Henri Nouwen ismert spirituális szerző, tanító volt már, amikor 1987 decemberében életének legnehezebb időszakába került, és olyan mély krízisbe jutott, hogy abban sem volt biztos, hogy kitart az élet mellett. A teológus, egyetemi oktató pap egyben pszichológus is volt, amit csak azért érdemes tudatosítani, mert alázatra inti az embert, nehogy átsuhanjon rajta az ítélkezés szele. Szóval legyünk bármilyen edzettek, felkészültek, tanultak, olvasottak és tudatosak, mindenkivel előfordulhat, hogy egy mély trauma kiszámíthatatlan hatása alá kerül. Ennek a válságos időszaknak -1987 decembere és 1988 júniusa között- gyümölcse ez a kötet, mely eredetileg a szerző "titkos naplója". A bevezetőben Nouwen őszintén leírja, hogy mi történt vele. Egy hosszú hontalan életút volt a háta mögött, s amikor végre otthonra lelt, amikor végre megérkezett a helyére, akkor omlott össze benne minden. Egy nagyon mély barátság megszakadása váltotta ki belőle ezt a krízist. Olyan szépen mutatja be, hogy miután Franciaországban éveket töltött a Bárka közösség sérült emberei között, felhagyott önmaga belső védekezésével, hiszen ezek között a sérülékeny emberek között erre nem volt szükség. A bekövetkezett krízisben tudta, hogy "olyan úton járok, hogy senki más nem szegődhet kísérőmül, mint Jézus".
Ezen az úton az írás is vele volt. A papírra vetett gondolatokat nyolc év múltán újraolvasták. Ekkor láthatóvá vált, hogy a spirituális felszólítások sokkal általánosabb jellegűek, mint ahogy azt a szerző vélte. Így került sor 1996-ban a napló kiadására. A sors fintora, hogy Nouwen még ebben az évben szívroham következtében elhunyt.
És akkor a bejegyzések:
Mélyről indulnak, a szakadékból. Ugyanakkor már itt megszólal a józanságnak egy olyan hangja, ami azt éreztette velem, hogy úton vagyunk, nem belesüppedve az iszapba, hanem a tátongó sebet kívülről szemlélve. Az egyes szám második személyben íródott intelmek mindegyikében van valami apró egyedi kis szilánk, ami a személyes megélés hitelességét jelentette számomra. S bár Nouwen a bevezetőben azt írja, hogy azt élte meg, hogy Isten elhagyta, mégis minden reménységének forrása, ugyanebbe az Istenbe vetett hite már a kezdőlapokon megjelenik. Az "Éli, éli lamma szabaktani" szavak, melyek Jézus szájából is elhangzottak, pontosan arra utalnak, hogy csak az élhet meg ilyet, aki nagyon mély, elkötelezett kapcsolatban van Istennel. Saját hitének kötelébe kapaszkodva teszi meg lépéseit Nouwen a világ felé.
A körülbelül egyoldalas írások többségének megértéséhez, szerintem kell, hogy legyen az olvasóban egy ugyanolyan fajta sérülés, mint, amit a szerző megérint. Egy-egy téma így indul például, hogy: "Amikor hirtelen úgy érzed, hogy mindent elvesztettél..., Ha bármikor egyedül érzed magad...,Ha egyre csak a barátság bizonyítékait keresed..." Ebben a helyzetben ül mellénk, hogy elmondja, ő mire jutott. Tapasztaltam, hogy olykor, talán soha ki nem mondott fájdalmainkat nevezi meg: "Születésed óta vágysz bensőséges lelki kapcsolatokra". Ebben érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, s talán a szerző erőssége is abban áll, hogy tudja azt, ő sincs egyedül ezzel az érzéssel, mert az elkülönülés fájdalma szinte genetikai örökség az emberben. Ezután osztja meg saját megélt élményeit olvasójával. Valószínűleg, amikor először leírta ezeket magának, pontosan az volt a célja vele, hogy amikor ismét elragadná egy szélsőséges érzelem, lássa, tudatosuljon benne, hogy az érzelmek jönnek, mennek, de a megtapasztalás marad.
Pontosan a fentebb említett közös sérülési élmények hiánya vagy megléte okán, voltak olyan gondolatok, amik jobban vagy kevésbé érintettek meg engem. Nem tagadom, hogy olyan is akadt, amikor képtelen voltam követni a fonalat, láttam a sorokat, értettem az írottakat, de hiányzó láncszemeim voltak. Ez nem gyengéje a könyvnek, csak jellegzetessége. Mint ahogy az is, hogy nem egyszeri olvasásra való. Ha nem is ismernénk a kötet keletkezésének történetét, akkor is érezhető benne, hogy ez egy sokat megélt ember bölcsességének gyűjteménye, amit ki-ki szükségletének tükrében hasznosít majd. Az írások rendkívül személyesek, de talán azért, mert nem egyes szám első személyben íródtak, mégis van bennük egy általános jelleg. Ennek ellenére mindvégig tudni kell, hogy egy személyes veszteségélmény áll a háttérben, és a fájdalom leüti a józanság útjelzőit, nem várhatunk logikus lépéseket egy adott szituációban.
Nouwen ajánlja, hogy ne olvassunk egyszerre sokat belőle, mert ezek hosszú idő alatt íródtak, és így is kéne őket befogadni. Emellett én azt éreztem, hogy akárcsak a szerzőnek, nekem is többször vissza kell majd lapoznom egy-egy részhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése