Nem volt teljesen ismeretlen Kosztolányiné hangvétele, férje betegségéről szóló könyve megdöbbentő és maradandó élményt hagyott bennem, s valami ilyesmire számítottam most is. Egy kevésbé katartikus visszaemlékezésről van szó, meg is lepett, hogy mennyire hiányzik belőle Kosztolányi, és valahogy túl józannak tűnt az egész.
A memoár 1944 március 15-én kezdődik egy ifjúkori ünnepségre való visszaemlékezéssel, ami sorra hívja elő a majd hatvanéves asszony emlékeit gyerekkorából. A múlt képei közé lassan beleszövődik a jelen borzalma, a német megszállás, a fokozódó zsidóüldözés, az ezzel karöltve megjelenő besúgó rendszer és a totális kilátástalanság. Kosztolányiné fiával Balatonakarattyára menekül, de szerencsétlenségükre nem a saját nyaralójukban, hanem egy ismerős házában húzhatják meg magukat, ahol a házvezetőnő folyamatos rosszallásának és figyelő szemének vannak kitéve. A hírek oda is elérnek, már mindenki tudja, mi folyik a fővárosban és gyanakodnak az asszonyra, hiszen zsidó származású ember bújtatása börtönnel vagy halállal járhat. Kosztolányiné közben kénytelen feljárni Pestre, mert az ellátás szűkös, hiányoznak a régi dolgok, egy folyamatos ingázásban van. Egyre inkább tapasztalja a romló helyzetet, és úgy adódik, hogy magukhoz kell venniük anyósát, Kosztolányi Dezső édesanyját, és Kosztolányi testvérét is, így Budapesten maradnak. Ádám, akit könyvében Ivánként emleget ekkoriban majd harminc éves, de úgy tűnik, hogy nem ő az, aki megvédi övéit, hanem maga is inkább gyámolításra szorul. A nyilas terror időszakában Ádám is elkerül otthonról, s az idősödő nő erejét nem kímélve, levetve úrinői mivoltának végső maradványait is, fia keresésére indul. Ilona mindvégig reménykedett abban, hogy a Kosztolányi név, mint egy amulett megvédi és segíti őket. Az 1948-ban megjelenő memoár az oroszok bejövetelével és az utána következő "béke" időszak reménysugarával zárul.
Egyrészről nagyon jó élmény volt hallgatni a visszaemlékezést, de meglepett Kosztolányiné semleges hangvétele. Politikailag is szűk látókörűnek tartottam, de ezt betudtam annak, hogy talán 1948-ban nem jelenthetett volna meg összetettebb alkotás. De akkor meg az érzelmeket hiányoltam belőle. Talán a fia eltűnése az, ami kilendítette az anyát ebből a rezignált állapotból. Itt került az írásba egy lendület, egyfajta izgatottság. Kétségtelen, hogy a folyamatos, egyre nehezedő körülmények óhatatlanul behozzák az érzelmi fásultság állapotát. A fokozódó gyűlölet és fejetlenség, amikor a bizalom hálói zilálódnak szét, kiölésre kényszerítik az emberből a gyengédséget és a gyöngeséget is. De az a felizzó szeretet, amit a fiáért aggódó anya alakja hoz be, megmutatja, mik az írónő számára az igazi értékek a lassan elkopó világban.
Kétségtelen, hogy a naplószerű memoár saját megélésből mutatja be az 1944-45-ös évek zavaros állapotát, amikor nem lehetett tudni, honnan jön a támadás, mint ahogy azt sem, honnan jöhet segítség. A túlélési ösztön kiélesítette azokat a gyakran soha nem használt érzékeket, melyek sikerhez vezethettek. Zsidóként megélni ezt az időszakot a lüktető főváros fenyegetettségében önmagában idegőrlő lehetett, mégsem a szöveg hallgatása közben éltem át ezeket, és ez hiányérzetet hagyott bennem. Tényleg nem tudom eldönteni, hogy tudatos visszafojtásról van-e szó, vagy Harmos Ilona valóban így élte meg az időszakot?
Összességében mégis maradandó élménnyel gazdagodtam, kíváncsi vagyok, hogy mik azok a fejezetek, amik nem kerültek bele a válogatásba. A hallgatott anyag egy szép ívet ír le, szerintem dramaturgiailag meghagyták benne a főbb irányvonalat.
Hozott pontszám: 4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése