Stefánsson, Jón Kalman - Hiányod ​maga a sötétség

Jón Kalman Stefánsson legutóbb megjelent könyvének számomra az a mondandója, hogy "ahol kezdődik, az nem a kezdet!" Bár mindannyian azt éljük meg, hogy létezésünkkel indult minden, valójában láncszemek vagyunk, akik a múltba kapaszkodunk és erős kötelékkel fog minket a következő generáció. Ez a kötelék és lánc pedig gyakran bánatból, lemondásból és halálból kovácsolódott, melyek meghatározzák életünket. A címadó hiányt pedig fél szemmel mindig látjuk, s ha alaposabban ránézünk, akkor szomorú valósággá válik. De talán ez nem is baj, hiszen a jelen realitása ugyanez. 

A közel másfél évszázados izlandi családtörténet felgöngyölítésében egy amnéziában szenvedő író és egy hasonlóan homályos szereplő, egy pap vagy buszsofőr beszélgetése ad lehetőséget. A múlt feltárásában segítenek még néhányan, akik a család ma élő tagjai, ismerősei. Izlandon járunk természetesen, ahol bár évszázadokat ugrálunk a történetben, mégis a regényre jellemző egy időtlenség, lelassulás. Itt mindenre van idő; mesélni, utazni, csak üldögélni a temetőben, senki nem siet, a kötelezettségek is foszlányosak. Mindez abban segít, hogy kiszálljunk a hétköznapok pörgéséből és a lényegre fókuszáljunk. A már eltávozott családtagok életében kiemelkedik és erős fénnyel sugároz a kapcsolataikban megélt szeretet és szerelem, illetve azok hiánya. A lassan összeálló történet mindegyik alakjának életében volt egy meghatározó szerelem, ami hajtóereje lesz a családregénynek. A szerző most is azzal a szépséges lírával dolgozik, mint korábbi műveiben. A zord időjárás helyett most inkább az izlandi táj kopársága és szikársága a hangsúlyos. Annak ellenére, hogy nagyon szeretem Stefánsson történeteit és írói stílusát, ez alkalommal már sokká vált számomra ez a rengeteg érzelem. Pedig nagyon izgalmas történetekkel mutatta be a felmenőket, bár a velük történt események olykor már paródiába mentek át. Hihetetlen voltuk azt emeli ki, hogy bármi megtörténhetett a múltban, s így a jelenben és a jövőben is. 

A méltóságteljes időbeli utazás könnyen követhető, a hirtelen ugrások nem hatnak zavaróan. Az olvasó is kap lehetőséget arra, hogy megalkossa a maga verzióját a  látszólag két szálon futó eseményekkel és a nem felismerhető figurákkal kapcsolatban. Érdekes volt megtapasztalni, milyen szépen rázódott helyre minden kis mozaik darabka. Nagyon érdekesnek találtam az amnéziás narrátor író alkalmazását, számomra ez megbillentette a történet struktúráját. A nyolcvan évvel ezelőtti események hitelességét állítja kontrasztba azzal, hogy a jelenben élő mesélő nem tudja még a saját kilétét sem.

Noha szívesen olvastam a könyvet, az egyik legszebben író kortárs szerzőnek tartom Stefánssont, sajnos volt egy mondata a könyvnek, ami eléggé leblokkolt egy időre és heves, negatív érzelmeket váltott ki belőlem. Ennek kapcsán elgondolkodtam azon, hogy vajon megbocsátható- e minden annak, aki tehetséges? Az ambivalens érzéseim miatt most nem pontozom az olvasási élményemet. 

 

 

Jón Kalman Stefánsson