a három oldal tökéletes leképezése annak, amivel a későbbi regényekben találkozunk. Nem is az írástechnikai elemekre gondolok, hanem az emberekről vallott hitvallására, mindenek feletti tiszteletére, esendőségének gyöngéd elfogadására, ítélettől mentes befogadására, azaz a színtiszta emberszeretetre. Az öt novellát magába foglaló egység a Bureck-történetek láncolatára fűződik fel. Bureck a harmincöt körüli férfi életeseményei nem alkotnak szoros egységet, mégis áthatja az alkotásokat egyfajta mágikus légkör, ami majd az Ítéletidőben teljesedik ki a maga sokszínűségében. A Lágy tojás című novellában, melyben Bureck szállást keres, tetten értem a szerző karakterekkel való játékát, azt ahogyan minimálisra vonja a távolságot a szereplők között, engedi közvetlen egymásba hatásukat. Olyan szépen folynak egybe, ahogyan a kávé elnyeli minden reggel a tejet. Sima, puha és természetes. Ha életérzéseknél tartunk, meg kell említenem rögtön az első kis történetet: A macskát, ami azért volt fontos számomra, mert lélegzet visszafojtva tapasztaltam meg ugyanazt a félelmet, amit A hentesek kézikönyvében, a Resztelt máj novellánál. De a kőrösis motívumok között megtalálhatjuk továbbá a lepke és a hozzá kapcsolódó átalakulást, kifejlődést; az angyalok jelentőségét; az idő szerepét.
A második fejezet a Délutáni Képek megnevezést viseli. A cím visszaköszön majd a Délutáni alvás (2007) kötet elején. Ez a rész azért érdekes, mert itt a szerző későbbi szövegalkotási technikájának lehetünk tanúi. Megjelennek a többszörösen összetett, végtelen fűzérként kapcsolódó mondatok, és a megszokott párbeszédeket nélkülöző stílus. Az elbeszélők maguk idézik be a korábbi beszélgetéseket, összegyúrják mondandóikat mások tapasztalataival. Ebben a részben olvashatjuk a Hazafelé című novellát, mely 1992-ben jelent meg, s amivel elnyerte a Magyar Napló című irodalmi hetilap Örkény István-novellapályázatát.
A ciklus leghosszabb írása Az elutazás örök kedvencünket, Kosztolányit és az ő Kornélkáját varázsolja közénk. Ez egy nagyon sűrű és masszív darab. Ez a tömörség egyébként nagyon is jellemző a fiatal Kőrösi Zoltán munkákra.
Ennek a résznek egyébként volt egy igen fájó pontja. A történet elején összeesik és azonnal meghal egy fiatal pincér.
"...a szíve, szólalt meg meg a másik pincér, megmondták már neki, a szíve, ismételte gépiesen."
Ha ehhez hozzáveszem a Postás című novellát -és miért ne tenném, hiszen alig 20 oldallal korábban olvastam-, akkor reménytelenül összeroskad bennem a lélek. A Postásban a főszereplőhöz becsönget a húsz évvel későbbi énje. Nos, igen. A kötet 1994-ben jelent meg, és 2016 óta kell Kőrösi Zoltán nélkül élnünk. Ha nem is pontosan ugyanúgy húsz év, de sorban olvasva a történeteket megrázó élmény lesz így is.
Újabb ismerősre akadunk, a Kiméra című novellában személyesen Dojcsán igazgató úr lép színre. Vele majd a Milyen egy női mell, Hazánk szívében ismerkedhetünk meg jobban. Ez az írás egyébként érdekes erotikus vonalat húz be az életműbe, nem sűrűn találkozunk a szerzőnél hasonlóval.
A Kőrösi regények egyik emblematikus részlete, a ritmusosan, újra és újra megjelenő, refrénszerű, ismétlő mondatok, a szájról szájra hagyományozódó, kavics simaságúvá legömbölyödő mondások. Az elutazás sorai között megbújik már egy ilyen gyöngyszem, de a visszatérést még nélkülöznünk kell: "Nem, nem csak a meghalás számít, hanem tudni kell készen lenni..."
A harmadik fejezet a szerző másik nagy szerelmének, a focinak szalutál. A Budapest Iszkra Olajbányász-történetek hét kis novellában idézik be a zöld gyepeket, öltözőket, s minden, a játékhoz kapcsolódó életérzéseket, pillanatmorzsákat. Ezek tényleg csak szinte a jegyzet minőségéhez hasonlítanám, Az utolsó meccsben már gyönyörű, kidolgozott formában ölt majd testet. De nem is Ő lenne, ha ezt kihagyta volna. Tudjuk, hogy az író foci iránti szenvedélye mindörökre megmaradt. Ez az alig tizennyolc oldal méltó lezárása a kötetnek.
Összességében A testtől való szabadulás megkezdi azt a folyamatot, ami az emberi testről a lélekre helyezi át a hangsúlyt, de még nem is igazán arra fókuszál, csak előkészít. Az emberi kapcsolatok és egymásra utaltság jóval halványabban világít, mint majd a későbbi művekben, viszont az időnek sokkal fontosabb szerep jut. Számomra az volt a fantasztikus ebben az olvasásban, hogy átélhettem egy különleges hangvétel megjelenését, megtapasztalhattam milyen prózával lépett be Kőrösi Zoltán a magyar irodalmi élet forgószínpadába. Átengedhettem magamon különleges, meleg-mézes-tejes édességének, könnyek sójával keveredő zamatát.
Hozott pontszám: 5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése