Stefánsson, Jón Kalman - Ásta

Jón Kalman Stefánsson meghódította a magyar olvasóközönség nagy részét. Sokan ízlelgetjük ezt a sajátos nyelvezetet, ami édes-bús elegye a költészetnek és a valóság szikár ábrázolásának. Regényeinek színtere a többnyire zord Izland, ami egyszerre kelt vágyódást és rettegést az emberben. Eddig olvasott történetei számomra a környezet adta kettősség tükrébe merítettek. Folyamatosan ringatóztam prózájában, mely csontig lerágja az emberről a húst és mégis - akárcsak a létfenntartás ereje- vonzott tovább. 

 

Ebben a történetben szintén átélhetjük azt a kettősséget, amit a Menny és pokol trilógiában, de a polaritást már nem a természet kínkamrája adja, hanem az emberi természetben meghúzódó dualizmus. Test és lélek kemencéje az ember, ahol az összeolvadás folyamatos mozgásban van. Hol vannak a határok - már, ha vannak- a lélek tiszta vágyai és a test szükségletei között? Számomra pont ez lett a főkérdés, hogy a test vágyai, vajon tényleg csupán a testhez tartoznak, vagy lehetetlenség és badarság szétválasztani a lelki vágyaktól?

 Ásta egy szerelem gyümölcseként érkezik a családba, ami hamarosan egy rémálom helyszínévé válik. Anyja, a csodaszép Helga mentális állapota megborul, elhagyja férjét Sigvaldit és két kicsiny leányát. Ásta, akinek neve Halldór Laxness Független emberek történetéből származik, már anyja méhében identitást kap, hiszen nevének jelentése, az utolsó betű elhagyása után "szeretetet" jelent. A gyermek, aki szeretetből fakad, és szeretetben nevelkedik. Miután anya nélkül maradnak, Ástát egy idősebb nő, Mamácska  találja meg, veszi magához és neveli fel. De a lány konok természete tizenöt éves korában utat tör magának, aminek következtében egy nyárra vidékre, a kietlen és rideg Nyugati-fjordokra küldik. Az itt átélt események alapvetően határozzák meg jövőjét. Visszatérve Reykjavíkba már semmi sem lesz olyan, mint korábban. Egyedül próbál boldogulni, de anyai öröksége folyton démonként lebeg mellette. Hibázik, sőt hibákat vét, egészen addig, amíg ezeket már nem lehet jóvá tenni, megbélyegzi magát, és célja vesztetté  válik. Lelkében kimondatlanul ott van a vágy a boldogság után, de kimondani ezeket nem meri, csak a test szintjén kapnak hangot az óhajok. Hiába örökli anyja szépségét, a hozomány batyujába mást is belecsomóztak; a várt, de eldobott gyerek tragédiáját. Ásta a főszereplő, de apja sorsa ugyanazt a drámát hordozza. 

Az események bemutatása egy tudatos szerkesztés eredménye, ahol időben és a történetet mesélők  személyében is váltakozás van. Egy, a világítótoronyba költöző író homályos alakja rajzolódik ki, miközben Sigvaldi a halál mezsgyéjéről nyúl vissza a múltba, onnan eleveníti fel emlékeit, és Ásta is elénk tárja, amit más nem tudhat. A regényt egy népi ballada és egy skandináv dráma nászának érzem, ahol az élet nyers brutalitása találkozik a létezés csodájával. Ez a kettősség most a szövegben is megjelenik. Miközben Stefánsson hozza a jól ismert költői sorait, hangot ad a szexualitás vad ösztöneinek is. Mégis azt mondom, hogy egészben kell látni az egész regényt, úgy működik csak igazán. Furcsa volt számomra, hogy olyan nagy falatot kínált nekem most a szerző, aztán csak tudatosult bennem, hogy nem több, vagy nagyobb ez a korábbiaknál, hiszen ez sem más, mint maga az élet, éppen csak kontrasztosabb. 

A regény nem ajándékoz meg azzal  a komótos lassúsággal, mint  a Menny és pokol, de valahol mégis ugyanaz az életérzés kerít hatalmába, a magány téblábolása egy másik időzónában. Stefánsson prózája viszont gyöngéden simogat, vigasztal, s egyben folyton döfköd is, ahogyan például az aktuálpolitikát már-már bántóan ideszúrja. 

Úgy éreztem, hogy az izlandi szerző behoz, elegyíteni próbál jó pár témát.  Nem akar szakítani például az ország természeti csodájának masszív gyökerétől, az Ásta által megélt kamaszkori nyár képei ezt elevenítik meg. Ugyanakkor a költészet és az irodalom létjogosultsága is többször, különböző oldalról támogatást kap. Mindemellett az emberi természet az, ami nem veszít semmit a fókuszából, miközben a világ modernebbé válik, a díszletek cserélődnek. 

Kicsit másnak érzem ezt a kötetet, mint a szerző korábbi munkáit, de nekem tetszett ez a hangja is. Mindenképp örülök, hogy megjelenés után ilyen hamar elolvashattam. Hosszan bennem fog maradni nyelvezete, hangulata és üzenete. 

 Hozott pontszám: 5 (kifacsart ez a bitang, megríkatott és kijózanított) 

Jón Kalman Stefánsson

Fotó: Einar Falur Ingólfsson, 2017

"Micsoda igazságtalanság, hogy az üvegben nem maradt már semmi. Hogy a pohár kiürül, a mondatok véget érnek, a nap elmúlik, az álmok köddé válnak. Hogy a csókok nem tartanak örökké, hogy meg kell halnunk, hogy a kutyánk, macskánk kimúlik, meghalnak a szomszédaink, a párunk, a gyerekeink és unokáink; hogy teljesen mindegy, hogyan ragozzuk a napot, végül éjszaka lesz belőle."

"Csak néhány sort akartam írni, egy keveset. Csak elmondani neked, hogy tudd, az élet borzasztóan, borzasztóan nehéz nélküled. Borzalmas. Hogy minden nap a hiányodra ébredek, és csak várom, alhassak megint."

 

 

Stefánsson, Jón Kalman - Menny és pokol - trilógia

Jón Kalam Stefánsson Budapesten

Tudtam, hogy el fogom olvasni ezt a sorozatot, hiszen számomra fontos emberek sorra magasztalták, kedvencelték, lestem az idézeteiket, majd elolvadtam. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire hamar sor kerül majd rá! Mivel az idei Margó-fesztiválra a szerző ellátogatott hozzánk, így kénytelen voltam turbóra kapcsolni, és bár csak a harmadik rész első felénél tartottam, már mindent értettem...

Vagyis nem kell itt semmit sem érteni, egyszerűen olvasni kell, és hagyni, hogy hasson az emberre a szöveg. A kegyetlen éghajlatú Izlandon vagyunk, valamikor az 1900-as évek elején, de talán az időnek nincs is jelentősége, hiszen itt az idő áll, belefagyva a folyton hulló hópelyhekbe. Ez a befagyott létezés olyan csöndes, hogy kihallani az emberek hasadó szívét, a bennük moccanó vágyat, a kimondhatatlan szenvedést. Az első hasogató fájdalmat a fiú éli át, aki név nélkül botorkál át a három köteten. Már rögtön az első ötven oldalon megél egy olyan veszteséget, ami számára az a bizonyos utolsó csepp a pohárban, amivel már nem lehet a megszokott úton haladni. Kilép addigi életéből és egy odüsszeuszi vándorlásba kezd. Egy könyvet kellene visszaadnia a tulajdonosának. De milyen nevetséges is ez a feladat itt, ahol a fennmaradáshoz szükséges  muníció a tüzelővel vagy élelmiszerrel hozható csupán összefüggésbe, ahol senki még csak ki sem teszi a lábát meleg otthonából, ha nincs rá erős oka. Bolyongani térdig süppedve a hóban egy kötettel? Pedig ez történik. Ugye már ebből is felsejlik  az a nagy ívű párhuzam, amit a  név nélküli főszereplővel kapcsolatban érezhetünk? Ő, vagy én, vagy te, mindegy. Mindannyian fogunkat összeszorítva hurcoljuk a fontosnak vélt dolgainkat, heroikus küzdelmeket folytatva a mindennapok viszontagságaival. Viszontagság pedig bőven akad ebben a befagyott pokolban. Méghogy  a pokol egy elviselhetetlenül forró hely? Nem, valójában a magány szigete. A sorozat éppen azt igyekszik bemutatni, hogy milyen közel is lehet egymáshoz a menny és a pokol, mi az, ami elválaszthatja e kettőt egymástól. 

A második rész, Az angyalok bánata lett a kedvencem. A küzdelem folyik tovább, a túlélést biztosító víz tör a főszereplők életére. Ebben a részben test testtel összekapaszkodva vonszolja magát egyre csak tovább. A megsemmisülés olyan közel, úgy hatol az emberbe, hogy édes vágyként burkolja körül. Olyan könnyű lenne feladni, elengedni mindent, szétfoszlani a semmiben. De amikor az egyik ember épp feladja, a másik épp belemar az életbe, és tartja, tartja olyan erősen, hogy a másikat is kiráncigálja. Majd épp fordítva. Micsoda letisztult ábrázolása ez az emberi életnek! Már Stefánsson előző könyvében, a Halaknak nincs lábuk -ban is felmerült a kérdés, hogy vajon az izlandiak közelebb vannak Istenhez? Ég és föld összeér itt? Vagy inkább a menny és a pokol az, ami kohézióban dübörög, és a természettel való összhang dönti el, hogy hol is állunk? A létezés kitettségét élhetjük át a főszereplőkkel. 

Az ember szívében, a lezáró kötetben nagyobb hangsúlyt kapnak a nők. Azok a nők, akik bár eddig is szerves részei voltak a történetnek, de inkább az alapsejtek, struktúrák, a létezés mozgatói, mint aktív formálói. Kissé elszakadunk a természetnek való kiszolgáltatottságból, az emberi kapcsolatok sűrűjébe lépünk, és amikor már elhisszük, hogy uraljuk sorsunkat, akkor a fátum ismét ránk nevet. Szelíd, gyilkos kacajjal.Stefánsson ezzel a résszel lezárta a történetet, mert ahogy maga is elmesélte a Margó fesztiválon, nem ő alakította így a sorozatot, hanem a történet vette őt szárnyára. Egy kötetnek indult, de a regény súgta magát, és a második résznél már érezte, hogy még ezzel sincs vége, még áramlik tovább, és viszi a sodrás. Egészen eddig a pontig. 

Most arról kellene mesélnem, hogy persze gyönyörű ez a történet, szép ez a küzdelem, de önmagában nem ez az egész sava-borsa, hanem maga a prózája. Az egyszer biztos, hogy a szerző egy álruhában köztünk lopakodó költő. Vagy bölcs. Vagy valami szétválaszthatatlan elegye e kettőnek. Olyan képei és meglátásai vannak, aminek katarzis mélységét kamaszkorunkban éltük meg talán mindannyian hasonló szinten. Bárhol nyitom ki a könyvet, olyan szép sorokat lelek, melyekre mindig is vágytam. Patat Bence is lélegzetelállító szépséggel fordította korábban az izlandi szerzőt, de a trilógiával megküzdő Egyed Veronika szintén valami csodát alkotott, amiért csak hálásak lehetünk. 

Most is csak azt mondhatom, hogy aki valami szépre vágyik, az ki ne hagyja Jón Kalman Stefánsson művét. 

A Jelenkor Kiadó pedig létrehozta a legszebb gúnyába öltöztetett Stefánsson könyvet, ami valaha megjelent- erről maga a szerző is így nyilatkozott. Ízléses, ötletes és szép!

Hozott pontszám. 5* (Kedvenc lett)

A második részt dedikáltattam magamnak a szerzővel 

azt mondta, hogy szép a nevem :)

"Nem tudta, hogy lehetséges megállítani a Föld forgását azzal, ha egy fehér arcba hulló barna hajtincset néz."

"Az élet egyébként elég egyszerű. Az, aki az egyik lábát a másik elé teszi, aztán megfordítva, és ezt elégszer elvégezi, az végül eljut az úti céljához – már ha van neki olyan. Ez egyike a világ tényeinek."

"(…).a szó az egyetlen, amin nem tud olyan könnyen átlépni az idő. Az életen átgázol, és halál lesz belőle, az ember házán is átgázol, és az porrá lesz, végül még a hegyek, ezek a magasztos halmok is megadják magukat neki. De milyen furcsa, hogy egyes szavak mintha mégis ellen tudnának állni az idő romboló erejének: persze közben elhasználódnak kissé, meg is kopnak talán, mégis állnak tovább és őriznek egy-egy rég elmúlt életet, a régen elhallgatott szívdobbanást, eltűnt gyermekhangot; őrzik az egykori csókot. Némely szó olyan, mint egy-egy kagyló az időben, s belül talán a te emléked őrzi."

"Kjartannak eszébe sem jut, hogy a feleségét csókkal ébressze, pedig a csókok nyári virágsziromként lebbennek le az álom mélyére, s egy percre minden lágyabb lesz tőlük, könnyebb lesz az élet."

Stefánsson, Jón Kalman - Nyári fény, aztán leszáll az éj

Minden elfogultság nélkül tudtam kezembe venni Stefánsson legújabb magyarul megjelent kötetét. Képes vagyok úgy bízni benne, hogy nem várok semmit, így aztán képes meglepni úgy, ahogy egyáltalán nem vártam. 

És milyen jó volt épp most olvasni; január kopárságában, túl az ünnepek csillogásán, amikor bár megszületett bennünk a remény, épp nem látszik még semmi a folytatásból. Ebben a kietlenségben tud igazán jelzőfény lenni az izlandi történet. 

Egy alig négyszáz fős faluban  járunk, ami a világ bármely részén magával hozná az unalom, a sivárság életérzését, de Izlandon vagyunk, ahol olyan közel van a menny és a pokol, hogy néha már látni sem lehet az elmosódó határokat. A szerző előző köteteiben is valahogy ezzel a kérdéssel találkoztunk. De meglepő módon most nem a viszontagságos természeti erők hozzák be a két valóság nászát, hanem az emberben rejlő életérzések. Mert mi a jó, s mi a rossz? A Kötöttárugyár gazdag és ambiciózus igazgatója egy nap eladja mindenét, lemond csodálatos szépségű feleségéről és gyermekeiről, hogy minden idejét a csillagoknak szentelje és antik csillagászati köteteket vegyen.  Mi a jó, s mi a rossz? 

Talán a vágy az, ami összeköti a jót a rosszal, a mennyet a pokollal, ami átjárhatóvá teszi a nappalokat az éjszakával, mely láthatatlanul lopódzik be a kisemberek szívébe, hogy erőt pumpáljon a túléléshez és fügét mutasson a halálnak. Annak a halálnak, ami folyton ott áskálódik, s az ember nem tehet mást, mint "szó szerint halottnak kell lennie ahhoz, hogy ne gondoljon halálra". 

Ebben a faluban, ahol nincs se templom, se temető, annál inkább vannak egyszerűségükben is különleges emberek. Ha lepattintjuk a külvilág kutakodó szemüvegét, a valóságot csak önmagában szemléljük, akkor valahogy mindent másként látunk. Ezzel a látásmóddal ajándékoz meg bennünket Stefánsson, az emberek szívébe furakodhatunk, oda ahol minden születik. A vágy, a szerelem, a harag, a düh, a kíváncsiság, a félelem és a fájdalom. Minden máz lecsurog erről a prózáról. Olyan eredendően szép, mint maga a létezés. 

A szerző puha érzékenységgel fordul szereplői felé. Esendőségükben, ítéletmentesen képes odaajándékozni nekünk őket.  Láttatja  hibáikat, testi csúfságukat, olykor orrfacsaró szagukat, de mindezt felülírja szerethetőségükkel. Csodálatos finomsággal ábrázolja például a nőket. Mintha mindegyikhez gyöngéd szálak fűznék, ismerné a bennük rejlő titkot, észrevenné azt, amit csak ők maguk látnak, sőt talán azt, amit csak a teremtőjük képes látni.   Az egész könyvet ez a látásmód hatja át, ezért olyan nehéz kilépni a valóságba, élni életünket a korábbi mederben. Fél napig zombiként keringtem Budapesten, mint aki sokkot kapott, mintha egy rossz bolygón landoltam volna. Ilyen értelemben tekinthetjük a könyvet romantikus regénynek, egyfajta fikciónak, mely a maga naturális ábrázolásában mégis idealisztikus és vágyott valóságot tükröz. 

Mindehhez társul Jón Kalman Stefánsson prózája, amiről már eddig is ódákat zengtem. Nem tudom most sem másként bemutatni, mint egy lélegzetelállító, páratlan költői alkotást. Az én szavaim kevesek is ehhez, szóljon inkább ő maga...

Őszinte szívvel ajánlom a kötetet olvasásra mindenkinek, aki szeretné a kíméletlen valóságot kicsit másként látni!

Hozott pontszám: 5* kedvenc lett 

 

 

Jón Kalman Stefánsson

 

" A tenger mély, változnak a színei, és mintha lélegezne. Jó, hogy itt a tenger, mert néha napok telnek el anélkül, hogy bármi történne, és olyankor kinézhetünk a fjordra, amely bekékül, majd zölddé válik, aztán sötét lesz, mint a világvége. De ha igaz, hogy a mozdulatlanság a sebesség álma, akkor talán építenünk kellene egy szanatóriumot, a stresszben szenvedő városlakóknak, és most nemcsak Reykjavíkra gondolunk, hanem Londonra, Koppenhágára, New Yorkra, Berlinre is: Jöjjön el oda, ahol semmi sem történik, ahol a tengeren, a felhőkön és a négy házimacskán kívül semmi sem mozog…Egy reklámokkal foglalkozó szakember meg tudna győzni bennünket arról, hogy ami szükségtelen, az fontos, és ez így helyes, mivel az életünk lassan megtelik fölösleges dolgokkal és jelentéktelen pillanatokkal: úgy felhalmozódik körülöttünk a kényelem, hogy alig látszik ki a fejünk búbja" 

 

*   *   *   *   * 

 "Telik-múlik az idő, átgázol rajtunk, és ezért öregszünk. Száz év múlva a földben fekszünk, csak csontok maradnak belőlünk, meg talán egy titáncsavar, amit a fogorvos ültetett be a felső fogínyünkbe, hogy a pótlás a helyén maradjon. Az ember nem olyan tartós, mint a titán, és a története így foglalható össze: ami a szívben lakozik, ami a csontokban és a vérben lakozik, meg egy kézmozdulat egy októberi este."

 

*   *   *   *   * 

"Azt mondják, élet és halál együtt jár, csak egy vékony vonal választja el őket egymástól, és ezért látjuk néha a halál birodalmának árnyékait. "

Összegzés 2019

Akkor nézzünk egy kis szokásos évzáró összegzést.Senki nem szereti a sok rizsát, beszéljenek ismét csak a számok. Imádjuk a statisztikákat! Ígérem, nem szépítgetek rajtuk semmit. 

180 könyvet olvastam idén, amiből 3 kötetet hagytam félbe. Az egyik egy angol nyelvű volt, amihez elfogyott a türelmem, a másikból csak egy novellát kerestem, és a harmadiknak egyszerűen nem tetszett a stílusa, de abból is lement vagy 50 oldal. 

A maradék 177-ből 112 magyar szerző tollából született. Idén is nagyon büszke vagyok arra, hogy több hazait sikerült elolvasnom, mint külföldit. Mivel a molyon most nem neveztem a különböző nemzetek kihívására, így nem is nagyon figyeltem a sokszínűségre. 

2019-es évet is Murakami Harukival nyitottam. Év közben volt japán, brit, francia, osztrák, amerikai, olasz, ukrán, dán, kínai, holland, ír, pakisztáni, német, norvég, svéd, litván, örmény, izlandi, argentin, indiai, belarusz nemzetiségű írótól származó olvasásom.  Tehát 22 nemzetiség képviseltette magát. 

Izgalmas kérdés a nemek aránya. 81 női szerző, 9 vegyes alkotás és 90 férfi író szerepelt a listán. 

VERS:

180 olvasásból  idén sok verseskötet volt, nevezetesen 18. A Legjobban Baka István kötete lopta be magát a szívembe, de Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című rövid, de ütős alkotása is többszöri elolvasást eredményezett. Ha nem lenne ilyen erős a mezőny, akkor Nemes Nagy Ágnes és Babiczky Tibor könyvét is említhetném, bár ez utóbbi olvasása után volt egy kétnapos néma-sokkos állapotom. Csobánka Emese Zsuzsa köteteit már nem is számoltam és jelöltem az olvasások között, pedig kettőt abból is minimum újraolvastam. Nagy szerepet töltöttek be idén az életemben a lírai alkotások, a fent említett könyveken kívül rengeteg verset olvastam.

NOVELLA:

Idén kevés novellát olvastam szám szerint 16 novellának nevezhető könyvet említenék meg.  Ezek között volt olyan, ami nem kifejezetten novellás kötet volt, csak mondjuk esszéket és hasonló rövidebb lélegzetvételű írásokat tartalmazott. Itt nagy stílusbeli különbségek voltak, de legszívesebben Kőrösi Zoltán A testtől való szabadulás útja könyvét, Ken Liu A papírsereglet és más történetek valamint Légrádi Gergely Napfénytető című kiadványát kell megemlítenem. Ez utóbbi érdeme, hogy munkám során is fel tudom használni a benne található tömör és kifejező írásokat.

GYERMEK ÉS IFJÚSÁGI:

Mesekönyv is akadt pár, ezeket a Merítés-díj  kapcsán vettem elő, 21 gyerekkönyvet olvastam. Kiemelném ezek közül Maléna kertjét Molnár Krisztina Rita remek alkotását és a Kóbor Szálló szívmelengető meséjét Molnár T. Esztertől.

A moly szépirodalmi zsűrijében idén már leköszöntem, de az ifjúsági kategóriában még ott vagyok. Gyermek és ifjúsági könyv szám szerint 32 volt. Nagyon tetszett Zágon Balázs Gömb című könyve, ennek az első részét olvastam csak eddig, és  Wéber Anikó Az osztály vesztese alkotása, amivel volt ugyan bőven bajom, de mégis ajánlom a kötetet, mert fontos témát boncolgat. De a sok jó között kérlek figyeljetek Maksai Kinga Mia & Maja című zseniális alkotására, ami nyert is a Merítés díjon, valamint   Huszti Gergely nevét is memorizáljátok, mert a Mesteralvók hajnala mesteri alkotás. 

HANGOSKÖNYV:
Minden évben számos hangoskönyv is gazdagítja a palettát. Nos idén ilyen-olyan okból kifolyólag nem sok hallgatásom volt. Le sem merem írni, hogy a korábbi harminchoz képest csupán egyetlen könyvet olvastak fel nekem. Ezen mindenképp el kell gondolkodnom, mert a források elapadása természetesen nem lehet egyetlen oka ennek.

ÖNSEGÍTŐ KÖNYVEK: 
Mondjuk 6 olyan könyv van, amit nyugodt szívvel ide lehet sorolni. Viszont idén rendszeres olvasója lettem a HVG Pszichológia negyedévente megjelenő folyóiratának, ami erősíti a mentális egészségemet. Arlene Unger- Nyugalom című könyvét bátran ajánlom, illetve Kim Payne John Melegszívű fegyelmezés kötetét, amit szülői csoporton is bemutattam lelkes édesanyáknak és édesapáknak, pedagógusoknak.



Végezetül jöjjenek a TOP listások, azok a könyvek,
melyek nélkül lehet élni, csak nem érdemes:

 

Sigrídur Hagalín Björnsdóttir és Jón Kalman Stefánson

 1. Száraz Miklós György - Lovak a ködben  
2. Jón Kalman Stefánsson - Menny és pokol
 3. Narine Abgarjan - Égből hullott három alma
 4. Borbély Szilárd - Nincstelenek
 5. Kőrösi Zoltán - Magyarka
 6. Hartay Csaba - Holtág
 7. Grecsó Krisztián - Vera
 8. Baka István  összegyűjtött versei
 9. Molnár Krisztina Rita -Maléna kertje
10. Ranya Paasonen - A nap állása

Kiemelkedő irodalmi élmény számomra a Margó Fesztivál volt, amikor napokon keresztül az irodalmat hordhattam a szívem közepén. Személyesen találkozhattam  többek közt Jón Kalman Stefánsson-nal, Kim Leine-vel és a sziporkázó Sissel-Jo Kazan-nal. A másik legfontosabb esemény pedig a Grecsó Krisztián és Vass Norberttel történő irodalmi est volt az Óbudai Ezüsthegyi Könyvtárban. 

Grecsó Krisztián és Vass Norbert

Köszönöm, hogy velem voltatok ebben az évben, és nagyon boldog, örömökben, szeretetben gazdag, reményteli új esztendőt kívánok, sok-sok szabadidővel,  lelkesítő dolgokkal!

Kárason, Einar - Viharmadarak

A természet és az ember töretlen harcát sokan megénekelték már, ősi és vég nélküli küzdelem ez, ahol az ember diadala csak részlegesnek és ideiglenesnek tűnhet. Minél messzebb kerülünk a civilizáció adta komforttól, annál gyakrabb és erőteljesebb lehet ez az összecsapás. A Viharmadarakban egy izlandi halászhajó, a Máfur legénységének sorsát követhetjük nyomon, amikor 1959 februárjában féktelen viharba keveredve, ők is kénytelenek harcba szállni a természet elemi erejével. 

A harminckét fős legénység az Új-Fundlandhoz közeli Csüllő-talapzatra tart, ami egyheti hajózást jelent normál esetben is. Abba a szerencsés helyzetbe kerülnek, hogy a kivetett háló hamar megtelik zsákmánnyal, de aztán beakad a fenékbe, megtekeredik s mikor felhúzzák, cafatokban lóg. Az elszakadt eszközöket javítgatják, közben újabb hálót vetnek ki, és folytatódik a reményteli halászat tovább. És ezek a férfiak, akik az odautazás során szinte ki sem józanodtak, most mechanikai pontossággal csomózzák újra a hálót. Az eseményeket egy fiatal matróz, Lárus szemén keresztül láthatjuk, aki egyszerre tanul bele a férfi- és a hajóséletbe. Éberen figyeli a hajótestből származó megmagyarázhatatlan zajokat, a legénység szokásait, de hegyezi a fülét a tengeri legendák mesélése közben is. Emberpróbáló élet ez akkor is, ha nincs baj; az összezártság, a különbözőség, a nehéz fizikai munka, az otthon hiánya. 

Ez az út is majdnem kútba esett a negyedik napon, amikor elromlott a rádiójuk. Vészjósló jelből pedig nem volt hiány, a megjavult rádión egy dán süllyedő hajóról kaptak hírt, aztán viharjelzés érkezett, márpedig egy téli vihar ezen a környéken halálos is lehet. 

"Más jelek is arra utaltak, hogy valami készül: például senki sem látta a csüllők szokásos reggeli repülését a terület fölött, noha az szinte sosem maradt el."

 Aztán hatalmas hullámokkal, széllel megérkezik a vihar, mellyel a legtapasztaltabbak sem találkoztak eddig. Hamarosan rá kell ébredniük, hogy már nem a zsákmány vagy  a hajó, hanem az életük a tét. Einar Kárason rögtön belevág a közepébe, így indítja regényét:

 "Első látásra lehetetlen feladatnak tűnhet lecsákányozni a jeget a hajóról: a jég nemcsak úgy néz ki, mint az üveg, hanem olyan kemény is, amikor pedig annyi rakódik fel belőle, mint a mi hajónkon, egyáltalán nem hasonlít a vékony üvegréteghez, amelyet egy gyerek is szét tud morzsolni egy kődarabbal, hanem inkább hatalmas kristályszoborra emlékeztet, amely mindenféle alakzatot felvéve formálódik-púposodik, mintha egy művészi tehetségű mesterember gyúrta volna meg saját ízlése szerint, ám valójában a hajó, illetve elsősorban a hajótesthez rögzített tárgyak alakját veszi fel; a kormányállás előtti csörlők órási, domború formákat hoznak létre, amelyek talán kisebb hegyre vagy sípályára emlékeztetnek, a fedélzetből kiálló, a halasrekeszeket tartó vasoszlopok az amerikai felhőkarcolókat idézhetik az ember emlékezetébe,a mellvéd korlátja sáncfallá vált, a sodronyok és merevítőkötelek pedig, amelyek rendesen nem vastagabbak egy markos matróz ujjánál, most lefolyócső átmérőjűek, a hálókötő állványok a hajó mindkét oldalán jégtömbbé változtak, ahogy a felépítmények és a csónakfedélzet minden egyéb tartozéka, köztük a megmentésükre szolgáló eszközök, a mentőcsónakok is."

Innen, a tengeri háború közepéből térünk vissza a korábbi napok vagy hetek eseményeibe. A legnagyobb káoszba érkezünk, egy elképzelhetetlen erejű, tépázó viharba, ahol a legnagyobb fejetlenség közepette is mindenki tudja a helyét, végzi a dolgát, férfiasan, hősiesen küzd a végsőkig. Az életben maradás reménye egyre csekélyebb, a súlyos haltömeggel terhelt hajótest nehezebb, mint a környéken portyázó bármely halászhajó. Hiába vannak egymáshoz közel, a vízár tetején hánykolódó hajók nem tudnak egymáson segíteni, ők maguk is küzdenek. A legénység napi két órát tud csak aludni, a végkimerülés szélén vannak, az étkezés is nehézkes, a szakács munkája kárba vész, a háborgó tengeren főzni sem könnyű. 

Erejük utolsó morzsáit gyűjtik össze, az otthonra gondolnak, a család távoli képe szítja fel bennük újra- és újra a még pislákoló erőt. Férfias, minden tiszteletet megérdemlő, fel nem fogható munka ez. A szerző egy valós esemény használt fel történetének megírásához, bár a szereplők kizárólag képzeletének szüleményei, mégis úgy érzem,  sokan magukra ismerhetnek a regényben.

Olvasás közben Jón Kalman Stefásson Menny és pokol sorozata jutott eszembe, annak is az eleje, ahol szintén egy  tengeri vihar tragédiájának lehetünk tanúi.  De első hasonló élményem is beugrott, melyet Ajmatov A tengerparton futó kutya -jának köszönhetek.  Ez a történet nem jobb vagy rosszabb az említetteknél, hozzáadja a maga nézőpontját, távoli tájakon való kalandozásra invitálja olvasóit. A megjelenítés nem egyszerű az írók számára, hiszen legtöbbünk nem volt még hasonló helyzetben, a halászattal kapcsolatos csörlők, oszlopok, láncok és technikák elképzeltetése nem egyszerű feladat. De az se igen nagy baj, ha nem látjuk át pontosan a halászat menetét, hiszen egyébként is mindent beborít a szélben finoman porlasztott vízcseppek, arcot maró jeges szilánkja. 

Egyetlen csalódásom a könyvvel kapcsolatban pici, filigrán volta, valami nagyobbra számítottam. Ez Stefánssonnál egy fejezet (se). Egyetlen délután alatt elolvasható, így élményszinten sem tud olyan erővel hatni. Természetesen szép történet, Patat Bence csodálatos fordításának köszönhetően a hazai olvasótábor még inkább örvendhet, de én olvastam volna még, akár jobban, mélyebben kibontva az egészet.

Hozott pontszám: 4/5

 

                                                                    Einar Kárason

Magvető ajánlója, hátha meghozza az olvasáshoz a  kedvet!

Nguyen Du - Kieu története

A könyv hozzákerülésének története egy budapesti könyvszekérnél kezdődik. Nem ismertem a kötetet, nem is kerestem, de első pillanatra megfogott szépsége. Egy vietnámi fametszet illusztráció van a borítón, melyet fehér transzparenspapír borított. Amikor belelapoztam a kötetbe, dedikálás fogadott, mely szerint Schmidt Egoné volt a könyv. Megvettem és itthon barátnőmmel kinyomoztuk a bejegyzést.

„Schmidt Egonnak baráti szeretettel

Dezső
1989.I.12-n
Szpéró 7 1/2 éves”

A könyv fordítója, Tandori Dezső ajándékozhatta Schmidt Egonnak. Aztán találtunk egy ilyen idézetet:

„Tandori Dezső barátom híressé tette könyveiben Szpérót és a többi, az utcán felszedett, fészekből kipottyant és felnevelt házi verebet. Jártam nála, láttam szeretettel és hozzáértéssel gondozott védenceit, valamennyi külön kis egyéniség volt. Amikor Dezső mesélt róluk, a szinte kifogyhatatlan epizódokat hallgatva láttam, mennyi mindent nem tudunk még erről a közönségesnek kikiáltott madárról.”
Schmidt Egon: Madarak Budapesten című könyvből, 191. oldal" 

Nguyen Du (1765-1820) verses regényét a vietnámi klasszikus költészet legnagyobb műveként tartják számon, de a szöveget olvasva, valami sokkal ősibb, régibb írásnak éreztem. Bevallom, jól jött Truong Dang Dung szövegvégi jegyzetei, melyek a kifejezések, szimbólumok, nevek értelmezésében segítettek. Az egész leginkább egy ősi, szájhagyományon átörökített meséhez hasonlít, melynek főhőse egy  szépséges fiatal leány, Thuy Kieu, akinek sorsa a mesékből jól ismert hányattatásokkal terhes. De ezek a kitérők csöppet sem gyermekfüleknek valók, hiszen a lány, hogy megmentse apját a szegénység és letartóztatás szégyenétől eladja magát egy gazdag kereskedőnek, majd örömlányként él és rengeteg szenvedést él át. Pedig szépsége mellett műveltsége, finom érzékenysége, "áldott esze", vers-írása, kép-festése, lantjátéka is különlegessé teszi. Nem is csodálkozunk, mikor történetének elején szívében szerelem lángja gyúl, s udvarlója egy gazdag ifjú, ki "földi létet keres égi ésszel", Kim Trong lesz, aki  ekkor még nem áll készen, hogy megküzdjön a lányért. Később egy hős lovag, Ti Hai szabadítja meg kiszolgáltatott állapotából, de a katona cselvetés áldozata lesz. Kieut újabb megpróbáltatások várják, de végül ismét találkozik első szerelmével, és sorsa immár nyugvópontra ér.

Persze a történet közel sem ennyire kerek és egyértelmű, hiszen a szöveg természeti képekben gazdagon burjánzó, illat, hang és fényhatásokkal teletűzdelt, és a szokatlan nevek megjegyzése is nagy figyelmet igényel. Ez a lágyan ringató dallamú versezet viszont sodor magával, és gyakran azon kaptam magam, hogy nem is értem miről van szó. Vissza-vissza kellett térnek az előző sorokhoz, hogy megértsem a képek üzenetét. Olyan az egész, mintha egy  végtelen haiku-füzér lenne ez a ballada. A szöveg lüktetését a 10 és 12 szótagú verssorok hullámzása adja, amit Tandori Dezsőnek köszönhetünk: 

"Gyönyörű szép lány, mint a hold fénye,

Kisebb Thuy Van, s a nagy, íme, Thuy Kieu maga.

Karcsú virágok, színük menny hava, 

Szépségüknek semmi híja, teljes-ékes,

Egyéni más-más; Van ünnepélyes, 

Telihold-arc, keskeny-íves friss szemöldök: 

Jade-kacaj, mint könnyvirág öltött;

Bőre havat, haja felhőt szégyenít meg."

 

Ahogy olvasom az eredeti vietnámi versezet a "luc-bát"-belső rímes versformában íródott, ami fontos szerepet játszik a vietnámi népi lírában. A neve is mutatja, hat, illetőleg nyolc szótagos sorpárokból épül föl. Kieu hazájában sokan a mai napig is kívülről fújják az egész alkotás szövegét. Az biztos, hogy meghatározó szerepe van a vietnámi irodalomban, számos eleme beleolvadt  népük folklórjába, és például a köz­nyelv Ső Khánynak (So Khanh) nevezi a nők lelkébe tipró szoknya­vadá­szo­kat. A történet egyrészt a társadalmi elnyomás tanújele, másrészt a mindennek ellenére lélekben megmaradó tisztaságnak is jelképe. 

Mivel a szövegben hangsúlyos szerephez jut a zen buddhizmus, így  felvetődik bennem, hogy vajon milyen szerepe lehet a műben a sors, a karma kérdésének. 

 

Nem könnyű, de nagyon szép olvasmány az 1800-as évek legelejéről, Vietnámból. S ha lehet ilyet mondani, a Tandori Dezső fordítás még emel egyet ezen az egészen. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

 

 

 

Loti, Pierre - Izlandi ​halászok

A könyvszekérről  minimális áron megszerzett könyvet épp akkor vettem, amikor a Margó Fesztiválra mentem az izlandi Jon Kalman Stefánsson  beszélgetésére. A rám váró hangulat vett rá, hogy leemeljem az 1918-as kötetet a polcról. Az érdekelt, hogyan írtak régen arról a zord világról, Izlandról a Menny és  pokol előtt. Mondjuk volt némi élményem Einar Kárason Viharmadarakából, de még régebbre vágytam ezen az úton.

Egy betegség miatt itthon töltött nap lehetőséget adott arra, hogy teljesen beletemetkezzek az izlandi vizek halászainak életébe. Szeretem az ilyet, amikor semmi sem ragad ki a könyv világából. 

A szerző azonban nem izlandi, és bár a halászat izlandi vizeken zajlik, történetünk  helyszíne is egy francia falucska, Paimpol. Innen indulnak a tavasz beálltával a halászhajók Izland vizeire, hogy nagy zsákmánnyal megrakodva térjenek vissza ősszel. A kis hajó,  Marie fedélzetén utazhatunk ebben a félévben, ahol megismerhetjük a legénység mindennapjait, harcaikat a természet elemeivel s leginkább hazavágyó gondolataikat. Jann Gaos, a huszonhat éves feltűnően magas, erős legény is Paimpol vidékén időzik gondolatban, egy nemes vonású, csinos húszéves leány,  Mével Gaud-nál. Jann barátja, Szilveszter és egy idős hölgy, Yvonne nagyanyó akik meghatározó szerepet játszanak az eseményekben. Mint kiderült, a történet magáról a szerelemről szól, annak gyakran megérthetetlen voltáról, az értetlenség szenvedéséről és a beteljesüléséről.

Pierre Loti 1850-ben született, maga is tengerésztiszt volt, könyveinek cselekményét saját életéből merítette. Prózáját a romantikus hangulat, melankólia jellemzi. Szereplői önmarcangoló figurák, kissé szenvelgő alakok. Jann az érzelmek elfojtására törekszik, erőből, akaratból szeretne mindent megoldani,  szenvedését önpusztító kicsapongásokba  öli. Gaud kisasszony a visszautasított érzelmével küzd, bánatán nem is akar túl lenni, újra és újra feltépi sebét, nem akar lemondani szerelméhez fűződő vonzalmáról. A romatizáló történetben helyet kap az önfeláldozás, a hősi halál, a rászorulók gyámolítása. A könyv az 1896-ban íródott, stílusa ezt az korszakot tükrözi. 

Egyetlen magyar kiadást élt meg, 1918-ban jelent meg a kötet, ami számomra  a másik érdekesség volt.  Ritkán olvasunk százhúsz évvel ezelőtt íródott regényeket első fordításban, és hát eléggé meglepett nyelvezete, helyesírása. Mennyire másként írtuk a szavakat. Bennem többször felmerült a kérdés is, hogy vajon ez tényleg így volt, nem nyomdahiba? Az Uránia Könyvkiadóvállalat gondozásában jelent meg a kötet. Néhány példa arra, ami meglepett: ugy, hosszu, épen (éppen helyett), utja, csunya, vig, mult, ujra, papagály, hizelkedő. Így átfutva a szöveget, most tűnik fel csak, hogy a hosszú "ú" és "í" hiányzik a teljes kötetből. 

Egy érdekes irodalmi kaland volt ez a történet, egy időutazás,  mely hangulatával azért elvarázsolt kicsit. 1959-ben filmet is készítettek a történetből, de ahogy látom kissé átírták a cselekményt. 

Hozott pontszám: 4

Pierre Loti