Lenz, Siegfried - Héják a levegőben

Ami leginkább megragadott ebben az alig pár nap eseményeit bemutató regényben, az a nagyon erős atmoszféra, melyet a szerző -elsősorban nyelvezetével, másrészt természeti képeivel- megteremt. "Héják voltak a levegőben." -kezdi történetét, és ezzel behívja az egyfelé figyelés mozzanatát, ami sokszor, akárcsak egy jelszó, megállítja az események individuális értelmezését, és egy közös fókuszba tereli a szereplőket. Ami nem is olyan egyszerű, hiszen a történet feszültségét a politikai nézetek szembenállása, a diktatúra primitív durvasága és a jóérzésű, egyszerű emberek értékrendjének különbsége okozza. 

Pekőben, egy határ menti kis faluban járunk, valamikor az 1918-1919-es évek környékén. Az orosz-finn határsávban levő orosz település helyi bolsevik vezetője tanárokat tart fogva, akiket a tanulók vádoltak be. A hírek szerint épp a legbutábbak, akik valószínűleg így akartak bosszút állni oktatóikon.  Ekkor tűnik fel Sztyenka, az orosz, aki már tizennégy éve él Finnországban és aki egy fűrészmalomban dolgozott eddig. Most egyik ismerősét keresve tért be Pekőbe, akit azonban  nem talál, pénze nincs, így a helyi fogadós segítségével elszegődik dolgozni  Leo virágkertészetébe. Ez idő tájt sok tanárt keres a helyi milícia, többek közt egy férfit, aki megszökött a börtönből. Ebben a szűk kis közösségben hamar szemet szúr mindenkinek Sztyenka, aki végtelen jóhiszeműséggel nem is gondolja, hogy napnál is világosabb, hogy mindenki tudja, kicsoda is ő valójában. Az egész történet súrolja a groteszk határát. Egy senki földje, ahol minden megtörténhet. A képzavar megerősítői maguk a furcsa, torz szereplők is; a gyermekbölcső méretű cipőt hordó óriás, Leo, vagy a folyton szőrtüsző gyulladásos arcát törölgető vendéglős, Rosztov,  a pityergő özvegyasszony, vagy épp maga Aati, a megbízott vezér, aki macska egér játékot űz a szökött tanárral. A politikai érdekek azonban még messzebbre nyúlnak, és egy nagyszabású terv megvalósítása is kirajzolódik. 

A nagypolitika érdekeit néha keresztezik a  kisemberek tervei, ennek tanúi lehetünk, amikor megismerjük a "tutajos" történetét. Minden egyre közelebb visz a határhoz, a tavat átúszva már a szabadság földje várja a hősöket. A mocsaras nyírfaligetek, héják őrizte vidék azonban nem csak a jószívű emberek  menedéke. 

Siegfried Lenz 1951-ben íródott első regénye egy igazi kis mestermunka, mely remekül sűríti be pár nap eseményeibe a rendszer abnormalitását, amivel szembeállítja a jóérzésű emberek segítőkészségét, felvillantva ezzel az olvasók számára a reményt. De szerkesztése és jól megformált karakterei mellett a szöveg szépsége is megragadott. Az alapvetően párbeszédekre épülő regény menetét gyors, pármondatos tájleíró mondatok szegélyezik, melyek egyszerűségüknél és szépségüknél fogva sajátos hangulatot hoznak létre. 

"Odakint egyre vadabbul esett az eső. Rávetette magát a fákra, tetőkre és cölöpökre, eltörte a virágok szárát és megtépázta a bokrokat, összeszövetkezett a patakkal és egyik földdarabot ragadta magával a másik után, belevert a börtönkapu előtt álló őr kupájába, úgyhogy az dideregni kezdett, végigugrált utakon és drótokon, elfektette a fűszálakat, elkergette a szarkákat, a héjákat és a verebeket. Áztatta az út macskaköveit és vízbe fojtotta a port." (82.oldal)

Öt éve várt már ez a kötet a polcomon, jó, hogy végre sort kerítettem az elolvasására, és azt hiszem érdemes lenne még  a német szerzőtől mást is sorra venni, hiszen, ha ez volt az első könyve, milyen lehet a többi? 

Hozott pontszám: 5

 

 Siegfried Lenz